Szovjet csapat

„Törvényen kívüli” helyzet is volt

1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter nagy jelentőségű egyezményt írt alá. „A Magyar Köztársaság területén tartózkodó szovjet csapatok kivonására 1990-1991 folyamán kerül sor – írja az egyezmény 1. cikkelye. A szovjet csapatok kivonása 1990. március 12-én kezdődik, és 1991. június 30-ig fejeződik be. (11 nappal hamarabb távozott az utolsó szovjet katona.) Kivonásra kerül a szovjet csapatok egész személyi állománya, beleértve a szovjet állampolgárságú polgári személyeket, valamint fegyverzete, harci technikája és anyagi eszközei…”
Az egyezmény értelmében 1990. március 12-én 13 órakor futott ki a hajmáskéri vasútállomásról ez első, 40 vagonból álló szerelvény.
Közel fél évszázados – pontosan 47 éves – periódusa zárul le ezzel történelmünknek. Az első szovjet katona, még mint a Vörös Hadsereg katonája, 194. augusztus 30. vagy 31-én lépte át Magyarország akkori határát a Székelyföld délkeleti csücskében. Mai hazánk területét szeptember végén érte el a támadás. Az azóta eltelt közel öt évtizedet megvizsgálva négy nagyobb periódusra osztható a szovjet hadsereg itt-tartózkodása. Az első időszak – 1944-1947 – a nyílt katonai megszállás időszaka volt. A Vörös Hadsereg 2. és 3. Ukrán Frontja súlyos támadó harcok során – román, majd később bolgár és jugoszláv csapatok támogatásával – 160 ezer fős veszteséget szenvedve elfoglalta Magyarországot. Az ország a két ukrán front hadtápterületének számított. Egy-egy front teljes mélysége elérte az 1000 kilométert. Azaz, amikor 1945 áprilisában Bécsért folytak harcok, a frontok hadtápjának hátsó vonalai valahol a Kárpátok lejtőinél voltak, Romániában. E területen mindenütt a katonai közigazgatás akarata érvényesült.
1945. január 20-án Moszkvában a Gyöngyösi János külügyminiszter vezette magyar küldöttség aláírta a fegyverszünetet. Ennek értelmében a békekötésig Szövetséges Ellenőrző Bizottság vette át az ország feletti felügyeletet, élén Sztálin hű kiszolgálójával, Vorosilov marsallal. Bár a bizottságnak amerikai és angol tagjai is voltak, hazánkban a szovjet érdekek voltak a meghatározók. Ezekben az években a magyar honvédséget még épp csak újjászervezték, a Vörös Hadsereg érdekei korlátozás nélkül érvényesültek.
1947. február 10-én Párizsban a szövetséges nagyhatalmak aláírták a békeszerződést Magyarországgal, és a többi úgynevezett „csatlós állammal”. Jogilag új helyzet állott elő. A békeszerződés értelmében ugyanis 90 napon belül ki kellett vonni az ország terültéről a megszálló csapatokat, ahogy ez Finnország, Bulgária, illetve Olaszország esetében meg is történt. A Szovjetunió azonban jogot kapott arra, hogy az ausztriai szovjet megszállási övezet biztonságának fenntartására Magyarországon és Romániában meghatározatlan nagyságrendű – a szükségletek megfelelő mennyiségű és fegyverzetű – csapatkontingenseket állomásoztasson. Azaz a Szovjetunió „biankó csekket” kapott az USA-tól, Angliától és Franciaországtól. Ez a második időszak egybeesik a „Rákosi-korszak” éveivel. Az államapparátusban, a hadseregben, a belügyben szovjet tanácsadók serege is serénykedik az ország „átalakításában”.
A harmadik időszakot meghatározó két dátum szinte azonos. 1955. május 11-14-én megalakult a Varsói Szerződés, amelynek hazánk is tagja lett, és 15-én Bécsben a nagyhatalmak aláírták az osztrák államszerződést. Ausztria független, demokratikus és semleges országgá vált. A megszálló csapatok 90 nap alatt kivonultak az országból. Az államszerződéssel a Szovjetunió elvesztette jogalapját arra, hogy hazánkban csapatokat állomásoztasson. Mivel eddigi ismereteink szerint a Varsói Szerződés alapokmánya aláírásakor nem született titkos egyezmény az itt-tartózkodás meghosszabbítására, a szovjet csapatokat Magyarországról – és Romániáról…
A képek beszélnek – rompusztulás Budapesten. Ez minden csak nem felszabadulás, csak „dúlás”. Mennyi vér, könny szívódott be ismét e szent földre!

Most ötven éve
Elmentek a katonák


Fotóalbum vászonkötésben. Hányszor forgathatták át az emlékezéstől reszkető kezek; vizslató szemek vallatták a benne sorakozó fényképeket, a régi háborús emlékeket. Ötven éve, április 21-én indult az orosz frontra a szombathelyi 35-ös honvéd gyalogezred. A tér a régi, a házak is, az üzletek portálja fölött legfeljebb a cégtáblák cserélődtek. Innen, a szombathelyi Fő térről gyalog indultak a vasútállomásra, hogy bevagonírozzanak, s egy utolsó búcsúcsók után elváljanak szeretteiktől. Sokuknak valóban ez volt az utolsó búcsúcsók. Az ezredből csupán néhány százan térhettek vissza, köztük is sokan csonkán, sebesülten. A többi...
Az asszony nem sír, az arca inkább ünnepélyesen komor, amikor átnyújtja az albumot.
- Köztük volt az uram is. Az első vonalban harcolt és bátorságáért többször kitűntették. Az albumban lévő képeket nagyrészt maga készítette s alig volt nap, míg élt, hogy kezébe ne vette volna. Az idén januárban halt meg. 83 éves korában.
Az asszony arra kért, ne írjam le a férje nevét, az évet se. Az ezred kétharmada ott maradt, orosz földben alussza örök álmát. Férjének szerencséje volt, a túlélőkkel együtt hazatérhetett – tanúnak. S bár hosszú-hosszú ideig nem vállalhatta a tanúságot – a doni, voronyezsi pusztulásról nem volt népszerű beszélni, főleg tanúskodni. Kinek is mondhatta volna el, hogy a megőrzött papírok szerint is „az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért” kitűntették? Dewizán, mint összekötő hírvivő, az első vonalban parancsokat továbbított. Más alkalommal lőszerszállítás közben Sztálin-orgona sorozatától megsebesült, ám a lőszert sebesülten is célba juttatta. „Vitéz magatartása hosszú háborús múltjában is mindig példát adó volt” – őrzi az írás, valamint a bronz és kisezüst vitézségi érem, a nemzetvédelmi kereszt és több más elismerés.
Az egykori vitéz felesége úgy néz rám, mint aki biztos abban, hogy jól cselekszik.
- Csak a tényeket írja meg, illesse kegyelet valamennyi ártatlanul elhurcolt, kivégzett, meggyilkolt emléket. De ne feledkezzünk meg azokról se, akiket harcolni vittek az orosz frontra, hiszen nem önszántukból mentek a halálba.
Az ünnepélyes katonai ceremónia után bevagonírozták, majd éjjel fél 11-kor kigördült velük a szerelvény az állomásról. Orosz falvak, városok érintése után érkeztek Minszkbe, majd onnét is tovább újabb orosz területekre. Május 9-én hatalmas bombázást vészeltek át.



HETI MAGYARORSZÁG 1992. január 24.

Budapest 62., Pf. 634. 1396

Még mindig élénken foglalkoztatja olvasóinkat Fábián László: Nyílt levél
- Horn Gyulához című írása, amely egyik tavalyi számunkban jelent meg.
A nagy érdeklődésre való tekintettel adjuk közre a Svájcban élő Gosztonyi Péter történész levelét:
Hadd szójak hozzá „Horn-ügyhöz”. Hogy a Kádár-rezsimben pozíciót vállalt kommunisták manapság félnek az esetleges, törvényes úton való felelősségre vonástól – ez rossz lelkiismeretükkel függ össze. Ők bizony nem ismertek kegyelmet, és irgalmat ellenfeleikkel szemben! Az 1956 után felállított – és nem üresen maradt – 500 bitófa (sajnos) élő mementója a Kádár–Biszku–Papp János-féle, Münnichtől és Marosántól „fémjelzett” korszaknak. 1945 után a náci bűnösök sem akartak semmiről sem tudni: úgy tettek, mintha most hallanának először kegyetlenségekről. És a bolsevikok? A katyni lengyel tisztek gyilkosai ma is élnek – magas korban – a volt Szovjetunióban. Remélik, hogy „valakik” csak fizetik a GPU-s nyugdíjukat. Sztálin mondotta egykoron Lenin temetésén: „Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk...” Hát igen, különös emberek! Erről egyszer érdemes elgondolkodni!
Ami a pufajkásokat illeti: történelmi tény, hogy a Kádár-féle karhatalmi osztályok három bázisból táplálkoztak. Volt ÁVH-sokból, belügyesekből, akik nagy buzgalommal látták el feladatukat, a nép megbüntetését, mert lázadni mertek a HATALOM ellen. A honvéd és kismértékben a rendőrtisztek, akik főleg kilátástalan jövőjük érdekében – tettek eleget Münnich Ferenc november 11-i felhívásának. Őket osztották be többnyire hidak, vasutak stb. őrzésére, mert bennük a Kádár–Münnich–Marosán-klikk kevésbe bízott. Ezek a tisztek a rákövetkező időben emberségesen viselkedtek – az adott lehetőségek és körülmények között. Sokan már 1957 januárjában inkább leszereltek, és így utcára kerültek, mert saját szemükkel látták az Orbán–Jambrich-féle pufajkás „sereg” néppel szembeni embertelen és szadista magatartását. A harmadik bázisát a karhatalomnak a pufajkásokhoz – természetesen „önkéntes” alapon – vezényelt pártfunkcionáriusok tették ki. És olyanok, akiket a párt nevelt és akikről feltételezték, hogy a partért minden áldozatra képesek. A fiatal Horn Gyula is idetartozott. Testvérbátyjáról, illetve annak halála körülményeiről terjesztett híreket én a magam részéről nem hiszem el – amíg H. Gy. erre vonatkozóan megfelelő bizonyítékkal nem szolgál!
Köztudomású, hogy H. Gy. azzal magyarázgatja ma pufajkás múltját, hogy szeretett testvérbátyját 1956 decemberében „ellenforradalmárok” elfogták, a Népligetbe vitték, megcsonkították és meggyilkolták. Jómagam, aki évtizedek óta kutatom 1956 történetét, erről a történetről először most értesülök! Ha ez valóban így lett volna, akkor Horn testvérének neve miért nem szerepel – például – a kádárista Fehér Könyvekben, az „ellenforradalom áldozatai” között? Ott a pártpropagandisták felsorolnak 237 nevet. Egyetlen Horn nevű fiatal sincs közöttük! Arról nem is beszélve, hogy ha ilyen szörnyűség történt volna, az 1957-es kádárista sajtó (Népszabadság!) ezt az ellenforradalmárokra terhelő anyagot a saját céljaira alaposan felhasználta volna...
Horn Gyulának én ezt egyébként mind megírtam! Kérdeztem tőle, amikor a parlamenti '56-os ünnepség során összefutottunk: mikor számíthatok válaszára kérdésemet illetően? Horn: „Hamarosan.” Azóta is várom a felvilágosítást.
Gosztonyi Péter, Bern (Svájc)

Fábián László Horn Gyulához írt nyílt levele kapcsán szólalok meg, a levélről érdemben már nem kell írnom, hiszen csodálatosan fogalmazta meg a lényeget! Inkább Halák László úrnak írom meg: hogy tisztelném őt, amikor Horn Gyulát sem tisztelem! Ha kinyílváníott elfogultságát levetkőzve a tények, a valóság talaján állva, (viszonylagos!) objektivitással értékelné 1956 Kádár-éra történelmét. De ezt nem teheti, hiszen ő is egy az elmúlt negyven év haszonélvezői közül, akik megszépítő ködbe burkolják a szörnyű nemritkán véres – valóságot, a vérszomjas megtorlás, a 301-es parcellát gyarapítók szégyenét, majd az országot idegen érdekek alá helyező, nemzetvesztő politikát az internacionalizmus hazug szellemében! Ha ő nem lenne azok „elvtársa”, akik túldimenzionálják Horn Gyula „rendszerváltó” szerepét, misztifikálják a „vasfüggönyt” lebontó külügyér jelentőségét! Pedig – meggyőződésem – bárki lehetett volna akkor a vasfüggöny hőse, meg Hufnágel István is, ha akkor ő a külügyminiszter. Ekkora jelentős tényező H. Gy.! Ha akkor az „orosz medve” nem bólint erre a hornos akcióra (50 ezer ideiglenesen hazánkban állomásozó katonáját is figyelembe véve!), Gyula vitéz ma nem lehetne spekulatív teóriák „diplomáciai etalonja”! Ha Halák úr mindezek mellett még nem bagatellizálna el a „pufajkás” martalócok szerepét az '56-os forradalmat követő, „demokratikus tisztogatás" fedőnevű, Haynau rémuralmát sokszorosan túlteljesítő leszámolásban! Halák úr – nyilván, mint az akkori események hiteles ismerője – új adatot szolgáltat, nevezetesen: megcáfolja az eddigi verziót, miszerint H. Gy. bátyját „meggyilkolták az ellenforradalmárok”! Ehhez képest egészen másként hangzik, ha valakit egy teherautó halálra gázol... A holttest meggyalázása természetesen nem menthető, és súlyosan elitélendő cselekmény! Persze, ilyen példa (sok!) a túlsó oldalt is terheli: az '50-es „aranyévekben” Vácott Riba Hugó ferences atyát egy ÁVH-s teherautó gázolta halálra, a martalócok akkor az út szélére dobták az áldozatot, és „Nem kár a rohadt csuhásért!” kommentárt követően, háborítatlanul folytatták útjukat! Az igazi bibi már nem is H. Gy. „pufajkás” múltjában, hanem jelenlegi, cinikus, magatartásában rejlik. Amikor a kormányt és a kormánypártokat permanens arroganciával és pökhendiséggel vádolja, a parlamentben mindezen negatívumokat überelve, zsebre dugott kézzel, nyeglén, szinte dicsekedve „kedélyeskedik” karhatalmista múltjáról. (Egye fene, ne szégyellje a múltját, ez szíve joga és jó ízlés kérdése, de azért talán mégse kérkedjen vele!) A kádári vérbosszú szenvedő alanyai a gyűjtőbeli Kisfogház siralomházszárnyában, a kegyetlen halálra várva, vajon ilyen flegma, „zsebrevágó” eleganciával élték meg a félelem valós érzéseit, mint ahogyan ma Horn úr álságos félelmeket, emleget az akkor ítéletvégrehajtók mai osztályrészeként? És végül, az '56-ot követő tébolyban az ÉLET érdekében azok emelhettek volna leginkább szót, akiknek (kizárólagos!) joguk volt (jól!) élni!
Brezovich Károly, Vác

Feltételezem, nem tudatos lapszerkesztői „fogás” az, hogy egymás mellé került Gyapay Dénes úr két cikke, amelyek közöl az egyik Habsburg Ottóról, a másik a szicíliai maffiáról szól. Ugyanakkor hasznos lenne, ha a lap megnyugtatná az olvasókat azon mendemondák ellenkezőjéről, miszerint számos földbirtokos kárpótlást igényel több tízezer hektárnyi területének természetbeni visszaigénylését illetően.
Fülöp Miklós, Budapest

Tisztelt Uram! Nem szerkesztői „fogás” volt a két cikk egymás mellé kerülése. A kárpótlással kapcsolatban pedig szeretnénk Önt is a hasonlóan megtévesztett embereket megnyugtatni, nem kaphatja senki sem vissza több tízezernyi hektáron volt birtokát. Úgy látszik, a rémhírterjesztők ijesztgetése, mármint az, hogy elveszik annak a nyugdíját, aki visszaigényli saját földjét, nem vált be. Így most más rémisztgetéssel próbálkoznak. Ne higgyen nekik! Aki kárpótlást kap, nem az eredeti földjét kapja vissza. Erre már nincs mód. Néhol – ez elenyésző – árverés útján megveheti, felhasználva a vagyonjegyeket, mindezt ott, ahol nincs más tulajdonos. Ismételjük: semmi ok a félelemre, a kárpótlás nem rövidít meg senkit! – A szerk.
Nagy érdeklődéssel olvastam az 1991/50. számban az „A világszervezet az ezredfordulón” című két oldalt. Azt gondolom, hogy az idézőjel nem elegendő arra, hogy az ENSZ-nek ezt a csak régen érvényes epitethonját, a „sóhivatalt” érvénytelenítsük. Meg kellett volna mondani, hogy ez a minősítés már régen nem érvényes. Ami pedig azt a megállapítást illeti, hogy az Öböl-válságot „az ENSZ kék lobogója alatt” oldották meg, ez bizony téves, mert a Biztonsági Tanács csak arra adott felhatalmazást, hogy a világszervezet tagállamai „minden szükséges eszközt igénybe vegyenek” a megszállt Kuvait felszabadítása érdekében. Felhívom a figyelmüket arra is, hogy nemcsak az épület külsejét ábrázoló kép készült Genfben, a belső, az ülést mutató fotó is – ez a genfi ENSZ-épület nagyterme.
Bihari Lajos, Budapest


50. évfolyam, 23. szám
1992. január 24.

Elment a katona

Elvitték végleg. Tegnaptól egyedül néz le Budapestre a gellérthegyi Szabadság-szobor; nem őrzi többé a hatalmas szovjet katonaalak. Könnyedén levegőbe emelkedett a többtonnányi bronzmonstrum, hogy elszállítsák, és csendben kimúljon egy parkban, vagy egy elhagyott gyárudvaron. Akad majd, akinek hiányozni fog, lesz akinek nem. Egy ideig még elvitatkozgatunk arról, hogy öndicsőítés volt-e, vagy valami egészen más. Aztán – majd egyszer – úgyis elfelejtjük.
SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELE


1987. január 11.
XXIV. évf. 2. szám 46. old.


KÁLDI JÁNOS KÖLTŐI ESTJE

Az Orvostovábbképző Egyetem Új Tükör klubjában rendezték meg Káldi János költői estjét, amelyen Garai Gábor, köszöntötte a költőtársát. A műsorban fellépett: Törőcsik Mari, Bánffy György, Csernus Marian, Béres Ferenc, Oszter Sándor, Vitai András, Rab Edit, Somhegyi György, Hartman Teréz és Hajas Ilona.
Összeállította:
F. Nádor Mara
(Müller László és Turczer György felvétele)