A Britannica szemével Horthy kormányzó

„Horthy Miklós Nagybanyai (magyar államférfi)” címszó alatt az Encyclopaedia Britannica Index-kötetének 876. oldalán bejegyzés található arról, hogy az angol-amerikai vállalkozásban szerkesztett 32 kötetes lexikon, melyet. a tudományos világban korunk legjobb és legkevésbé elfogult ismerettáraként kezelnek, öt cikkében foglalkozik vitéz, nagybányai Horthy Miklós személyével. Az életrajzi alapinformációkon kívül a különböző kötetekben „a fasiszta uralom elkerülése”, „a pénzveréshez való hozzájárulás” és „szerepe a magyar kormányzatban” címszavak alatt kapunk további eligazítást Horthy érdemi tevékenységéről.
Horthy Miklósró1, aki 1868. június 18-án született Kenderesen és 1957. február 9-én hunyt el a portugáliai Estorilban, a Britannica alapcikke (Micropaedia, 6. kötet, 75. oldal) ezt írja: „Magyar tengerésztiszt és konzervatív vezető, aki az I. Világháború után legyőzte a forradalmi erőket Magyarországon és 1944-ig az ország vezetője maradt”. Ennek a summázatnak a részletezésében, pontosan 45 sor terjedelemben olvashatunk Horthy életéről és cselekedeteiről.
Összehasonlításként néhány térségbeli és korabeli személyiség életrajzának terjedelme a Britannicában: Antonescu (román miniszterelnök 1940-1944) - 99 sor, Mihály (román király illetve koronázó herceg 1926-1947) - 31 sor, Benes csehszlovák külügyminiszter, állam- illetve kormányfő (1918-1948) - 82 sor, Pilsudski marsall, Lengyelország első elnöke, majd hadügyminisztere (1918-1935) - 217 sor, Dolfuss osztrák kancellár (1932-1936) - 55 sor.
A Horthynak szentelt 45 sorban arról olvashatunk, hogy a két világháború közötti korszak vezető magyar politikusa protestáns nemesi családból származott, a fiumei haditengerészeti akadémián tanult, többször kitüntette magát az I. világháborúban a szövetségesek adriai blokádjának áttörésével, 1918-ban előlépett tengernaggyá, s annak az évnek az októberében ő „elnökölt” az osztrák-magyar flotta átadása felett Jugoszláviának. A következő évben „a szegedi ellenforradalmi kormány kérésére Horthy hadsereget szervezett Kun Béla kommunista rendszerének ellensúlyozására, s Kun menekülése után novemberben csapatait Budapestre vezényelte”. A továbbiakban az 1920. januári régens-választásról van szó, majd arról, hogy „1921 és 1931 között Horthynak nem sok dolga volt a közügyekkel, mert ebben az időben a kormány irányítását gróf Bethlen István kezében hagyta. A nehéz harmincas években azonban Horthy mind nagyobb arányú ellenőrzést gyakorolt; s 1937-ben a parlament megszavazta jogkörének lényeges, kibővítését. Bár nem szerette Adolf Hitlert, rokonszenvezett a német diktátor antibolsevista keresztes hadjáratával és kezdetben hallgatólagosan elfogadta, hogy Magyarország a németek oldalára álljon a II. Világháborúban”. Ezt követően a lexikon megemlíti, hogy későbbi erőfeszítései Magyarországnak a háborúból való kiléptetésére, oda vezettek, hogy a németek 1944-ben őrizetbe vették. „A szövetséges csapatok szabadították ki 1945-ben, s tették lehetővé, hogy Portugáliába menjen, ahol Bizalmas iratok című memoárját 1965-ben tették közzé.
A Magyarország két világháború közötti történetét taglaló részben (Macropaedia, 20. kötet, 708-710. oldal) először az ellenforradalmi csapatok élén bevonuló tengernagy régenssé választásáról történik említés, majd arról, hogy a húszas évek elején Horthy „a jobboldali radikálisokhoz húzott”. Legközelebb Horthy kormányzó 1932-ben szól bele a magyar politikába, amikor Bethlen halálát követően 1932. október 1-jén a szélsőjobboldal vezérét, Gömbös Gyulát nevezi ki Magyarország kormányfőjévé, de „egy ideig megtagadta, hogy választásokat írjon ki”. Később, nem sokkal Gömbös halála előtt a kormányzó mégis engedett, s ezeken a választásokon „erős jobboldali radikális csoport került a parlamentbe, melytől a későbbiekben már nem tudott megszabadulni”.
Pontosan regisztrálva Horthy nézeteinek változását, a Britannica magyar történelemmel foglalkozó cikke (Macropaedia, 20. kötet, 708-710. oldal) megállapítja; hogy 1936-ra a kormányzó felülvizsgálta korábbi szimpátiáit a szélsőjobb iránt, ezért nevezte ki a konzervatív Darányi Kálmánt Gömbös utódjává, s ezért igyekezett olyanképpen manőverezni, hogy Magyarország ne kötelezze el magát teljesen Hitlernek. Amikor Darányi megpróbálta kiengesztelni a szélsőségeseket, Horthy menesztette és Imrédy Bélát nevezte ki a helyébe, aki „a Nyugathoz fűzte reményeit”, később azonban kiábrándult, látván, hogy a magyar területi követelések teljesítését csak a németektől lehet várni. Maga Horthy azonban a háború kitörése után is a Nyugat győzelmében hitt, s Bárdossy, majd Kállay miniszterelnöki kinevezésével és a háború idején tanúsított egész magatartásával arra a meggyőződésre juttatta Hitlert, hogy magyar szövetségese megbízhatatlan. 1944 márciusában magához rendelte Horthyt és közölte vele, választania kell a német fennhatóság alatti teljes együttműködés és a nyílt megszállás között. Horthy ekkor a feltétel nélküli együttműködést választotta, s Sztójay Döme vezénylete alatt kollaboráns kormányt nevezett ki, mely alatt a magyar zsidóság nagyobb részét, a budapestiek kivételével, haláltáborokba hurcolták. „Nyáron a nyomás valamelyest csökkent, s augusztusban, miután Románia letette a fegyvert a szövetségesek előtt, Horthy új kormányt nevezett ki a hozzá lojális Lakatos Géza tábornokkal az élen és felújította tapogatózó béketárgyalásait.” A moszkvai „előzetes fegyverszünet” megkötése után Horthy október 15-én bejelenti a háborúból való kilépést, mire a németek őrizetbe veszik és kényszerítik döntésének visszavonására.
A 15. kötet 262-es oldalán, a Budapest történetéről szóló cikkben Horthyról olyan értelemben esik szó, hogy míg a két világháború között a fővárosban „a szociális viszonyok romlottak”, Buda vára, ahol Horthy Miklós kormányzó lakott 1920 után, „hűségesen szolgált Németország csatlósaként a II. Világháborúban, majd a német hadsereg megszállása alá került 1944 márciusában”. Ez a cikk is beszámol Horthy kudarcot vallott kiugrási kísérletéről.
Szerepel végezetül a kormányzó neve az Encyclopaedia Britannica fasizmusról szóló történeti áttekintésében (Macropaidia, 27. kötet, 467. oldal) a következő sommázadban is: „A magyar kormány Horthy Miklósnak, az osztrák-magyar haditengerészet utolsó parancsnoktengernagyának uralma alatt a korábbi, kilencszáz éves Nagy Magyarország restaurációjáról álmodott. A rövid életű budapesti kommunista rezsim leverése 1919-ben, a bolsevizmus elleni gyűlölettel kombinálva a korszakban példátlan „fehérterrorhoz” vezetett. Maga Horthy azonban mérsékelt konzervatív volt, s még akkor is mérsékelt irányvonalat követett, amikor a magyar szélsőséges nacionalizmus 1932 októberében rávette arra, hogy Gömbös Gyulával az élen fasisztabarát kormányt alakítson. „Magyarországnak a háborúba történt belépése után a németek 1944-ben megszállták az országot és internálták Horthyt” - emlékeztet még egyszer a Britannica. „Szálasi lett végül annak az államnak a feje, mely az ő tervei szerint a dolgozó nemzet korporatív rendje lett volna. De a zsidók és a politikai ellenfelek ellen végrehajtott mészárlások véres tele után Szálasit kivégezték: Horthy Portugáliában talált menedéket”.
A teljesség kedvéért: a pénzverés történetéről szóló Britannica cikkben (Macropaedia, 16. kötet, 542. oldal) Horthy nevét Ausztria és Magyarország elválása kapcsán említi a lexikon, jelezvén, hogy 1923-tól az osztrákok számos ezüst emlékérmet adtak ki, míg a magyarok „Horthy Miklós tengernagy uralma idején (pénzérméiken) Szt. István koronáját hangsúlyozták”.
Atlantic Press


Kedves Útitársak, Hölgyeim és Uraim!

Mindazok, akik ma, 1993. szeptember 4-én hajnalban útra kelünk, vállaljuk az egész napos törődést, közös gondolattól és közös érzelemtől indíttatva tesszük ezt. Azonos a szándékunk, hogy végső tiszteletadást nyújtsunk egy nagy magyar hazafinak, aki államfőként a becsület, a tisztesség mintaképe tudott maradni, aki számára mindenek felett a nemzet és a haza érdekei jelentették mindenkori magatartásának mércéjét. Olyan személyiségről van szó, aki nemzetünk legjobbjait volt képes felelős pozíciókba helyezni mindaddig, amíg a reá nehezedő politikai nyomás ebben nem korlátozta. Az utókor rágalomhadjárata sem volt képes történelmivé nőtt alakját bemocskolni, a világ mértékadó erői mindvégig, hatalmának elvesztése után is tisztelték emberi értékeit és tartását. Negyven év nemzetrontó fáradozásai sem érték el, hogy itthon, hazájában ne maradtak volna tisztelői.
Mi most ezeknek a tisztelőknek kis csoportjaként Kenderesre tartunk, hogy tanúi lehessünk annak a történelmi pillanatnak, amikor végakaratának megfelelően a szabad haza földjében foglalhatja el végső nyughelyét. Az ország minden pontjáról, de a határokon túlról is érkeznek hasonló indíttatással tisztelői. Sokan leszünk, várhatóan többen, mint amilyen létszámhoz a kis falu méretei kialakultak. Szándékaink akkor teljesülhetnek, ha a várható nagy tömeg miatti korlátozott lehetőségeket fegyelmezetten vesszük tudomásul és ezt az önként vállalt fegyelmet másoktól is megköveteljük. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne tűrjük magunk között azokat, akik az eseményhez illő méltóságteljes viselkedést megzavarni igyekeznek. Ezzel, valamint a gyászszertartás alatti mozdulatlan csenddel fejezhetjük ki legméltóbb módon tiszteletünket a Kormányzó Úr iránt.

Honvéd Hagyományőrző Egyesület
Vas Megyei Területi Titkársága
Szombathely, Honvéd tér 2.




H., a fehér lovas
Egy szatíra kudarca

NÉPSZABADSÁG SZEPTEMBER 3.

1.

BALLADA
A fehér ló már régóta csontváz,
sörénye se farka nincs neki,
lovasa rajta zörögve pompáz,
csapkodják csontját érmei.
Mostantól kezdve akárcsak régen
megnyerünk minden háborút,
Tengerész Muki trappol az égen,
az övé minden viziút.

Mukimukimukimukimuki!
Mukimukimukimukimuki!

Tengerész Muki a parlamenti
ülésterembe belovagol,
megáll a középen, nem látja senki,
de érzi szagát, aki jól szimatol.
Egyszerre elomlik s harminchárom
csigolyája csörögve szétgurul,
remegés fut át tisztes honatyákon,
miközben a ló is szertehull.

Mukimukimukimukimuki!
Mukimukimukimukimuki!

Már kúszva-hasalva gyűjtik a drága
csigolya-gyöngyöt, csontokat.
Tengerész Muki nagy farkcsigolyája
a kormányfő torkán fennakad.
Krákogva harákol, ellilulva,
„Segítség - hörgi -, fulladok”
lenyelni és kiköpni se tudja,
amit Mukiból bekapott.

Mukimukimukimukimuki!
Mukimukimukimukimuki!

2

E vers első változata 1990. augusztus 8-án jelent meg a Népszabadságban. Pár nappal korábban hangzott el a parlamentben Kéri Kálmán úttörő jelentőségű hozzászólása arról, hogy Magyarország a második világháborúban igazságos harcot folytatott, a bolsevizmus ellen. Antall Józsefet nem lehetett rábírni arra, hogy határolja el magát ettől a felfogástól. Pedig Európa, melyhez ő is csatlakozni óhajt, továbbá mindaz, ami a nemzetközileg elfogadott demokratikus értékrendből elismerésre számíthat ma, arra a romhalmazra épült, amelyet a hitlerizmus hagyott hátra. Ezért elképesztő anakronizmusnak tetszett, hogy a parlamentben kormányfői jóváhagyással glorifikálták a Horthy-Magyarországot, úgy is, mint Hitler hűséges szövetségesét.
Szatírámat helyeslésen kívül fejcsóválás is fogadta. Sokan azon a véleményen voltak, hogy egy szép emberi gesztusból vontam le sommás politikai következtetést. Antall csak egy érdemdús, agg tábornokot védett meg, aki már nem egészen tudja megítélni, hogy mit beszél. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz: Kéri talán nem tudja, hogy mit beszel, hiszen pálcát tör saját korábbi, elismerésre méltó magatartása fölött is, Antall azonban pontosan azt mondja, amit akar.
Miután a profizmusától megilletődött népi nemzeti géniuszok maguk fölé, a hatalom felső polcára emelték, elérkezettnek látta az időt arra, hogy lejelezze: ő nem azt a plebejus tradíciót képviseli, amelyre a mai népiek nosztalgikus áhítattal hivatkoznak, hanem éppen az ellenkező hagyományt, az úri Magyarországét, melynek a népi irodalom, amíg létezett és értékeket állított elő, halálos ellensége volt.
Szatírát az írók többnyire azért írnak, hogy egy népszerűtlen vagy elfojtott, vagy homályban bujkáló igazságot képtelen ötletek és túlzások segítségével rákényszerítsenek a vonakodó olvasóra. Ez persze - sikeresen vagy sikertelenül - védekezhet az ilyen támadás ellen, de nem tehet egy, mintha semmi sem történt volna. Ezért örültem az elutasító véleményeknek is, mert éreztem az ingerültség mögött a nyugtalanságot: mi van akkor, ha netán-tán mégis igazam van? Ma már nincs ok efféle nyugtalanságra: maga Antall oszlatta el. Horthy újratemetését, ezt a családi eseményt a kormány televíziója, mely általános derűt keltve még mindig közszolgálatinak becézi magát, a helyszínről közvetíti. A temetéshez háromrészes osztrák-magyar koprodukciós film, a Horthy admirális szolgáltatja majd a szellemi desszertet. Előételként a kormányfő folytatásos interjúban tálalta elénk értékelését Horthyról. Mivel tudományos rangra ez az értékelés nem tarthat igényt, és egy Antall József nevű volt múzeumigazgató magánvéleményére még A Hét szerkesztője sem lehet kíváncsi, fejtegetése csak kormánynyilatkozatnak fogható fel. Én mint író ezt súlyos csapásnak élem át. Szatírám, mely a túlzás révén akart hatni, három év múltán kisrealista dokumentumként kullog szégyenkezve a valóság mögött. Tengerész Muki farkcsigolyái már nem akadnak meg Antall József torkán. Ki sem köpi őket, lenyeli, nyilvánosan és üdvözült mosollyal.

3

Gondolatmenetemnek ezen a pontján össze kell foglalnom véleményemet a Horthy-rendszerről. Szolgálhatnék bűnlajstrommal, mint általában a Horthy-kultusz ellen tiltakozók, de ez szétfeszítené e cikk kereteit. Megpróbálhatnám néhány mondatban összefoglalni a magánvéleményemet, de félő, hogy épp olyan illetéktelennek és szakszerűtlennek bizonyulnék, mint a miniszterelnök. Így hát inkább egy Bibó szöveget választok, olyat, amellyel maradéktalanul egyetértek: „A történelmi magyar terület szétesése olyan pánikot okoz az erre semmiképpen fel nem készült magyar vezető társadalom köreiben, hogy ebbe a polgári forradalom belebukik, az utána következő proletárforradalom pedig túl szűk alapra helyezkedik, amivel olyan görcsös defenzív mozdulatot vált ki, melyben újból helyreáll a restaurált nagybirtok és a megriadt középrétegek évszázados szolidaritása. A 25 esztendős ellenforradalmi uralom ezen a szolidaritáson épül fel, belső fordulatai és politikai harcai végsőleg a körül folynak, hogy ebben a szolidaritásban hol legyen a súlypont, a feudális nagybirtokon-e, a középosztályon-e, vagy pedig azon a torz alakulaton, mely erkölcsi gyökereiktől elszakadt nagyurakból és nagypolgárokból, deklasszált középosztályiakból, romlott kispolgárokból és alja proletárokból összetevődve, fasizmus neve alatt ismeretes. Azon a közkeletű azonosításon, hogy a fasizmus és a konzervatív reakció zavartalan érdekközösségben állnak, lehet vitatkozni. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi erőviszonyoknak az a megmerevedése, mely a magyar társadalom alakulását 1514 óta jellemzi, a huszonöt éves ellenforradalmi kormányzás egész ideje alatt, a Szálasi-uralmat is beleértve, tökéletesen változatlan maradt... paraszt és szolgabíró, szolgabíró és miniszter, úr és proletár gazdasági, társadalmi és emberi viszonylatai lényegükben nem változtak semmit.”
Olvasom és hallgatom Antall urat, továbbá egykori és jelenlegi barátait, és megirigylem Bibót. Bármilyen józan realista volt is, 1948-ban még engedélyezte magának azt az ábrándot, hogy Magyarország 1945-ben „radikálisan és véglegesen kiesett azokból a hamis konstrukciókból, melyekben addigi életét berendezte”. Azt hitte, hogy megszűnt a magát régóta túlélt magyar rendi társadalmi világ, „és a történeti Magyarország illúziójának a fenntartására irányuló erőfeszítés”. Mit szólna például egy olyan jelenséghez, amilyen Zétényi Zsolt? Ülne a tévé előtt, dörzsölné a szemét, és tátva maradna a szája. Még az enyém is tátva marad: gyerekkorom filmhíradóiban tucatszám láttam ilyen mentalitású, kisugárzású politikus urakat. Mintha megőrült volna az időgép, amelyben utazom.

4

Szűcs tanár úr, aki a testnevelést oktatta a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, megparancsolta a III/C-seknek, hogy függeszkedjenek egy kicsit a bordásfalon. Háttal a falnak lógtunk, lábunk nem érinthette a rudat. A C osztályokba azok a fiúk jártak, vallásuktól függetlenül, akik a nürnbergi fajvédelmi törvények hatálya alá estek. 1943 ősze volt. Szűcs tanár úr gyerektől gyerekig 1épdelt, minden második-harmadiknak lekent egy frászt és közben ezt üvöltötte: „Menjetek Amerikába, a kommunisták hazájába.” Ezt a mondatot mar akkor sem értettem, mert úgy tudtam, hogy a kommunisták a Szovjetunióban találhatók. Azóta tudom, hogy a Horthy-korszak hivatalos ideológiájában, legalábbis a háború kezdetétől fogva, a kommunizmus és a liberalizmus azonosítása fontos szerepet játszott. Ez persze nem magyar lelemény: minden fasiszta és félfasiszta országban hirdettek hasonló sületlenségeket.
Az idei szárszói konferencián nem egy szónok szidta egy pátosszal és lélegzettel a kommunizmust és a liberalizmust. Csoóri Sándor egyenesen „egy felelőtlen és kifáradt liberalizmus kísértetéről” beszélt, mely „bejárja a világot az egykori kommunizmus kísértete helyett”. Megkérdezhetném persze, hogy ha kifáradt, akkor miért vállalkozik ilyen átfogó túrizmusra, de komoly dolgokról komoly, emberekkel nem illik élcelődni. Csurka István a liberális pártokat az „Aczél-szárnyból”, tehát a létezett kommunizmusból eredezteti, és jelenlegi, rejtelmes „megbízókra” célozgat, akik azonban már nyilván nem kommunisták, hanem a - hogy finoman fejezzem ki magam - kozmopolita nyugati nagytőke ördögi képviselői. Csoóri és Csurka történelemfilozófiájának esszenciáját már tizenkét éves koromban megismertem, a bordásfalon lógva, és most érdeklődéssel lesem a szárszói sátorból kiszivárgó híreket, melyek egy új bordásfal összeeszkábálási terveiről is tudósítanak. Aki Antall József „látszólag nemzeti rendszerét” éppen abban marasztalja el, hogy „a liberális jogállam hazugságára épül”, és ezért dörgő tapsban részesül, aki „kirobbantaná” magát a „liberális hazugságok alól”, hogy egy „erős, célra szervezett államot” alapítson, és ezt a rosszbűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel, az Szűcs úrtól, szép emlékű tornatanáromtól csak szókincsében és mondatfűzésének technikájában különbözik.
Ha megkérdezném a csoóri-csurkistákat, hogy valójában mi is a bajuk a liberalizmussal vagy a kommunizmussal, vagy a szocializmussal, azt a választ kapnám, hogy ezek az ideológiák nem a magyar lélekből szakadtak ki, ellenkezőleg, ezek internacionalista vagy kozmopolita összeesküvések a magyarság ellen. Csakhogy már régóta nemzetközi minden ideológia. „A nacionalizmusnál internacionálisabb erő és idea nincs” - írta 1905-ben undorodva Ady. Ami pedig a kereszténységet illeti, ez a zsidó szektarianizmusból már az első század végére kiszabadulva, az egész emberiségnek megváltást ígér. Akárhogy tiszteljük Istvánt, a királyt, úgy is, mint a magyar küldetéstudatot sugárzó Atilla ükunokáját, azt azért nem állíthatjuk róla, hogy ősmagyar ideológiát honosított meg a Duna-Tisza-tájon. A keresztény jelző a politikai (és üzleti) életben most is, akárcsak a Horthy-korszakban, nem metafizikai felfogásról, hitről, krisztusi erkölcsiségről tájékoztat, hanem pusztán azt a negatív állítást tartalmazza, hogy az ilyen nevet viselő tömörülésnek nincs köze a zsidósághoz.
A horthyzmus jelenlegi reneszánszát az jellemzi, hogy egyaránt megtalálható benne a reakciós nagyúri pökhendiség, a szűk látókörű irredentizmus és a nemzeti és szociális demagógia. Csurka és Antall konfliktusa, Bibó szavait felhasználva, azt bizonyítja, hogy a fasizmus és a konzervatív reakció érdekközössége nem zavartalan. Antall például, a jelek szerint, megőrizne még hatalomvesztése árán is annyit a demokráciából, hogy a világ ne tekinthesse országunkat lepratelepnek. Csurka viszont a maga „erős, célra szervezett államáért" ezt az árat is megadná, kerül amibe kerül. A köztük lavírozó Grál-lovagok a szív és az ész összehangolatlan sugallataitól megzavarodva, szürrealista megnyilatkozásokra ragadtatják magukat. Für Lajos például éppen a szociális érzékenységet dicsérte Horthyban. Mintha III. Richardról azt mondaná, hogy különösen a púpja tetszetős.

5

Formaösztönöm azt súgja, hogy cikkemet azzal a személlyel kell befejeznem, akivel elkezdtem. Így legalább megfizetek neki azért, hogy túllicitálta, és ily módon kudarcra kárhoztatta a szatírámat. Többen utaltak már arra, hogy a külpolitikai kényszerekkel, melyekkel Horthyt mentegeti, Kádárt is fel lehetne menteni a történelmi felelősség alól. Mindketten külföldi segédlettel kerültek hatalomra, tömeggyilkossággal kezdték működésüket, mindketten a térségben domináló terror enyhébb változatát valósították meg, mihelyt erre lehetőségük nyílt. Mindkettőjük rendszerének bukását geopolitikai zónánk uralkodó hatalmának összeomlása okozta. Horthy a kommün leverése után támadt zűrzavaros vákuumba lovagolt be, Kádár a forradalom leverésével egy időben jött, feltehetően tankban vagy páncélkocsin, hogy megmentse az országot egy új Rákosi-rémuralomtól, egy olyan szörnyűségtől tehát, melyben Antall nem lehetett volna múzeumigazgató, a nemzet jövendőbeli történelemtanára. Az ő fejtegetései közül különösen tetszik az a kitétel, mely a számottevő ellenállási mozgalom hiányát Horthy érdemének tudja be. Logikája szerint az ellenállók kártékony elemek voltak, mert ha sikerrel járnak, mérhetetlenül megnövekedett volna a halottak és szenvedők száma. Ez a felfogás is alkalmazható a Kádár-rendszerre. Antall József feltehetően azért simult ebbe bele szinte a fordulat pillanatáig, mert nem akart ártani nemzetének, mint a mitugrász, felelőtlen ellenzékiek. A jó magyar megvárja, míg az idő Vasfoga megőrli a Gonoszt, és akkor ősi purgálót lóbálva, szikét lengetve előugrik Orvostudományi Múzeumából, egy-két érvágás, egy-két beöntés, és aki még ettől sem tisztul meg, az kap a hátára pár tucat piócát, régi szép nyelvünkön nadályt.



HVG, SZEPTEMBER 4.
Kormányzó három dimenzióban

A Horthy-temetés körüli politikai viták alighanem elvonják a figyelmet a lényegről: Horthy személyiségéről és országlásának higgadt értékeléséről.

Mivel e kérdésben nehéz ma az aktuális politikától független hazai információkat szerezni, három, a korabeli magyar történésekkel foglalkozó külföldi történészt kérdeztünk: hogyan látták, látják Horthyt az általa úgymond csodált britek, az általa, emlékiratai szerint csak muszáj-szövetségesnek tekintett németek, és az általa egyes értékelések szerint sorsukra hagyott, mások szerint megmentett zsidók.
„Aki ma Horthyt ünnepli, felnagyítja a Magyarország és a Nyugat demokratikus értékei közötti követési távolságot” - írja Michael Wolffsohn, a müncheni Bundeswehregyetem történészprofesszora, akinek a kutatási területe a 20. századi német és kelet-európai történelem. Majd így folytatja: „Hogy miért? Nem azért, mert Horthy - mint a magyarok nagy többsége – „Nem, nem sohá!”-t mondott a trianoni békeszerződésre. Nem azért, mert Horthy - mint Hitler fegyvertársa - 1941 óta Sztálin totalitárius Szovjetuniója ellen harcolt. De még azért sem, mert Horthy segített felszámolni 1919-et, a tendenciáját tekintve éppúgy totalitárius Tanácsköztársaságot. Horthyt ugyanis taktikai motívumok, nem ideológiai lelkesedés irányították afelé, hogy lepaktáljon az ördöggel, Adolf Hitlerrel, mert úgy ítélte meg: csak vele és nem az ő ellenében képes visszanyerni a Trianonban Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához csatolt magyar területeket. Hiába akart aztán már nem sokkal az 1943. februári sztálingrádi német összeomlás után kurzust váltani – „háborút a szovjetek, de nem a nyugati hatalmak ellen”. Nem Horthy volt-e, aki 1938-ban, 1939-ben, 1941-ben - német nyomásra, „köszönetképpen” a magyar területek „visszaszerzéséért” - engedte a zsidótörvényeket lépésről lépésre megszigorítani? És nem Horthy - volt-e, aki 1940 októberében biztosította Teleki Pált afelől, hogy ő végül is egész életében antiszemita volt, és számára minden vállalkozás megpillantása zsidó kezekben „tűrhetetlen”? Horthy mindazonáltal okosabb volt, mint az elvakult, gyilkos, németbarát antiszemiták. Rájött ugyanis arra, hogy Magyarország a zsidók nélkül a gazdasági öngyilkosság útját járná. Kétségtelen, hogy Horthy alatt a gazdaság és a társadalom a németországinál enyhébb árjásítása következett be.
Bizonyos, hogy Szálasi nyíltan gyilkos antiszemita és Hitler-barát nyilaskereszteseivel összehasonlítva, Horthy volt a kisebbik rossz. De Horthy mégis inkább minden, mint fénylő példakép a felvilágosult demokraták számára. A Tanácsköztársaság „vörös-terrorja” után ő viselte a felelősséget a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok és zsidók ellen fellépő „fehérterrorért”, ami...

Csapdák

Nem irigylem Antall Józsefet, és nem irigylek senkit, aki önmaga által felállított csapdákba kényszerül belesétálni. Horthy kenderesi újratemetése Antall József legnagyobb csapdája, amelyet az elmúlt évek során teremtett magának. Kivédhetetlen, megkerülhetetlen, s kimászni belőle sem egyszerű. S ha mégis sikerül, hát akkor is rendezetlen marad a külső, kócos lesz a haj, s fájdalmasak az arcvonások.
Először a Hét, majd hétfőn este a 24 óra ismertetett meg bennünket a televízióban Antall József véleményével a volt kormányzóról. Történészi véleményével. Hogy egy miniszterelnök lehet-e pusztán történész ilyen esetben, vagy sem, hogy a kormány tagjai lehetnek-e magánemberek egy Horthy újratemetésén vagy sem, nos erről már annyian, annyiszor elmondták a véleményüket, hogy újraragoznunk felesleges. Hogy miért lett a történészekkel készítendő Horthy-vitaműsorból Antall-interjú, ezen sincs sok értelme polemizálni. Az azonban bizonyos, s ez számomra csak a hétfői beszélgetés kapcsán derült ki - nem ismerem ugyanis Antall József történészi munkásságát -, hogy Antall rossz történész. Nem tiszteli a tényeket, hibásan értelmez, számára kényelmetlen dolgokon egyszerűen átlép, aktualizál, s túl sokat játszik a történelemtudományban elfogadhatatlan „mi lett volna, ha ...”-kezdetű axiómákkal. Vagy...., vagy Antall ezúttal mégsem történészként, még csak nem is miniszterelnökként, hanem pártpolitikusként mondott véleményt. S könnyen el tudok képzelni egy harmadik esetet is, Antall József - személyes elkötelezettségből, hogy úgy mondjam úri becsületből nyilatkozik arról a Horthyról, aki az apját mentette ki a Gestapo fogságából, s akihez az államtitkár apa életpályája kapcsolódik. Bármelyik verzió, vagy ezek keveréke az igaz, csapda ez a javából.
Antall József láthatóan úgy véli, és ki is mondja, az 1918 utáni Magyarország számára Horthy kormányzósága volt az egyedüli alternatíva. Ez az érvelés talán még elfogadható is lenne, ha Antall nem lépne tovább. Szerinte Horthy mindent, amit tett, csak úgy tehetett, ahogy tette, s ráadásul jól tette. Vagyis minden döntése előremutató volt, megfontolt és helyes, sőt pozitívabb, mint számos más kortársáé, akik hasonló hatalmi helyzetben tevékenykedhettek boldogabb országokban. Hogy a végeredmény miért lett mégis ilyen siralmas, arról Antall bölcsen hallgat, legfeljebb a végzetet és a Magyar balsorsot emlegeti a történelmi szükségszerűség formájában. (Hogy ez valójában marxista kategória, az egészen más kérdés.)
Horthy, Antall interpretációjában felmagasztosul, heroikus figurájává válik a magyar történelemnek, holott Horthy valójában meglévő érdemei mellett sokkal kevésbé alakítója a két világháború közötti Magyar kül- és belpolitikának, mint azt az átlagember gondolja. Ezzel szemben kétségkívül jelkép, s jelképként cselekedetei felértékelődnek, s a világ is így értékeli őket. A marxista történetírás szívesen nevezte operettfigurának a külsőségek okán (tengernagy tenger nélkül, fehér ló, kócsagtoll és az úri Magyarország minden kelléke). Horthy ilyetén való beállítása bizony kőkemény politikai érdek volt az előző rendszerben, az Antall-féle Horthy pedig bizony éppolyan kőkemény politikai érdek. A valóság valahol a kettő között van. S ez ügyben én például jobban hiszek annak a Nemeskürtynek, aki aligha vádolható Horthy-ellenességgel, s aki szereplőként és történészként is érintett a korszakban. Egy néhány évvel ezelőtt e sorok írójának adott interjúban Nemeskürty azt mondta, hogy „akár véráldozatok árán is meg kellett volna kísérelni a Magyar fegyveres ellenállást, akkor is, ha ezt a németek esetleg leverték volna... a német hadsereg 43-44 őszén annyi fronton és oly mértékben volt érdekelt, hogy nézetem szerint kialakíthattunk volna egy olyan független Magyar katonai helyzetet, amelyben az ország kiléphetett volna a háborúból, s ezt a német hadvezetés kénytelen lett volna eltűrni. De még ha terrorral elnyomták volna a mozgalmat, erkölcsi, politikai szempontból a későbbi béketárgyalásokon akkor is kedvezőbb lett volna a helyzetünk.”
A „miért nem”-re válaszolva Nemeskürty annyit mondott, hogy „Horthy és a legfelsőbb hadvezetés teljesen és véglegesen el volt szakadva a tömegektől és a közvéleménytől. Nem mertek a katonai tömegekre támaszkodni, hanem ehelyett egy szűk tábornoki klikkre számítottak.” S nem szabad arról sem megfeledkezni – mondta Nemeskürty –, hogy 42 augusztusa után, mikor egyik fia meghalt, Horthy súlyos agyszélhüdött beteg ember volt, nem is lett többé ugyanaz, mint aki korábban. Önmaga roncsa volt, lehet hogy világosabb fejjel dönt, ha nincs ez a betegsége. Ezt ő maga is felismerte, hisz ezért hívta haza Brazíliából ifj. Horthy Miklóst.”
Ez a kép talán árnyaltabb Antallénál, s elég világosan megmutatja Horthy korlátait is. Amely korlátokban az egykori kormányzó – s ezt minden bántó szándék nélkül mondjuk - osztozik a jelenlegi Magyar miniszterelnökkel.

Halmágyi Miklós