 |
    |
 |
„A” mint ambivalencia 1992. április 4., szombat NÉPSZABADSÁG – HÉTVÉGE Ki mindenkinek lehet hálás az ember? Én például egy méreten aluli kis nácira emlékszem vissza csordult szívvel, aki semmiképpen nem hasonlított a Mein Kampfban megénekelt elsőbbrendi ideálhoz. Százötven centiméter magas ember lehetett, stüszi kalapban, bricsesz bugyogott pipaszár lábain s legfeljebb harmincnyolcas cipőt viselt. Ott fontoskodott a láger alkalmi pályaudvarán, az Appellplatzon, mint afféle alkalmi expeditőr, suhogó pálcával a kezében. Ha lett volna hangosbemondó, nyilván azt halljuk egymásba kapaszkodó anyámmal és csontig lesoványodott, tizennégy hónappal idősebb, kilencedik életévét éppen betöltött testvérbátyámmal, hogy „szerelvény indul az első vágányról Auschwitzba, perceken belül”. A harmadik vagonba kapaszkodtunk fel a mozdony után, viszonylag az elsők között s amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtünk a szalmával borított padlón, közvetlenül az egyik rácsozott ablak mellett. Tapasztalhattuk kifele jövet, hogy ez a legjobb hely, ahol jön be a friss levegő s viszonylag jó állapotban lehet átvészelni a többnapos utazást. Lehettünk vagy hatvanan, mikor a vagon ajtaja nagy csikorgással bezárult, s a hirtelen félhomályban imádkozni kezdtek az öregek. Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó, felpattant a kis stüszi kalapos expeditőr, és pillanatok alatt valósággal lepofozott mindannyiunkat a vagonból. Fejhangon rikácsolt és persze nem értettünk semmit. Döbbenten álltunk, az öregek meg szívfájdítóbban ismételgették a sömá jiszroélt. Nagysokára sikerült csak megtudnunk, hogy a Ellakoltatás oka valójában a vagon ajtajára krétával felírt A betű volt, s miután a tettes nem került elő, kollektív büntetésből az utolsó előtti vagont jelölték ki számunkra, amelyben megközelítőleg sem sikerült olyan jó helyet kifognunk, mint az előbbiben. A vonat azonban – mintegy fokozva az irracionalitást –, befűtött mozdonnyal az elején, nem indult el soha. Percekkel az újabb bezáratásunk után ugyanis felzúgtak a láger szirénai és iszonyatos légi csata vette kezdetét. Vadászgépek sivítását hallottuk, gépfegyverek kattogását, a detonációk iszonyatát éltük át, aztán bibliai csend lett megint. A németek előkászálódtak a vagonok alól, kinyitották az ajtókat, kiszállhattunk. Pokoli látvány tárult elénk: a szerelvény eleje „rakományával” együtt megsemmisült, az a vagon is, amelyből a méreten aluli, kis kafkai náci életre pofozott minket, a sínek pedig hosszú időre használhatatlanná váltak. Vissza a barakkba: a hűséges tetvekhez, a dörgemicéhez, az ordítozó lagerführerhez, a kopaszra nyírt, husángokkal felfegyverzett ukrán keretlegényekhez. Aztán mintha csak folytatódott volna a szörnyűséges mese, két-három nap elteltével arra ébredtünk, hogy őrizetlenek vagyunk. Éjjel az őrség s a teljes személyzet elhagyta a lágert, túl közeli volt már nekik az egyre jobban hallható ágyúdörej. Kísérteties volt minden, fél nap eltelt, míg tudatosult bennünk, hogy megmenekültünk. Anyánk első dolga volt, hogy hiányos öltözékünkből megőrzött manikűrollójával kivágta a sárga csillagot. Cudar jó kedvünk támadt. Megrohamoztuk több százan a német tiszti konyhát, ahol – mint a ravatolozóban – öt megperzselt disznó feküdt egymás mellett, s aki a közelükbe férkőzött, hasított egy darabot a testükből. Egész életükben istenfélő öregemberek falták a nyers húst, mit sem törődve azzal, hogy fehér szakállukat bemocskolta a tisztátalan állat vére. A bombázás két másik szerelvényt is megbénított. Az egyik telis-tele volt kubikos targoncákkal, a másik élelmiszerrel: cukorral, liszttel, babbal, marmaládéval. Iszonyatos harc kezdődött a zsákmányért. Egy tolakodó asszonyt fejjel beledobtak az éppen kinyitott lekváros hordóba, mi gyerekek pedig – mint békében a konflislovak – abrakos tarisznyával a nyakunkban, amely színültig volt kockacukorral, jártunk a táborban. Hosszú kilométereken át kígyózott a targoncakaraván haza. Felületes szemlélőnek olyan lehetett a látvány, mintha dolgukat végzett kubikosok új munkahelyre vonulnának, holott honfoglalás volt ez a javából. Istenüket éltető vénemberek, kiapadhatatlanul örömkönnyeket síró anyák, s az egészből jóformán semmit nem értő girhes kis kölykök végtelen menete késztette ámulatra az út mentén itt-ott felbukkanó helybelieket. Meg nem mondom már, milyen volt az első orosz katona, akivel találkoztunk. Ahhoz semmiképpen nem hasonlított, akinek mását nemrégiben távolították el a Gellérthegyről. Felpaprikázott kis koma volt, eszeveszett lövöldözéssel adta tudtára a saját repülőiknek, hogy ne szórakozzanak már a halálra rémült túlélőkkel. Vagyis ha úgy tetszik, ő volt a mi felszabadítónk, akiről máig nem hiszem, hogy már akkor megfordult a fejében: most meg elmegy Berlinig, aztán első dolga lesz majd évtizedekig megszállni minket. Pozsonyig targoncával tettük meg az utat. Szolnokon egy lebombázott üzletben aludtunk, mikor híre jött, vonat megy Karcagra. A mozdony orrán utaztunk, s így mindenkinél előbb értünk haza. A házat kifosztva találtuk, az elásott ékszereknek lába kelt. A szomszédék szaporodtak eggyel, mi pedig a rendőrségen eleget tettünk a „deportálásból való hazatérés utáni jelentkezési kötelezettségünknek”. Apámról sokáig semmi hír nem érkezett, évekkel később tudta csak anyám halottá nyilvánítani, miután cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy néhány száz kilométerre a határtól, Delatyn mellett munkaszolgálatosként megfagyott. Közben persze történt egy és más. Kunmadarason szabályos pogrom volt a sebesülteket a házunkkal éppen szemben lévő paplakba szállították, mondván, itt inkább biztonságban lesznek, mint a városi kórházban. Nem sokkal később a zsidó húsvét idején kis híján újabb vérvád született, miután néhány gyereknek nyoma veszett, s csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy egy elmeháborodott asszony dobta be a kútba őket. Tetőzte a bajt, hogy ügyvéd nagybátyám – apám hét testvére közül az egyik, aki túlélte a vészkorszakot – egy önkényes földfoglalási perben a felperest képviselte, amiért a felhergelt nincstelenek vasvillákkal felfegyverkezve csaknem meglincselték. Engedtessék hát meg nekem – s még néhány százezer túlélőnek –, hogy legalább ambivalensek lehessünk ezen a napon... Kertész Péter Két ellentétes érzelem, pl. szeretet és gyűlölet. Egy időben két irányban való érvényesség. 1992. április 4. …tottunk, de ezek olyan drágák voltak, hogy ezeket csak az arabok tudták megfizetni. Így tört be az iszlám, széles fronton (Szovjet) Közép-Ázsiában. A harmadik lépés pedig az új technika és a marxizmus ellentéte volt. Emlékszem, annak idején Bécsben egy orosz miniszterrel beszéltem, aki akkor már nekem azt mondta, hogy ez az ő fő problémájuk. Ez úgy 10-15 éve lehetett, nem emlékszem pontosan. De már korábban, Hruscsov, uralmának az elején, az akkori szovjet tudományos akadémiának a főtitkára elment Párizsba.. Az szenzáció volt, mert ő volt az első orosz, aki egyedül utazhatott, és elment egy híres francia közgazdászhoz, akinek azt mondta: rájöttünk, hogy a marxizmussal nem tudunk boldogulni, mert az elmélet a modern technikákkal ellentétben van. Feltette a kérdést: mit lehet csinálni, hogy a gazdasági infrastruktúrát megváltoztathassuk, de a politikai rendszert fenntarthassuk? És akkor a francia tudós azt mondta: kedves barátom, az emberiség ezt már kétezer éve próbálja, sok szerencsét kívánok hozzá. Ezek voltak az első jelei annak, hogy ez nem tarthat soká. - Tehát ami három-négy-öt évvel ezelőtt történt, az valamiképpen önt felkészülten érte. Mára ön magyar belpolitikai személyiség is lett, ezt gondolom nem tagadja elnök úr, tehát szeretném egy aktuális ügyről kérdezni. Éppen a mi lapunknak nyilatkozta egy kereszténydemokrata képviselő, aki azóta elhagyta a pártját, hogy a KDNP-n belül van egy kisgazdás-legitimista csoport – így fogalmazott –, akik ön körül tömörülnek. Mit tud erre mondani? - Őszintén szólva én nem tudtam erről a csoportról, meg arról, hogy tömörültek körülöttem. Én itt most egyelőre nem foglalkozom belpolitikai kérdésekkel. Nekem van egy bizonyos pozícióm az Európa Parlamentben, ezt azzal szereztem, hogy minden párttal fönntartottam a baráti kapcsolatot. Én azon kevés képviselő közé tartozom, aki a kommunistákkal, szociálistikkal, de a szélsőjobboldallal is le tud ülni. Mindig az volt a koncepcióm, hogy az egységet azon kérdésekben akarom elérni, amelyek engem érdekelnek. És így mindmáig minden magyar javaslat ellenszavazat nélkül ment keresztül a parlamenten. A magyar delegációban tehát igazán jó barátok vagyunk. Én bárkit megkérhetek a tagok közül, és tudom, hogy ő a megfelelő irányba fog működni. Ennek én nagyon örülök. Tehát én személyes jó viszonyt tartok Horn Gyulával is, hiszen a szociáldemokraták éppen olyan fontosak nekem, mint a többi párt. - Tehát CSU-képviselő létére jó viszonya van Horn úrral? - Nyíltan beszélek erről, elvégre bevezettem az európai díszszenátusba, én mutattam be őt ott. Én ugyanis nem tudom elfelejteni, hogy vannak bizonyos hazai politikusok – bármilyen legyen a múltjuk –, akik a döntő pillanatban kiálltak a nemzetért. - A hazai népszerűségének nem az az oka, hogy önt egységesítő politikusnak tartják? Ez a közkedveltsége fantasztikus, hiszen ötszáz év óta ön a legnépszerűbb Habsburg ebben az országban. - ...azért Erzsébet királyné sokkal népszerűbb volt nálam... és Mária Terézia is, gondoljanak a Vitam et sanguinem-re. - ...igen, de nálunk az a közvélekedés, hogy az egység hiánya – ez az ősi magyar átok – okozza a gondokat. Nem gondolja, hogy a spanyol modell valamilyen módon alkalmazható a mai Magyarországon? - Ennek a modellnek van hatása a magyarságra. De például Romániában, Bulgáriában is hat. A romániai magyarok vagy akár a cigányok mind királypártiak, mert azt remélik, hogy a román király meg fogja védeni őket. Mondjuk ki: a spanyol király rengeteg szolgálatot tett a királyság ügyének. - ...úgy érti, a monarchizmus ügyének?... - Igen, mert az emberek keresnek valakit, aki a pártokon fölül áll és aki védi a kisebbségeket. - Amikor spanyol modellről beszélünk, másra is gondolunk, a megbékélésre. - A király személyisége nélkül, nem sikerült volna megbékélni. Én elég jól ismerem a spanyol helyzetet. Ott persze hallatlan nagy szerencséjük volt; három jelentős ember is akadt, aki akarta a megbékélést; a király, aki fölöttük állott, Felipe Gonzalez, aki az ellenzékből jött és Fraga Iribarne, aki francoizmusból jött. Ez volt a gyönyörű szép dolog. Nem tudom, hogy minden országban lehet-e találni ilyen embereket, ezért külön szerencséje volt Spanyolországnak. I - Nem volna szüksége Magyarországnak is ilyen szerencsére? - Biztos. Itt van egy bizonyos kiskaliberű pártszellem, ami nem tetszik nekem. Úgy értem, hogy kiközösítenek embereket, bizonyos emberekkel nem is illik beszélni. Számomra érthetetlen, hogy mennyire megharagudtak rám, mert Horn Gyulával beszélek. Én hálás vagyok neki, nem fogom elfelejteni, hogy mit tett annak, idején, '89-ben. Azonkívül ő ma Magyarországon a szocialisták vezetője. Az én bizottsági alelnököm szociáldemokrata, nagyon jól tudok velük együttműködni. Persze minden totális rendszer megszűnte után sok az ilyen akadály, mégis az összes pártot összefogva kellene egységesen föllépni. Kifelé legalábbis. Az a tapasztalatom, hogy embereink, akik kijönnek a delegációhoz – nagyon rendesen viselkednek, nagyon egységesen. Például pár hónapja meghívtuk a szakszervezetek képviselőit, hogy találkozzanak a mi csoportunkkal. Egy kissé féltem, hogy belpolitikát fognak behozni, ami megint a harmónia ellen hat, de nem ez történt. Ez az év döntő, mert meg az idén szeretnénk keresztül vinni, a mi társulási szerződésünk ratifikálását. Talán még gyorsabban is – remélem, mert biztos nem vagyok –, hogy én fogom előterjeszteni, úgy a bizottságban, mint a parlament plenáris ülésén. De hát ez szörnyű lassú, bürokratikus masina. Most beszéltem erről Delors úrral, a politikai bizottság elnökével. Úgy érzem, hogy ő segíteni fog. Nem akarom, hogy kifelé ez a benyomás legyen: Magyarországon hiányzik az egységes felfogás. Egyék egymást a magyarok a belpolitikában, de a külpolitikában legyenek egységesek. Ezért örültem annyira, hogy a szakszervezetek képviselői olyan lojálisan beszéltek, és hogy ez jó benyomást keltett. - Ön jól tudja, hogy a román és a szerb sajtó sokszor támadja a visegrádi hármak együttműködését, s ezt a dunai monarchia felújításaként tűntetik fel. Mi a véleménye a regionális eszme esélyéről a térségben? - Én egységes Európában gondolkodom. Egységes Európára van szükségünk. Tehát az Európai Közösségbe kell bejussunk, és minél előbb. Ez a jövőnk. Én tizenhárom éve dolgozom a közösségben, tudom, hogy milyen óriási hatalmat jelent. Nekünk, magyaroknak tetszik-e vagy sem, a tagságra van szükségünk, mert az biztonságot ad, erőt ad, prosperitást ad. Az a feladatunk, hogy bejussunk az Európai Közösségbe és azután ennek a keretében, főleg kulturális kérdésekben szükségünk lesz regionális megoldásokra. Mindenekelőtt a gazdasági és biztonsági kérdésekben elengedhetetlen a közösségi tagság, és ezt minél hamarabb meg kell szereznünk. Mert mi nem tudjuk, hogy mi fog még történni a volt Szovjetunióban. - Miért, Ön szerint mi történhet? - Én nagyon pesszimista vagyok múlt héten fönn voltam a balti államokban, például x Lettországban, ahol még ott van a szovjet hadsereg, látom készülődhet a robbanás. Az ember, ahogy a történelmet tanulmányozza, mindegyre arra bukkan, hogy a hosszú háborúk után, ha békekötésre kerül is sor, mindig ugyanaz történik. A katonaság továbbviszi a háborút, nem tud megállni, bandává lesz, megszakítja kapcsolatait a civil kormánnyal, banditák lesznek. Most ennek a bandának 35 ezer atombombája lesz. Ez a katonaság hallatlanul öncélú. De nem csak tisztán a katonaságról van szó. Például Rigában tudtam meg, milyen sok gyár ott a katonaságé. Ez lehetetlen állapot. Nekem az egyik balti elnök elmondta, hogy beszélt az orosz generálissal; aki kijelentette neki: parancsolhat, amit akar a helyi kormány, de mi nem megyünk el innét. Nézzék meg kérem, mi történik Moldovában, mi történik a Tiraszpoli Köztársaságban. Jelei vannak már annak, hogy mi fog történni. Nagy robbanás lesz a katonaság részéről. Nem zárok ki polgárháborút sem, főleg a Dnyeszter-parti orosz köztársaság ügyében. Hogy Közép Ázsiában lesznek polgárháborúk, az egészen nyilvánvaló. Aztán nemzetiségi robbanások jönnek, mert ez a mostani Oroszország is túl nagy, még ez is koloniális birodalom. - Az utolsó gyarmatbirodalom, ahogy ön nevezni szokta. - A Szovjetunió egy részét dekolonizálták, de nagyobb része megmaradt, és ebből baj lesz meg... - Mit lehet tenni ebben a helyzetben? - Véleményem szerint először is a biztonságunkra kell gondolni. - Ez mit jelent? NATO-tagságot? - NATO-tagságot, vagy bármit, de elsősorban a biztonsági követelményeknek kell eleget tenni. Még most. Remélem, hogy eljön az idő, amikor le tudunk szerelni, de most még nem jött el annak az ideje. Ez volna az első. A második dolog, hogy föl kell venni a holnap embereivel a kapcsolatot. A baj az, hogy a mi politikánk mindig az volt, hogy a tegnap embereivel beszéltünk. Szóval még mindig imádják Gorbacsovot. Látták hogyan fogadták őt Németországban? Ő szerintem tegnapelőtti ember… - Ki a holnap embere? Jelcin elnök? - Én inkább az egyes kis államok vezetőit tekintem annak. Mielőtt mindezek az események megtörténtek, egy dolog feltűnt nekem, például az, hogy a közép-ázsiai városokban ki találkozott a japánokkal, kínaiakkal, koreaiakkal. Az európaiak mind Moszkvába mentek. Nekünk meg már ott kellett volna lennünk felvenni a kapcsolatot, például Tbiliszivel és így tovább. Mert ott van a jövő, mert ott új állami-gazdasági struktúrák létesülnek, ott van gazdasági-politikai érdekeltségünk, ha a jövő világrendre gondolunk. - A mindenütt jelen lévő nacionalizmus szétfeszíti az egykori szovjet birodalmat. Nem veszélyeztetheti ez is az Európához való csatlakozásunkat? - Európában mindenki tiszteli azt, hogy Magyarországon nincsenek kisebbségi problémák. Hallatlan előnyünk az egész európai politikában, hogy stabilak vagyunk. Mindenki tudja, hogy nálunk a demokráciát nem fogják megbuktatni. Azonkívül itt nincsenek azok a kisebbségi problémák, amelyek most például Csehszlovákiában nagyon érzékelhetőek. Romániáról nem is beszélve. - Ön mindig többes szám első személyben beszél Magyarországról. Hogyan éli meg a magyarságot, ugyanígy vonzódik a csehekhez vagy a lengyelekhez is? - Az összes közép-európai államhoz persze nagyon közel állok, de legközelebb a magyarokhoz, ez a fő nyelvem, az iskolában is ezt tanultam. Érettségiztem annak idején a nagy Ady öccsénél, Ady Lajosnál egészen természetes volt. - Csehül nem tud? - Csehül egy kissé értek, tudtam… - Hány nyelven beszél elnök úr? - Hét nyelven tudok beszélni. Kellene még egy pár nyelvet hozzátanulnom, habár nyolcvanéves vagyok. - Néhány hónapja nagyon pesszimistán nyilatkozott a jugoszláv helyzetről, azt hiszem nem sok örömet okozott önnek, hogy a jóslatai beteljesedtek. Miért történt ez? - A Nyugat ezt kezdettől fogva nem látta reálisan. Vissza kell tekintenünk, hogy hogyan is létesült Jugoszlávia; mindenkinek megígérték az önrendelkezési jogot, és senki sem kapta meg, azonkívül ezután jött skurtinai gyilkosság, amikor megölték Stjepan Radičot. (A horvát ellenzéki parasztpárt vezére volt. 1928. június 20-án egy Punisa Racsics nevű szerb képviselő a szkupstina ülésén rálőtt, és több horvát képviselővel együtt megsebesítette. Radič augusztus 8-án belehalt sebeibe. – A Szerk.) Az ilyen gyilkosságok vagy kivégzések mindig nagy bajt okoznak. Nem régen voltam Szlovákiában, és egyszerre csak ráeszméltem a vezető politikusokkal beszélgetve, hogy mennyire hat rájuk még ma is, hogy a háború után felakasztották Tisót. Maga a tény, hogy a szlovák államfőt kivégezték, hallatlan hatású volt. Stjepan Radič halála végleg megszűntetett minden szimpátiát a szerbekkel a horvátoknál. A horvátok nyugatiak, a szerbek kifejezetten bizánci emberek. Például, Horvátországban mit talál a templomokban? Magyar szenteket, Szent Istvánt, Szent Lászlót… Nyugati tradíció van ott, mindig is nyugati tradíció volt. A szerbek évszázadokon át török uralom alatt éltek, eközben Horvátországnak mindig voltak nyugati kapcsolatai. Ezt a különbséget ma nem értik. Azután a Nyugat részéről többen is ügyetlenül politizáltak. Amikor múlt év áprilisában Baker Belgrádban járt, például kijelentette, hogy Amerika minden körülmények között fenn fogja tartani Jugoszláviát. Ezzel felszabadította lakosságát. 1945 után talpra álltak olyan demokratikus erők, amelyek korábban Magyarországon nem juthattak szóhoz, és megvalósíthatták régóta esedékes alapköveteléseiket (földreform, köztársaság). A belső politikai erőknek a mozgása is felszabadulást jelentett, amely nem következett volna be, ha a korábbi állami berendezkedést a szovjet hadsereg nem zúzza szét. Magyarországra azonban egy diktatórikus és nem egy demokratikus állam hadserege érkezett, és ez behatárolta a felszabadulás adta lehetőségeket; nem adott módot a polgári fejlődést igenlő erők igazi kibontakozására az 1945-os választásokon szerzett abszolút többségük ellenére. A háborúnak mindig kritikus pontja a harcoló hadsereg és a polgári lakosság találkozása a frissen elfoglalt területeken. Súlyos hiba volt annak eltagadása, hogy a szovjet hadsereg Magyarországon tömeges atrocitásokat követett el. Így a felszabadulás katarzisa gyakorta egybeesett a félelemmel és a meggyalázással. Torz módon befolyásolta Magyarország és a környező országok további sorsát, hogy a kommunista pártokat bátorította, a biztos háttér tudatat kölcsönözte számukra, hogy szovjet haderő tartózkodott az egyes országokban, vagy közvetlen szomszédságukban. Vezetőik mindinkább hozzászoktak ahhoz, hogy tetszésük szerint megszeghetik a politikai játékszabályokat, a társadalmi körülmények figyelmen kívül hagyásával bármit megtehetnek. De minden történést és fejleményt megfontolva és mérlegelve – a régió egyik angol szakértője F. J. Brown szavaival – egyértelműen kimondható: „Ha a Vörös-hadsereg nem állott volna meg az Elbánál a második világháború végén, sőt, amennyiben a Szovjetunió nem is létezett volna, valószínűleg akkor is sor kerül forradalmi átalakulásra Kelet-Európában 1945 után. A szovjeturalom természete, helytartóinak kudarcai elterelik a figyelmet a legtöbb kelet-európai ország életének visszásságairól, negatív oldalairól a két világháború közötti időszakban... mindenütt régen időszerűvé váltak már a legradikálisabb változások.” Z. L. …az Adzsicsoknak, Kadijeviceknek megmondotta, hogy mi a célja. A belgrádi amerikai nagykövet, Zimmermann, pedig beszédet tartott, amiben azt mondta, hogy Amerika sosem fogja elfelejteni, hogy mind a két világháborúban a szerbek voltak az ő szövetségeseik. Szították az ellentéteket. Aztán jöttek az ügyetlenségek a Nyugat részéről. Az első volt De Michelis olasz külügyminiszter kijelentése Zágrábban, hogy ha Horvátország független akar lenni, akkor ötven éven át elszigetelődik. De Michelis persze ügyes ember, most ő Horvátország legjobb barátja. De azt most még egy éve kijelentette... Aztán jöttek mások, akik nem ismerték a helyzetet. Nagyon ügyetlenek voltak, bátorították a szerb hadsereget, hogy lépjen akcióba. Aztán jött a jugoszláv néphadsereg nagy veresége Szlovéniában. Akkor én éppen lent voltam Szlovéniában – közelről láttam, hogy milyen óriási vereséget szenvedett a szerb hadsereg. A horvátok, sajnos, ügyetlenek voltak, nem segítettek akkor a szlovénoknak. Akkor sokkal nagyobb lett volna az egység. Mára, hála Istennek, sikerült Horvátországot és Szlovéniát elismertetni, remélem, hogy Boszniával is rendbe jönnek a dolgok, habár az sokkal nehezebb lesz. De a fő feltétel az, hogy valamiképpen meg kell állítani ezt a vad hadsereget. Ezt csak úgy lehetne elérni, hogy igazi és tényleges nyomást gyakorolunk Szerbiára, mert hiszen Szerbiáé ez a hadsereg. - Ennek az egész háborúnak ránk nézve meghatározott következményei is vannak. Például Magyarországot Belgrád állandóan azzal gyanúsítja, hogy revíziós szándékai vannak, hasonlókat hallani Szlovákiában is. Mi erről a véleménye? - Mindenképpen azt mondtak volna, hogy a magyarok irredenták. Hiszen ez az ő saját kisebbségük miatt van. Ennek a problémának csak akkor lenne megoldása, ha mindenkire kötelező kisebbségi status jönne létre. Ma nincs ilyen. Ezért én meg szeretném az Európai Közösségben elérni, hogy dolgozzuk ki a közös európai kisebbségi statust. Kétszer próbáltuk már a parlamentben kétszer bukott meg ez az egész dolog, mert a görögök nagyon ellenálltak – nekik van török kisebbségük –, mások se szerették nagyon. De erre szükség van, hogy valahogy kijussunk ebből a helyzetből. Van egy nagyon jó előzménye a dolognak, az a javaslat, amit az Európa Tanács hozott a múlt évben egy kisebbségi konvencióról. Elsőrangú papír! Remélem, sikerül ratifikálni. De amíg kisebbségek vannak, lesznek nemzetközi nehézségek. - Lehet-e beszélnünk a határok megváltoztatásáról? - A fő dolog, hogy mindenki benne legyen Európában, és akkor úgyis eltűnnek a határok maguktól. Alig száz éve meg Bajorország és Baden-Württenberg között államhatár volt, pár évtizede a városok előtt is volt vám. Én meg emlékszem ilyen vámokra Franciaországban. Ez úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. - Churchill meg komolyan gondolt a háború végen arra, hogy Németországot több államra fogja osztani. - Roosevelt is erre gondolt. Nem voltak reálisak. A háború valami szörnyű, mert megtébolyodnak a politikusok, és azt gondolják, hogy mindent el tudnak érni, mert nincs kritika, háború alatt nem lehet kritizálni a saját kormányt. Éppen ez a szép demokratikus rendszerünkben, hogy kritizálni lehet. A politikus részéről semmi sem olyan értékes, mint a kritika. - Bár megfogadnák a mi politikusaink ezt a tanácsát. - Adja Isten, hogy megfogadják, de ők éppen borzasztóan rossz néven veszik, ha kritizálják őket... - Vajon miért? - Nézzék, csak három éve meg, hogy alig volt kritika nálunk. Ezt is meg kell szokni. - Gondolja, hogy van egyfajta allergia a magyar politikusok között a bírálattal szemben? - Sajnos bizonyos mértékben igen. Biztos, hogy vannak, akiknek elegendő a humorérzékük. Másoknál ez teljes mértékben hiányzik. Nem fogok neveket mondani. - Ez a mi egyik bajunk, a humorérzék hiánya... - De kérem, ez is helyre jön. Ha az ember elég régen van a politikában, megjön a humora is. - Hogyan érzékeli a saját népszerűségét a mai Magyarországon? Milyen személyes érzéseket támaszt ez önben? - Őszintén nagyon örülök ennek, s annak, hogy a honfitársaimmal ilyen igazi személyes kapcsolatom van. Hiszen engem a legtöbb ember Ottó bácsinak nevez, főleg a falvakban. Őszintén mondom ez nagyon jólesik nekem. | |
