 |
    |
 |
Az oroszok és én NÉPSZABADSÁG 1991. június 19., szerda Egy lignit- és egy kokszhalom között születtem 1944-ben, egy alföldi községben. Apám Pesten kórházban, anyám érthetően zűrzavaros emlékei között egy Vologya nevű tiszt szerepel, aki a születésem utáni órákban lehozott a pincébe egy súlyosan sebesült német tisztet. Vologya néha órákra kiment a pincéből, és ilyenkor hol könyörögve, hol ordítva kérte a sebesült németet, hogy a gyerekre úgy vigyázzon, ha valami baja esik, agyonlövi. Miközben a második világháború átvonult a falu és a pince fölött, miközben a német tiszt belehalt sebesülésébe – volt udvarunkban ma is ott kell lennie eltemetett porhüvelyének –, én a véletlenek egészen különös összjátéka folytán életben maradtam. S mivel későbbi elmesélésekből születésem összefonódott az oroszok ittlétével, valami titkos belső meggyőződésből úgy hittem, ez örökkön örökké így is lesz. Ez a világ rendje. Nem változtatott ezen az sem, hogy a házat és a szüleim-nagyszüleim által gyűjtött, falusi méretekben jelentős vagyont éppen az oroszok ittlétének köszönhetően kiépült hatalom einstandolta. Apámat kézzelfogható következményekkel csaknem egész életén át végigkísérte a kettős bélyeg: kulák is volt, meg – nemcsak végzettsége, hanem gondolkodásmódja folytán – kritikus értelmiségi is. Sokat szenvedett miatta. Köszönhetően az oroszok által meghonosított rendszernek. Jómagam, mióta valamirevaló eszemet tudom, pártonkívüliként mindig MSZMP-napilapnál dolgoztam. Reformokról írtam – vagy próbáltam írni -; soha még a gondolata fel sem merült bennem, hogy arról írjak, mit keresnek itt az oroszok, miért is maradtak még akkor is az országban, amikor Ausztriából kivonultak, és a szamizdatban olvasott könyvekből arról értesültem, hogy magyarországi létüket végső soron olyan szerződés indokolja, amely az Ausztriában állomásozó csapatok utánpótlási biztonságával függ össze. Úgy gondoltam – eléggé el nem ítélhető módon –, hogy az oroszok ittléte nem magyar ügy. Vagy pontosabban: elsősorban, nem magyar ügy. A legnagyobbak és a legerősebbek atomfegyverekkel, ballisztikus rakétákkal, gazdasági húzd meg – ereszd megekkel folytatott politikai pókerpartijának ügye. Úgy gondoltam, hogy az oroszok ittléte a mi generációnk szemszögéből örökre elrendeltetett. Ehhez mérten sürgettem a magam elenyészően szerény lehetőségein belül a reformokat, ehhez mérten kötöttem kompromisszumokat, ehhez mérten igyekeztem politikailag tisztességesnek maradni, ehhez mérten haladott meg a gyorsítóberendezésbe került történelem, ehhez mérten mertem kül- és belpolitizálni, vicceket mesélni, utazni és világot látni, bátornak és gyávának lenni. Mindent ahhoz mérten lehetett csinálni, hogy itt vannak az oroszok. Ehhez mérten lehetett mentségeket is keresni: hogy mit és miért nem lehet. Persze, voltak kivételek, akik nem ahhoz mérten gondolkodtak, hogy itt vannak és itt lesznek az oroszok. Bátrabban, nagyívűbben és szabadabban, szárnyaltak. Nem tartoztam a bátor emberek közé. Már akkor félni kezdtem, amikor megjelent Gorbacsov. Egyszerre félni és reménykedni. Reménykedni, mert először változott meg az örökre megváltoztathatatlannak hitt birodalmi súly és jelenlét. Félni, mert el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha a birodalom a belső földrengések és a külső politikai-gazdasági kéregnyomás következtében összedől. Csak a térképre kellett nézni, hogy világos legyen: a rengés epicentruma a tőszomszédságban van. Maga alá temet-e bennünket, ha lesz vulkánkitörés? Nem tudtam rá a választ. Még ma is csak csendesen reménykedem, hogy nem. Hogy az oroszok elmentek, a mai naptól befejezett történelmi tény. Hogy nincsenek Magyarország területén, az egy gondolkodásmód végét is jelenti. Nincs többé „ahhoz képest”, és nincs többé mentség sem. Szigethy András Annak mindenképpen örülni kell, hogy az oroszok el mentek, de hagytak itt egy olyan politikai örvényt, amitől félni kell továbbra is, mert egy földrengés nagy károkat okozhat hatókörzetében. A 45 éves megszállás alatt megszoktuk a mennyiség gyártását minőség értékelés nélkül, az orosz piac behabzsolta terményeinket, az utóbbi időben már fizetni sem fizetett az árukért. Több millióval tartozik a magyar államnak, ugyanekkor nem figyeltünk fel a nyugati fejlődő országokra, s most hogy az orosz fizetni nem tud, leszerelés előtt áll neki sem kell a magyar áru, mert minek? Exportunk befulladt, gyáraink zárórát csinálnak, felhalmozódtak a hűtőkben a rengeteg hús, nem kell tej, sorban vágják le a fejős teheneket, sőt fizetnek is a gazdájának, ha levágatja a szeretett fejős tehenét, hússal, vajjal, zsírral telitett ország lettünk, megfulladunk a bőségben, az árak emelkednek, az adósság kamatait fizetni kell, keresni kell a piacokat, a munkanélküliséget meg kellene állítani, a gazdagok létszáma emelkedik a szegényeké szintén. Volt egy ismerősöm, aki 1945-után oly rövid időt jósolt az oroszok kivonulásához, idézem: „már guggolva is kibírjuk!” hát bizony 45 évig guggolni? Ez lehetetlen, vagy volt ilyen hangositán: addig nem borotválkozom meg, míg az oroszok itt lesznek... milyen hosszúra nőhetett az illetőnek a haja? Az állítólagos felszabadítókból megszállók lettek és olyan jól érezték itt magukat, hogy véglegesnek hitték a megszállást, elfelejtették saját irányítószámukat. 1991. június 19., szerda NÉPSZABADSÉG – KÜLPOLITIKA Horn: 1985 óta mondjuk, hogy menjenek Miért éppen most mennek ki a szovjet csapatok? – kérdeztük Horn Gyulát, aki 15 hónapja, 1990. március 10-én külügyminiszterként írta alá a kivonulásról szóló egyezményt Moszkvában. – Ideje elmondani, hogy a korábbi magyar politikai vezetés több éven át szorgalmazta a szovjet csapatok távozását. Maguk a tárgyalások a csapatkivonásról igen hosszan folytak, több hónapon át, s elég sok probléma nehezítette a megállapodást. Ilyen volt a kivonulás ütemezése – még a csehszlovákokkal is konzultáltunk erről, s így állapodtunk meg végül a június 30-i dátumban. – Ezek szerint már a Kádár korszakban is szó volt a szovjetek kimeneteléről? A társadalom erről nem tudott semmit sem. – Már 1985-től fogva többször szóltunk erről a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésein. A magyar álláspont az volt, hogy a jelenlét a két ország ügye, a szovjetek viszont azt bizonygatták, hogy csapataik itteni állomásoztatása az általános kelet-nyugati erőegyensúllyal függ össze. Erre a mi válaszunk az volt: az amerikaiak nem azért vannak Nyugat Európában, hogy a közép-európai szovjet csapatokat elrettentsék, hanem, hogy a NATO európai stratégiájának elemeként az. általános szovjet erőfölényt ellensúlyozzák. Csak a peresztrojka hozott ebben is változást. De azt tudni kell, hogy Gorbacsov előtt a katonapolitikai elhatározásokat mindig megelőzte a katonák döntése. – Visszatérve a hazai meggondolásokra: magyar részről mi akadályozta a korábbi kivonást? – Végül is nem hazai szempontok, hanem a szovjet álláspont volt az ok. Nem véletlen, hogy a tavaly március 10-i aláíráskor Sevardnadze beszédében még egyfajta önbírálatot is gyakorolt, mondván, hogy erre a döntésre már korábban is sor kerülhetett volna. A magyar politikai vezetésben viszont voltak olyan meggondolások, hogy az ország biztonságát hátrányosan érintheti a szovjetek távozása. – Nyugati veszélytől tartottak? – Nem. – Volt-e a szovjet jelenlétnek hazai belpolitikai eleme? – Az utóbbi években ez már nem merült fel. Engedje meg, hogy saját magamat idézzem. 1988 novemberében Hamburgban mondtam egy beszédben, hogy a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatása anakronizmus. – Sokak akkoriban azt mondták, hogy az aláírás időzítésének választási jelentőséget szántak. – Ez nem igaz, olyan hosszú és kemény tárgyalások folytak, hogy március 7-én sem tudtuk, hogy 10-én lesz-e aláírás. – És mi lesz most, szovjetek nélkül? – A csapatok kivonása szimbolizálja a függetlenséget, de látni való, manapság olyan nagy a kölcsönös függőség a világban, hogy teljes és maradéktalan függetlenséggel nagyhatalmak sem dicsekedhetnek. A Szovjetunió pedig itt marad szomszédságunkban, amiről a nagy harangzúgásban sem szabad megfeledkezni. A szocialisták ezért úgy gondolják, a távozóktól barátságosan kell búcsúzni. Azt mondjuk nekik: „Béke veletek, szovjet katonák!” M. G. Hogy ennyi ideig itt éltek az oroszok ebben benne volt a gerinctelen volt Rákosi és Kádár hazaárulása. A sok-sokezer kiskirály, akik állásokat, vagyonokat tudtak megszerezni ezen időszakban, remegve féltek az oroszok kivonulásától, mert érezték, hogy egyszer lesz elszámolás, visszakérdezés, ki-ki hogy sáfárkodott a hatalmának teljességében, hogyan pazarolta a nép verejtékének a termelvénye felett. Rengeteg doktor lett, könnyű volt doktorálni, csak piros könyv kellett hozzá, lakásokat, villákat, vadászterületeket birtokolni, autókat háromévenként cserélni, és most nem győzik igazolni magukat, hogy amijük van, abban benne van a saját munkája is. Lásd csak kicsinyben a helybéli volt nagyhatalmakat, Gonda-Horváth Miklós, mily könnyedén szerezték és tették saját vagyonukká a mostani házat, amiben laknak, eszmei áron vették, magyarul loptak, megszerezték a nagy nyugdíjat, megszokták a nagy lábon való könnyelmű életet, ingyen autó, sofőrrel, feleségüket gyerekeiket csak autón lehetett vinni a piacra, iskolába. Ezek veszik körül Kádár sírját, s hívják vissza, mint egykor a székelyek hívták Csaba vezért... Ahogyan a gyerek beszarik, csupa szarban fekszik, az édesanyának kell megtisztítani. Történészeknek, íróknak lesz téma, hiszen amit ezideig még csak beszélni sem volt szabad, most hangosan is ki lehet mondani, elég volt a vendéglátásból – Isten veletek! „Ruszkik, davajok” Örök és megbonthatatlan barátságnak részesei „Lehet hinni?” – Az utat jól ismerik, nem jönnek vissza? Útközben elszórt búzaszemeket jó volna a madaraknak felszedni, így az utat nem találnák meg – a mese szerint. SZOCIALISTA NAPILAP XLIX. évfolyam, 142. szám 1991. június 19., szerda VIKTOR SIILOV BÚCSÚJA ZÁHONYBAN Ma távozik az utolsó szovjet katona Annus Antal altábornagy nyilatkozata a Népszabadságnak Szerdán 15 órakor Záhonynál hagyja el az utolsó szovjet katona Magyarországot. A tervek szerint Viktor Silov altábornagy, parancsnok június 19-én, 14 óra 50-kor érkezik a határállomásra, ahol néhány mondattal elköszön, majd gyalog lépi át a határt. Magyar részről Annus Antal altábornagy, honvédelmi államtitkár búcsúztatja az utolsóként távozó szovjet katonát. Silov néhány nap múlva civil kormánymeghatalmazottként visszatér. A múlt év márciusától több mint százezer szovjet katona, polgári alkalmazott és családtag hagyta el az országot. Elszállítottak mintegy 27 ezer harci technikai eszközt és több százezer tonna anyagot. – Annus úr, ön holnap köszön el a záhonyi határállomáson Silov altábornagytól, az egykori déli hadseregcsoport parancsnokától. Mikor tudta meg, hogy ön lesz a magyar kormánymeghatalmazott, és miként emlékszik vissza akkori érzéseire? – 1990. március elsején lettem a vezérkari főnök általános helyettese, és akkor jelezték nekem, hogy vár rám egy ilyen különleges teendő is. Mint magyar embernek, katonának, úgy éreztem, kivételes feladat jut osztályrészemül: a szuverenitás helyreállításában működhetek közre... – Milyen volt az első tárgyalások légköre? – Nagyon érdekes. Az első tárgyalás megmutatta: mély változás ment végbe. Burlakov tábornok úr felvezette a maga mondandóját, felsorolta a követeléseket az építményekkel kapcsolatban, s azt javasolta, hogy ezzel tekintsük elvégzettnek a munkát. Ám én akkor bejelentettem, hogy ez nem lehetséges, ezt az egész folyamatot csak a kölcsönösség alapján lehet megoldani. Utóbb a munkatársaim, akik figyelték a szovjet partnerek reakcióit, azt mondották: „Te jó isten, amikor hallották, hogy van magyar álláspont, teljesen paff lett a szovjet fél, ledermedtek.” Mindenesetre ezután sikerült kialakítanunk a rendező elveket, amelyekhez végig ragaszkodtunk. Először is, hogy mindkét fél érdekeit, konkrét követeléseit meg kell vizsgálni. Másodszor, hogy végelszámolásra van szükség. Ennek az utóbbinak az alátámasztására hadd jegyzem meg: még most, június 18-án is átveszünk négy objektumot. Hogyan lehetett volna addig elszámolni, amíg nincs meg az összkép? – Milyenek voltak a következő tárgyalások? – Kezdettől hangoztattuk, hogy a magyar kárigények két csoportjára kell tekintettel lenni. Először mindarra, amit ők elmulasztottak karbantartani, másodszor az általuk okozott környezeti karokra. Lehetséges a követeléseknek egy harmadik csoportja is, az 1956-os hadviselés okozta károk megterítése, amelyek ugyan nem rendezhetőek a (Folytatás a 6. oldalon.) Atomkapcsolat Az Annus altábornaggyal való beszélgetésben szóba került a Magyarországon tárolt szovjet atomfegyverek ügye is. „Mint katona sejtettem, de nem tudtam” – mondta az altábornagy, aki hadosztályparancsnok korában felfigyelt a Dunántúlon bizonyos különös formájú épületekre és a körülöttük létesített, magyar katonák számára is átléphetetlen biztonsági zónára. Egy epizód a nyolcvanas évek közepén megerősítette meggyőződését. Gyakorlatot vezetett a Bakonyban, s a Kabhegy közelében lezuhant egy szovjet helikopter: szénné égtek az utasok, köztük a DHCS törzsfőnöke és a szovjet hadműveleti főcsoportfőnök is. Utóbbit úgy tudták felismerni, hogy karjához volt láncolva egy táska. Meglepetéssel olvasta néhány hét múlva egy szovjet lapban, hogy nevezetteket Ukrajnában érte halálos baleset. Annus Antal megsejtette az összefüggést a különleges titkos táska tartalma és a környéken gyanított létesítmények között, amelyek rendeltetéséről évekkel később, a csapatkivonáskor győződött meg. 1991. június 19., szerda NÉPSZABADSÁG – CÉLPONT MA TÁVOZIK MAGYARORSZÁG TERÜLETÉRŐL VIKTOR SILOV ALTÁBBRNAGY, AZ UTOLSÓ SZOVJET KATONA (Folytatás az 1. oldalról.) …fenti két kategóriához hasonló egyezményes alapon, valamilyen módon azonban számba vehetőek. Ami a szovjet felet illeti, ő is következetesen igyekezett képviselni mind a mai napig a maga 50 milliárdos kárigényét. Más kérdés, hogy ennek milyenek voltak a realizálási esélyei. Sok mindennel próbálkoztak: kísérleteztek volna az értékesítéssel, és volt olyan fenyegetés is, hogy ha nem rendezzük az anyagi kérdéseket, nem vonulnak ki… – Ez Burlakov úr nevéhez fűződik? – Igen, ez főleg Burlakov korszaka volt. És addig tartott, amíg nem jöttek rá, hogy a magyar fél ezt nem katonai, hanem politikai kérdésként kezeli, s ebben az ügyben nálunk nemzeti konszenzus van. Meggyőződhettek arról is, hogy nem kérünk mást, mint ami jogszerű, ehhez azonban következetesen ragaszkodunk. (Annus altábornagy ezután elmondta: szeptemberben fordulópont következett be a tárgyalásokban: a szovjet fél hajlandónak mutatkozott a magyar kárigény két nagy csoportjának tudomásulvételére. Folyt a kárszámítási metodikák kidolgozása, illetve elfogadtatása; ez nem volt egyszerű. Április 8-a óta dolgoznak mindkét fél által jóváhagyott metodikák alapján. – Ha van egyeztetése a metodikának, akkor miért nincs megállapodás? – Június 10-én adtuk át a legutolsó magyar dokumentációt, és most a szovjet félnek kell kialakítania a maga értékítéletét. Mindent át kell vizsgálniuk, s ennek alapján nyilatkoznak. – Mi az ő követelésükből mennyit ismerünk el? – A kereken 48 milliárdos követelésből 27 milliárd a nem hasznosítható építmény, marad tehát 21 milliárd. – Saját követelésünket ön pontosan nem ismertette. Miért? – Időt kell hagyni a szovjet félnek a követelések tanulmányozására. Így korrekt. Nincs olyasmiről szó, hogy a mi igényünk megfellebbezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen lenne, de arról sem, hogy amit ők nem ismernek el, arról eleve lemondunk. A két fél újra átvizsgálhat mindent, hogy a közösen elfogadott metodika alapján jártunk-e, el. A számszerűsítés a következő lépés. Mindenesetre, ha a kármegállapítás megfelelt a metodikának, akkor van kár... A környezeti károk esetében a számszerűsítés nehezebb, míg a karbantartás elmulasztásából származók esetében egyszerűbb. Az előbbiekről megírták már, hogy tízezer oldalas dokumentum foglalkozik ezekkel, s érthető, hogy ekkora információtömeget nem egyszerű áttanulmányozniuk. – Megvan a hajlandóság szovjet részről a magyar igények figyelembevételére? – A szovjet fél magatartását a múlt héten az határozta meg, hogy valahogy meg akarták kerülni az elfogadott metodikát. Törekvéseik arra irányultak, hogy hagyjuk el a kormánymeghatalmazotti rendszert, és emeljük magasabb szintre a tárgyalásokat. Mi azt mondjuk, hogy ezt sem áthágni, sem átlépni nem lehet, mivel erről a két fél között érvényes megállapodások születtek. Ugyan miről tárgyalnának, tessék mondani, „magasabb szinten”, ha a kormánymeghatalmazottak, akik nem egy tárcát, hanem a kormányt képviselik, nem tudnak megállapodni? Én tehát határozottan elzárkóztam ettől, mondván nem ez a dolgok rendje. Hanem az, hogy a két kormánymeghatalmazott fejezze be a munkát, s szülessen egy tisztességes okmány, amely rögzíti a megoldott és megoldatlan kérdéseket. A kormányok ezután léphetnek. – Optimista ön e tekintetben? – Hogyne lennék az: 19-én befejeződik a kivonulás... – Volt idő, amikor nem volt benne biztos, hogy kimennek? – Volt, nem, is egyszer – csak nem akartam ezt akkor publikálni. De most eljutottunk a folyamat végéhez, kristálytiszta elvi alapon. Lesz végelszámolás, és a metodika alapján kezünkben van a magyar követelések érvényesítésének kulcsa. Június 25-én aláírjuk a jegyzőkönyvet. Azt a tervezetet, amelyet szovjet részről kaptunk egy oldalnál kisebb terjedelemben – ez egyébként csak a szovjetkövetelésekre, utal –, nem fogadtuk el. Azt mondtuk, ha önöknél egy villanyvasalót vesznek, akkor is többlapos okmányt adnak, nem ilyen papírlapot. Biztosak vagyunk benne, hogy érdemi okmányt fogunk készíteni. Ehhez elkészítettük a magunk javaslatát, egy komoly elszámolóokmányt, mellékletekkel. Végezetül csak annyit: optimizmusom fő oka az, hogy ebben az ügyben nemcsak a pártok, hanem az egész nemzet egyetértését sikerült kialakítani, és ebben része van önöknek, a sajtónak is. Vajda Péter De vártuk már ezt a napot, nem szerettük a hátunknak szegezett bajonettet, jó-jó, maradjon meg a régi mondás „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Hát íme, éljenek a jogaikkal, mi engedjük őket menni, ha már menni kell. Nekünk is elég volt a 45 éves vendégül való ellátás, most éljünk magunknak is egy kicsikét. Egy csók és más semmi... tényleg más semmi?- Hány féle csók létezett már a világon, hamis, áruló csók, Júdás csók, érdekes ezek az oroszok hogyan tudnak csókolódzni pl. Brezsnyev három csók volt a protokollban és ezek közül egy szájon való csók… gusztustalan... jó volna ha ez volna az utolsó csók... minden orosz hazudott nekem, csak egy nem „az is részeg volt” úgy látszik részegen nem lehet hazudni... SZOCIALISTA NAPILAP XLIX. évfolyam, 143. szám 1991. június 20., csütörtök NÉPSZABADSÁG SILOV VISSZATÉR Katonás búcsú, csendes távozás Záhonyból (Megyei tudósítónktól.) Záhony, szerda délután, néhány perc híján délután három óra. A magyar határpontra két fekete Volga gördül be. Az utolsó szovjet „csapategység”, Viktor Silov altábornagy végső elköszönésre érkezett a Magyar Köztársaság keleti államhatárára. Mármint katonaként, hiszen – amint az lapunkból is ismert – még kemény tárgyalások maradtak hátra. Ezeken mint kormánymeghatalmazott, Silov is részt vesz, ezért már pénteken visszatér Budapestre. A szovjet tábornok és Annus Antal altábornagy honvédelmi államtitkár egymás mellé áll. Történelmi pillanat ez, amely kifejezést azonban itt és most egyik fél sem használja. Silov altábornagy rövid beszéde arról szólt, hogy a Szovjetunió teljes mértékben eleget tett a tavalyi egyezményben aláírt megállapodásoknak, és a Magyarországon ideiglenesen állomásozott déli hadseregcsoport teljes személyi állományát, harci technikáját, fegyverzetét és minden eszközét kivonta hazánk területéről. Úgy vélte azonban, hogy a magyar fél még nem teljesítette ezt az egyezséget, nem hatott oda, hogy a pénzügyi elszámolások befejeződhessenek. Ezeket a hiányosságokat június 30-ig pótolni kell. Ezután minden jót kívánt volt magyar partnereinek és az ország népének, s kifejezte reménységét, hogy a barátság a jövőben is megmarad. Végül katonásan elköszönt, és a szovjet oldalra hajtatott. Elmaradt tehát a magyar fél szorgalmazta gyalogátkelés a határhídon, és a közös sajtótájékoztató ötletére is azt válaszolta Silov, hogy tartson sajtókonferenciát ki-ki a saját oldalán. Ezt 15 óra 01 perc után, azaz az utolsó szovjet katona távozását követően ideát Annus Antal megtartotta, hang-… (Folytatás az 5. oldalon.) 1991 június 20., csütörtök NÉPSZABADSÁG SILOV VISSZATÉR Záhonyi búcsú (Folytatás az 1. oldalról) …súlyozva, hogy éppen a függőben maradt kérdések miatt jobban szerette volna, ha Silovval közösen lépnek a hazai, és a nemzetközi nyilvánosság elé. A magyar altábornagy ezt követően utalt arra, hogy június 30-a, az egyezményben rögzített kivonási határnap jelkép lesz, mert ez egy olyan helyzet megszűnésének a dátuma, amely még a második világháború következménye volt, és amelynek a mai Magyarország, gondjaiban-bajaiban is jelentős része van. A honvédelmi államtitkár végül azt is elmondotta, hogy a szerdai – tizedik – tárgyalási nap után is az egyik legvitatottabb kérdésben, a környezeti károkkal kapcsolatos magyar igények ügyében remény mutatkozik az előrelépésre. A szovjet fél ugyanis, amely a tízezer oldalas magyar jegyzőkönyv birtokában és tudatában eddig mindössze egy, az utolsó napon pedig két szakértővel képviseltette magát, csütörtökön immár több mint tíz szakértőt delegál e tárgykör megvitatására. További mélyreható tárgyalásokat igényel a „feketén” épített, a magyar szabványnak meg sem felelő létesítményeknek, valamint azoknak az objektumoknak az elszámolása, amelyekre a Magyar Honvédségnek egyszerűen nincs szüksége. A szovjet altábornagy stábja egyébként már a szerdára virradó éjszaka eltávozott, ugyanolyan gyorsan és csendben, mint a parancsnok. Viktor Silov távozását megelőzően azért gyalogséta is volt, amelynek során Botov ezredes, a Mándokon a hét végén utoljára felszámolt ellátó bázis parancsnoka búcsúzott el a magyar katonáktól. A volt partnerek egészen a senki földjén húzódó vörös vonalig kisérték őt. Rác T. János Mint 15 eves előfizetőjük, szeretnék hozzászólni a Balla Gábor és Reményi Gyenes István között folyó vitához. Nem kétséges, a szovjet hadsereg Magyarországra történő bevonulása pillanatában felszabadítóként érkezett, s megdöntötte Szálasi Ferenc, nyilas rémuralmát, megmentette a zsidóságot és az antifasiszta ellenállókat. A szovjet hadsereg felhívása 1944 őszén így szólt: „Amikor a Vörös Hadsereg Magyarország területére lép, nem az a cél vezérli, hogy annak bármely részét elfoglalja, vagy megváltoztassa Magyarország társadalmi rendjét.” Tudjuk, mindkét ígéretét megszegte. Kárpátalja annektálása, ha tőlünk vette el, szószegés, ha Csehszlovákiától, akkor becstelenség. 1948-ban pedig éppen a Szovjetunió támogatásával megdöntötték a nép által választott koalíciós kormányt. A „malenkij robot” sem méltó egy felszabadítóhoz, amely nem szokta elhurcolni a civil lakosságot, nőket, sőt egy semleges állam követségének alkalmazottját (Raoul Wallenberg). Egy felszabadító hadsereg nem tartózkodik 46 évig a „felszabadított” ország területén, hanem, ha legyőzi a megszállókat, azonnal kivonul az országból, és átadja a hatalmat a népnek, s nem a könyörtelen diktatúrának. Ha pedig ez a „felszabadított” nép fellázad az önkényuralom ellen, nem küld be újabb csapatokat a forradalom leverésére. A felszabadító mítoszát tehát a szovjetek maguk romboltak le az általam felsorolt és fel nem sorolt cselekedeteikkel, mindezek pedig erősen beárnyékolják a Gellért-hegyi emlékművet is. Darvas Iván, Csaroda Igen egy felszabadító hadsereg, ha elvégezte a feladatát, akkor fogja sátorfáját, sürgősen pakol és ahogy jött, úgy pát intve indul is vissza saját országába. Csak a felszabadítóból megszálló lett és így maradtak itt vagy 45 évig. Ki érti ezt? Persze, azt is mondják az oroszok, hogy a magyar vezetőség élen Rákosi és azt követően Kádár kérve kérte őket, hogy maradjanak, sőt nagyobb egységekkel fészkeljék be magukat hazánk területébe. Csak az orosz tankok és az orosz szuronyok tudták a Kádár és a MSZMP hatalmát biztosítani – teljesen orosz belbiztonság példáját követték a Kádárék. Voltak a községi- városi- üzemi pártitkárok hada, majd jöttek a tanácsok, majd a munkásőrök-a KISZ-ek hada, a megfertőzött léha ifjúság... Nem is beszélek az ÁVO óriási halál és élet hóhérjairól, óriási apparátus biztosította a kommunistának nevezett pártnak a fönnmaradását. Ehhez kellet a szovjet hatalomnak az árnyéka is, mint a kotlóstyúk alatt a tojások kikelnek, így húzódtak a szovjet szárnyak alá a nagy párt helyi képviseletei... és most hogyan tovább? Hát hogyne örülne a nemzet a búcsúnak, csakhogy amit örökölt ez a mai kormány, Antal kormány... ember legyen a talpán, hogy lábra tudja állítani ezt az országot, mert a volt vezérek haltak meg... ahol tudnak ártanak gáncsoskodnak. Csehszlovákiából is hazamennek (Prágai tudósítónktól.) Ma halad át a két ország közös határvonalán az utolsó szovjet katonavonat – jelentette be szerdán a Csehszlovákiában állomásozó szovjet csapatok parancsnoka. Eduard Morovjov tábornok azt is közölte, hogy ő maga – utolsó szovjet katonaként – június 27-én távozik Csehszlovákiából, vagyis – fűzte hozzá – két nappal az után, hogy aláírjak a kivonulás végrehajtásáról szóló jegyzőkönyvet. Csehszlovákiában 1990 februárjában kezdődött meg a szovjet alakulatok távozása. Akkor 73 500 katona, 1220 tank, 173 helikopter és 103 harci repülőgép tartózkodott a csehszlovákiai szovjet katonai bázison. K. T. | |
