 |
    |
 |
A Horthy család kerepesi újratemetése Vigyázz! Imához! Takarodó! Szeptember 4-én helyezik nyugalomra Kerepesen, a családi kriptában, nagybányai Horthy Miklós, s felesége, Purgly Magdolna földi maradványait, valamint ifjabb Horthy Miklós hamvait. Az újratemetés előkészületei közel három esztendeje tartanak. A Magyar Tengerészek Egyesülete 1990. december 20-án keltezett jegyzőkönyve így ír: „Az egyesület minden politikai irányzattól elhatárolva magát, kezdeményezi Horthy Miklós tengernagy hamvainak hazahozatalát, annak lebonyolításában tevékenyen részt kíván venni.” – Kapcsolatot kerestünk Horthy Miklós Portugáliában élő menyével, Edelsheim-Gyulai Ilona grófnővel. Elküldtük a jegyzőkönyv másolatát, s többszöri levélváltás és telefonbeszélgetés után megkaptuk a hozzájárulást az újratemetés szervezéséhez - mondja Dávidházy András nyugalmazott hosszú járatú tengerész kapitány. Ólommal bélelt koporsók A gyászünnepség Kenderesen, a családi kripta előterében zajlik majd, a részletes forgatókönyv kész. A lisszaboni angol temetőben történő kihantolás, a hazaszállítás diszkrét lesz. A volt kormányzó és a felesége maradványait – temetéskor ólombetét is volt a koporsóban – a helyszínen két tölgyfakoporsóba helyezik, majd kulccsal lezárják. Ifjabb Horthy Miklós urnáját az egyik koporsóba helyezik. Az exhumálás után repülőgépre teszik a koporsókat, várhatóan szeptember 3-án délután érnek Budapestre. Motoros és gépkocsis rendőri biztosítással viszik tovább Kenderesre, egyszerű szállítmányként, nem díszmenetként. Ökumenikus gyászszertartás A szertartás szeptember 4-én fel 12-kor kezdődik, a családi kripta előtt felállított baldachinnal, ahol a koporsókat, illetve az urnát elhelyezik. A szertartást Seregély István egri érsek és Kocsis Elemár, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke végzi. (Purgly Magdolna katolikus, Horthy Miklós református volt.) 450 személy számára adnak helyet közvetlenül a ravatal mellett. A magas beosztású vendégeken kívül itt lesznek a Honvéd Hagyományőrző Egyesület, a Vitézi Rend, a Doni Bajtársi Szövetség, a magyarországi lovagrendek, a tengerészek képviselői is. 4000 személykocsi és autóbusz számára lesz parkolóhely. Négy búcsúbeszédet terveznek a rendelkezésre álló 15 perc alatt. A kriptába helyezés előtt, várhatóan röviden szól Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, a néhai Horthy István felesége és ifjabb Horthy István. A kenderesi újratemetésen a család 54 tagja vesz reszt, a világ különböző országaiból érkeznek. Tengerész temetési ima Először Purgly Magdolna koporsóját helyezik el a kriptában. Nagybányai Horthy Miklóst kürtszó kíséri rövid, utolsó útjára; Vigyázz! Imához! Takarodó! A végső nyughelyen már csak egyetlen szöveg hangzik el a Tengerész temetési ima, amellyel a halott bajtarsaktól mindig is búcsúztak a tengerészek, függetlenül attól, hogy hol volt a hazájuk és milyen vallásúak voltak. Miért kezdeményezte a Magyar Tengerészek Egyesülete a volt kormányzó újratemetését? A nyugdíjas kapitány a közgyűlési jegyzőkönyvet idézi, miszerint Horthy Miklós mint kormányzó elősegítette a magyar Duna-tengerhajózás létrehozását, visszasegítette Magyarországot a tengeri kereskedelmi forgalomba, melynek jogutódjaként működik jelenleg is a magyar tengerhajózás. A megvalósításhoz saját anyagi forrásaikkal kezdtek, aztán támogatást kaptak a johannita és a máltai lovagrendtől. Határozott kívánság Horthy Miklós 1957. február 9-én hunyt el a portugáliai Estorilban. Purgly Magdolna Lisszabonban halt meg 1959. január 8-án, ifjabb Horthy Miklós 1993. március 28-an végezte be életét. Edelsheim-Gyulai Ilona egy interjúban mondta: „Nekem határozottan kifejezte az apósom azt a kívánságát, hogy amennyiben Magyarország még az én életemben felszabadul, hozassuk haza a hamvait.” (MTI-Press) Szeptember 4-én temetik újra Horthy Miklóst A lisszaboni angol katonai temetőben nyugvó Horthy Miklós és felesége újratemetése szeptember 4-én lesz Kenderesen ökumenikus szertartás keretében. Horthyt tengerészkent helyezik végső nyugalomra. Elkészült az ünnepség forgatókönyve. MUNKATÁRSUNKTÓL A földi maradványokat szállító svájci légitársaság repülőgépe az előző napon, szeptember 3-án száll le Ferihegyen. A koporsókat a kormányváróba helyezik, majd onnan indítják útnak Kenderesre. Az ökumenikus gyászszertartás szeptember első szombatján 11 óra 30 perckor kezdődik, majd félórás időtartama után rövid beszédekre kerül sor. A búcsúztatók között szót kap Kéri Kálmán vezérezredes, valamint a család nevében Horthy Miklós menye és unokája, ifjabb Horthy István. A végtisztességen a kormány hivatalosan nem képviselteti magát, de több tagja is jelezte részvételi szándékát. A szertartás folytatásaként Horthy Miklósné koporsóját Seregély István egri érsek, Horthy Miklós tengernagyét – katonai kürt- és tengerészeti sípjel után – Kocsis Elemér debreceni református püspök kíséri a családi kápolnába. Őket követi egy senior tengerészkapitány az ifjú Horthy Miklós hamvait őrző urnával. Tengerészek imája Tizennégy éves a serdülő fiú, amikor 1882-ben megkezdi tanulmányait a fiumei császári és királyi haditengerészeti akadémián. Ötven esztendős az altengernagy flotta főparancsnok, amikor 1918 novemberének végén végleg elhagyja Polát, a Monarchia hadikikötőjét és családjával Kenderesre költözik. Az osztrák-magyar hadiflotta hajóin más népek fiaival együtt magyar tengerészek és tisztek is szolgáltak. A haditengerészeti költségvetés egyharmadát Magyarország fedezte, ennek arányában kaptak a flotta egyes hajói magyar nevet (Zrínyi, Budapest, Szent István, Csepel stb.) A flotta erejéről már a kortársak is azt tartották, hogy az adriai partvédelemhez sok, igazi nagyhatalmi szerephez viszont kevés. Mindezek mellett a flotta világszerte megbecsülésnek örvendett. Ennek alapjait Tegetthoff admirális helgolandi (1864) és lissai (1866) győztes tengeri csatái teremtették meg. Növelték az osztrák-magyar hajóhad tekintélyét a flotta vitorlásainak a világtengereken megtett földkörüli útjai. A legénység és a tisztikar szakmai-katonai tudása semmiben sem maradt el az angolokétól, vagy a németekétől. Persze a hajóhad minőségi és mennyiségi fejlesztésében a Monarchia nem tudta felvenni a versenyt a tengeri nagyhatalmakkal. Térjünk vissza az 1882-es esztendőhöz. A fiumei akadémián nem volt ismeretlen a Horthy-név. Miklós bátyja, Béla két esztendővel korábban akadémiai növendékként egy gyakorlaton baleset következtében meghalt. A serdülő Horthy Miklós négy kemény évet tölt el a vasfegyelmet követelő iskolában. A szigorú követelményekre talán legjellemzőbb a következő adat: Az első évfolyamot negyvenketten kezdik el, 1886 októberében pedig csak huszonhét növendéket avatnak másodosztályú tengerész hadapróddá. A flotta ezidőben még jórészt vitorlás hajókból áll, amelyeket ellátnak már kisegítő gőzgépekkel. Még a páncélos hajókon is ott a vitorlázat. Horthy társaival együtt az 1872-ben épült Radetzky nevű vitorlás fregatton kezdi meg a szolgálatot. A Radetzky az Adriáról Spanyolországba vitorlázik. Két év múlva a húszesztendős Horthy a Don Juan d'Austria nevet viselő páncéloson érkezik ismét Spanyolországba, ahol részt vesznek a barcelonai tengerészeti világkiállításon. A fiatal Horthy már ekkor kiemelkedik társai közül nemcsak kiváló fizikai adottságaival, szakmai tudásával, hanem széles körű nyelvismeretével is. A magyaron és a németen kívül beszél angolul, franciául, olaszul, horvátul. Határozott egyéniség, a társasági életben előzékeny, kitűnően tud kapcsolatokat teremteni. A tiszti vizsga letétele után rövid ideig tengerész zászlósként szolgál Konstantinápolyban állomásozó Taurus nevű hajón, amelyik a Monarchia ottani diplomácia képviseletének védelmét látja el. 1892-94 között részt vesz a Saida vitorlás korvett 21 hónapos, kelet-ázsiai útján. Eljut Elő- és Hátsó-Indiába Ausztráliába, Új Zélandra, az óceánia szigetekre. Ezután egy torpedó-tanfolyamon oktatótiszt, Angliában, Algírban jár, később tolmács a flotta ellenőrző osztrák-magyar parlamenti delegációnál. 1896-ban a millenniumi hadsereg sportversenyén első helyezést ér el a vívásban. 1897-98-bai a Polában állomásozó Artemisia iskolahajó parancsnoka. Nősülése (1901) után a kiképzőhajó ként működő Kranich torpedónaszádot irányítja. A következő években beosztott tisztként szolgál a Habsburg csatahajón és a Sankt Georg páncélos cirkálón. Az utóbbival hosszabb utakon is részt vesz. Egy tüzérségi tanfolyam után 1908 nyarán már említett Taurus parancsnoka. 1909 novemberétől 1914 májusáig Ferenc József szárnysegédje Bécsben. Ekkor már sorhajókapitány ami a szárazföldi hadseregben megfelel az ezredesi, rangnak. A Bécsben, a császári udvarban töltött öt esztendő alatt gazdag politikai-diplomáciai ismereteket szerez, amelyeket majd később, a háború után hasznosít. 1914 nyarán a szabadságát tölti, amikor kitör a világháború. Polába siet, ahol a Habsburg csatahajó parancsnoka lesz. Ezután mint -a flotta egyik legjobb minősítésű tisztje – az 1915-ben szolgálatba állított Novara gyorscirkálót, a flotta legmodernebb hajóját kapja meg. Az 1909-13 között épült négy gyorscirkáló (Admirál Spaun, Novara, Saida, Helgoland) képezte a flotta fő ütőerejét. Egyenként 3500-4000 t vízkiszorításúak, 25-30 000 lóerőt teljesítő hajtóművel, 9-12 db 100 mm-es ágyúkkal és 4 torpedóvetővel rendelkeztek. Sebességük 27 csomó (50 km). Ezek a hajók a háború egész ideje alatt a hadműveletek élvonalában harcoltak. A Monarchia hajóhadára óriási antant túlerő támadt: a földközi-tengeri angol hajóhad 4 csatahajója és 8 cirkálója, a francia flotta jelentős része, és az olasz hadihajók. Az olasz hadüzenet után, 1915. május 24-én a Novara a Ravenna melletti olasz flottabázist támadta, a Helgoland és a Saida a partvidék más részeit lőtték. A Novara leghíresebb akciója az 1917. május 15-én vívott otrantói ütközet. Az Adria déli felén Otrantó és Valona között hetven kilométeres sávvá szűkül: ez az Otrantói szoros, kijárat az Adriáról a Földközi-tengerre. Az antant ezt a szorost zárta le őrhajóival, fémhálóival az osztrák-magyar és a német tengeralattjárók elől. A zár feltörését Horthy Miklós sorhajókapitányra bízta a főparancsnokság. A támadó hajóraj törzsét a Novara, a Helgoland és a Saida cirkálók alkották. A kötelék kiegészült a Csepel és Balaton rombolókkal. A záróvonal megrohanása kitűnően sikerült: 12 ellenséges hajó elsüllyedt, 10 pedig megrongálódott. A visszavonuláskor újabb ütközet bontakozott ki az előretörő ellenséges hajók és Horthy egységei között. 5 osztrák-magyar hadihajó küzdött 17 ellenséges hajóval. Elkeseredett küzdelemben, az ellenség halálos öleléséből Horthy kivezette hajóit, jelentékeny veszteségeket okozva ellenfeleinek. A Novarát is súlyos találatok érték, Horthy is megsebesült, de hordágyon fekve a parancsnoki hídon maradt és irányította a küzdelmet. A csata után méltán kapta meg a korszak egyik legnagyobb kitüntetését: a katonai Mária Terézia-rend lovagi keresztjét. Felgyógyulása után a Polában horgonyzó Prinz Eugen csatahajó parancsnokaként kemény kézzel megakadályozta, hogy a polai tengerészek is csatlakozzanak a cattarói zendüléshez. Ezután nevezi ki IV. Károly király ellentengernagynak és a flotta főparancsnokának. 1918 novemberében altengernagyi rangot kapott. Ez már az összeomlás ideje: a központi hatalmak elvesztették a háborúit. Az osztrák-magyar flotta megszűnik, hajóit a győztes hatalmak között osztják el. A híres Novara a francia flottához került, ahol Thionville néven 1941-ig állt hadrendben. A császári és királyi osztrák-magyar hadiflottának az első világháború idején – minden kétséget kizáróan – Horthy Miklós volt a legsikeresebb tisztje. Bátorsága, kockázatvállalása, taktikai érzéke, tengerészet-katonai tudása alapozták meg sikeres hadi vállalkozásait, győzelmeit. A következő években talán megszületik egy olyan részletes történelmi tanulmány, amelyik a kormányzót is objektíven, árnyaltan, szélsőségektől mentesen ábrázolja. Ez az írás, csak arra próbált választ adni, hogy a kenderesi újratemetési szertartás végén miért hangzik el a tengerészek temetési imája. Pék József Demokrácia vagy a Horthy-rendszer második kiadása? A jobboldali politikai kampány az ellenforradalmi erők előnyomulásának része Ellenforradalmi szellemiség előrenyomulásának vagyunk tanúi. Kétségtelen megnyilatkozása ennek a rendszeres támadás a liberális erők, a liberalizmus ellen, valamint törekvés a független, sajtó kormánykézre kerítésére, és az ellenzék ellenségként, destruktív erőként való beállítására. Idetartozik minden szocialisztikus mozgalom lekommunistázása is. Mindez, nem szorítkozik puszta szólamokra, hanem a kormánypolitika aktusaiban, törvényjavaslatokban és rejtélyes forrásokból pénzelt sajtóorgánumokban is megjelenik. És megjelennek - formálódnak már az erőszak csapatai, amelyek idővel a lejáratott liberális demokráciát lesznek hivatottak félresöpörni, hogy helyet csináljanak egy nemzetiszínű pántlikákkal fölcicomázott tekintélyuralomnak, amelynek eszmei előkészítése is megkezdődött. „Úgy vélem, itt a legfőbb ideje annak, hogy a kormány tökéletesen egyértelművé tegye: vagy elutasítja Horthy politikai örökségét, vagy azonosul vele, vállalja” - írtam az Antall miniszterelnökhöz intézett levelemben a Horthy-temetés kapcsán. Elfogadhatatlannak tartom, hogy a Magyar Köztársaság kormánya bárminő értelemben folytonosságot vállaljon a Horthy-rendszerrel - hangzott a levél, és e részeit nem ismertették a sajtójelentések. A kormányfőhöz intézett felszólításra a kormány mellébeszéléssel válaszolt. Úgy tett, mintha nem hallaná vagy nem értené a lényeget, és egyre „családi kegyeleti aktusról”, „magánemberként” megjelenő miniszterekről papolt. Akár részt vesz Antall úr a temetésen, akár nem, miniszterei magánrészvétele még inkább pedig pártja felelős funkcionáriusainak némely megnyilatkozása (így Rubovszky András MDF-pártigazgatóé és Nahimi Péter ügyvezető elnöké) nyilvánvalóvá teszi: az MDF és a kormánykoalíció a Horthy-rendszerrel vállal folytonosságot, a letűnt úri rend eszményítését és „korszerűsített” változatának megteremtését képviseli. Ezt az álláspontot nyomatékosítja a kormányfő augusztus 23-ai televíziós nyilatkozata, mely teljes felmentést ad Horthynak mind 1919-ért, mind az 1938-tól történtekért. Figyelemre méltó a szélsőjobb magatartása ebben a politikai játszmában. Noha a Csurka-féle „nép-nemzetiek” az 1945 előtti népiesek szellemében erőteljesen bírálhatnák a félfeudális nagybirtokot és falusi nyomort fenntartó Horthy-rendszert, éppen ők propagálják a leginkább a Horthy-kultuszt, gyalázzák a Horthy-rendszer bírálóit. Miért? Nemcsak azért, mert a mai magyarországi szélsőjobb ideológiája szegről-végről rokon a kormánykoalícióban testet öltő mérsékeltebb jobboldal ideológiájával. Lehet ennek fontosabb oka is: a horthysta rendszer (mutatis mutandis) restaurációja nem valósulhat meg a szélsőjobb tevékeny közreműködése nélkül, tehát felértékelné ezt a politikai erőt; amely ráadásul sokkal tágabb teret is kaphatna egy tekintélyuralmi-konzervatív, ál-parlamentáris rendszerben, mint egy kiegyensúlyozott és tisztességes parlamentáris (liberális) demokráciában. Ma már nem kérdés, hogy családi ügy-e Horthy újratemetése. Nyilvánvaló – ami kezdettől fogva tudható volt –, hogy elsőrendű politikai ügy, mégpedig olyan, mely a jobboldal és a szélsőjobb malmaira hajtja a vizet, hacsak az ellenzék a sarkara nem áll... Ma már nem kérdés, hogy elkerülhető-e a társadalom politikai megoszlása az újratemetés kapcsán. A társadalom ebben az ügyben is megoszlik, mint minden más ügyben. A kérdés az, hogy megosztottságában a demokratikus erőké lesz-e a többség. Ha az ellenzék a kormánykoalíció kezére játszik azzal, hogy holmi homályos nemzeti egység érdekében tisztázatlanul hagyja a Horthy-temetéssel sürgetően aktuálissá vált sarkalatos kérdést: demokrácia legyen-e itt, vagy a Horthy-rendszer második kiadása? – nos, akkor a reakciós tábor győzelmét programozza be. Az újratemetés kapcsán kibontakozó jobboldali politikai kampány az ellenforradalmi erők előrenyomulásának része. Az ellenzék és a független, liberális sajtó túlságosan sokáig kerülte a kérdés éles és egyértelmű megfogalmazását. Az indokoltnál finomabban reagált a kormánytöbbség álszent és cinikus ferdítéseire, manipulációira, a Boross Péter-féle mellébeszélésekre. A kormánytöbbség és egyes, általa megszédített emberek „hisztériát” emlegetnek, pedig csak jogos felháborodásról és a felelős politizálás igényéről van szó. Mesterségesen csiholt vitáról panaszkodnak, holott a vita természetes, elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen. Azt állítják, hogy a Horthy-temetés (és -rendszer) bírálói kicsinyes pártpolitikai célokat követnek, ám a valóságban a legfontosabb nemzeti érdekek és célok kerül(het)nek fókuszba az esemény kapcsán. Tévedés azt hinni, hogy Horthy és rendszere megítélése csak a történészekre tartozik, és az eljövendő évek-évtizedek feladata. Nincs az a történész, aki alapjaiban megváltoztathatná a Horthyról és rendszeréről kialakult képet. A demokratikus politikusok dolga, hogy a lényegi elemeiben kész és szilárd képből nyilvánosan levonják a politikai következtetéseket. E következtetések lényege: bármennyire fontosak is a külpolitikai szempontok (és ezekről több ellenzéki megnyilatkozásban szó esett), a Horthy-rendszer valamiféle új kiadása a magyar társadalom saját érdekeit sértené. Horthy és rendszere nem iktatható ki a magyar múltból, örökre a magyar történelem része marad. De eszménye és követhető hagyománya nem lehet. Gadó György országgyűlési képviselő Népszabadság, 1993. szeptember 1. Miért nem lett háborús bűnös? A Népszabadság nemrég két cikkben is (június 18. és július 20.) foglalkozott azzal a kérdéssel: miért nem lett Horthy háborús főbűnös? Az utóbbi cikk szerzője aggályoskodik is: lehet, hogy az igazi okot soha sem fogjuk megtudni. Nos, úgy gondolom, fél évszázad múltán, már nem követek el hivatalititok-sértés, ha a legilletékesebb személytől szerzett információm alapján, a jövő történetírása számára, megadom a választ. A világháború után négy évig az igazságügyi minisztérium sajtóosztályának vezetője és az osztály által szerkesztett hetilap felelős szerkesztője voltam. Ries István igazságügy-miniszterhez a két világháború közötti időben, amikor Az Est-lapok (Pesti Napló, Az Est, Magyarország), majd a vállalat szétverése után a Magyar Nemzet és A Mai Nap bírósági rovatvezetője voltam, szívélyes barátság fűzött, amely azután, hogy a minisztériumban munkatársa lettem, tovább mélyült. Egy nap behívatott, és átadta az angolszász hatalmaktól kikért háborús főbűnösök első jegyzékét (mert azt több is követte) azzal, hogy továbbítsam a lapokhoz. Átfutva a névsort, amelynek élén Szálasi Ferenc neve állott, megkérdeztem: hol van Horthy? Hiszen nemcsak a magyar, de a külföldi sajtó is azt írja, hogy háborús főbűnösként felelősségre vonják. – Elárulom neked, az oroszok nem engedik – válaszolta. Elképedve néztem rá, mire így folytatta: az az álláspontjuk, hogy akivel fegyverszüneti megállapodást írtak alá, az később nem lehet háborús főbűnös. Hiába opponáltunk, igyekeztünk őket elhatározásuk megváltoztatására bírni, mereven ragaszkodnak döntésükhöz. Természetesen a tájékoztatást szigorúan bizalmasan kezeltem. Azonban, mint várható volt, a jegyzék másolatának átadásakor, minden újságíró-kollégám feltette a Horthyra vonatkozó kérdést. Jobb ötlet híján, azt válaszoltam: az ő ügye külön megy. A volt kormányzó akkor a nürnbergi háborús főbűnösök börtönében volt, és bizonyára izgatottan várta sorsáról a döntést. Nyilván ezzel a lelkiállapotával magyarázható az az incidens, amelyről Andrus amerikai ezredes, a börtön parancsnoka, magyarul is megjelent emlékiratában ez áll: „Horthy arcátlanul beszélt egyik tisztemmel, azt hangoztatva, hogy tőle, mint államfőtől, nem vehetik el a derékszíját. Odamentem hozzá és alaposan lehordtam, ő pedig dühöngött.” Attól függetlenül, hogy a volt kormányzó nem került népbíróság elé, természetes, hogy egyes ténykedéseit a háborús főbűnösök tárgyalásán szóba hozták. Sok vádlott és tanúként kihallgatott közéleti személyiség, köztük egykori kegyeltjei és hívei nemcsak megtagadták, de súlyosan kompromittáló kijelentések is elhangzottak a részükről Horthyról. Ez azonban már a történészekre tartozik. Hajdú Endre újságíró Népszabadság, 1993. szeptember 1. A miniszterelnöknek ebben igaza van! Szokatlan érzés lett úrrá rajtam, miközben a miniszterelnök úrral készített interjút néztem A Hétben. Baloldali beállítottságú – s mint ilyen, „hivatalból” ellenzéki – létemre rádöbbentem, hogy íme, kénytelen vagyok teljes mértékben egyetérteni vele. Igen! Igaza van a miniszterelnök úrnak! Miben értek vele egyet? Abban, hogy „egy elsőéves joghallgatónak is” tudnia illik,, hogy injúriából –jogellenességből – nem származhat a kívánt legitim joghatás. Más szóval, ha erőszak hatása alatt keletkezik egy jognyilatkozat – lásd: Horthy lemondása – ahhoz nem fűződhet a megkívánt teljes joghatás. Hangsúlyozni szeretném, hogy a miniszterelnöki nyilatkozat e kitételével nem magánemberi minőségemben értek egyet, hanem jogászként, sőt a Baloldali Jogász Társaság elnökeként. Mivel azonban már elég régen voltam elsőéves joghallgató, azon nyomban tovább – gondoltam miniszterelnöki logikával a Horthy-problémát, persze az ő magvas iránymutatását követve. S ekkor villant belém: ravasz, nagyon ravasz a miniszterelnök úr. Úgy vélte, a mai politikai körülmények között csak ilyen burkoltan mondhatja el, hogy Horthy Miklós egész országlása törvénytelen volt. Történészként ugyanis tisztában van azzal a történelmi ténnyel, hogy Horthy altengernagy – nota bene: a sajtóban megjelentekkel szemben nem tengernagy, csak altengernagy – kormányzóvá választása bizony súlyos injúriával történt. Cáfolhatatlan tény ugyanis, hogy a Független Magyar Nemzetgyűlés épületét azon a napon, amelyen kormányzót kellett választania, tiszti különítményesek szállták meg. Azok a különítményesek, akiknek „hőstettei” – Siófok, Orgovány És a többi – bel- és külföldön is közismertek voltak. A tiszt urak több képviselőt és minisztert megakadályoztak, hogy bejuthasson a Parlamentbe, s így részt vegyen a szavazásban. Ezzel szemben ők fegyveresen jelentek meg a szavazás idején az ülésteremben. Mi ez, ha nem injúria? Mi injúria, ha ez nem volt az? A nyílt fegyveres fenyegetettség hatására a T. Ház meghozta az 1920. évi II. törvénycikket, azaz Horthy fővezért Horthy kormányzóvá választotta. Igen! Igaza van Antall úrnak! Injúria alapján történt kormányzói kinevezés valóban nem lehet jogszerű, nem lehet legitim. E miniszterelnöki logika szerint tehát Horthy Miklós a kormányzói címet és hatalmat csak bitorolta. Ebben teljes mértékben egyetértünk. Dr. Bognár Péter a Baloldali Jogász Társaság elnöke Szeptember 4-én temetik újra Horthy Miklóst A lisszaboni angol katonai temetőben nyugvó Horthy Miklós és felesége újratemetése szeptember 4-én lesz Kenderesen ökumenikus szertartás keretében. Horthyt tengerészként helyezik végső nyugalomra. Elkészült az ünnepség forgatókönyve. Munkatársunktól A földi maradványokat szállító svájci légitársaság repülőgépe az előző napon, szeptember 3-án száll le Ferihegyen. A koporsókat a kormányváróba helyezik, majd onnan indítják útnak Kenderesre. Az ökumenikus gyászszertartás szeptember első szombatján 11 óra 30 perckor kezdődik, majd félórás időtartama után rövid beszédekre kerül sor. A búcsúztatók között szót kap Kéri Kálmán vezérezredes, valamint a család nevében Horthy Miklós menye és unokája, ifjabb Horthy István. A végtisztességen a kormány hivatalosan nem képviselteti magát, de több tagja is jelezte részvételi szándékát. A szertartás folytatásaként Horthy Miklósné koporsóját Seregély István egri érsek, Horthy Miklós tengernagyét – katonai kürt – és tengerészeti sípjel után – Kocsis Elemér debreceni református püspök kíséri a családi kápolnába. Őket követi egy senior tengerészkapitány az ifjú Horthy Miklós hamvait őrző urnával. Népszabadság, 1993. július 27., kedd Járdaszélen Elmentem Kenderesre. Csak úgy. Barátom mondta, három dolgot nézzek: mivel mennek a magánemberek, ott lesznek-e a skinheadek, és lesz-e rajtuk és a kiscserkészeken kívül más fiatal. Gondoltam, hogy ezért elmenni kár. A három bugyuta kérdésre minden magyar tudja a választ. Mint ahogy azt is tudja minden magyar, hogy ez a temetés legföljebb pár családtagnak, néhány öreg kenderesinek és pár ezer vérbeli becsületes, hűséges horthystának kegyeleti aktus. A többieknek napi politika. És hogy ez a többi mit akar jelezni, azt is tudja mindenki már. Az urak már újat nem tudnak mondani. Alighogy elindultam, igazolódott a feltevés. Még Pesten belebotlottam a magánurakba. Magánvendéglátósba, magánkórboncnokba, magányügyvédbe, magánstatisztikusba, magánigazságtevőbe, magánközgazdászba, és a többibe. Egy hatalmas, neogót, tornyos, kupolás, Duna-parti magánépület tövében gyülekeztek hajnali háromnegyed kilenckor magáncsaládtagjaikkal, magánmercedeszekkel, magánsofőrökkel, magánsmasszerekkel. A sofőröknek egy magánfelvezető magán eligazítást is tartott, aztán elindult a magánkonvoj Kenderes felé. Mit tetszettek várni? Kenderes messze van. Pesttől legalábbis. Ráadásul a 4-es úton nagyon. De ha mégis odaér az ember, láthatja, hogy Kenderes csinos nagyközség, amúgy. Mondják, hogy azelőtt is az volt, ez talán köszönhető a családnak, amelynek tagjai kedvesek, gondosak és emberközeliek voltak itt. Most is az, majd hatezer lélekkel, szép református templommal, kastélyokkal, kúriákkal, vasútállomással, derék, szorgos polgárokkal, művházzal, benne négy biliárdasztallal. Hónapokon át készültek az eseményre, ha lehet, még szebb lett Kenderes, kitakarították az udvarokat, begyöpesítették a tereket, kiszedték a gazt, ötvenért adták a szendvicset, húszért a kólát, volt sok különvécé, sok külön csap, minden. Rend volt. Az ember a tarlón és a focipályán – edzőn – parkolhatott, százasért. (A magánembereknek valahol másutt jutott hely, ők nem tudom mennyit fizettek.) Rengeteg eligazító igazított, rengeteg árus árult, rengeteg rendre vigyázó vigyázott a rendre. Rendben is volt minden. Nem történt semmi különös. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Ott voltak a skinheadek, ott a pofoszosok, kiscserkészek, rohamsisakosok és öreg hadfiak. Nagyon sokan nem voltak ott, viszont. Természetesen az elsők között helyeztetett el koszorúja a miniszterelnök úrnak, aki családtagjai által képviseltette magát, és természetesen nem küldtek koszorút, azok a száz- és százezrek, akik nem vagy nem eléggé rendelkeznek családtagokkal – részben a kormányzó úr, mondjuk így, politikai korlátainak köszönhetően. Természetesen volt minden mennyiségben Nagymagyarország, volt rovásírás, volt sortűz a HM előtt, volt Pesti Hírlap, Riadó, Hordót a sajtónak, Gosztonyi Péter, mert az mindig van mindenütt, természetesen volt szoboravatás, emléklapok, emlékérmek, voltak a legkülönbözőbb belépők, kártyák és cetlik, volt hihetetlenül sok rendező, voltak persze vitézek, úri hölgyek, tengerészek még bányász is volt éppen egy. Nyugalom volt, hál’ istennek természetesen, nagy visszafogottság. A szertartás rendben lezajlott csak a taps volt furcsa egy kicsit, de hát istenem, ez csak bizonyos értelemben volt temetés, igazándiból ez kezdet, kezdemény, próbálkozás volt, másrészről és legföljebb pont az i-re. A gyönyörűen rendbe hozott Horthy-kúriával átellenben, a járda betonjában felirat tudatta: „Készítette a Mező Imre szocialista brigád és a GAMESZ: 3 fő. 1983.” Derék kenderesiek hónapokig ügyködtek, pucoltak, takarítottak. Ezt csak elnézték. Lehet persze, hogy nem véletlenül. Lehet, hogy tudták, érezték, hogy múltat nem lehet végképp eltörölni. Az nem arra való. Hiszen erre figyelmeztet ez a szertartás is. A járda egyébként elég rossz, hepehupás, töredezett. De ott van. Szemben a kastéllyal, kicsit balfele. Bächer Iván Népszabadság, 1993. szeptember 6. Búcsú Horthy Miklóstól Kenderesen Leleplezték a volt kormányzó mellszobrát – Antall koszorút küldött Mintegy ötvenezren érkeztek – köztük többen a határon túli magyarlakta területekről – szombat délelőtt Kenderesre, hogy részt vegyenek Horthy Miklós, Magyarország volt kormányzója, felesége és Miklós fia újratemetésén. Békéscsabai tudósítónktól Az ökumenikus gyászszertartást a rendezők – a Honvéd Hagyományőrző Egyesület, a Magyar Tengerésztisztek Egyesülete, Kenderes nagyközség önkormányzata és a Horthy család – fél tizenkettőre hirdették meg. A néhai kormányzó és felesége koporsóját a családi kripta mögötti téren egy fekete baldachin alatt ravatalozták fel. A volt kormányzó földi maradványai mellett nyolc tengerésztiszt, felesége, Purgly Magda koporsója mellett pedig nyolc kenderesi fiatal állt díszőrséget. Az idén ugyancsak Portugáliában elhunyt ifjabb Horthy Miklós hamvait a két koporsó között egy urnában helyezték a ravatalra. A családi sírbolt melletti hatalmas szabad tér kisebb részét a ravatal körül kordonnal kerítették el, ide csak meghívóval és belépővel bocsátották be az érkezőket. A félszázezres tömeg a kordonon kívül töltötte meg a sűrű sorokban a teret. A fejek fölé emelkedő táblák jelezték, hogy az adott helyen a Szegedről, Szentesről, Gödöllőről érkezettek állnak. Ott volt a Magyarok Világszövetsége az Ébredjetek! feliratú transzparenssel. A Horthy családból a világ minden tájáról 56-an érkeznek. Az ismert közéleti személyiségek közül legkorábban Kónya Imre tűnt fel a bejáratnál. Őt Horváth Balázs követte, majd Csurka István, Fónay Jenő, s kisvártatva a KDNP-frakció tagjai, az élen Csépe Bélával. A kokárdát viselő Torgyán Józsefet – aki a szertartás után a kripta közelében autogramot osztogatott – taps köszöntötte. Megjelentek a Jász-Nagykun-Szolnok megyei önkormányzat tisztségviselői és a köztársasági megbízott is. Kéri Kálmán vezérezredes volt az egyetlen, akit a kocsi egészen a sírboltig vitt. A nagy tapssal fogadott belügyminiszter, Boross Péter is gyalog tette meg a ravatalhoz vezető métereket. Megérkezett Für Lajos, Lezsák Sándor, Balsai István, Surján László, majd Szörényi Levente és Szabó Tamás privatizációs miniszter is. Két kisgazda miniszter is ott volt: Kiss Gyula és Nagy Ferenc József. Nyomukban egyházi méltóságok, azután a miniszterelnök képviseletében a felesége és a fia, végül akiket a több tízezer egybegyűlt a legnagyobb tapssal fogadott: az egykori kormányzó helyettes Horthy István özvegye és fia, ifj. Horthy István. A sírbolt bejáratát cserkészek és a kecskeméti Honvéd Hagyományőrző Egyesület öt, második világháborús egyenruhába öltözött tagja őrizte. Többen díszmagyart viseltek, sok volt a múltból előkerült rendjel és kitüntetés, zászló, és tisztelgés. Különbuszokkal is érkeztek szervezetek és testületek. Közöttük a johanniták, a Máltai Lovagrend és Szeretetszolgálat, az Attila Bajtársi Szövetség Horthy Miklós Törzse, vidéki MDF-es, KDNP-s és kisgazda szervezetek, öregcserkészek, nyugdíjas csendőrök, Utolsó Magyar Huszárok, az ’56-osok, recskiek, MUSZ-osok, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák szervezeteinek képviselői, a Magyar Nemzeti Kaszinó és a Szent Korona Társaság. Kőváry E Péter Népszabadság, 1993. szeptember 6., hétfő Búcsú Horthy Miklóstól Kenderesen A mai nap ne teremtsen válaszfalat a magyarok között – hangoztatta beszédében az unoka A gyászszertartás – amelyet hangosbemondó közvetített – a Himnusszal kezdődött. Utána elsőként Radnóczy Antal, a Vitézi Rend főkapitánya méltatta Horthy Miklóst: az első világháború hősének nevezte a monarchia flotta-főparancsnokát, aki – mint megemlítette – a már nemzetközileg is elismert rend megalapítója volt. Kenderes polgármestere Baranyi Mihály rövid beszédében összegezte mindazt, amit Horthy Miklós a nagyközségért tett, míg a Horthy család háziasszonyának lánya, Németh Béláné a főméltóságú asszony embereket segítő jó cselekedeteit sorolta. Kéri Kálmán vezérezredes, a még élő honvéd tisztek nevében emlékezett a kormányzó tetteire, köztük arra, hogy egy világháború csapásai, egy diktatúra borzalmai és az idegen megszállás után megindította az ország felemelkedését. A magyarországi református lelkészi zsinat elnöke, Hegedűs Lóránt püspök a tengernagy hazatérése alkalmából Pál apostol igéjét idézte, amelyet a kormányzó portugáliai sírkövére is felvéstek: üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk. Özvegy Horthy Istvánné köszönetet mondott mindazoknak, akik valamit is tettek azért, hogy apósa és anyósa végre hazatérhettek. Fia, ifj. Horthy István pedig hosszan tartó tapsot kiváltó beszédében – amelyben nagyapja érző emberi alakját idézte meg – egyebek között kijelentette, hogy a néhai kormányzó nem volt antiszemita, még célzást sem hallott tőle, ami társadalmi vagy faji előítéletre utalt volna. Majd így folytatta: - Tudva azt, hogy nagyapám mennyire szerette Magyarországot, nagyon fontos nekem, hogy a mai nap ne teremtsen válaszfalat a magyarok közt, hanem a régi sebeket gyógyítsa. Ezért szeretném, hogy mi, akik ma itt vagyunk, forduljunk azon honfitársaink felé, akik ma nincsenek itt, mert nagyapám történelmi szerepét eltérően ítélik meg. A végbúcsút a néhai kormányzó és fia földi maradványainál dr. Kocsis Elemér, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke mondta. Horthy Miklós feleségét dr. Seregély István egri érsek, a magyarországi római katolikus püspöki kar elnöke búcsúztatta. A gyászbeszédeket követően Horthy Miklósnak, feleségének és fiának földi maradványait végső nyughelyükre helyezték a családi sírboltban, amelyet koszorúk sokaságával díszítettek a végtisztességtevők. A sírboltban Dávidházy András, a Magyar Tengerészek Egyesületének senior kapitánya a tengerészimával vezette be a gyászszertartás végső mozzanatait. Végül a hangosbemondó közölte: vitéz nagybányai Horthy Miklós néhai kormányzó úr és hitvese, valamint Miklós fiuk kenderesi újratemetésére koszorút küldött a magyar kormány nevében Antall József miniszterelnök és családja, továbbá sokak mellet a megmentett zsidók képviselete is. A volt kormányzó mellszobrát, amelyet a Vitézi Rend állítatott, délután négykor leplezték le a kenderesi Horthy-kastély parkjában. Kőváry E. Péter A kenderesi újratemetés okán és vele egyidőben több rendezvényre is sor került az országban a hétvégén. Budapesten szombaton délben a horthyzmus jelképes temetését rendezte meg a fővárosi Vörösmarty téren a Szeptember 4. Akció nevű, fiatalokból álló csoport. A tüntetők tarkóra tett kézzel vonultak át a hídon a Clark Ádám téri 0 kilométerkőhöz, jelképezve, hogy a horthyzmust örökre sikerült eltemetni s így az ország soha nem fog a nulla szintre süllyedni. Debrecenben nyílt fórumot rendezett az MSZDP, amelyen Egri György, a kanadai emigrációból hazatért egykori szociáldemokrata ifjúsági vezető Somogyi Bélának és Bacsó Bélának, a Népszava két újságírójának meggyilkolásáról tartott megemlékezést. Úgy vélte, hogy a trianoni békediktátumot közvetve ez a bűntett is befolyásolta Népszabadság, 1993. szeptember 6., hétfő Ítéljenek bár szigorúan, de segítsenek! Levél külországban élő honfitársaimhoz Levelek jönnek messzi országokból. Régi ismerősök, jó barátok magyar nyelvű újságokat küldenek az Óperenciás tengeren túlról. És érkeznek barátságtalan, kötekedő, rágalmazó írások is – többnyire hamis névvel, címmel. Jobbára idős emberek – kortársaim – a levélírók. Most kapnak toll vagy írógép után: talán úgy érzik, jó lesz igyekezni – még élünk: szólhassunk bele még egyszer mi is a haza dolgaiba. Aki idegenben élt, új életet ott kezdett és ott került szembe új hazájának gondjával, bajával. Évtizedekig vasfüggöny választotta el a szülőföldtől, tűrni kellett a honvágy nyilait. De itthon is sokan belső emigrációban éltünk, nem szólhattunk, tűrtük az idegen hatalom által ránk erőltetett rendszer elnyomását. Lelkében sérült nemzedékek ezek; sem itthon, sem idegenben nem lehetett igazán magyar a magyar. Halálunk előtt próbáljuk adósságunkat megfizetni, mert aki érzi, hogy tartozik valamivel hazájának, most türelmetlen szívvel, indulatokkal, megbolydult érzelmekkel szeretne tenni valamit. Erről tanúskodik a sok levél és írások folyóiratokban, lapokban. Külhonban élő véreink úgy fordulnak a szabad magyar haza felé, mint napraforgó az életet adó fény iránt. Fénylik-e Magyarország? Talán még mindig tétován támolyog a sötétség évtizedei után? A zsarnokság milliók lelkét rontotta meg, elveszett a nemzeti lélek megannyi támasza: a hit és bizalom. Sokunkból kiölte az idegen métely a nemzeti önérzést és felebaráti szeretetet. Trianon óta pusztulunk, fogyunk, a pártoskodás és széthúzás, mint gyilkos kór emészti nemzetünket. De volt e sötét évtizedekben egy pillanat, amikor úgy felvillant a magyar, hogy forradalmának fénye bevilágította egész Európát. Akkor a világ tanulta tisztelni a magyar, s az ázsiai zsarnokság rettenve küldte ránk fegyveres hordáit, hogy még néhány évtizedre nyakunkra ültethesse szolgáit. 1956-ban mi roppantottuk meg az agyaglábú óriás gerincét, azóta hanyatlott a bolsevik hatalom. Hiszem, hogy most már itt van a jobb kor, mely után buzgó imádság epedezett százezrek ajakán. Szabadon élhetünk, szabad szólalnunk, egyesülhetünk polgártársainkkal pártokba, egyesületekbe. Magunk választhatjuk képviselőinket, az ország vezetőit. Megnyílt a pálya mindenki előtt, szabad a vállalkozás és gazdagodhat, aki jól és okosan dolgozik. Csakhogy rajtunk áll, hogy igazán ez legyen a hőn áhított jobb kor, és ne visszavonás, pártharc, torzsalkodás vonja el az erőt az építéstől és fejlődéstől. Éppen itt lenne szerepe az emigráció magyarságának. Igaz, tudom jól, az idegenben élő magyarság nem homogén társadalom; ellenkezően, heterogén képződmény, hiszen nemzedékek állnak ott is egymással szemben. Nem gondolkodhat Magyarországról ugyanúgy az, aki a zsidótörvények elől, vagy Auschwitz után menekült Nyugatra, mint a háború végnapjaiban kisodródott nyilaskeresztes nemzet szocialista. Megint más emlékekkel él odakint az, akit Rákosi ÁVÓ-jának kínzókamráiban gyötörtek, de más gondolkodásmód vezérli a pribék verőlegényt, aki suttyomban 1956-ban hagyta el a hazát, és odakint nagy szájjal „forradalmárnak” adta ki magát. Széles a skála. Agg férfiak fenekednek még Szálasi rehabilitációjáért és vénülő zsidók kutakodnak odakint elvegyülő csendőrök után. Innen pedig megkezdődött a „lélekhalászat”, öblös hangú politikusok mennek ki látogatóba, keresik a kapcsolatot magyar társas szervezetekkel, regélnek az itthoni helyzetről. Szidják a kormányt, mert „árulja a hazát”. Ezt aztán felerősödve visszhangozza a kinti magyar sajtó. (Például a Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1993. május23. – „Üzletelünk – hazánkkal – , tehát vagyunk!” Mesélnek mások is, híresztelik a nagyvilágban, hogy itt már mindent elborít a szélsőjobboldali nacionalista, soviniszta uszítás, hogy a zsidó vagy cigány már nem mer kimenni az utcára, mert agyonverik. Hogy bőrfejű SS-legények tömött sorokban zászlókat lengetve menetelnek a budapesti utcán. Ezt aztán még nagyobb hanggal rikoltja a világba a kinti sajtó másik része! Ismét mások arról „tájékoztatják” a nyugati világot, hogy korrupció dúl a gazdaságban és közigazgatásban, egyre nagyobb a nyomor és a munkanélküliség. A nyugdíjasok a szemeteskukákból kaparják ki az ennivalójukat, csirkelábból főzött leves a vasárnapi ebéd. Maffiák tartják kézben a gazdaságot, mindennaposak a rablások, gyilkosságok – féljen csak a külföldi turista – ne jöjjenek ide látogatóba! Kedves külhoni Honfitársaim! Jöjjenek haza bátran, és győződjenek meg saját szemükkel arról, hogy élünk és milyenek közállapotaink. Igaz, sokszor veszekszünk egymással, pártoskodunk éppúgy, mint más többpártrendszerű országban. Nézzenek szét alaposan. A mi parlamentünkben, politikai gyűléseinken erőszak nem jelentkezik. Szemben sok nyugati demokráciával, nálunk nem dívik a terrorizmus. A magyar ember alkatától idegen az alattomos merénylet, nálunk nem szokás tettlegességgel érvényt szerezni argumentumainknak. Az előfordul, hogy a közélet valamely szereplőjét hangos nemtetszés fogadja egy nyilvános gyűlésen, de megdobálni, tettleg bántalmazni senkit sem szoktak. Hiszem, hogy mi mutathatunk jó példát a művelt „Nyugatnak” politikai józanságból, mértéktartásból. Gazdasági nehézségeink vannak, nagy a munkanélküliség, és ez tápod ad a szociális demagógiának. És hogyne lennének bajok, mikor évek óta közvetlenül határaink mellett polgárháború dúl. A szomszédot sújtó kereskedelmi zárlat, a dunai hajózás akadozása nekünk is milliárdos károkat okoz. Többi szomszédunk sem igen alkalmas előnyös gazdasági kapcsolatok gyorsabb építésére. Szétesett a régi keleti piac, ahol minden terméket el lehetett adni, a magyar ipar pedig erre volt felszerelve. Gyáraink a negyvenéves rossz, irreális gazdasági rendben lezüllöttek, technikai színvonaluk évtizedekkel elmaradt. Termékeink a nyugati piacon nem lehetnek versenyképesek mindaddig, amíg új tőkebefektetéssel és korszerűsítéssel föl nem fejlesztjük az ipart és a mezőgazdaságot. A szovjet mintára kialakított termelőágazatok nagyon rossz hatásfokkal dolgoztak, a munkanélküliséget cinikus módszerekkel álcázták. A rendszer urai is beszéltek „kapun belüli munkanélküliségről”, de a veszteséges üzemekben fenntartották a teljes foglalkoztatottságot, még azon az áron is, hogy folyvást újabb külföldi kölcsönöket vettek fel. A rendszer összeomlása után immár az adósságot nekünk kell megfizetni. A gazdasági válság mellett morális válságot örököltünk. Az idegen zsarnokság évtizedeiben az iskola nem adott kellő erkölcsi alapot az ifjúságnak. Nemzedékek nőttek föl egy hamis ideológia hazugságai között, az igazi emberi értékek helyébe megalkuvás és képmutatás költözött. Leromlott a lakosság egészségi állapota, a halálozási arány európai viszonylatban borzasztóan magas. A magyarság elöregszik és fogyatkozik, és ha ezen nem tudunk hamarosan változtatni, akkor a jövő században a lakosság száma tízmillió alá fog visszaesni. Segít ezen az, ha határaink védtelenek maradnak a bevándorlók hadai előtt? Még a távoli Ázsiából is jönnek ide üzletelni, kábítószert árulni csapatostól. Azért írtam ezekről, mert úgy látom, kezd elharapódzni külföldön is a felelőtlen demagóg politizálás. Ha csupán a levitézlett bolsevik utódpártok élnének a szociális demagógia eszközével, nem csodálkoznék. Buzgón magyarázzák, bezzeg, az ő uralmuk idején nem volt munkanélküliség és mellettünk állt a nagy testvér. Sajtó és rádió, meg a televízió rendelkezésünkre áll, naponta magyarázzák, hogy a mostani nehézségekért ez a „tudatlan és alkalmatlan” kormány a felelős. Mondom, ha csupán a hatalmukat vesztett elvtársak fenekednének az új, demokratikus rend kormánya ellen, érteném, ha nem is örülök ennek. Az azonban szégyenletes, ha a kormánykoalíció pártjához tartozó, vagy onnan indult politikus próbál ilyenféle szólamokkal népszerűséget hajhászni, ha külföldön rágalmazza a kormányt. Szégyenletes, hogy némelyek előrángatnak olyan hazug elméleteket, miszerint gazdasági nehézségeinket a „nemzetközi judeokapitalista” összeesküvés okozza. Vannak, akik előszedik a „hungarista” eszméket, bódítják az ifjúságot holmi turáni-szittya elméletekkel – talán még Szálasit is rehabilitálnák. Mi ez? Nem gondolnak arra, hogy mekkora károkat okoznak ezzel Magyarország külföldi megítéltetésének? Talán számukra ez sem fontos éppen úgy, mint hajdanán a nemzet szocialisták sem törődtek semmi mással, csak erőszakkal szerzett hatalmukat akár egy vérben úszó ország hátrahagyásával meghosszabbíthassák! Külhonban élő honfitársaim, gondolkodjanak el ezeken a dolgokon. Biztos, hogy nem tettünk mindet a legjobban, nem volt elegendő erőnk a megsértett nemzeti önérzet reparálásához, nem tudtunk igazságot szolgáltatni sok sérelmet szenvedettnek, megalázottnak, megnyomorítottnak. Csak ennyi tellett erőnkből figyelembe véve a körülöttünk lévő világ hatásait. De ne ítéljenek bennünket túl szigorúan, inkább segítsenek. Segítsenek politikai befolyásukkal, gazdasági erejükkel és kapcsolataikkal – magyar lelkük erejével, tisztaságával! Budapest, 1993. szeptember Domonkos István Heti Magyarország, 1993. szeptember 24. Horthy életművén nincs mit jóvátenni A Frankfurter Allgemeine Zeitung az újratemetésről Bonni tudósítónktól Horthy Miklós kenderesi újratemetése politikai viszályt szül Magyarországon. A volt kormányzónak ugyanis sohasem volt esélye arra, hogy megfelelő történelmi értékelésben részesüljön. – írja szombati cikkében a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ). A konzervatív német lap szerint a magyar demokráciának nincs mit jóvátennie Horthy életművén. Az írás szerzője – Georg Paul Hefty – úgy véli: Magyarország története számos újratemetést ismer, és látszólag mindegyik egy új korszak kezdetét jelenti. Azonban később kiderül, hogy a rehabilitált egykoron törvényen kívülinek minősített hősökkel az általuk fémjelzett idők is örök nyugovóra térnek. A Hefty által említett példákban Rajk László, Nagy Imre, Mindszenty József hercegprímás szerepel, majd a szerző szarkasztikusan megjegyzi, hogy csak Bartók Béla „élte túl” 1988-as temetését. Horthy ez idáig nem kapott megfelelő történelmi értékelést – írja a magyar származású szerző. A nyugati történelemírás is csak úgy foglalkozott vele, mint Hitler szövetségesével. Az egykori kormányzó azonban sokkal színesebb egyéniség volt, hogy egyszerű ítéletet lehetne róla hozni - vélekedik Hefty. A Horthy-képhez ugyanúgy hozzátartozik a cattarói matrózfelkelés vagy az 1919-es Tanácsköztársaság leverése, mint az, hogy francia segédlettel való hatalomra jutása után Magyarországon – egy mondhatni „folytonos” kormánypárt uralma alatt – parlamenti demokrácia fejlődött ki. A kormányzó jóval Hitler hatalomátvétele előtt már kapcsolatokat keresett Németországgal, egyrészt ellensúlyozandó a trianoni szerződést, másrészt a kisantant országaitól, valamint a Szovjetuniótól való félelmében. Horthy szemére állandóan azt vetik, hogy hozzájárult a magyarországi zsidók meggyilkolásához. Ám a német befolyási övezeten belül egyedül Magyarországon – ahol 1938-ban hozták az első zsidótörvényeket, és a hírhedt nürnbergi rendelkezések is csak 1941-től léptek hatályba – éltek viszonylagos biztonságban a zsidók, s Horthynak sokáig sikerült elodáztatnia a zsidóság deportálását és megsemmisítését, azonban 1944 márciusában válaszút elé került: vagy német gyámság, vagy pedig Wehrmarcht-megszállás alá kerül az ország. A szerző az írás végén utal rá, hogy a nürnbergi bíróság csak tanúként hallgatta ki a kormányzót – Horthyn nincs mit jóvátennie a magyar demokráciának. Azt a nézetet, hogy egyedül ő hozott szégyent Magyarországra, nem kortársai, hanem ellenségei és később született ellenfelei osztották. Ezek azonban gyakran tévedtek és az egésznek semmi köze sincs a mai politikához – véli befejezésül a FAZ cikkírója. D.A. Népszabadság, 1993. augusztus 30., hétfő Antallt családtagjai képviselik Kenderesen A miniszterelnöki sajtóiroda közleménye: Antall József miniszterelnök Horthy Miklós történelmi és politikai szerepével, annak értékelésével kétrészes televíziós interjúban foglalkozott. Az interjú teljes szövege a Heti Magyarország e heti számában és az MDF Hírlapban fog megjelenni. Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának és családtagjainak újratemetésén – tekintetbe véve mind a Budapesten rendezett nemzetközi konferenciákat, mind egyéb személyes okokat – a miniszterelnök személyesen nem vesz részt. Az újratemetésen a kormány több tagja – a már korábban közölteknek megfelelően – magánemberként lesz jelen. Antall József az újratemetésen közvetlen családtagjaival képviselteti magát. Népszabadság, 1993. augusztus 31., kedd A charta temeti a Horthy-rendszert Információink szerint a Demokratikus Charta pénteken rendezvényt tart a Vérmezőn Végső búcsú a Horthy-rendszertől címmel. A rendezők hangsúlyozzák, hogy a körülbelül egyórás programmal, amelyet Jancsó Miklós rendez, nem Horthy Miklós hazai újratemetése ellen akarnak tiltakozni. Céljuk, hogy az aktussal vegyen az ország búcsút a horthyzmustól is. A Vérmezőn főként korabeli írók, politikusok műveiből, felszólalásaiból hangzanak majd el részletek, igyekezvén reálisan bemutatni a kormányzó által képviselt nézeteket, a neve által fémjelzett rendszert. A Szeptember 4. Akció nevű csoport néhány tucat fiatalból verbuválódott, akik azt szeretnék, ha nem csupán Horthy Miklós hamvait, hanem a nevével fémjelzett rendszert is örök nyugalomra helyeznék. Horthy újratemetésének napján ezért demonstrációt szerveznek a Vörösmarty térre, majd –terveik szerint – felsorakoznak egy fehér ló mögé és tarkóra tett kézzel átvonulnak a Lánchídon. Az elképzelés rendőrségi fogadtatásáról nincs információnk. Pető Iván a csendőrsortűz áldozataira emlékezik Pető Iván, az SZDSZ elnöke szeptember 1-én, néhány nappal a Horthy-újratemetés előtt egy szál virágot helyez el a pécsi csendőrsortűz áldozatainak emlékművénél. A bányászok életkörülményeik javítása és politikai jogaik elismertetése érdekében indítottak sztrájkot 1937-ben. Akciójuk tragikus véget ért, a Horthy-csendőrség sortüze három halálos áldozatot követelt a pécsi Cser-tetőn. Pető elmondta, hogy összefüggés van a bányásznapi szimbolikus aktus és a Horthy-temetés között, bővebben azonban csak az esemény napján kíván erről nyilatkozni. Cz. G. Népszabadság, 1993. augusztus 31., kedd Az állampolgár aggódik Aggódik az állampolgár: a gyerekek, a nagyszülők, a munkahely bizonytalansága, az árak, a bűnözés, a világpolitika, a környezetszennyeződés… Persze másokért is, akikhez valami fűzi, ha más nem, a távoli ismeretség. Netán az érdek, ami korántsem olyan bűnös dolog. Az állampolgár aggódik a miniszterelnökért is. Egyre többször kapunk hivatalos tájékoztatást arról, hogy a kormányfő betegségének előre betervezett kezelésére került sor, vagy hogy egy kezelés elhúzódott, netán az államférfi programját módosítani kell. Politikai vonzalmaktól függetlenül, akár a kormányfő nézeteit, habitusát, döntéseinek jelentős részét vitatva is, az állampolgár tiszteli őt – nemcsak mint közjogi méltóságot, hanem mint szenvedő embert. Talán megpróbálja át is élni – pedig szinte lehetetlen – azt a belső drámát, amely a miniszterelnök lelkében zajlik betegsége, önfegyelme és politikai cselekvőképessége között. Megpróbálja átélni, még akkor is, ha ennek a drámának a nyilvánosság előtt oly ritkán tapasztalja lírai jelét. Az állampolgár viszont nem csak aggódik, hanem meg is ijed, ha a kormányfő nyilatkozataiban, beszédeiben, gesztusaiban nem éppen lírai, hanem riasztó tüneteit véli érzékelni e drámának, ha az önuralom és az államférfiúi eltökéltség – a vívódás, a kín roppant terhe alatt – olykor bizony göröngyös, erőszakolt megfogalmazásokká, önellentmondásokká „finomul”. Esetenként nemcsak a közfunkciókhoz, de a történelemtanárhoz is méltatlan durvaságokká és tárgyi tévedésekké. Mindezek tetejébe fel szabad-e tennie a kérdést legalább önmagának, hogy a félelmetes „külső” és „belső” erők szorításában vajon alkalmas-e még a miniszterelnök hivatalának ellátására az ország élén? Vajon egyes kollégái, vitapartnerei nem élnek-e vissza az ő államférfiúi felelősségérzetével, amikkor „nem szólnak?” Avagy ez csak hisztéria, amelyet az elmúlt évtizedek rossz tapasztalatai szítanak az állampolgár lelkében? S nem éppen hogy az e a felelőtlenség, amit mások – szintén némely társak és ellenfelek – műveinek a szinte magányosan küzdő férfiú háta mögött a magyar tenger partján, illetve a magyar tengerész sírjánál, utódlásra spekulálva, új felállásokba szerveződve. Az állampolgár tovább aggódik: ki jöhet utána? Mi a rosszabb? Egy formátumos, a liberális elvekhez magát mégiscsak tartó, sorsával birkózó kormányfő, avagy… Nem kell-e ilyen alternatíva esetén inkább magunkba zárni, elharapni már a kérdéseket is, bízván az ősi tabu erejében? Vagy úgy is eldönt mindent az idő és a jövő évi parlamenti választás – ha lesz? Az állampolgár tele van kétellyel. Tiszteletet, együttérzést tanúsít az ember és az első számú állami főtisztviselő iránt. Már-már egy ország drámájaként éli meg az egyén drámáját, miközben bízik a kiépülő jogállam intézményeiben. Örül annak, hogy az álszent évtizedek után ma már lehet beszélni az ország hivatalban levő vezetőinek gyengeségeiről, tévedéseiről, sőt betegségéről is. Idegen tőle az államférfiak magánéletét feszegető amerikai típusú nyilvánosság piaci tolakodása, de még jobban riasztja a betegséggel üzérkedő politikai demagógia. Az államférfi egészségi állapota a nyílt demokráciában is tapintatot érdemel. De a demokrácia, az állampolgárok közössége is igényli a nyíltságot és tapintatot saját sorsa jelene és jövője iránt. B. Megyeri Péter Budapest Népszabadság, 1993. szeptember 1. | |
