 |
    |
 |
Az „eltévedt” pásztor Népszabadság, 1992. január 18. Kicsoda dr. Bulányi György? Hivatalosan: nyugdíjas segédmunkás. A hetvenötödik életévéhez közeledő egykori piarista tanárt, a római katolikus egyház felszentelt papját 1951-ben megfosztották lelkészi és tanári működési engedélyétől, majd 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Tíz ev. múltán szabadult. Ezt követően helyezkedett el a Tempó Vállalatnál szállítómunkásként, s ott dolgozott egészen 1979-ig. 1981-ben egyházi bíróság elé idézték, 1982-ben a püspöki kar megtiltotta neki a nyilvános működést. Mint alábbi leveléből kiderül: e tilalomnak mindmáig eleget tesz. Bulányi György 1945-ben indította el s máig folytatja híressé vált bázisközösségi munkáját. Nézetei szerint ugyanis a hívek úgy térhetnek vissza Jézushoz, hogy kis közösségekben együtt tanulmányozzák az Evangéliumot. Munkájának eredményeképpen jött létre a Bokor bázisközösség, amelynek rendszeres összejövetelein kétszáz csoportban csaknem ezerötszázan vesznek részt. A közösség tagjai a jézusi erőszakmentességet hirdetve rendre megtagadtak a katonai szolgálatot, sokuk a börtönt is vállalta ezért. Bulányi és követői – akiket gyakran egyszerűen „bulányistáknak” neveznek – nemcsak a kommunista államhatalmat és az általuk kollaboránsnak tekintett katolikus egyházi vezetést bírálták. Úgy vélik: az egyetemes kereszténység csupán a Krisztus utáni első évszázadokban szolgálta a jézusi célokat, s a IV. századtól fokozatosan eltávolodott eredeti koncepciójától, összefonódott a mindenkori világi hatalommal. Bulányi szavaival az „egyház tagjai csinálják ugyanazt, amit az emberiség mindig is csinált (a nagyság, gazdagság, erőszak imádata), de ezt leöntik egy kis szenteltvízzel, templomba járással”. Bulányi tavaly januárban a Vatikánban járt. Sodano bíborost arra kérte: magyarországi látogatásakor a pápa ne csak a hivatalos egyház vezetőivel találkozzék, hanem azokkal is, akik hosszú éveken át szenvedtek hitük miatt. Ez azonban nem történt meg, így Bulányi szerint II. János Pál útja negatív hatással volt a magyar katolicizmus fejlődésére. A rendszerváltás óta – amelynek megtörténtét egyébként ő maga tagadja – számos lapban, köztük a Népszabadságban, az Új Magyarországban, a Beszélőben és a Magyar Narancsban fejtette ki nézeteit. Alábbi levelében Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök lapunknak adott interjújára reagál. Bártfai Gergely „Nyugodjatok, ti drága hőseink, pihenj, te néma hadsereg” Hősökre, áldozatokra, a doni katasztrófára emlékeztek Katonai tiszteletadással három emlékműnél, emléktáblánál koszorúzták tegnap Szombathelyen: a Jáki úti temetőben, az evangélikus templomban és a képünkön látható Nagy Lajos Gimnáziumban. A 2. Magyar Királyi Hadsereg 197 ezer 500 emberrel vonult fel a Donhoz 1942-ben. Közülük mintegy 40 ezren meghaltak, 30 ezren pedig megsebesültek, vagy fogságba estek az 1943. január 12-i hatalmas erejű orosz támadást követően. Pontos adatunk a mai napig nincs róluk. Ezen a hétvégén, a doni áttörés ötvenedik évfordulóján, országszerte megemlékezéseket tartottak. Szombathelyen tegnap délelőtt egykori katonák, munkaszolgálatosok, hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák jöttek el a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban megrendezett megyei ünnepségre. Jöttek, hogy emlékezzenek a 40 fokos orosz télben velük együtt küzdött bajtársakra, akiknek életét puskagolyó a kegyetlen tél miatti fagyhalál, vagy a különféle betegségek, a flekktífusz, az elviselhetetlen hadifogság oltotta ki. Jöttek emlékezni az özvegyek, akik még évtizedek múltán is az asztalnál külön terítékkel várták haza urukat, akiről már soha nem tudják meg, hogyan, milyen körülmények között nézett szembe a halállal. És eljöttek a hadiárvák, akiknek talán csak fényképről idéződik föl egy egyenruhás fiatalember arca, ha az apjukról esik szó, akinek simogató kezét, nevetését nem őrizhették meg emlékezetükben... Sokan sírtak, elsirattak valakit a tegnapi ünnepségen. Ötven esztendő után most először hullhattak a könnyek nyilvánosan a hősökért, az áldozatokért. Fel évszázad múltán most először szolt értük a harang a szervezők, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Vas Megyei Területi Bizottsága jóvoltából. (Ennek területi titkára, Both Béla tartalékos ezredes, súlyos betegen, a kórház intenzív osztályáról kezdte el szervezni az emlékünnepséget, amelynek létrejöttéért helyettese, Rátz Antal tett a legtöbbet.) A Himnusz elhangzása után megnyitójában Szombathely polgármestere, Wágner András egyebek mellett arról beszélt, hogy a második világháború alatt összesen 292 ezer amerikai katona hunyt el, de „a magyar történelem második Mohácsát”, egy kis nép hatalmas véráldozatát, a doni katasztrófát, csak egy-két sorban említik meg a külföldi hadtörténészek (ha egyáltalán megemlítik). Az ünnepi megemlékezésre felkért dr. Kovács Jenő, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület vezetőségi tagja szólt a következményekről is, például amikor a hadifogságból hazakerülteket, annakidején a hadseregbe besorozottakat, a magyar határon azzal fogadták: „A maguk puszta léte bűn a demokrácia ellen!” Beszélt arról, hogy a hetvenes évek közepéig nem számítottak bele senki nyugdíjába a hadifogságban eltöltött kemény évek, hogy Nemeskürty István, majd Für Lajos történész – mostani honvédelmi miniszter – figyelmeztette a nemzetet először arra, hogy „Európa népei közül mi feledkeztünk meg a halottainkról”. (A minisztériumtól dr. Hende Csaba főosztályvezető volt jelen a megemlékezésen.) Both Béla, az idős katona, aki tisztként harcolt a háborúban, utána éveket töltött a recski táborban, ezért mondta az ünnepségen: „Nyugodjatok ti drága hőseink, pihenj te néma hadsereg. Ringassanak szelíden, miként az álmok, idegen földek, távoli rengeteg.” És ezért jelentette be tegnap az ünnepségen dr. Sáray Ferenc cserkészparancsnok, küszködve a zokogással: a szombathelyi repülőcserkészek végigjárjak majd azt az útvonalat, amelyet a 2. magyar hadsereg megtett. Felkeresik a magyar katonák nyugvóhelyeit, eléneklik hantjaiknál a Himnuszt, és visznek hazai földet a sírjukra minden magyar nevében. Megrendítő élmény volt látni, hogyan törölgetik ennyi év utan is könnyeiket a résztvevők. Akkor is, amikor a főiskolás Prikazovics Ferenc Gyóni Géza Csak egy éjszakára... című verset szavalta, amikor a szombathelyi szimfonikusoktól Táky György a katonai takarodót fújta trombitáján, vagy amikor Nagy János a Hazám, hazám... kezdetű áriát énekelte. Ez a hangulat érződött azon a kiállításon is, amely az emlékező ünnepség után tegnap nyílt meg az MMIK-ban, bemutatva a második világháború emlékeit egy hónapon keresztül. Idős asszonyok tekintettek végig a harctéren készült fotókat, reménykedve abban, hátha ismerős arcra bukkannak... A szombathelyi székesegyházban ökumenikus püspöki istentisztelettel folytatódott tegnap a hősökre és áldozatokra való emlékezés. Dr. Konkoly István szombathelyi megyéspüspök áldozatot hozó katonákról beszélt, akik nem hódítási szándékkal, őszinte hazaszeretetből, a haza hívására kerültek a frontra, s álltak ott helyt hősiesen. Mester László kanonok, volt tábori lelkészként idézte föl az orosz fronton töltött hónapjait, mondván: „Szent meggyőződésünk volt, hogy – minket föláldoztak a hazáért. Olyan pisztolyom volt, amellyel egy próbalövést adtam le, azután csütörtököt mondott, de voltak katonák, akiknek semmilyen fegyverük sem volt.” Az ökumenikus istentiszteleten az izraelita, a református és az evangélikus egyház képviselői is jelen voltak, emlékeztek, a népünk és hazánk szeretetének szolgálatában elhunytakért, az áldozatokért. A megyei ünnepség tegnap a helyőrségi klubban ért véget, ahol baráti összejövetelen vendégelték meg az egybegyűlteket. Némethy Mária Fotó: Kaczmarski Zoltán Ha akkor valaki akkor volt érettségizett, azaz tizennyolc éves, ma már hatvanegy körül lebeg, teng-leng ezen a földgolyóbison, nem is beszélek azokról, akik korábban érettségiztek. Amint oldalt megállok, a egy mellékoltár előtt, nagy papi segédlettel celebrálják a szt. misét... maga a püspök úr is az oltárnál tiszteleg, könnyen felismerhető a kis sipkájáról, habár mindig valami baj van vele, mert nem akar a kis sipka megülni a fején, már láttam egy alkalommal, hogy esés közben kapta el a püspök úr, amint igyekezett ez a kis sipka a földre hullani. Nagy a mozgás az oltár körül, sok pap és segédlet teszi ünnepélyessé ezt a szt. misét, jó nézni, a sokasodó fiatalt, akik segédkeznek az oltári szolgálatban. Tán nem halt meg a hitnek a magja, a csira megmaradt, s most hogy ismét jó talajba került, a csira életre kap. Nézem az ülő sorokat, érett arcok, évgyűrűk sokasága, ráncoknak, gondoknak mélyen szántott tekintete, nagy áhítattal befelé fordulnak, tán lapozgatnak az elmúlt évtizedeknek sorsuk naplójában, emlékezve emlékeznek az elmúlt évtizedek elvirágzásukra, tán most felidéznek magukban egy-egy diákélményt, egy szekundát, egy dicséretet, egy szép lelkigyakorlatot, vagy egy kedves randevút, éjjelizenét, valami diákcsínyt, az első szerelmet, ki tudná mindezt most összefoglalni, tán a mai komputer is tehetetlen volna ennyi élmény betáplálására. Ez a korosztály bőven kivette a részét az elmúlt évtizedeknek eseménydús sorozatából, ha mást nem veszek alapul, kettős márványtábla is tanúskodik a kettős világháborúban elesettekről, hősökről, áldozatokról, mártírokról. A szt. mise meghitt és ájtatos rendjében folyik, a kórusban szól az orgona, majd az énekkar festi alá a napnak szépségét. Meghatódottság, majd könnyekre hullajtó érzés fog el, amikor ezeknek a perceknek részesei lehetek, és úgy érzem, kellenek is ilyen találkozások, szívet és lelket tisztító ünnepélyes összejövetelek, ahol a volt barát, barátra talál, tán 20- 40 éve egymást nem látott osztálytárs egymásban felismeri azt a diákot, akivel egy osztályban járt, együtt örültek, vagy izgultak egy-egy latin, vagy matek, fizika órának. Az élet sodra aztán kit erre, kit arra vitt el, tán sohasem találkoztak volna, ha ez nap nem jön közbe, az élet sodrában lett egy kis sziget, templom, ahol együtt ül az a sok-sok premontrei diák, már nem izgulnak, nem rettegnek a következő tanóráktól, mindezt felejtve, csak őrülni tudnak egymás látásának, keresik egymásban a múltnak minden szépségét, csak valahogyan foghíjas ez a találkozó, mert biz a sok-sok tanárból már csak egy-kettő akad. Az oltár körül megjelenik a múltnak egy kis foltja: itt van egy kis cserkészcsapat, árvalányhajas sapkájukkal, pirosló arcukkal, csapatzászlójukkal mikor lesz ismét a cserkeszszellem varázslatossá, mikor érlelődik be a cserkésztörvény? Szép látvány, magam is latom bennük magamat, hiszen Vasváron Dr. Vass József cserkészcsapatának magam is lelkes, tiszta ifja voltam. A szt. mise alatt szintén meglopottnak éreztem magam, mert bizony a kórusból hangzott az ismeretlen nagy mise betétek, de a tömeg, a hallgatóknak ismeretlen, pedig ez a nemzedék, akik most itt térdepelnek. Úrfelmutatás alatt legtöbbször azt énekeltük, és énekelték: Ez nagy szentség valóban.... Igen ez nagy szentség valóban és ez a dallam, a szövegnek áhítata még mindig él a szívekben, főleg ebben a generációban, de én nem tudom, hogy miért, miért nem kántálja a kántor, a karének vezető ezeket a csodálatos dallamokat, mert az áhítatos tömeg bekapcsolódna a maga bariton-basszus-tenor hangjával és ez az eleven élő orgona szebben és melegebben hatná át a hallgatóságnak a szívet, mint ezek az ismeretlen kornyikáló dallamok. Nagyon hiányoltam szintén ezt az énekrendet, na szóval mindezt elviseltem a szt. mise folyt, az idő kellemes, habár nem májusi a légkör. Ismer6ő arc is feltűnik az oltárnál: Mester László premontrei tanár, amikor kivonták a forgalomból, sokáig Szelestén mint plébános végezte a hivatását. Mise végeztével, amikor a premontrei apát bemondta, a szent mise véget ért, menjetek békével, megállt az oltár közepén, majd a kórus rágyújtott ismét, egy latin szövegű dalra, és ha még csak egy versszakot zengedeztek volna... nem, tán négy öt versszakot is csicseregtek, már egy kicsit unalmas is volt, na még időben kellett sietni, már mindenki várta a végét... . és főleg vártuk az ünnepélyes befejező éneket, már vártam az ismerős dallamsort...igyekeztem vigyázz állásba helyezni magamat, mert hiszen más is lehet a vég, egy ilyen nagy összejövetelnek, csak is a magyar legszentebb imádsága, a Himnusz, s amikor véget ért a hosszú latin ének, az orgona ráhangolta magát a fortisszimóra, jelezve mindennek vége... hát a Himnusz?... a Himnusz elmaradt, de ugyanakkor lett egy hiányérzet nagyon sok öregdiákban, nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy nem ezzel fejeződött be templomi áhítat, kár... Mi volt az, ami megható volt? Amikor elhangzott az „…ite, missa est” menjetek békével a hatalmas férfigyülekezet felállt, a fejek körbe forogtak, majd többről lehetett látni integetést, mosolyt, derűt, barát barátra talált, osztálytárs osztálytársat talált, talán negyven év után most találkoznak ismét, avagy méregetik egymást... s kérdik egymástól, te vagy az?... majd egymásra borulva csókolgatják egymást... azt a régi kis fiút, aki egykor a premontrei gimi padjaiban szorongott... és ennek se vége se hossza, egymásra találtak a régi cimborák, csínytevők, leírhatatlan öröm röpködte körül a galambősz arcokat, kedves látvány, ritkaság, amikor az ember úgy tud örülni, mint máskor sohasem, felejtik a múltat, izmos délceg kisdiákokból öreg, gondoktól mélyen szántott arcok, de derűben, örömben ismét visszafiatalodva elfelejtették az elmúlt X évtizedeket, a meggörbült derék is igyekezett egyenes testtartást mutatni, hiszen ma ismét a volt délcegifjút kell megjátszani. Hogy tud ennyi örömasztag lenni egy ilyen találkozáson, nincsen panasz, káromlás, csak egymást mustrálják,... hogy vagy?... hol vagy?... hogy élsz?... s ki tudja mennyi kérdés halmozódik fel egy perc alatt, s már jön is másik, aki csak néz... néz... és felkiált: te vagy a Géza?... igen, s ekkor már egymás nyakába csimpaszkodva, majd könnyes szemekkel ölelgetik egymást... sokat hallottam rólad... tudom, hogy mennyi megpróbáltatáson mentél keresztül, majd elmeséled... és ez így ment a templom előtti téren a Szt. Háromság szobor környékén... Mint egy virágos mező, csak mosoly, kacagás hallatszott szerteszét, egy darab boldogság a földön, megcsontosodott öreg diákoknak tavasza, amikor mindenki felejti a múltat és nagy derűvel néz a jövő felé. Ez a nyájas, derűs csapat, lassan megindult a volt premontrei gimnázium felé, hiszen itt folytatódik a napnak programja, lesz itt 30- 40 éves találkozók... majd a gimnázium udvarán lévő volt diákok hősi halottainak emelt, azaz megújított szobrának a leleplezése, ünnepi beszéde, majd a főszám: Mindszenty József ebbe a gimnáziumba járt és végzett 1911-ben, a bejárati folyosón /Csinger Péter kőfaragó által adományozott márványtáblának a felszentelése/, szóval tápdús a program, az idő kedvező. Ünnepi koszorút képezett a sok-sok férfi, akik körbefogták a hősök szobrát. Szép látvány volt látni, egy-egy volt premontrei tanárt, akik rendjüknek reverendájába öltözve megjelent az ünneplők sorában, végtelenül szép és elegáns a premontrei reverenda, általában fehér /világos vajszínű a ruha, a csuha/ majd kék gombok sorakoznak elölről, nyaktól kezdve lefelé... majd a hat gombos madzsetta... és a nyakon kitűrt fehér gallér. Ez az öltözet mindenkor nagyon dekorált volt, tetszetős, nem árult el semminemű alázatosságot, mint pl. Ferences rendűek barna csuhája, hanem egy kicsit hivalkodó ez a reverenda. Emlékszem arra az időre, amikor meg Sz.helyen a volt premontrei tanárok bizony oly csábítóak voltak, mint a katonatisztek, nem volt sok különbség a kettő rend között, mindkettő valami magasabb rendűnek érezte magát a. hétköznapi civil emberrel szemben. Látványos és felemelő volt a külsejük, tiszteletet és tekintélyt takart a reverendájuk, akárcsak a kis hadnagynak az uniformisa... nagy tekintélyt vívtak ki a paptanárok a diákok, szülők és a társadalom előtt, mert a morális, és nagy tudású tanárokat a civil gimnáziumok sohasem tudták legyőzni, s talán ez is baj volt rákosista érában, amikor szétverték a szerzetes iskolákat, a paptanárokat pedig száműzték valahova, börtönbe, internálótáborba, vagy jobb esetben valahova, egy eldugott kis faluba, ahol még engedték élni őket, de minden közösségi fellépéstől megfosztva. Pl. Söptére került egy Ferencrendi barát... akit szintén a rend feloszlatása után kitettek az utcára... nem engedték misézni, nem engedtek neki semminemű papi funkciót végezni... lehetett traktoros, kovács... vagy napszámos, így a Söptére kerülő szerzetesnek megengedték, hogy kántorizálhasson... mint kántor élte életét,... de nagyon megkeserült szegény... mert valahogyan nem tudott teljesen a világi, adott körülményben élni, önmagával harcolt, veszítve a rendet, megfosztva minden papi hivatásától, figyelték, figyeltették a nevét elfelejtettem, de majd megkérdezem. Nem is bírta sokáig. Csontos /nemesek/ öreglányoknál talált befogadást, ahogy a fát lassan de biztosan megemészti és elpusztítja a fát, úgy emésztette meg magát szegény barát... már többször nézett a pohár fenekére is, s hamarosan kezet fogott a halálnak a végzetével, s hány és hány volt szerzetes pap múlt ki a világból?... pl. az én volt vasvári Horváth István piarista tanár barátom, aki szintén a bujdosók botjára támaszkodva, a rendtől elszakadva, mint tanár, latin és magyar tanár, Vasvár mellé került Gersekarát községbe és ott egy földes hátsó szobát kapott, taníthatott az iskolában egy alkalommal találkoztam vele, mesélte az életét, igazi krisztusi alázattal vette a sorsnak kálváriás stációit, nem panaszkodott, de érezte és tudta, hogy a kommunista álhatalom jogtalanul, csúfosan, megalázta, kisemmizte, üldözte, Krisztusi alázattal viselte a sors kegyetlenségének korbácsütéseit, de mégis, ez a Pista, aki mindig mosolyogott, derűs volt a hangulata, sohasem panaszkodott, megbékélve szerzetesi életével, mégis lehetett erezni, hogy a rendszer pribékjeinek a zaklatása, megfigyeltetése zavarja, s ami igazan bántotta, ha egy-egy megtébolyodott párttitkár farkasként kergette ezt az ártatlan bárányt. Vasváron sokszor misézett, én pedig a nagyszerű orgonán dicsértem az Istent, két jó barát az imádságban talált egymásra. Pista, hangulatos, jókedvű barát volt... ez volt kb. 1930-40 között.., s egyszer csak nincs hír a Pistiről, csak egy fejfa nyugtázta: Itt nyugszik Horváth István piarista tanár... de ez a fejfa is már az enyészeté lett, még egy sírhant se maradt emlékül, példás papi-szerzetesi fogadalomnak hű fia volt. Ha máshol nem, legalább én emlékezzek meg róla, csak még annyit, ja valakit érdekelne egykor, volt egy bátyja – Zoli – kereskedő segéd volt Vasváron... de úgy tudom ő is már meghalt... az idő mindenek felett győzedelmeskedik, még az emlékek is bemohásodnak, a világ felejt. Visszakanyarodva a helyi premontrei gimnázium udvarába. A püspök úr, Konkoly István dr. személyét körülvették az öreg premontrei papok, tanárok, közben itt van Harangozó Ferenc is, Szentpéterfáról származó pap is, aki Mindszentynek volt káplánja, majd később ávósok által meglincselt üldözöttje. A hősök szobránál kezdődött az ünnepi műsor, egymás után hangzottak el a beszédek... koszorúzások, majd Harangozó Ferenc papot kérték fel, hogy emlékezzen meg Mindszentyről, akivel együtt volt hajdanán: Zalaegerszegen börtönben. Hát Feri bácsi a maga nyolcvanvalahány éve felett igyekezett egyenes testtartásban szónokolni, és megelevenítette azt a korszakot, amikor együtt szolgálták az Urat, s említette, amikor Zalaegerszegre került káplánnak Mindszenty mellé, nagyon félt kezdetben, hallomásból ismerte Mindszentyt, aki nyakas, izzig-vérig pap,... majd magyar... nem ismer lehetetlent. Sok-sok anekdotát mesét mondott, amikor még együtt fungáltak… majd mindketten 1956-ban a börtönből szabadultak egy rövid időre, mert nov. 4. után Mindszenty az amerikai követségre menekült, én pedig, mondotta Harangozó Ferenc nyugatra menekültem az akasztófa árnyékából. Harangozó Feri bácsi, menyem: Aranka édesapjának a rokona... közeli rokonsága. Feri bácsi München mellett a menekülő magyar diákoknak lett a patrónusuk, pártfogójuk, ott talált elhelyezkedést. Azt tudta, hogy haza nem jöhet, mert az ÁVO egyben lefogja, börtönbe veti, nem is jött haza, egészen mostanáig, amikor már az ÁVO-nak is megásták a sírgödrét, fakeresztet állítottak számukra, csak az a baj, hogy ez a fejfa nem akar elkorhadni, sőt közben mint a földbe dugott fűzfa ág, új hajtásokat igyekszik hajtani... s nagyon kell vigyázni rá, nehogy ez a hajtás megfásodjon. Most boldogan jön haza... csak az idő, az idő nagyon előrehaladott... Mindig emlegette, hogy ebbe a gimnáziumba járt Mindszenty, erről mond el egy epizódot, de mire elmondhatta volna az epizódot, az agytekervényében már Amerikában, vagy Auszráliában járt... az epizód elmaradt, de csak ismételten visszatért hosszú percek után... el akarok mondani az epizódot. Egyszer csak elkezdte: amikor magyar dolgozatot írtak, a tanár egyenként adta vissza a diákoknak a dolgozat füzetét, mindenkihez volt valami megjegyzése a dolgozattal kapcsolatban legutoljára Pem József diák dolgozatit hagyta a tanár, majd a kísérőszöveg a következő volt: Az osztályban a legjobb dolgozat Pem Józsefé volt, külön dicséretben részesítem Pem Józsefet. Nagyszerű irodalmár volt már diák korában is... Majd érintette Harangozó Ferenc a volt „béke papokat”, nagyon sok pap megingott, papi iránytűje eltért az igazi papi hivatástól... Most, évtizedek távlatából nézve valahogyan megoszlanak a vélemények, az elmarasztaló kritikák a „béke papokról” zömmel /az igaz, hogy valamiképpen megvetettük azokat a papokat, akik két urat akartak szolgálni, egyszerre meleget, ha kellett hideget fújtak, és ha most átgondoljuk az akkori ballépésnek ítélt állásfoglalásukat, tán többet tehettek az egyház javára a kerítésen belül, mintha a kerítésen kívülre, internálótáborokba, börtönökbe, Szov.U-ba kerültél volna, mint maga Harangozó Ferenc is, nagyon sok paptársával, mint békepap, részese maradt a nagy pártnak, bevontak a tudatátalakítás formálására, és ha nem tört össze benne morzsákra a hitnek szent dogmája, bizony nehéz volt a szerepük a rákosista színpadon. Na Pem József /magyarosított: Mindszenty/ egy percre se sodródott a Rákosi, Sztálini eszmeáradathoz, nyíltan és merészen ellenállt a vészes kommunista, ateista, zavaros, szennyes áradatának, amiért is negyvennyolc utáni államhatalmi szervek foglyul ejtették, bebörtönözték, kínozták, megalázták, sanyargatták napról-napra, próbálták benne összetörni a papi küldetésének szent elkötelezettségét, ezek az évek életrajzában élethűen kirajzolódnak ez a nagy és szívós magatartás még jobban felbőszítette Péter Gáborék ÁVO-s ármádiáját, belekapaszkodott a Golgota keresztjébe, és viselte a megkínzásokat az ÁVO börtöneiben. Nagyon sok papnak, civilnek nem igen tetszett ez a magatartás, tán egy kicsit kellene engedni abból merev gerincből, egy kicsit lágyítani kellene magát a rendszer álláspontjaihoz, tán többet érne el jobban tudta biztosítani a magyar papságnak működési szabadságát. De, azokkal a feltételekkel, amit rákosista, ateista tábor rá akart kényszeríteni a hercegprímásra, nem tudta megemészteni, magára vállalni, mert akkor ezzel a meglágyulással elárulta volna az Evangéliumot, áruló lett volna, mint Júdás, és tudjuk, hogy Júdás se maradt bűnhődés nélkül a harminc ezüstpénzzel, felakasztotta magát... ahogyan Jézus Isten maradt Heródes kínzása alatt, csak a keresztfán kiáltott fel a testi óriási fájdalmak közepette: Uram, Uram!- miért hagytál el engemet? Majd a történelem igazolni fogja Mindszentyt, hogy a jobbikat választotta-e azzal, hogy nem lett magalkuvó a rendszer által követelt parancsai előtt, aki, valaha is volt egy kicsiket is az ÁVO karmai közt, mint kis egér a macska szájában, hiába próbál ellenállni, megfutni, a macska éles karmai elérik és újra és újra birtokolják testi és lelki erejét- Jobb lett volna, ha megalkuszik mint: Horváth Richárd, Bersztóczy Miklós, /Bersztóczyval együtt voltunk internálótáborban Buda-déli, Károly laktanyában/ Máté János aki képviselő mandátumot vállalt Bersztóczyval az egyházból a Vatikán kiközösítette, Horváth Richárdot szintén egyház ellenes magatartása miatt. Érdekes, hogy az államhatalom a kiközösítési határozatot kihirdetni nem engedte. Az egyházi valamint a világi történelem nem zárta le ennek a korszaknak a vizsgálatát, meg sok-sok pro és kontracikkek vitáznak, ezen időszakon, amikor az ország kezén kommunista bilincs csörgött. A testeket börtönökbe, internálótáborokba, Szovjetunióba deportáltak, a tudatot igyekeztek elmeszesíteni. Erről csak az tud némi képet alkotni, aki maga is részese volt koholt vádaknak elviselésére. Röviden: túl éltük!!! Milyen volt az ünnepély a volt premontrei gim. előkertjében? Amint már mondottam, Csinger Pete kőfaragó mester ismételten tanújelét adta áldozatkészségének, mert a volt hősök emlékművét új ruhába öltöztette, valamit elkészítette Mindszenty emléktábláját. Harangozó Ferenc pápai prelátus hosszúra nyúló visszaemlékezésében kitért a „béke papok és püspökökre is, elmarasztalóan némi megvetéssel bírálta a gerinctelenségüket, a hallgatóság különböző érzülettel hallgatta ezen kemény szavakat, és főleg az ottlévő papok / szerencse Varjas György kanonok, a nagy béke pap nem volt jelen/ A Béke papok védelmére most olvastam Magyarország hetilapban egy igen találó anekdotát, amely úgy szól, hogy :Katona Nándor szegedi plébános a következő hasonlattal magyarázatot adta a békepapok cselekedetére. „Nem tehetek róla, de amikor nagyhangú és summás ítélkezést hallok a békepapokról /nem a mozgalomról/ egy Maupassant novella jut eszembe. Egy kocsit, amelyben előkelő hölgyek között egy kis kurtizán is utazik, katonák tartoztatnak fel nőt követelnek. Az előkelőségek könyörögnek útitársuknak, hogy mentse meg őket, adja meg magát a sorsának, hiszen foglalkozásánál fogva nem eshet olyan nehezére a dolog. S amikor, a szerencsétlen nő visszatér, mindenki méla undorral húzódik el tőle... Hát valahogy így néz ki a dolog... És ezzel be is fejezem a magam részéről mondanivalómat, ki-ki formálja, alakítsa ki magában a történtek felett való álláspontját, fájdalmát, megaláztatást, kisemmizést elnémítást nem egyformán tudjuk elviselni. Csatoltan csatolom a Vas Népe sajtóközleményét a történtekről, tán így lesz egész az én mondanivalóm is. Ünnepély után jöttek a találkozóknak a programja, összességében nagyon értékes felemelő, lelket és testet formáló szép ünnepély volt, ami kell is, hiszen nemzedék ilyet nem látott... nem is hallott, hol és ki mesélt volna nekik az elmúlt évtizedeknek gomolyfelhőkkel borított magyar sorsról. Másnap a pontjaimat – kissé stilizálva és kihagyva a békepapokról szóló követelést – jóváhagyta, vihettem a Vas Megye szerkesztőségébe. A napilapot szintén én tudósítottam a személyi változásokról azzal a címmel, hogy „Visszakapják plébániájukat a jogtalanul elhurcolt és elmozdított plébánosok”. Mi történt Tibola Imrével a forradalom leverése után? Hosszasan győzködöm, mire beleegyezik, hogy a tényeket leírhassam. Hat hétig volt az ávón. Azután két hónapig kórházban. Kovács püspök – hogy védje a fiatal káplánt – átadta szolgálatra az Esztergomi Egyházmegyének. Budapestre került, a Józsefvárosba. Amikor a megyeszékhelyen Szendy apát pere zajlott, s meghallotta, hogy a tíz pont összeállítását is az ő számlájára akarják írni, hazajött, s tanúként vállalta, hogy a tíz pontot ő fogalmazta meg, s mondta el. Rendőri felügyelet alá került. Kitiltották Budapestről, Szombathelyről, több éven át nem kapta vissza a jogosítványát. A zalai Bocföldén volt plébános 15 éven keresztül. Éjszaka zaklatták, s csak gyalog, vagy kerékpáron járhatta a 10 kilométer sugarú körben hozzá tartozó falvakat. 1966-ban, amikor a „nagy összetartás” volt, azaz; diktatúra nagyon félt a forradalom tízéves évfordulójától, házkutatást tartottak nála is. Később pedig hiába tanult meg angolul. Útlevelet hosszú éveken át nem kapott. – Mi maradt meg a forradalom napjaiból? Hogyan őrizte az emlékét? – Mivel a házkutatás akkoriban napirenden volt az „ellenforradalmároknál”, 1966-ban elégettem azt a papírt, amire a pontokat leírtam. Vele együtt elégettem nagyon sok képet, amelyeket 1956-ban a forradalmi Budapesten még november végén, decemberben, magam fotóztam. Szokásommá vált az is, hogy minden év október 23-án a litánián elénekeltettem a hívekkel a „Gyászba borult egek, háborgó tengerek”-et. Aki érteni akarta, értette, miért. – Tudom, nehéz erről beszélni, s Ön nem is teszi szívesen, de a forradalomnak nemcsak hősei voltak, hanem megtorlói is. Kiket őrzött meg az emlékezete a másik oldatról? – Két, Zala megyéből ide rendelt rendcsinálóra emlékszem. Illés László az ávón a papi ügyek intézője volt. Ő már nem él. Elzüllött, alkoholistaként meghalt. Tóth százados fedőnevén működött itt egy másik ávós, akinek a valódi neve Klamerusz Béla volt. Szombathelyről Leninvárosba került, rendőrkapitány lett. Állítólag most is nagyon jó körülmények között él. Keresztényként nem vagyok semmilyen durva megtorlás híve. Nemcsak hirdetem, de élem is a keresztényi megbocsájtást. Ám mindenképpen úgy vélem: megbocsájtani annak lehet, aki tudatában van a bűnének, beismeri, belátja azt, és lehetőség szerint jóvá is szeretné tenni. Az utókor joga tisztában lenni azzal, mi is történt 1956-ban, kik, melyik oldalon állva vettek részt tiszta forradalmunkban. – Köszönöm, hogy megosztotta olvasóinkkal emlékeit. Némethy Mária Fotó: Horváth Csaba De milyen ügyért is fogtak fegyvert? Már az sem egészen világos, amelyért 1942-ben útnak indították a 200 ezer embert a keleti frontra. „A hadicél a második bécsi döntéskor visszaszerzett Észak-Erdély megtartása volt” – állítja Szabó Miklós történész. Egy történelmi forrásgyűjtemény szerint (nyilván azt is történészek állították össze) viszont „Horthy, mint legfelső hadúr, a háború utáni nagy osztozkodás reményében… indította a frontra a 2. magyar hadsereg kötelékébe tartozó alakulatokat.” Lehet választani. Azt, hogy „a magyar kormányzat egyáltalán nem könnyűszerrel egyezett bele abba, hogy a 2. magyar hadsereget a frontra küldjék,... viták voltak a német és a magyar kormány, illetve a magyar kormány és a katonai vezetés között” – idézet Juhász Gyula professzortól – ma már nem vitatja senki. Mint ahogy azt sem, hogy ez a hadsereg rosszul volt felszerelve. De ezt már akkoriban, 1943-ban, maga vitéz Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka is elismerte. „Csípőtől lefelé nem volt az orosz tél keménységének megfelelő a honvédség ruházata... Nemezcsizma nem állott rendelkezésre olyan számban, mint ahogy szükség lett volna... Olyan hidegek voltak, hogyha az ember a kesztyűből kivette az ujját és hozzáért fegyvere vasához, az odafagyott. A fegyver olaja megfagyott, a géppuska befagyott, a páncélosok tornyát nem lehetett forgatni és a puska töltényvonója egyszerűen elpattant” –nyilatkozta 1943 áprilisában a Keleti Front című tábori újságnak. Juhász Gyula történész ennél továbbmegy: „A hadsereg, amely már a hídfőcsatákban nagy veszteségeket szenvedett, rossz felszereléssel, korszerű nehézfegyverek nélkül – amelyeket a németek ígéreteik ellenére sem szállítottak le – utánpótlási zavarokkal, felváltás nélkül, amelyre tartalék nélkül nem volt lehetőség, elcsigázottan nézett szembe az orosz téllel és, a szovjet hadsereg nagyerejű ellentámadásával... A németek nem siettek az éppen megalakult Cramer-páncélos hadtesttel a magyar csapatok segítségére, sőt a magyarok védelme alatt igyekeztek visszavonulni.” „Amikor nyilvánvaló, volt, hogy a magyar katonák harcképtelenek, a németek elálltak a menekülők útját. Azért tették, hogy a pusztuló magyarok holttestei lassítsák a szovjet hadsereg előnyomulását.” Egyik német tábornok a következőket jelentette Berlinbe: „A magyarok már csak arra jók, hogy megtrágyázzuk velük a földet.” – olvasom a gyűjteményben. „Haszonélvezetünk” – ahogyan Byrd úr állította –, tényleg nem volt ebben a században egyetlen történelmi fordulattól sem. Sommásan megítélve: a nagyhatalmak játékszere voltunk, mert ez a „kuruc-labanc nemzet” sohasem jutott el odáig, amit Veres Péter éppen 1943-ban fogalmazott meg, hogy „történelmi viszonyulásait nem csak a külső hatalmi viszonyok, hanem... az önfenntartás érdekéből nézze”. Belpolitikánkra ez volt(?) a jellemző. Külső viszonyaink? Megítéléséhez egyetlen adalék: Hányan ismerik például azt a tényt: 1943-ban a szövetségesek megállapodtak arról (olvasható a Kiútkeresés 1943 című tanulmánykötetben), hogy „Magyarország német megszállását ki kell provokálni, mert ez erőket (mármint németeket. N.M.) vonna el a fő frontokról”. Ezt így gondolták akkoriban nyugaton is, és keleten, a Szovjetunióban is. (Folytatjuk) Némethy Mária | |
