 |
    |
 |
Hogyan jutott tejhez Budapest? Fővárosunk lélekszáma 1881-től 1894-ig 367 177-ről 538 622-re gyarapodott. Ezért érthető, hogy a városatyáknak a budapestiek élelmezésének megszervezése nem csekély gondot okozott. A tejellátás problémáját a Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezet életre hívásával oldották meg, s az Budapestet az első világháborúig kitűnő minőségű palackozott tejjel – elsőként Európában – és tejtermékekkel látta el. Bármily furcsán hangzik, száz evvel ezelőtt csaknem hatezer tehén „lakott” Budapest területén. Számuk azonban nem tartott lépést a népesség szaporodásával, hanem még csökkent is. Csak az ő tejükkel ellátni a főváros lakóit nem lehetett. Ez magyarázza, hogy egyre több tej érkezett vasúton vagy lovas kocsin a környező községekből és városokból, s azt – a fővárosban tartott tehenek tejével együtt – a házaló tejárusok, a milimárik osztották szét. Hogy ők is jól keressenek, portékájukat felhígították. Egy akkori felmérés szerint a fővárosban értékesített tejnek több mint felét vízzel hamisították. A vizezést a vevő nehezen bizonyíthatta, mert ahhoz vegyi vizsgálat kellett volna. Legföljebb szaga és színösszetétele jelezte a vevőnek, hogy az kisebb tápértékű. Gyenge minőségű volt a tej azért is, mert a főváros területén több istállónak nem volt szellőzése és csatornája (meg pincében is tartottak teheneket!), a gazdák ételmaradékkal, pálinkamoslékkal is takarmányozták állataikat, sok gazdaság istállójában a beteg teheneket nem különítették el az egészségesektől. Mindennek és a tej gondatlan szállításának és tárolásának – a korabeli vizsgálatok szerint – bizonyíthatóan része volt abban, hogy Budapesten aránytalanul nagy volt a gyermekhalandóság. A kedvezőtlen helyzet megváltoztatására – Kresz Gézán, a gyermekhalandóság okait vizsgáló orvostudóson kívül – Egán Ede, a hazai tejtermelés és -gazdaság kiváló szakértője fáradozott a legtöbbet. Javasolta, hogy a budapesti és a környékbeli tehenészetek gazdái a főváros ellátására hozzanak létre szövetkezetet, amely aztán mentesíti őket a feldolgozás, szállítás és értékesítés időt rabló munkájától meg kockázatától. Utazó felügyelők A Központi Tejcsarnok Szövetkezet alapszabály-tervezete kimondta, hogy az üzem csak akkor kezdheti meg ténykedését, ha a szövetkező gazdák a vállalkozási költségek fedezésére legalább száz üzletrészt* jegyeznek. Egy üzletrészhez az juthatott hozzá, akinek tíz tehene volt, továbbá 200 forintot befizetett a szövetkezet pénztárába. Bár ez a megkötés nem feltételezett nagy, uradalmi tehenészeteket, a szövetkezet tagjainak többsége a nagybirtokosok soraiból került ki. (Egyike volt az a korra oly jellemző – felülről szervezett – álszövetkezeteknek.) A szövetkezet végül 1883. szeptember 20-án kezdte meg működését, 121 üzletrészt lekötő 41 taggal. Az év hátralevő napjainak átlagában 6533 liter tej érkezett a helyi és a környékbeli gazdaságokból a VIII. kerületi Karpfenstein utcai üzembe. A helyszín kiválasztását a pesti vasúthálózat közelsége és az indokolta, hogy a Józsefvárosban sok tehenet tartottak. A Karpfenstein utcai tejüzemet 1887-ben egy nagyobb Völgyes Ferenc Néptanító Úrnak! Kedves Kartárs! Harasztifalu Vas Népe kb. egyik októberi számában megjelent cikke, engem is felborzolt, felháborított, hogyan lehet ekkora fals, hitelmentes, a tényeket ekkora elferdítésben újságban leírni, amikor még mi, akik ennek a kornak nagyon is aktív tagjai voltunk, mi tudjuk, hogy mire tanítottuk meg a hat elemi iskolába járó tanulókat és kik lettek belőlük az élet folyamán. Ekkora torzítást nem szabadna megengedni, mert mi tudunk mérlegelni a múlt elemi iskola és a mai iskoláknak szintje felett, mert mindkettő időszaknak élő, eleven munkásai voltunk. Ha volt is, akadt valahol ilyen isten háta mögötti ugaros terület az országban, de ez nem volt általános és nem lehet ebből elmarasztalni a volt elemi iskola néptanítóit, ahogyan ma sem lehet és nem is szabad elmarasztalni azt a nyolcadikas tanulót, aki alig tud olvasni, vagy nem ismeri a mateknak legelemibb követelményeit, pl. százalékszámítás… mert ilyen tanulókból Dunát lehetne rekeszteni, de erre nem mondhatjuk a mai általános iskola is csődbe jutott. Ezt az újságot akkoriban el is tettem /de valahol elveszett/, légy szíves írd meg, melyik szám is volt az, valahol megszerzem ismét. Azzal a célzattal tettem félre, hogy magam is hangot adjak és megvédjem azokat a „néptanítókat” akik névtelenül léptek le a történelem színpadjáról, mert ha nem is voltak fényes csillagok az égen, de mindegyik egy kis mécses volt a falujában. Nem mindegyik néptanító neve vésődött márványba… mint pl. Barabás István Vasváron… Gárdonyi Sárváron… stb. De igen is bevésődtek a tanítványok szívébe és amíg ők élnek, addig a néptanítójuk is él a koporsó bezártáig. Nagy örömmel olvastam reagálásodat a hamis és torz beállításban megjelent sorsukra, csak gratulálni tudok, szíves sugallatára, csak köszönni az igaz és őszinte soraidat. Igyekezted megvédeni azt a néptanítót, amelynek iskolai tanterme volt a falunak egész terjedelme, hosszában és keresztben. Kérdem, ha ennyire sötétre festik az ördögöt, a volt elemi iskolának érdemeit, akkor hogyan volt lehetséges, hogy annyi Veres Péter, Szabó Pál, stb. nemcsak irodalmi síkon, de a művészeti és tudományos munkaterepen, de politikai berkekben is élnek és éltek, akik a volt elemi népiskolát végezték el. A mai ötven és hatvan éven felüliek analfabéták? A volt néptanítók csodálatosan sok oldalúan kiképzett pedagógiai napszámosok voltak iskolájuknak, falujuknak, tudták és ismerték a tantervi az életben szükséges tanmeneti feladványait, amit átültettek a tanulókba és azok pedig éltek vele az életben. Az igaz, hogy ennyibe nem markolt a népiskola tanterve, de ami volt azt tudták is a gyerekek. Na sokat tudnak a gyerekek, milyen autó megy az utcán, kik a rokk énekesek nyakukba hordják imádott aktjuknak arckép mását, de ugyanakkor édesanyjuk iránti tisztelet valahogyan elhomályosult... de az emberi tiszteletnek a zománca is nagyon lepattogzott. Ha ez így jó?!? Mi tudjuk mit tanítottunk meg, mert nagyon élesen írtad, mi nem előadtunk, mi nem tanítottunk, mi megtanítottuk a tanulót, rend és rang különbségre való tekintet nélkül. Egy alkalommal a megyei tanács nagytermében értekezletre hívtak meg, mint iskolai igazgatót, az értekezlet témája: Az ifjúsági törvény... Többoldalról állították reflektorfénybe a mai ifjúságot, KISZ-t stb… és valahogyan az előadásból érezni lehetett, hogy valami baj van az ifjúságnak munkaerkölcsi, tiszteletbeli moráljával... Ezen kellene segíteni... sínre tenni, valamiképpen legyen erős bázis az ifjúság, „azé a jövő, akié az ifjúság!” jelszóval. Felszólaláskor feláll egy javakorabeli férfi, aki valaha uradalmi cseléd sorsban élt, földes szobában tized magával... de ő mondta a következőket: Neked volt egy tanítóm... aki a harmincas években felismerte a jövőt, és azért ostromolt mint cselédet, cselédfiút, ha nem tanulsz buta maradsz... nem tudsz felemelkedni, nem tudod kivívni magadnak a hatalmat és azt meg is tartani... Nem azért kaptam a segreverést, mert béres gyerek voltam, azért kaptam mert nem akartam tanulni... most hálával gondolok vissza a tanítómra, mert neki köszönhetem, hogy az lehettem ami vagyok /egy üzemnek lett az igazgatója/ Egy a sok közül, akik így emlékeznek vissza a cselédkorabeli időszakra, a felszabadulás utáni időszakban. Ma is lesznek olyan pedagógusok, akikre büszkén gondolnak majd vissza egy-két évtized távlatából… Tudják a mai pedagógusok, hogy mi az a hat osztály egyben, teljesen osztatlan állapotban nyolcvan-kilencven gyerek szorong egy tanteremben? Fogalmuk sincs… hiszen egy osztálynak a harmincas létszáma mellett is, teljes erőbevetés mellett sem tudnak mindig a mai követelményeknek egészében megfelelni. Csak mellékesen a teljesen osztatlan iskolámban és a többiben is az elsősök tudtak olvasni /kisbetűket/ szótagolva… és hatodikas pedig a számtan és mértan fogalmakkal teljesen élhetett. Meg tudtuk szerettetni a betűt, a könyvet, értéke volt a leírt betűknek, becsülte az irodalomnak szent forrásaiból fakadt szépségeket, ma pedig, ha be kell számolni „A kőszívű ember fiai-ról” akkor inkább megnézi diában vagy a Tv-ben, de nem olvassa el ezt a gazdag kincsestárt. Pedagógus leterhelésről beszélni. Tudják a mai pedagógusok, hogy mi az a kántorizálás? A nyári vakáció kivételével minden reggel 7 órakor már a templomba kellett vezetni az iskolás tanulókat, kb. ott szentmisét kellett hallgatni, télen a dermesztő hideg templomban kb. 20 percet térdepelni hideg kövön... majd a templomból indultunk az iskolába. Na és a többi? Ünnepnapokon délelőtt és délután is kellett templomba menni, délelőtt szent misére, délután pedig litániára stb... Csak egyet fárás községben tanítottam kb. 2 km-re volt a plébánia és bizony ide kellett elvezetni a tanulókat a plébániai templomba, akár esett, akár napsütötte időszak volt. Leterhelés volt? Most utólag is azt mondom nem... habár ma erre képtelenek volnának úgy a tanulók, valamint a pedagógusok. Na és a leventefoglalkozás hetenként egy teljes délután, aminek nagyon is összetett volt a műsorterve, volt benne katonai alapismeret, irodalmi, földrajzi, történelmi téma, illik, mi nem illik... lövészet, fegyelmezés, énekkarvezetés... ez a foglalkozás egy teljes délutánt igényelt, na erre kaptunk is valami tiszteletdíjat akkoriban jó zsebpénz volt. Sorolhatnám tovább, egy-egy színdarabnak a betanítása, ami belenyúlott az éjszakákba, évente legalább kettő színdarab pl. Falu rossza... Buborékok..., Huszárcsákó.... Bor... Óriási energiát kívánt egy-egy színdarab betanítása, hol ifjukkal, hol szülőkkel vegyesen... de ment... Tessék belelapozni Vas Vármegye 1930-31 címtárába, ahol községenként meg vagyon írva röviden a falu története, valamint kik élnek falun, és ott lehet olvasni: tűzoltó pk. Fogy. Szöv. stb. és mindezeknek vezetői az egyetlen pedagógus, aki abban a faluban él. KALOT ifjúsági mozgalom vezetője, Szívgárda vezető, Mária kongregációvezető, ki fogta ezeket egybe? Csak a pedagógus. Főző tanfolyamok, tánciskola, csuhó tanfolyam... nem lehet felsorolni hány és mennyi elfoglaltság volt falun, s mindezeknek a vezetői csak a pedagógus lehetett. Ismertem egy pedagógus házaspárt, mindketten tanítottak, kilenc gyermekük volt, a tanító néni már hajnalban dagasztotta kenyerét és ki is sütötte az udvari kemencében, majd indult az iskolába tanítani. A jelenben is él mind a kilenc gyermek... Na ez már nem kívánható a mai pedagógusoktól, de ilyen is volt az én időmben. Ha néha alkalmam van egy mai ötven-hatvanas tantestületben ezekről az időkről képet festeni... szinte hihetetlenül hallgatják, tán kételkednek is annak valódiságában. És minderre fel, fizetség egyedül a levente után kaptunk, a többi munkánk társadalmi elkönyvelést kapott. Panaszok dzsungeljét hallom néha… nagy a leterhelés… nem tudnak urai lenni a mai gyerekek felett, illemtan ismeretlen, bevágják a pedagógus orra előtt az ajtót… panaszkodik a szülő… elégedetlen az ált. isk. az óvoda miatt, nem tud építeni a gimn. szakiskolák az általános iskolai alapra, még néha a négy alapművelettel is baj van a szakiskolákban… elégedetlen az egyetem a felvételizőknek tudásszintjével… Amikor megszületett a nyolc általános iskola, évszázados lemaradást akartak vele pótolni, rövid időn belül, több évtizedes torzítást akart megszüntetni. És mit lehet olvasni szerte széjjel a napilapokban, szak és folyóiratokban… az ötödik osztályban döbbentek rá a tanárok, hogy nem tudnak olvasnia zömmel a gyerekek, pedig osztott iskola, szakosított iskola… van Tv, magnó, vetítőgép, epidaszkóp… zsebszámológép… villany, autó… nyaraltatás, utaztatás… a kenyér nem alszik… ha alszik, akkor már a kukában alussza álmát… nincs rongyos ruhája, nincs éhes gyerek… hol vannak azok a családok, ahol hatan, heten voltak gyerekek és tán volt két-három pár lábbeli és felváltva hordták a testvérek. Soha nem adtak ennyi hangot, hol erős bírálattal, hol útkeresésében a pedagógiának, mint manapság, nem merik megmondani a reális valóságot, csak kerülgetik a szomorú tényt. Az tény, ha engem ma arra kérnének fel minden előzetes kiképzés nélkül, hogy egy utasrepülőgépet vigyem el a benne ülőkkel együtt a másik állomásra, s ha az utasközönség megtudná, hogy én sohasem vezettem repülőgépet, hányan maradnának meg a repülő utasterében?… Biztos halálba mennénk a képzetlenségem árán. Kik tanítanak zömmel, ma? Erre ad választ a Kritika folyóiratban Sarkadi cikke, „akik ma tanítanak az iskolában, akik egyrészt keresztül mentek a minden szinten csökkenő színvonalú oktatáson, másrészt keresztül mentek a kontraszelekció többszörös szűrőjén. Ne lepődjenek meg hát, ha pl. egyre több olyan tanítónő fogja gyermekeinket anyanyelvre tanítani, aki maga se tud helyesen írni és beszélni.” Lehangoló megállapítás. Mi csináltunk főiskola nélkül is karéneket, rendeztünk nagy ünnepélyeket, tartottunk előadást, nem állami dotációval, ingyen és bérmentve… önerőnkből klubbot szerveztünk. Jött a nagy cintányér… na majd most mi szakosított népművelők megmutatjuk ezeknek a falusi kistanítóknak, mit és hogyan kell népművelést végezni. Gyártotta is a főiskola a népművelőket, de csakhamar kátyúba fulladt az egész, torz lett a szülemény, erre nagyszerű példát látunk a Tv-ben, amikor Urbán író a répcelaki népművelési igazgatóval interjút mutatott be. Egy kézlegyintéssel lerendezte Urbán író az önmagával tehetetlen népművelő igazgató urat. Pedig már pénzre ment a dolog… Vas Népe 993. április 19. hétfő Beszélgetés dr. Hankiss Elemérrel Tévé nélkül könnyebb Pazarul beszél Magyarország elmúlt három évéről. Mintha fontos politikusok, megváltó honatyák és honanyák szólnának az asztal mögül. Úgy tűnik, egy kicsit lassabban ad elő, mint régebben (jómagam utoljára élőben hat évvel ezelőtt hallottam, úgyhogy kézenfekvő lenne a kérdés, hogy gondolta-e volna), de más változást nem látni. Az átalakulásról szól, „ma mindenki magyarázni akarja a magyarázhatatlant” és csak egyetlen szempontból, egy párt, vagy egyetlen ideológia szemszögéből nézi a világot. Amikor megkérdezik a civil társadalomról, a polgárok kurázsijáról, arról, hogy mi lesz itten, azt feleli, a reményemet nem vesztettem el. Túl kevés idő telt el. Ha harminc év múlva is ott tartunk, ahol ma, akkor már jogos lesz az elkeseredettség. Háromszáz év múlva pedig már lesz jogunk a teljes reményvesztésre. Az interjú előtt Negróval regenerálja hangját. – Térjünk vissza az előadására. Többször emlegette az új, magyar politikai elitet. Lehet-e tudni, kikből is hogyan állt össze ez a vezetés? – Túl sokan vizsgálják az új politikai elitet. Én nem vagyok benne ezekben a vizsgálatokban. Különböző műhelyekben mérik fel statisztikailag, honnét jönnek, kik ezek. A meghatározó elmékről azért lehet tudni, honnét indultak. Egyrészt a volt ellenzék csoportjaiból, a népi-nemzetiből, illetve demokratikus ellenzékből. Jöttek jó néhányan, a volt, pártállam technokratái közül. És van néhány olyan… Csaba felállt, elhangzott néhány – mondjuk úgy – érdekes nyilatkozat. Két diktátort ismert az egyik politikus, a másik pedig az oroszok távozása utáni legnagyobb eredményt ünnepelte hangosan. Ezekről hogyan vélekedett? – Szamárság mindkettő. Az oroszok kimenetele egy történelmi esemény, a mi távozásunk meg semmi. Jelentéktelen, átmeneti kis epizód egy ország történetében. A diktátorság? Aki ezt mondta, abszolút nem ismeri a helyzetet. Szerintem, túlzottan is demokratikusak voltunk. Én nem szóltam bele egyetlen műsorba sem két és fel éven keresztül. Az egész televízió belső versenyre volt felépítve, produceri irodák, két csatorna. Túlzottan is hagytam őket. Talán, ma már bánom, nem foglalkoztam többet a műsorokkal. – Hogyan viselte el az alaposan elhúzódó médiavitát? – Személyesen abszolút nem érintett. Az volt a jó, hogy van egy szakmám és abban reménykedtem, már egy hét múlva mehetek vissza dolgozni. – Így el lehet választani az embert és a funkciót? – Teljesen. Két abszolút más dolog. Én a televíziózáshoz nem értek. A televízió nekem megbízatás volt. Azt hittem, …rültek bele az előző hatalmi rendszerbe. Ilyen szempontból nem is olyan rossz az összeállítás, azt kell mondanom. – Szólt az előadásában az ideológiákról. Van meghatározó eszmerendszere az uralkodó elitnek? – Mindenkinek kötelező a neoliberalizmus alapelveit elfogadni és hirdetni. Ezt a különböző csoportok aztán árnyalják. A kormánypártok megpróbálják kicsit konzervatívra venni. Az SZDSZ-en belül néhányan próbálják szociáldemokrata módon értelmezni. A Fidesz erősen a radikális, formális liberalizmus irányába fogalmazza meg ezt az eszmerendszert. De ez az elfogadott, központi értékrend. Más, erősebb ideológiák, mint a szociáldemokrácia, nacionalizmus csak sokadrendű szerepet játszanak. – Arról beszélt, hogy optimistának kell lenni. Hogyan látja a jelenlegi helyzetét? – Az őrületes problémák ellenére vannak eredményeink. Szinte hihetetlen, de van Bulgáriában alkotmánybíróság. Albániában szabad választásokat rendeztek. Tudjuk, milyen diktatórikus rend volt pár éve uralmon. A problémák? Most dől el, hogy ki lesz gazdag és szegény. Felkapaszkodunk Európához vagy lecsúszunk a harmadik világba. Kialakul-e egy civilizált nemzet, tűrhető, az igazságoshoz közelítő elosztási viszonyokkal, vagy sem. Ötszáz éves, megoldatlan kérdések vannak a térségben. Már az is csoda, hogy Prágában, Budapesten még mosolyogva sétálnak az emberek. Kelet-Európában Bosznia a normális. Óriási, ahogy az emberek megőrizték józan eszüket. Mindenki felelős ebben a helyzetben. – A közelmúlt értelmezésében talán legfontosabb 1989. Hankiss Elemernek mit jelentett a fordulópont? – Nagy öröm volt 1989. Vége lett egy olyan rendszemek, ami a társadalmakat negyven évig passzivitásban tartotta, olyan fejlődési pályára futtatta, amiről régen tudtuk, zsákutca. Megnyílt a lehetőség, hogy a társadalom döntsön arról, hogyan tovább. Ezzel nem szeretném azt mondani, az elmúlt negyven évnek nem voltak eredményei. Annak ellenére, hogy nem igazán az európai fejlődés útján futott. A másodgazdaságnak hála, kialakulhatott az alsó és középpolgárság. Ez történelmi eredmény, ami a rendszer ellenére jött létre. Ez most veszélybe került, ami nagyon nagy baj. Az új rendszer ezekkel a rétegekkel nem nagyon törődik. Ahogy pusztul a mezőgazdaság úgy pusztul ez az új magyar polgárság is, ami borzasztóan nagy kár. Más kérdés, '89-ben hogyan használtuk fel a nagy lehetőséget. Részben magunkon múlott. – Mi történt azután, hogy felállt a tv-elnöki székből? – Az épületből boldogan mentem el. Azért nem voltam teljesen boldog, mert személy szerint, ezt a csatát, akárhogyan forgatjuk, elvesztettem. A televíziót megszállták olyan politikai erők, amelyeknek nem ott volna a helye. De azért örülök, mert saját szakmámba mehettem vissza. – A Telehír megjelentette az ön ellen folytatott vizsgálatot. – Én nem tudtam, hogy kiadják. De örülök neki, bár szerintem hosszú és unalmas elolvasni, de állítólag vannak benne érdekes részek. Én nagyon becsülöm azt a néhány újságírót, akik a kiadásra vállalkoztak. – Nézi mostanában a tévét? – Sokat vagyok külföldön, nem érek rá nagyon foglalkozni vele. Nem nagyon figyelek oda, mi történik a televízióban. Nem az én felelősségem, nem az én dolgom. Azt azért nem láttam örömmel, hogy rossz irányba fordult a televízió élete. Akkor, amikor az új csapat visszaállította a régi rendet, vagy inkább rendetlenséget, ami '89 előtt, a pártállami korszakban volt. Úgy érzem, ez előbb-utóbb befolyásolja a műsorok minőségét. Fél évig, háromnegyed évig még azok a műsorok mennek, amit a kollégáim készítettek elő annak idején. Ősztől kezdve látszik majd a változás. Az új csapatnak nincs sok ideje. Nekik is rossz a pillanatnyi helyzetük. – A Duna TV körüli hercehurcáról értesült? – Nagyon távolról, de figyelemmel követtem. Annak idején még 90-ben én javasoltam, a Magyar Televízió számára adjanak vagyont, hogy teljesen függetlenül, a saját vagyonából élhessen. Akkor ezt leseperték azzal, hogy képtelenség megbontani a magyar fiskális rendet egy ilyen dologgal. Lehet, hogy most ez a televízió megkapja. Önmagában ez nem rossz módja a finanszírozásnak. Csak nem értem azt, hogy egy kereskedelmi adó, hogyan kaphat társadalmi vagyont. Ezt egyáltalán nem tudom felfogni. Úgy tudom, a Duna TV kereskedelmi televízióként működik. Teljesen indokolatlan, lehetetlen és szerintem, törvénybe ütköző, hogy társadalmi vagyont kapjon. Ez egy. Kettő: ez a televízió egyelőre még semmit nem bizonyított. Nem szabadna hitelezni ilyen óriási mértékben. Ha egy-két éven belül bebizonyítják, nagyszerű tévét csinálnak, igazi kárpát-medencei műsorral, akkor támogatni kell őket. – Amikor ön és Gombár… hogy hat hónap és lett belőle két és fél év. De nem kötődtem hozzá. Boldog voltam, hogy bármelyik pillanatban elmehetek. Azt kell mondanom, mindennap élvezem, hogy nem vagyok ott. Tehát nem érintett a támadások egyik része sem. A legszemélyesebb sértéseket sem vettem fel. – A külföldi szakma hogyan fogadta a távozását? – Nagyon erőteljes szakmai tiltakozások voltak itthon és külföldön is. A sajtószabadság súlyos sérelmének minősítették. De ez nem sokat jelent. Ezeknek az intézményeknek nincs sok hatásuk a kormány intézkedéseire. Tudom, hogy más szinten is kifejezték rosszallásukat ezzel kapcsolatban, de nem hittem egy pillanatig sem, hogy ezen túlmehetnek. – Mennyire volt fontos kérdés a médiavita Magyarországon? – Kinek? Ez a kérdés. A kormánynak, úgy látszik, nagyon fontos volt, mert két évig nagyon sok időt töltött vele. Szerintem elég helytelenül. Mert amit akart, nem érte el. A jelenlegi csapat nem a kormány érdekeit szolgálja, én így látom. A kormány rosszul politizált ebben a médiavitában. Hagyni kellett volna bennünket békében. Bármikor kaptak képernyőt. Úgy érzem a kormány a kormánypártok jobboldali szárnyának nyomása alatt hisztériás állapotban volt két éven keresztül. Sorban rosszakat lépett. – Úgy tudni, járt Kétvölgyön Manchin Róberttel együtt, akinek Apátistvánfalván van háza. Olyan híreket hallani, önnek tetszik Kétvölgy, esetleg letelepedne ott. – Sosem jártam ott. Nemhogy Kétvölgyön, az egész Őrségben sem. Soha életemben még a környékén sem. Török Schwell Viktória naplója Szemtől szemben Kossuthtal „... Továbbutazván most már nemigen figyeltünk a vidékre, mely úgysem változott. Inkább beszélgetünk a remek székesegyházról, Velencéről és általában az eddig látottakról. Az idő gyorsan múlt, s mi azt vettük észre, hogy besötétedett. Már nem messze lehet Turin, mondanánk egymásnak, és igazunk volt. kilenc óra tájban a Turin előtti állomáson voltunk, hol a rendezők arra kérték a csoportokat: addig ne szálljanak ki, míg a sor rájuk nem kerül. Ebbe szívesen beleegyezünk, gondolván, hogy így már lesz rend. Tíz óra volt, mikor a turini pályaházba értünk. Már messziről láttuk a várost, igen pazarul volt világítva. A pályaudvarban is nappali világosságot árasztott a sok villanylámpa. Egy darabig csak kupénkból néztünk ki, de egyszerre csak jöttek a vonatvezetők és kértek, hogy csakhamar pakoljunk ki, mert a vonatot innen eltolják. Hamar kiszálltunk tehát, de nem mentünk sehova; hogy a rendet ne zavarjuk, hanem bőröndjeinket egy csomóba rakva, ráültünk és beszélgettünk. Eltelt egy fél óra türelmes várakozásban, de aztán már zúgolódni kezdtek. Nem is csoda, nem volt kellőleg intézkedve. Talán tizenkét kocsi szállította be a városba a 850 embert. Kiabáltunk Dolinay után, de az már rég elment, s már bizonyosan javában vacsorázott. Volt megint lárma, a csoportok összezavarodtak, s le-fel hullámzott a sok nép az ide-oda tologató vasúti kocsik között. Egész csoda, hogy senkinek baja nem történt. Végre a mi rendezőnk is megunta a várást, fogta kofferját, s elindult, mi utána. Nagy nehezen sikerült a peronról eljutnunk, ott meg aztán majd megsüketültünk. Tengernyi nép állt két oldalt, csak alig hagyva annyi utat, hogy kettőnként mehettünk köztük. A férfiak kalapjaikat, a nők kendőiket lobogtatva kiabáltak, hogy „e viva Hungaria” és annyira lelkesültek, annyira hadonásztak, miszerint attól kellett félnünk, hogy kalapjainkat leverik. Kivéve e veszedelmesen barátságos olasz sorok közül, üres kocsikra találtunk, melyeket hamar elfoglaltunk. A kocsis számunkat kérdé és megindult. A város nagy és igen szép, a világos, mint már mondám, fényes. Mi Hotel Kairóba voltunk beosztva. Az egy negyed-ötödrendű szálloda, szörnyű piszkos. Szobánk a harmadik emeleten volt, szűk és oly piszkos, hogy nem hiszem mióta a szálloda felépült, ki lett volna csak egyszer is becsületesen söpörve. Padlója vörös téglából volt, a sarokban felhalmozódott kis szemétdombocskák. De még ennek is örülhettünk, tekintve azt, hogy sokan voltak, akik még éjfélkor is járkáltak az utcán, s lakásuk nem volt. Lerakva a holminkat, Sándor lement vacsorázni, én pedig fáradt lévén, lefeküdtem. Július 5-én reggel nyolc óra volt, mikor szobánkból kijöttünk. Csarschék már kimentek volt, mi tehát Güntherékkel mentünk egy kávéházba reggelizni. Reggeli közben Günther átadta a Kossuth jelvényeket, amivel Dolinay lepte meg a társaságot, és a múzeumokba való belépőjegyeket, mit Turin városa osztott ki számunkra. Reggeli után elváltunk Güntheréktől, is egy bérkocsit fogadtunk óraszámra. Itt már a bérkocsisok mind bérruhások, frakkos, cilinderes és fehér kesztyűs egytől egyig. Jegyünket megmutattuk a kocsisnak, s ő vitt bennünket a múzeumba... ...Onnét lejöttünk s megint kocsira ültünk és a fürdőházhoz hajtattunk. Sándor bement fürödni, én addig vártam, mert hölgyek csak délután fürödhetnek. Pedig nagyon jól esett volna a fürdés, mert aznap rettenetes volt a hőség. Miután Sándor megfürdött, lakásunkra hajtattunk. Felkerestük Günthert és megmondtuk neki, hogy Kossuth fogad. Hamar összeszedelődztünk vagy tizennyolcan, és kocsikra ülve Kossuth lakására hajtattunk. Felmentünk az első emeletre, hol Kossuth lakása van. Az előszobában egy szolga volt, ki a szobaajtót előttünk kinyitotta. Ebben a szobában fogadott Rutkayné és Kossuth Ferenc. Igen sok volt a bútor. Szekrények, virágállványok, valami hat kanapé és sok fotel. Mindannyian leültünk, Günther beszélgetett Kossuth Ferenccel, de igen halkan, nem értettem, hogy olaszul-e vagy magyarul. Hozzánk pedig Rutkayné beszélt, örömöt fejezte ki afölött, hogy egyszerre ilyen sok magyart lát, s mondá, hogy bátyja is mennyire meg van hatva a ragaszkodás és a szeretet által, mivel a magyar honfitársak iránta viseltetnek. Ekkor kijött Helfy és mondá, hogy bemehetünk: „Az öregúr fogad.” Szívem erősen dobogott, hogy most színről színre fogom látni hazánk e kimagasló történelmi alakját. Először Kossuth hálószobájába jutottunk, hol hamar körülnéztem. E szobának egy ablaka van az utcára, szép fehér függöny van rajta. Az ablakkal szemben van az egyszerű egy, fehér ágyterítővel, mellette éjjeliszekrény. Az ágytól jobbra a mosdó, balról pedig egy egyszerű ruhaszekrény s néhány szék. Ezen átmenve, kinyílt a másik ajtó, s mi szemben álltunk Kossuth Lajossal. Amint megláttam e tisztes aggot, szép hófehér hajával, jósággal teljes szemeivel, könny szökött szemeimbe, s mikor bemutattak és ő kezet fogott velem, némán, mélyen meghajtottam magam. Megtörténvén a bemutatás, néhány jogásszal pár szót váltott, s aztán elajánlva magukat egy másik ajtón át távoztunk. Dolgozószobájában van egy egyszerű íróasztal, rajta sok irat s egy megkezdett levél. A fal körül könyves állványok és szekrények, tele könyvekkel. A falon Petőfi, Deák, Kossuth és még néhány kiváló férfinak az életnagyságú arcképe. Lejöven kesztyűmet mindjárt lehúztam, még a napernyőt sem akartam vele megfogni, hogy Kossuth kezének a helyét ne szentségtelenítse semmi…” (Folytatjuk) 1889-ben 850 magyar útra kelt, hogy meglátogassa Turinban az olasz földön élő Kossuth Lajost. Egyúttal megtekintették a párizsi világkiállítást. Ezen az úton vett részt férjével Schwell Viktória, aki ekkortájt 27 éves volt és két gyermek édesanyja. Ő és férje szintén nagy Kossuth-tisztelők voltak, hiszen Viktória édesapja Kossuth iránti rajongása miatt egy ideig Kufsteinben is raboskodott. A fiatalasszony részletes naplót ír az izgalmas útról. A három éve előkerült naplót unokája, Henneberg Sándorné bocsátotta a Képes Újság rendelkezésére. Abból közlünk részleteket. Vas Népe 1993. augusztus 30. Hétfő Égtek, ütköztek az autók Tegnap reggel szirénázástól volt hangos Szombathely. Alig indult a nap, máris sok dolga akadt rendőröknek, tűzoltóknak, mentőknek. A „sort” egy Trabant 601-es nyitotta. Röviddel háromnegyed kilenc előtt a Gagarin úton a Jókai úti kereszteződés felé hajtott H .J. Trabantjával, amikor eddig ismeretlen okból – a vezető műszaki hibára hivatkozik –, belehajtott a menetirány szerinti jobb oldalon szabályosan parkoló Toyotába és Fiatba. A Trabant ezután kigyulladt. A tüzet a helyszínre siető tűzoltók oltották el. A személygépkocsi teljesen kiégett. A Trabant vezetőjét, aki sokkos állapotba került a mentők látták el. Szerencsére személyi sérülés nem történt, az anyagi kár azonban 230 ezer forint. Még el sem ült ennek a balesetnek a zaja, amikor ismét riasztották a rendőröket, mentőket. A Sörház utca, Petőfi Sándor utca kereszteződésében, az Ady téri benzinkútnál egy osztrák volkswagenes nem adott elsőbbséget a védett útvonalon haladó szombathelyi wartburgosnak. A csattanást követően a Wartburg felborult. A baleset során egy személy nyolc napon belüli sérülést szenvedett, az anyagi kár 120 ezer forint. Aki ezen a reggelen közlekedett a városban és a megyei útjain, tapasztalhatta, a széles, frontos időjárás jócskán zavarta a közlekedőket. Más kereszteződésekben is tébláboltak, bizonytalankodtak az autósok. Aki gyakran közlekedik, hamar észreveszi mindezt. Ilyenkor nem árt az óvatosság, az előzékenység. E két balesettől függetlenül jó ha nem feledjük. Vége a nyári vakációnak. Sokan tartanak hazafelé a nyaralásból, a lakótelepek környékén pedig egyre több iskolába igyekvő gyerekkel találkozunk majd. Ezért óvatosan vezessünk. b.a. Fotó: H.Cs. Kárpótlás meghurcoltatásért Július másodikán hatályba lépett a politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló torvény. Ettől a naptól vásárolhatják meg a kárpótlásra jogosultak az igénybejelentéshez szükséges formanyomtatványokat a postahivatalokban. Kárpótlásra azok tarthatnak igényt, akik 1939. március 11. és 1989. október 23-a között szenvedtek sérelmet. E törvény alapján azokat kárpótolják, akiket deportáltak, gettóba zártak, munkaszolgálatosok, hadifoglyok voltak, vagy az 1956-os forradalom elfojtása után börtönbe kerültek. Vagyoni kárpótlást is igényelhetnek az erre jogosultak; ilyenkor azonban a második kárpótlási törvényhez rendszeresített űrlapokat is ki kell tölteniük, és mellékelniük kell az igénybejelentéshez. Azoknak is új igénybejelentést kell tenniük, akik már adtak be kárpótlási igényt, nekik azonban nem kell újra beszerezniük a szükséges igazolásokat, csupán az összesített hatósági bizonylat számát kell feltüntetniük kérelmükön. A külföldiek és a hat hónapnál rövidebb idő alapján kárpótoltak kivételével a jogosultak az egyösszegű kárpótlás helyett kérhetik életjáradék folyósítását is. Ennek ideiglenes havi alapösszege 5000 forint, de a kormányzat szándéka szerint rövid időn belül elérheti a 11 ezer forintot is… is, hogy ehhez bármikor joga van. Ezt mindenkor jegyzőkönyvbe kell foglalni. Az alábbi eset a beismerő vallomás jelentőségét példázza. A többszörösen visszaeső vádlottat lopás és más bűncselekmények elkövetése miatt négyévi fegyházbüntetésre ítélték. Védőjével együtt enyhítésért fellebbezett. A másodfokú bíróság azt vizsgálta, hogy az elítélt az eljárás során milyen magatartást tantisított, hogyan védekezett stb. Kiderült, hogy bűnösségére kiterjedő beismerő vallomást tett. Hallgatás helyett beszélt, méghozzá saját terhére. Ebből a másodfokon azt a következtetést vonták le, hogy a beismerő vallomás súlya növekedett, azt az új körülmények között másképpen kell értékelni. A tapasztalat máris igazolja, hogy a vallomás megtagadása igen sok esetben bizonyítási nehézséget jelent. Ezért esetünkben a beismerés igen nyomatékos enyhítő körülménynek minősült. Ilyenkor ugyanis nyilvánvaló, hogy a vádlott megbánást tanúsít, továbbá elősegíti az ügy mielőbbi, a valóságnak megfelelő tisztázását. E szempontok alkalmazásával a bíróság a négyévi fegyházbüntetést enyhítette, a szabadságvesztés mértékét három év és öt hónapi időtartamban határozta meg. Tehát érdemes volt beismerő vallomást tenni. Dr. Perl István Parlamenti folyosó A Magyar Köztársaság elnöke kijelentette: a kormány válsága nem az ország válsága. Noha még nem tudni, hogy lesz-e kormányválság, s nem tudni, ha lesz, miként oldódik az meg, biztos vagyok benne, hogy az elnöki sugallat ellenére – pedig jó lenne, ha igaza lenne –, ma és itt, a kormány megrendülése az ország megingása is lenne. Ezt akkor is állítanám, ha nem a jelenlegi, hanem egy másik koalíció igyekezne a hajótörő szirtek között a nyílt tengerre kormányozni az országot. Értem én a köztársasági elnököt – lehet persze, hogy csak érteni velem –, mert úgy gondolom, amikor ezt mondja, arra gondol, „van jobb, van másik”, s nem figyel arra, hogy az a sokat gúnyolt stabilitás (persze csak itthon gúnyolják) súlyos bajaink közepette is mit jelent. Nem akarok most adatokat sorolni, mindenféle befektetések nagyságára hivatkozni, a négy égtáj közül három felé mutogatni és így igazolni a viszonylagos biztonság erényeit, csupán leszögezem azt, amit lelkük melyén persze az élcelődők is tudnak: a stabilitás ebben a forrongó, átalakuló térségben felmérhetetlen kincs. Az elnök kijelentése még a begyakorlott demokráciákban sem lenne mindig igazolható; a mi régiónkban pedig végképp nem fogadható el. Óriási hiba ugyanis elfeledkezni arról, amit pedig mindnyájan látunk, hogy ezekben az országokban, így Magyarországon is, egyidejűleg kell(ene) megoldani két, egymással szorosan összefüggő, egymást feltételező feladatot: a gazdasági és a politikai rendszer gyökeres átalakítását, mégpedig úgy, hogy lehetőleg egyetlen dominó se dőljön el, mert egyetlen dominó az egész sort felboríthatja. Ha most, egy kormányválság nyomán például idő előtti választásokat kellene kiírni, az a veszély fenyegetne, hogy véglegesen kidolgozott program nélküli, inkább csak improvizáló pártok ígérnék azt, ami éppen az eszükbe jut, közöttük olyan pártok is, melyek bizonyíthatóan kijelentettek, hogy alapvetően mást, mint a jelenlegi kormány, ők sem tudnának cselekedni. (Csak emlékeztetőül: ilyen értelemben nyilatkozott már Békesi László és Orbán Viktor is.) A pártok 1994 késő tavaszára, kora nyarára időzítve készülnek a választásokra, s félő, hogy az előrehozás kapkodásában végképp elfajulna az egyébként sem szépnek ígérkező választási kampány. Mindez, felkorbácsolt tömegindulatokkal, rendkívüli gondokhoz vezetne, s az ország anyagi és erkölcsi hitelét áshatná alá végzetesen. Egészen biztos, hogy legalábbis hosszú hónapokat veszítenénk, az elmaradó hitelekről, beruházásokról nem is beszélve. Egy szó, mint száz: a Magyar Köztársaság elnöke téved, amikor alábecsüli a lehetséges következményeit egy bekövetkez(het)ő kormányválságnak. A kormányzat végleges megrendítése egyetlen józanul gondolkodó politikai pártnak sem lehet érdeke. Az országnak pedig – végképp nem. Persze nemcsak az a baj, hogy – a látszat szerint – a Magyar Köztársaság elnöke rosszul értékeli a helyzetet. Még nagyobb baj, hogy Csurka István, mint egy sebzett oroszlán forr és zúz, s nincs válasza arra, hogy mi is történhet akkor, ha pártütése nyomán tényleg elfogy a kormányzati többség, ha valóra válik az, amit egyébként már meghirdetett: a kormány alól el kell vinni a pártot, de a frakciót mindenképp. A Magyar Nemzet június 5-i számában Kristóf Attila faggatta Csurkát, egyebek közt megkérdezvén őt: „Ha úgy hozná a sors, hogy ön miatt nem érné meg a kormány a következő választásokat, ez számos ember számára komoly csalódást okozna. Most ebben a sértett állapotában, mondjuk a pótköltségvetésnél nem fogja támogatni a kormányt? Barátait, követőit arra bírja, hogy ne támogassák? Bosszút fog állni a kizárásért?” A válasz: „ ...Bosszúállásról szó sem lehet. A pótköltségvetést majd be fogják nyújtani, amit előre tudok, az valóban tragikus. Tragikus, mert nagyon nehéz lesz megszavazni, különösen nekem, aki már az előzőnek az alapját sem szavaztam meg... Mi a rossz benne? Az, hogy még mindig nem találta meg a módját annak, hogy a külön jövedelmeket, a nagy jövedelmeket, az eldugott jövedelmeket megadóztassa...” Tipikus csurkai felelet. A jelenség, amiről beszél, akár igaz is lehet. Csak arról nem szól, mit kellene tenni. S ha miatta (is) megbukik a kormány, akkor máris lesz megoldás olyan gondokra, melyekkel a mienkénél kifinomultabb adórendszerrel bíró országok is nehezen birkóznak meg? Vagy Csurka István és Göncz Árpád, más és más oldalról indulva ugyanúgy gondolkodik? Mi pedig legyintsünk rezignáltan; lássuk uramisten, mire mennek együtt! SPEIDL ZOLTÁN HETI MAGYARORSZÁG 1993. június 11. | |
