Nem önszántukból jöttek - Történészek április 4-ről

NÉPSZABADSÁG 1992. április 4. szombat

Hosszú időn át legfontosabb nemzeti ünnepünknek számított ez a nap. Most szerettük volna megtudni, miként vélekednek róla a különféle pártállású történészek. Természetesen a véletlennek nagy szerepe van abban, hogy. kiket sikerült megkérdeznünk. Nem hagyhatjuk azonban említetlen, hogy ha a kép egyoldalú, az nemcsak rajtunk és nem is csak a véletlenek múlt. Többen, akik érzésünk szerint az alábbiaktól lényegesen eltérő álláspontot foglalnak el, különböző okokból nem vállalták a szereplést összeállításunkban.

GERŐ ANDRÁS:

Évtizedeken át hivatalosan április 4-e a felszabadulás ünnepe volt. Ez történelmi részigazság volt, amelyet teljes igazságnak állítottak be. Mert kétségkívül igaz, hogy ha nem jönnek be a szovjet csapatok a második világháború végén, akkor Magyarország a fasiszta birodalom, a német élettér részeként rabszolgaszerepre ítélt nemzetként, rabszolgasorsba kényszerített országként létezett volna tovább. Ez nem utólagos kitalálás, ezt a náci ideológia és propaganda soha nem is titkolta igazán.
De mégis részigazság a felszabadulás ünnepének tekinteni ezt a napot, mert az oroszok nemcsak bejöttek, de itt is maradtak. Tehát Magyarország ezzel nemcsak kikerült a náci rendszer szorításából, de egyúttal egy másik, más típusú autoriter rendszer keretei közé kényszerült, amelyet megszálló jellegű katonai jelenlét támogatott. Tehát nem az idejövetel veszi el a felszabadulás jellegét, hanem az itt maradás. Továbbá egyáltalán nem biztos, hogy a második világháború Európában 1945-ben fejeződött be. Úgy tetszik, hogy az akkor befagyasztott problémák éppen most kezdenek ebből a mélyhűtőből kiolvadni, és lehet, hogy a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének eseményei hozzák el a második világháború befejeződését. Ezt úgy értem, hogy a XIX. században felhalmozódott problémákat az első világháború egyáltalán nem tudta megoldani. Ezért lett a második világháború, amely egy csomó problémát megoldott Nyugat-Európa számára, de semmit sem Közép- és Kelet-Európában. Ugyanis ismét egy autoriter birodalom részévé tette Kelet-Európát, anélkül, hogy a térség kérdései közül bármit megoldott volna. Lényegében csak elfojtotta azokat. A második világháború katonai befejezése, amelyben Magyarország egy elem volt, nem segítette ezeknek a problémáknak a megoldását, s ezek a befagyasztott kérdések most kiolvadnak. Ennek jele akár Jugoszlávia szétesése, akár Romániában a törekvés a Moldáviával való egyesülésre, akár Csehország és Szlovákia konfliktusa, akár a Szovjetuniónak a szétesése. Nemcsak hatalom, hanem egy autoriter rendszer széteséséről van szó. Hiszen a második világháborúban elpusztult a modern autoriter rendszerek egyik típusa, a fasizmus, s most következik be a másik fajta autoriter rendszernek, a bolsevizmusnak a széthullása. S lehet, hogy csak évtizedek múlva tudjuk megmondani, mikor ért véget a második világháború, tehát mikor beszélhetünk arról, hogy a térség a szó történelmi értelmében felszabadult, azaz megszabadult azoktól a problémáktól, amelyek két háborút okoztak Európában.

JUHÁSZ GYULA:

Április 4-e közismerten választott dátuma volt a második világháború magyarországi befejezésének. Ez azonban abból a szempontból nem játszik fontos szerepet, hogy miként fejeztük be a háborút, és mi következett a háború befejezése után. Ismeretes, hogy Magyarország a németek oldalán vívott háborút a totális vereség formájában fejezte be. Ez Németország szövetségesei közül egyetlen másik országban sem történt így. S ennek következményei igen súlyosak voltak Magyarország számára. Egy ideig, a debreceni ideiglenes kormány megalakulásától kezdve voltaképpen két kormánya volt Magyarországnak. A debreceni, amelyet a szövetséges hatalmak elismertek, és a nyilasoké, amely 1944. október 16-án került hatalomra, s amely egyre szűkülő területen, végül az országból kiszorulva vélte képviselni Magyarországot, egészen addig, amíg Németország megszállásával ez véget nem ért. Ennek az is volt a következménye, hogy a hadműveletek befejeztével eltávozott az országból az államapparátus és a hadsereg nagy része. A több mint fél éven át folyó harcok is igen súlyos veszteségeket okoztak mind emberéletben, mind anyagiakban. Noha a szovjet hadsereg Magyarország határaihoz érkezve formálisan úgy döntött, hogy felszabadítóként fog érkezni, valójában megszállóként viselkedett. Hozzá kell tennem, hogy megszállás és felszabadítás értelmezése egészen más volt ebben a korban, mint ahogy az a későbbiekben alakult. A szövetséges hatalmak minden pejoratív értelem nélkül használták a megszállás kifejezést. Ugyanakkor a régi rendszer megszűnése, összeomlása a háborús katasztrófa következtében, megteremtette a lehetőségét annak, hogy demokratikus fejlődési folyamat induljon el, amivel kapcsolatban már a háború alatt sokféle elképzelés élt a magyar értelmiségben, a demokratikus, liberális, baloldali politikai körökben. De arra, hogy az új Magyarország megteremtéséhez ilyen körülmények között, ilyen feltételek mellett kell nekifogni, nem volt felkészítve senki sem. Tudjuk, hogy az a koalíciós rendszer, amely a debreceni kormánnyal, illetve az 1945-ös választások nyomán létrejött, viszonylag rövid ideig tudott létezni, s mint mindenütt a környező országokban, bekövetkezett az a fordulat, amely a kommunista hatalomátvételhez vezetett.

SIPOS PÉTER:

A szovjet hadsereget nem valamiféle elhatározás, hanem annak a háborúnak a kérlelhetetlen logikája hozta Magyarország földjére, melynek kezdeményezője nem a Szovjetunió volt. A szovjet hadsereg magyarországi tevékenysége egyrészt megszállást jelentett, másrészt a szovjet haderő a fasiszta Németország csapatait verte ki, és a nyilas kormányzatot fosztotta meg hatalmától; megszabadította tőlük az országot, és ezzel…


A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VESZTESÉGEI


Katonák Civilek Összesen
Szovjetunió 13 600 000 7 000 000 20 600 000
Kína 6 400 000 5 400 000 11 800 000
Lengyelország 320 000 5 700 000 6 020 000
Németország 4 750 000 500 000 5 250 000
Japán 1 200 000 600 000 1 800 000
Jugoszlávia 410 000 1 280 000 1 690 000
Franciaország 340 000 470 000 810 000
Olaszország 330 000 85 000 415 000
Nagy-Britannia 324 000 62 000 386 000
Románia 378 000
Egyesült Államok 259 000
Hollandia 12 000 198 000 210 000
Görögország 20 000 140 000 160 000
Belgium 12 000 76 000 88 000
Finnország 84 000
Bulgária 20 000
Norvégia 10 000
Dánia 1 400
Magyarország 1 000 000
___________________________________________________________________________
Az emberiség krónikája (Officina Nova, 1990) alapján



Vas Népe 1993. július 31. Szombat

Finta Sándor nyomában
Elfelejtett arcok a palettán


Megszólítok egy ismerőst az utcán: tudja-e, ki volt Finta Sándor. Finta? Sose hallottam a nevét. Kellene tudnom róla? Egy idősebb úr – vezető pedagógusként ment nyugdíjba – néz, tűnődik. A neve ismerős, de ha agyonütnek, akkor sem tudom megmondani, ki volt. A fiatalabbakat nem is kérdezem. Honnan is tudhatnák? Harminc-negyven év úgy szállt el felettünk, hogy a régit mellőzték, korábbi értékeinkre vastagon rakódott a felejtés pora. Fintát még életében száműzték a számon tartottak köréből. Ötven augusztusában úgy temették el Szombathelyen, hogy csak a családtagok és a közvetlen rokonok, ismerősök álltak a sírja körül; nemhogy nekrológra, de még egy gyászbeszédre sem méltatta a hálátlan utókor.
Bárdosi Németh János kitűnő irodalmi kalauzában, az Utak és útitársak-ban is csak a kötet legvégén említi... Író és költő volt. A századelőn Győrből költözött át Szombathelyre. A neves tanító –1928-tól a Katolikus Tanítók Országos Egyesületének elnöke – irodalmi munkássága mellett irodalomszervező tevékenységével vált ismerté. Kocsis Lászlóval, Ősz Ivánnal és Váth Jánossal létrehozták a Nemzedékek könyvkiadó vállalkozást, szerkesztője volt a vasi írók és költők Tavaszi könyv című antológiájának. Egy ideig betöltötte a Kultúregyesület irodalmi szakosztálya elnöki tisztét, s több országos és vidéki irodalmi egyesület tagjává választotta verseskötetei közül A rettenthetetlen ólomkatona (Győr 1911); a Börtön éjszakák (Szombathely 1921); a Robinson szigetén (Uo. 1925); a Harmatos virágok (Uo. 1925); a Gyermekmosoly (Uo. 1929); a Forrásvíz (Uo. 1932) – regényei közül a Rózsavár (Bp. 1922); a Szakállas kitykiritty (Szombathely 1926); a Vásárosok (Uo.1932) ismertebbek. Számos műve; versek, regények, elbeszélések – kiadatlan maradt.
Munkásságáról korábban sokat írtak. Méltatói közé tartozott – a már említett Bárdosi Németh Jánoson kívül – Marék Antal, Nagy Miklós és legújabban Ács László, aki a vasi irodalmi élet jeles képviselőit igyekszik felhozni a feledés mély tengeréből. Finta Sándorról legutóbb a Pedagógiai írások című kiadványban tett közzé átfogó tanulmányt.
„Az író a lélek formálója – írja. – A pap is, a tanító is. Mindig volt, aki kettős, sőt hármas hivatást hordott magában. A középkorban az írók többnyire tanító-papok voltak. .A szó emberei lévén, az utolsó századokban is sokan folytatták a hagyományokat. A XIX.-XX. században a tanítók közül is neves írók nőttek ki. Ha csak a legjelentősebbeket említjük, akkor is tekintélyes névsort állíthatunk össze: Arany János, Gárdonyi Géza, Babits Mihály, Juhász Gyula, Sík Sándor, Áprily Lajos... E sorban Finta Sándor neve nem csillog olyan fényesen, pedig a fiatal költő tehetségben nem tűnt kisebbnek másoknál, s amit élete során alkotott, értékes és felidézésre érdemes. Hogy neve ma mégis az ismeretlenség homályában szunnyad, annak okait életében, jellemében, világnézetében, egy viharos kor embertelenségében és a vidéki író küszködésekkel tele sorsában kell keresnünk...”
Ki volt hát Finta Sándor? A kérdésre hitelesebben aligha felelhet más, mint tulajdon gyermeke. Szombathelyen, a Táncsics Mihály utcában, Bálint Zoltánék lakásán elevenítjük fel a régmúlt időket. Bálintné Finta Mária, a család második gyermeke emlékezik.
– Öten voltunk testvérek. A Zrínyi Ilona utcában laktunk, szüleimnek igencsak be kellett osztaniuk a tanítói fizetést, hogy a családot el tudják tartani. Ettől függetlenül, szépen éltünk. Később, amikor apának könyvei jelentek meg, a honoráriumot is mind ránk költötte. Egy-egy szép ruhát, egy-egy pár cipőt vett mindegyikünknek. Sokszor utazott Pestre, fogadásokon vett részt. Derűs jókedvvel jött vissza közénk mindig. Mesélt, mesélt, e mi csüngtünk az ajkán, ittuk szavait… Finta Sándor, a fiatal tanító 1913-ban Győrből költözött Szombathelyre. Gróf Mikes János megyés püspök hívta a vasi székhelyre, hogy rábízza a püspöki elemi iskola vezetését. Tanítótársai csakhamar az újjáéledő egyházmegyei tanító egyesület elnökévé választották. Lelkigyakorlatokat szervezett, rendszeressé tette a tanítói gyűléseket, sokat fáradt a papság és a tanítóság közötti megbékélésért, a közös munka kialakításáért, Részt vett a Magyar Katolikus Tanítok Országos Szövetsége megalakításában, melynek 1928-tól az elnöke. Kezdeményezésére Balatonlellén, Hévízen és Hajdúszoboszlón üdülőt, a fővárosban a katolikus tanítóság otthonit és internátusát hozták létre. Igyekezett a lehető legjobb viszonyt kialakítani az országos tanítóegyesületek között. Ezért a tevékenységéért viszonzásul az Egyetemes Tanító szövetség tiszteletbeli elnökévé választották. Szerkesztője volt a Magyar Helyesírási Kisszótárnak, tagja a Szent István Társulat tankönyvszerkesztő bizottságának. Számos tankönyvet írt, köztük a beszéd- és értelem gyakorlatok tanításának kézikönyvét. Pedagógiai munkásságának elismeréseként előbb igazgatói, majd kerületi iskolalátogatói, illetve felügyelői megbízatással ruházták fel. Szűkebb pátriájában az Actio Catholika osztálytanácsosa, előbb a Vasmegyei Tanítók Lapjának, később a Dunántúli Tanítók Lapjának a főszerkesztője. Számos cikket írt, előadásokat tartott; a katolikus akció egyházmegyei kulturális szakosztálya vezetőjeként a közéletben erősítette a katolikus szellemet. Részt vett a falusi legény és leány egyesületek szervezésében, sokat tett az iskolán kívüli népművelésért. Az országos tanítói gyűlés ezért a munkájáért Hóman Bálint-emlékemmel jutalmazta.
– Apának nagyon sok barátja volt. Híres emberek, író, költők jártak hozzánk. A dolgozószobában nem fértek el, néha a gyerekszoba is tanácskozó hellyé változott...
Már győri tartózkodása idején segédszerkesztője volt az ottani Összefogás című városi lapnak. Ady és a nyugatosok, hatására kezdett verselni, a Rettenthetetlen ólomkatona című, 1911-ben megjelent verseskötetén az ő merengő, álmodozó hangjuk uralkodik. Későbbi írásaival „rátalál a hétköznapok szépségére”, írásaiban a vidéki – kisváros hangulatai elevenednek meg. Szombathelyen a már korábban megismert Ősz Ivánnal, Kocsis Lászlóval, majd Váth Jánossal folytatja az irodalomszervező munkát, kapcsolatot teremt a helyi lapokkal, amelyek szívesen fogadják az akkor már országosan ismert költőt. Írásai rendszeresen megjelennek az országos lapokban is.
A háború, a frontszolgálat átmenetileg megakasztja „…én most olyan hajszában, piszokban, rendetlenségben élek, hogy alig tudok rendes levelet írni – üzente barátainak. – Hajnali 5-től délig állni, menetelni, gyakorlatozni fél 6-ig, ez egy kicsit megvisel, de bírom. Egészséges vagyok. A lelkemnek persze ti hiányoztok. A szívem kripta. Csendes, néma, elárvult.” Ám, amint a kiképzés lezajlott, a mundérban is elragadja az ihlet: ír, tervezget, a jövőt szövögeti. „Ha élek, sokat írok – háború után.” Aztán kikerül az olasz frontra, ahol a veszprémi 31-es gyalogezred tisztjeként találkozik a háború legborzalmasabb eseményével, a piavei offenzívával. Rózsavár című regényében nyomon követhető az emberfeletti küzdelem, a sok borzalom. „Ember, ember ellen harcol. Vért freccsent a szomjas szurony. Recseg-ropog a zuhogó puskatus. Az ellenség fut esze nélkül visszafelé és vele rohan a halál is...”
Tizennyolc végén érkezett haza Szombathelyre, de csakhamar utolérik a zűrzavaros idők; az irodalomszervezés megint háttérbe szorul. „… az utcákon egyre dühödtebben rajzott a vörös rém. Mérges pöfetegként nőttek, dagadtak a szakszervezetek. A katonák már mind elvtársak voltak. A hivatalokban elvtársakat ültetek be ellenőrökül az íróasztalokra éhezett proletárok”– írta később regényében. Ezerkilencszázhúsz nyarán házasságot kötött Szemlér Erzsébettel, egy szombathelyi mozdonyvezető lányával, „akiben művészi ambíciók is szunnyadtak. Jól rajzolt és szerette a zenét”.
– Anya okleveles óvónő volt, később, amikor apát mindenhonnan menesztették, ennek nagy hasznát vette – emlékezik Finta Mária.
Szombathelyen írta legsikeresebb regényeit. Irodalmi társaságok választották tagjai sorárába. Írásait szinte valamennyi országos lap közölte. Több évtizedes iskolai könyvszerkesztői munkájáért Wodiáner-díjat kapott. Az egyház harcos munkását a pápa is kitüntette. Versek, regények, novellák, ifjúsági könyvek, színdarabok egész sora tette ismerté és elismerté. „Ilyen katolikus hátterű és katolikummal átszőtt irodalmi témákat jobbára csak azoknál az íróknál találunk, akik végleges lépéssel az egyház szolgálatába szegődtek” – írta róla a pályatárs, a pap-költő Székely László. Művei közül kiemelkedett a Szívünk miséje című kötete, melyet XI. Pius papának, az eucharistia apostolának gyémánt miséjére ajánlott fel. Miserészeket szedett versbe, s a vezérfüzérek fejezetéül egy-egy biblikus idézetet függesztett.
Finta Sándornak végül is ezek az erényei lettek a „bűnei”. Klerikális beállítottsága, katolikus szellemű tanítása miatt kényszerítették nyugdíjba 1948-ban. A kényszerintézkedés olyan lelki sokkot okozott, melyet kiheverni élete végéig nem tudott. Két év múlva – kifosztva, megsemmisülve, magára hagyottan – távozott ebből az árnyékvilágból.
A klerikális beállítottságú család sok jóra nem számíthatott – jegyzi meg az író lánya
– Férjhez mentem egy falusi vendéglős fiához, akiket pedig kuláklistára tettek. Ebben a helyzetben mit lehetett tenni?
Menekülni, menekülni…
Tapolcán kötöttek ki, Bálint Zoltán egy étterem vezetője lett s csak évek múltán jöttek vissza.
– Apus emléke mélyen él bennünk – mondja a vő. – Ezt az emléket, a maga tisztaságában szeretnénk felhozni a múlt mélységeiből. Finta Sándor méltó arra, hogy az utókor emlékezzen rá.
Az egykori (most újjáalakuló) püspöki elemi iskola homlokzata őrzi majd azt a márványtáblát, amely az itt tanító Finta Sándorra emlékeztet. A megyés püspök úr akaratával egyezően augusztusban leplezik le a Finta Sándor emlékét megörökítő márványlapot. Itt tanított 1913-tól 1948-ig a Katolikus Tanítók Egyesületének országos elnöke, XII. Pius pápa kitüntetettje, a Wadiáner-díjas és Hóman Bálint-emlékérmes író, a Kisfaludy Irodalmi Társaság tagja.
Pósfai János


ÁLLÁSPONT 1993. június 11.
Hősök napja

Lapunk 1992. június 12-i számában egy kopott képeslap alapján fényképet közöltünk. Rajta a régi Ludovíka épülete látszott a főbejárat előtt álló szoborral. Akkor a szobrot, a Névtelen Hősök Emlékművét – egyben – csak ezen a képen lehetett látni. A mű részeire bontva volt fellelhető.
Azóta eltelt egy év. A szobor régi helyén, felújítva áll. Május utolsó vasárnapján ünneplő közönség gyűlt köré. Talpazatánál a m. kir. Bolyai János Honvéd Műszaki Akadémia régi, Máriás zászlaját tartotta a díszőrség. Katonazenekar játszotta a Himnuszt, hallatán két ujjukat esküre emelve tisztelegtek öreg katonák.
Egy elfojtott, kényszerrel megtört hagyomány kelt ismét életre. Amiről eddig úgy beszéltünk – milyen szép is lenne, amire eddig úgy gondoltunk – talán megtehetnénk, ami sokáig nem volt – lett! Újból van hősök napja.
Lehetett volna eddig is, hiszen megtartását két törvény is el6írta. Két olyan törvény, melyről valahogy megfeledkeztek. Elfelejtett6k őket hatályon kívül helyezni, ezért a mai napig érvényben is vannak. Az ünnep eredetét az 1917. évi VIII. törvényre vezethetjük vissza. Itt mondták ki először, hogy nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni.
Ezt követte az 1924. évi XIV. törvény, amely a hősök emlékünnepének megrendezését 7 pontban szabályozta. A honvédség számára ez az 1925. május 1-jén kiadott 2519. sz. körrendeletben jelent meg. Egy másik, az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét. Nevüket az első világháború emlékművein meg kell örökíteni. Azért, hogy e törvényeknek és velük lelkiismeretünk parancsának eleget tehessünk, lapunkban többször szót emeltünk. Ezen a vasárnapon az ünnep végre kiteljesedett, ismét országossá vált.
A Ludovika előtt a helyreállított szobor talapzatára bronz emléktábla került. Felirata: „A II. világháború katona hőseinek örök emlékezetére.” A tervező, Domonkos László szobrászművész elmondotta, hogy eredeti elképzelése szerint a domborművet a talapzat kövébe vésték volna. Ezt a megoldást később elvetették. Az illesztések menten a kő töredezett, és sajnos az is tény, hogy mostanában országszerte pusztítják, rongálják a szobrokat. Így választották végül a bronzot, azt nem lehet olyan könnyen tönkretenni.
Az emléktábla mondandója sokrétű. Egy romló vár bástyájára barokkos fegyverkompozíciót helyezett a művész. Bal oldalán szalagos zászló, karddal és kardbojttal, csupa olyan, amire esküt tettek a katonák. Jobbra kopjafa, csúcsa alatt a kiváló életet jelképező csillaggal. Középen cserfaágas sisak, fölötte a hármas halom ősrégi jele. Nemcsak a magyar címerben van ez meg, használták már Egyiptomban is – ország a jelentése.
Mindezt így együtt a nap ragyogja be. A sisak alatt, középen az egyik legbecsesebb hadi kitüntetés, a Tűzkereszt látható. Elnyeréséhez legalább hat hónap frontszolgálat kellett.
A tiszteletadás után a közönség a tér Üllői úti sarkához vonult, az elesett katonaorvosok emlékművéhez. Itt dr. De Chatel Rudolf, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem általános orvostudományi karának dékánja mondott ünnepi beszédet. Gondolatai a kételkedőkhöz szóltak: „Amikor Ulászló királyunk hadba hívta alattvalóit, de más nemzetek fiait is, hogy megvédjék Magyarországot, sőt egész Európát a török veszedelemtől, akkor idegen földön vívta meg csatáját és ő maga is ottvesztet Várnánál sok ezer magyar, román, szerb, német, bolgár és más katonával együtt. Hősök voltak ők? Igen, hősök, mert akkor is hazájukért harcoltak és estek el, még ha a harcmező idegen földön volt is. Véráldozatukkal, egy vesztes csata árán, de átmenetileg meg tudták állítani a törökök hódítását, és ezzel, majd a nándorfehérvári győzelemmel lehetővé tették, hogy Magyarország még évtizedekre megkíméltessék és történelme egyik legfényesebb, leggazdagabb korszakát élje meg, melynek csúcspontja Mátyás király uralkodása volt... Sokan még ma is úgy vélik, hogy a Donnál elpusztult több mint százezer magyar katonát nem tisztelhetjük hősként. Pedig azok voltak...
Tavaly, amikor a Ludovika téren álló két emlékmű talapzatára évtizedek óta először került ismét koszorú, a jelenlévők azt kívánták, bárcsak leróhatnák már kegyeletüket a második világháború tűzbe, fagyba hajszolt, táborokban elpusztult hőseinek emlékműve előtt. Akik a megemlékezés után távozóban most megálltak az új bronztáblánál, azzal búcsúztak el: talán még megérik, hogy jövőre a hősök napján megkondulnak a kápolna harangjai is.
Úgy legyen!


RÉVAY
KRÓNIKA Tv. adásakor énekeli egy hölgy… tele fájdalommal

Mondd, hol van az a sok virág,
Mely nyílt hegy-völgy réten át...
Hol van az a sok virág?
Elhervadt régen.

Hol vannak a férfiak?
Kiket háborúba hurcoltak,
Mondjátok mért van így?
Mondjátok mért van így?

Hol vannak a katonák?
Kik harcoltak sok éven át.
Hol vannak a katonák?
Elhaltak régen.

Hot vannak a katonák?
Sírjuk felett száz virág,
Mondjátok mért van így?
Mondjátok mért van így.

Hol van a sok sírkereszt?
Az őszi szél is sírni kezd,
Hol van a sok sírkereszt?
Elhulltak régen.

Hol van a sok sírkereszt?
Az ember meg sem érti ezt,
Mondjátok mért van így?
Mondjátok mért van így.

A Donnál harcolt 2. magyar hadsereg összeomlását és tragikus visszavonulását mesélik el a szemtanuk, a résztvevők.
Magam is voltam a Donnál... harcokban nem vettem részt, a 7. hadosztályhoz vittem százhatvan honvédet /volt fegyenceket/- Zetelaki vkszds. is megjelent a képen, aki annak idején hadbíróság elé akart állítani, erről úgyis írtam már a korábbi kötetemben...