 |
    |
 |
IRODALOM, MŰVÉSZET Székely László emlékezete Vas megye „poeta doctusa” Ravatal az oltár előtt. Az örök láng fényességében az apát úr koporsója; rajta egy misekönyv, egy áldozati kehely és egy apáti süveg. Egy hosszú, tartalmas papi pálya jelképei. A koporsóban dr. Székely László pihen, aki életének 98. évében - a betegek szentségével megerősítve - csendben elhunyt. A kőszegi plébániatemplom zsúfolásig megtelt; az egyházmegye papjai stólával, karingben fogják körbe a ravatalt. A szertartást dr. Konkoly István megyés püspök vezeti, szentbeszédében - veretes, szép szavakkal - ő emlékezik meg a halott életútjáról, papi és költői pályája nevezetes állomásairól. Az elhunyt csaknem másfél évtizeden át ennek a városnak volt plébánosa, az ötvenes évek elején innét indult a kényszerű számkivetésbe. Évtizedeken át Győrváron és Gasztonyban a lelkek gondozója, életének 90. esztendejében innét ment pihenni a nyugdíjas papok székesfehérvári otthonába. Nemcsak pap, író és költő is volt egyszemélyben. Tollát az üldözések éveiben sem vehették el tőle, írásai akkor is, és szinte élete végéig eltaláltak az olvasóhoz. Kőszeg is az egyházmegye tisztelgők százaival együtt búcsúzott Székely Lászlótól. A gyászmisén paptársai, majd a város hívei nevében Mosonyi István nyugdíjas tanár idézte fel emlékét. Gyászolók hosszú menete kísérte a temetőbe, ahol Básthy Tamás polgármester mondott megható búcsúbeszédet. Székely László pap-költő elődje, a papi és az írói pályán egyaránt nagy nevet szerzett Kincs István mellett lelte meg örök nyugvóhelyet a kőszegi temetőben. Utolsó volt azok között, akik megteremtették a modem vasi irodalmat e század első felében, s utat nyitottak a provincializmusból az egyetemesség felé. Még a boldog békeidők Monarchiájában született Budapesten 1894-ben. A messzi Tirol fővárosában, Innsbruckban tanult teológiát. Zalában, Vasban káplánkodott, Szombathelyen tanárként, Kőszegen plébánosként szolgálta népét. Közben háborúkat és békéket élt meg, s tapasztalnia kellett sokszor a krisztusi elvek megcsúfolását, a gonoszságot, de a szeretetet és az emberséget is. Ezért a papi szolgálat mellett elkötelezettje lett az irodalomnak is, mert - mint egy interjúban maga mondta - „egy mélyen keresztény lélek kisugározza önmagát.” Több nyelven beszélő, mély műveltségű, széles látókörű ember volt. Ez a sokoldalúság jellemezte irodalmi munkálkodását is. A húszas évek közepétől jelentek meg verseskötetei Szombathelyen, melyeken az Arany János-i hagyományok tisztelete és az Ady-féle modem formák hatása érződött. Műfordítással egész életében foglalkozott, így adta ki Jób könyvét és az Énekek énekét. Elmélkedései, szentbeszédei bölcs gondolataikkal, megszerkesztettségükkel, tiszta magyarságukkal a műfaj példái voltak. Kedves humorú meséit a harmincas-negyvenes évek fordulóján gyermektársaimmal együtt izgatottan vártuk a Kis Hitterjesztő-ben, hogy megismerhessük Paca Pali hajmeresztő kalandjainak újabb fejezeteit. Kritikái nemcsak a vasi lapokban jelentek meg, hanem a Katolikus Szemle, a Magyar Kultúra és más országos kiadványok is szívesen közölték írásait. Ezek az írások nem a szokásos vidéki dicsérgetések voltak, hanem valódi elemző műkritikák, melyek ma, több mint fél század után is igazak, példaszerűek. Így volt legigazabb kritikusa vasi írótársainak, mert tisztelte bennük az írót - ezért nem akadt ellensége sem. Nemcsak alkotott, szervezte is az irodalmat, az irodalmi életet, mint a szombathelyi Faludi Ferenc Irodalmi Társaság elnöke, a Vasi Szemle és az Írott Kő alkotó munkatársa. 1950 után az ő sorsa is száműzetés lett. Kőszegről Győrvárra került, majd több mint két évtized után a még kisebb Gasztonyba. Publikálásról már szó sem lehetett. Emberi és írói nagyságát mutatja, hogy a magányban, a reménytelenségben is - amit ő sosem érzett annak, mert mindenhol Isten szavat hirdethette híveinek - tovább alkothatott és alkotott, mert hitte, hogy az értékekre a jövőnek van szüksége. Költői munkássága az öreg Aranyt idézi. Elbeszélő költeményeiben a magyar nyelv és a klasszikus versformák művésze maradt, epigrammáiban pedig az önirónia és az emberi bölcsesség nyilatkozik meg. Bár a hetvenes évek közepétől újra megjelentek versei, sőt a nyolcvanas években szentekről szóló elbeszélő költeményei is, de évtizedek termése maradt kéziratban, köztük elmélkedések, prédikációk, verseskötetek, mesék, műfordítások, helytörténeti és néprajzi munkák, sőt még olyan kuriózumok is, mint a Papi adomák két kötete. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Gasztonyban többször meglátogattam. Derűs volt, s a könyvek világa vette körül. Szívesen mondta magnószalagra verseit, emlékeit. Biztattam, írja meg emlékezéseit, hiszen a vasi irodalom formálója, sok - évtizedes tanúja volt. Szelíd mosollyal mondta: „Minek tévedéseinket és butaságainkat mások elé tárni.” Most elment az örök hazába, de bölcsességét „emberi kisugárzását” jó lenne érezni, olvasni ezután is. Ács László Irodalmi örökségünk A szirtnek álma van Az ember - szinte egy életen át - mindig szép szeretne lenni. Ifjú éveiben el is követ érte mindent. Még erőlteti is! Később aztán, ahogy közelít a bölcsességhez, jóformán már semmit sem tesz érte. S mily különös; a szépség ekkor környékezi meg leginkább. Egy ember arcát nézem. Öregember gyönyörű élőszobor-arcát. A keze reszketeg; írásra mozdul, nyolc évtizednyi parancsnak engedelmeskednek a meggémberedett ujjak, s a betűk szálkás alakjában föltámad az örök-élet. Székely László, a Gasztonyban élő pap-költő dedikálja legújabb könyvét. Pár héttel ezelőtt látott napvilágot az Ecclésia kiadásában. Majsai Mór szerzőtárssal egy kötetben jelent meg Íme, a te anyád címmel az a verses elbeszélése, amely a „biblikus szövegek” -stílusában ugyan, de nagyon is a nép, tehát a mindennapok nyelvén, világos, szép, élvezetes stílusban mondja el a Szent család történetét. Székely László gasztonyi plébános elküldte hozzánk ezt a könyvet „szíves ismertetés végett”. A két társszerző - mint a könyv fülszövegében is olvasható - életművük legjavát nyújtják az olvasónak. Engem elsősorban Székely László „megnyilatkozása” érdekel. Hosszú-hosszú ideje készülök hozzá, régóta tervezem az utazást, amely nem is annyira a mába, sokkal inkább a múltba vezet. A szerző ugyanis korábban több könyvvel gazdagította irodalmunkat, s a szűkebb pátria különösen sokat köszönhet neki. A két világháború közti Szombathely irodalmi életének egyik lelkes szervezője volt ő, az akkoriban megalakult Kultúregyesület irodalmi szakosztályának sokáig elnöke. Mint azt Bárdosi Németh János Utak is útitársak című könyvében megírta: az ő vezetése alatt alakult át az irodalmi szakosztály Faludi Ferenc Irodalmi társasággá. „Örültem az irodalmi névadásnak, mert Faludi Ferenc nem az a nemesi, papos ember irodalmunkban, ahogy hiszik. Szabó Lőrinc nagyszerűen mutat rá, hogy a „cseléd néptől” tanulta a magyar szóejtést. Verseiben gyakran a népdal ősi tüzei élnek. Hatása sokáig érződik: Berzsenyi, Csokonai is tanultak nyelvi erejétől...” - írta Bárdosi Németh János. Tudósít arról, hogy Székely László elsősorban a megyéből elszármazott írókat szólaltatta meg folyóiratukban, az Írott Kőben. Nagy előszeretettel vonultatta fel őket, kiszorítva a társaság dobogójáról a „dilettánsok hadát”. - Székely Lászlót elsősorban műfordító és kritikusként tisztelték, de költői hitele is mind teljesebbé vált. Első könyve: A szirtnek álma van - innen kölcsönöztük jelen írásunk címét - akkoriban látott napvilágot. A kor hangulatában, stílusában fogant verseket jó szívvel fogadták, hiszen a vallásos költemények mellett olyan írások láttak napvilágot, amelyek az egyszerű nép lelkiállapotának is hű kifejezői voltak. Aztán nem sokkal később megjelent újabb könyve Sziromeső címmel, majd ezt követte 1932-ben A partonülők panasza, 1934-ben pedig az És a mi lelkünk nyughatatlan című kötete. Több mesekönyvet is írt, az ifjúság írójaként is számontartották. Gazdag Erzsivel a nyugat-dunántúli írócsoport elnökével hessentjük el az idős költő délelőtti magányát. Ő is régóta készült Székely Lászlóhoz, aki legelső verseskönyvéről, az Üvegcsengőről hajdanán máig emlékezetes méltatást írt. Kint harsan az élet, idebent az elöregedett bútorok, megbarnult faliképek csöndjében írógép kopog. A költő leveleket ír, barátaival tudatja: pár nap múlva végleg elköltözik innét. Fehérvárra megy a „szeretet-otthonba”. Egy híján 90 esztendő roskad a vállán; egyedül élni már nem lehet... Megtudja, kik vagyunk, honnan jöttünk, valamicskét felderül az arca. - Oh, milyen váratlan öröm - rebegi. Az öröm bennünk fészkel; milyen jó, hogy meg itt találtuk; egy hét múlva már hiába kopogunk ajtaján. Az emlékezet megfiatalítja. Régi barátok neve csendül: Váth Jánosné, Őz Iváné, Kocsis Lászlóé, Finta Sándorra és a legutóbb távozott Bardosi Németh Jánosé. Aki egy kicsit is ismeri a szűkebb pátria irodalmi múltját, annak sokat mondanak e nevek. - - Fintától nagyon sokat tanultunk - emlékezik Székely László és újabb nevek jutnak az eszébe. - Egyszer öt költőt mutattam be. Köztük volt az akkor még kisdiák Weöres Sándor, meg a tragikusan korán elhunyt Pálma László. Weörest csodagyereknek írtam, mert észrevettem zsenijét. Akkoriban Pável Ágostonéknál lakott, mint kosztos diák, de gyakran eljött hozzám is egy kis tere-ferére. Jóeszű gyerek volt, csak az algebrát nem szerette. Derülünk. Majd a Kultúregyesületre terelődik a szó. - Különböző- volt az igénye és az ínsége a közönségnek. Volt, amikor zsúfolásig megtöltötték a termet, később csalogatni is nehéz volt az embereket. A Faludi Társaságnál újra visszatér Weöresre. - Jó nagyokat lépett, akkorákat, mint ő maga, - nevet a távoli múltba. Aztán kérésemre előszedi féltve őrzött könyveit. Azt is, amely kéziratban a legutóbbi évek verstermését őrzi, azt is, amely legutóbb jelent meg. Levelek után kutat, kettőt kiemelt a kötegből. Az egyiket Weöres Sándor, a másikat Rónay György küldte. Weöres Sándor ezt írta kéziratáról: „Székely László elbeszélő költeménye páratlan, örök értékű munka. Korunkban az idegesen szaggatott, rövid versek korában, példátlan ez a nyugodt menetű epikus vállalkozás. Itt minden egyszerű és érthető, ezért örökmodern; sok tekintetben rokona olyan középkori műveknek, mint nálunk Alexandriai Szent Katalin verses legendája a XV. Századból. Csupa átszellemültség, szelíd táj, érdekes olvasmány. Olyan szuggesztív, hogy némelyik részét nem lehet könnyek nélkül olvasni. A magyar irodalom szegényítése volna, ha ez a remekmű kiadatlan elkallódott volna...” Rónay György leveléből: „Székely László nevét jól ismerik, akik többé-kevésbé otthonosak a Nyugat második nemzedékével egykorú magyar költészetben. Ő azonban mindig szívesen húzódott el a lírától, költői hírverésektől; hangja is halk és „finom” (a szó legjobb értelmében) némely harsányabb kortársához képest. Ez a kézirata még azoknak is meglepetés, akik előtt költészete nem ismeretlen. Költői magatartását leginkább talán egy népi ihletéseknek engedő középkori freskó festőjéhez lehetne hasonlítani mind tiszta, világos, szép színei, mind áhítatos, naiv vonalvezetése, mind mesterkéletlen kompozíciója révén... Friss, üde, a legjobb értelembe véve „népi”, vagyis a népi képzeletjárásra és szemléletre, hagyományokra megy vissza, anélkül, hogy bármiféle folklórizmus mesterkéltségébe esnék...” Lehet-e, kell-e bármit hozzátennünk ezekhez a mesterektől való szavakhoz? Egy 89 éves aggastyán végkielégítésének is szép lenne ez az elismerés. Székely László élete így múlt el: parókiák csendjében, magányosan, de mindig hallgatózva a külső világ neszeire. Az irodalom szüntelenül érdekelte, a szűkebb pátria rezdülései is. Szombathely, Kőszeg, Győrvár, Gasztony; ezek voltak az ő stációi, hosszabb állomásai. Hogy élt, gondolkodott, hogy néha bölcselkedni volt kénytelen; könyvek, folyóiratok, kéziratok bizonyítják. Az egykori szabómester fia, a hatgyermekes család sarjadéka nem repült be túlságosan nagy ívű pályát. Ám ő ezt a repülést is nagyon szépnek hiszi, látja. A szirtnek álma van - írta ifjúsága teljében költeményei fölé. Miért? Arcán elsimuló, szinte véget nem érő mosolygás rá a válasz. Pósfai János Gazdag Erzsi József Attila-díjas költővel, az Írószövetség vasi csoportja elnökével Gasztonyba indulunk. A fecskeszárnyú tavasz már meghozta üzenetet: illatos, langyos a levegő, fűszagú szél borzolja a bokrokat, lassan felszáradnak az útmenti tócsák. Régóta tervezgettük ezt az utat, de valami miatt mindig elmaradt a látogatás. Most felfrissítik az emlékek a költőnőt; első könyvét, az Üvegcsengőt Székely László méltatásával ismerte meg az olvasóközönség. Akkoriban többször találkozott a papköltővel, aki a papneveldében keresztény bölcseletet tanított, s a Kultúregyesület irodalmi szakosztályának ő volt a vezetője. Azt már Bárdosi Németh János Utak és útitársak című memoárkötetéből idéztük, hogy az irodalmi szakosztályt végül is Székely László alakította át Faludi Ferenc Irodalmi Társasággá. Munkatársa lett az Írott Kőnek, amelyben elsősorban a megyéből elszármazott írókat, költőket szólaltatta meg. Nagy előszeretettel fedezte fel a tehetségeket, s örült, ha a társaság dobogójáról a „dilettánsok hadából” sikerült egyet-egyet kiszorítani. A szűkebb pátria sokat köszönhet Székely Lászlónak - állapítottuk meg útközben. Nemcsak írásaiért, egymást követő verseskönyveiért, hanem azért a buzgó szervezőmunkáért, amellyel a szűkebb haza irodalmi és művészeti életét gazdagította. Eleinte a műfordítót és a kritikust tisztelték benne, ám költői hitele is csakhamar kiteljesedett. Első könyve: A szirtnek álma van, 1928-ban látott napvilágot. A kor hangulatában, stílusában fogant verseket ugyanolyan jó szívvel fogadták, mint a fordításában megjelent Énekek énekét, a Jób könyvét, vagy más hitbuzgalmi írásait, ám ebben a kötetében a vallásos költemények mellett olyan versek is eljutottak olvasóihoz, melyek az egyszerű nép lelkiállapotát fejezték ki. Pár év múltán a Parton ülők panasza című könyvében ez a hang még inkább felerősödött. Egy évvel később az És a mi lelkünk nyughatatlan című kötetében pedig végérvényessé tette írói-költői felelősségvállalását, elhivatottságát. Négy év múlva jelent meg a Sziromeső, aztán sok-sok éves kényszerű hallgatás után 1982-ben Íme a Te Anyád címmel a Szűzanyáról szóló verses elbeszélése, valamint a Szent Mártonról és az Alexandriai Szent Katalinról szóló legendája. Utolsó könyve, a Szolgáló költészet saját kiadásban látott napvilágot 1985-ban. Arról, hogy Székely László miként került Gasztonyba, egyetlen szó sem esett ezen az úton. Kint harsant az élet, a parókia mély csöndjében írógép kopogott. A papköltő leveleket fogalmazott, barátaival tudatta: pár nap múlva végképp elköltözik Gasztonyból, Fehérvárra megy a „szeretetotthonba”. Egy híján 90 esztendő roskad a vállán, egyedül élni már nem tud. Megörült a látogatóknak. „Milyen váratlan öröm - rebegte. Az öröm bennünk fészkelt: milyen jó, hogy még itt találtuk, egy hét múlva már hiába kopogtunk volna az ajtaján. Beszélgetés közben az emlékezet valósággal megfiatalította az agg költőt. Régi barátok neve csendült: Váth Jánosné, Őz Iváné, Kocsis Lászlóé, Finta Sándorra és a legutóbb távozott Bardosi Németh Jánosé. Aki egy kicsit is ismeri a szűkebb pátria irodalmi múltját, annak sokat mondanak e nevek. - - Fintától nagyon sokat tanultunk - emlékezik Székely László és újabb nevek jutnak az eszébe. - Egyszer öt költőt mutattam be. Köztük volt az akkor még kisdiák Weöres Sándor, meg a tragikusan korán elhunyt Pálma László. Weörest csodagyereknek írtam, mert észrevettem zsenijét. Akkoriban Pável Ágostonéknál lakott, mint kosztos diák, de gyakran eljött hozzám is egy kis tere-ferére. Jóeszű gyerek volt, csak az algebrát nem szerette. Jót derültünk. Aztán a Kultúregyesületről kezdett beszélni. - Különböző volt az igénye és az ínsége az akkori közönségnek. Volt úgy, hogy zsúfolásig megtelt a nagyterem, máskor meg csalogatni kellett az embereket. A Faludi Társaságról szólva újra visszakanyarodott Weöres Sándorra. - Jó nagyokat lépett, akkorákat, mint maga - nevetett hozzá. Aztán kérésünkre előszedegette féltve őrzött könyveinek egy-egy példányát. Azt is, amely épp akkor jelent meg. Örömmel mutatta meg Weöres Sándor értékelő sorait a kéziratról „Korunkban az idegesen szaggatott, rövid versek korában, példátlan ez a nyugodt menetű epikus vállalkozás - írta Weöres. Itt minden egyszerű és érthető, ezért örök modern; sok tekintetben rokona olyan középkori műveknek, mint nálunk Alexandriai Szent Katalin verses legendája XV. századból. Csupa átszellemültség szelíd táj, érdekes olvasmány. Olyan szuggesztív, hogy némely részt nem lehet könnyek nélkül olvasni. A magyar irodalom szegényítése volna, ha ez a remekmű kiadatlan elkallódott volna.” Nem kallódott el. Majsai Mór Boldogasszony anyánk című művével egy kötetben látott napvilágot Székely László Szűz Máriáról írt életrajza. S talán az említet példa ragadtatta arra az idős költőt, hogy az Íme, a Te Anyád című verses műve együtt közreadott két legendát s az egyik ezek közül Alexandriai Szent Katalin legendája. A gasztonyi látogatás életre szóló élmény maradt. Székely László nagyon örült Gazdag Erzsinek, együtt sok közös, irodalmi találkozás emléke támadt föl azon a délelőttön. A látogatás után, dedikálva megküldte új könyveit. Éveken át leveleztünk, pár éve az acélmisére szóló meghívó is megérkezett. s készültem hozzá, hogy egyszer majd meglátogatom Székesfehérváron. Ez a látogatás, sajnos már soha nem valósulhat meg. Törékeny alakja, finom vonásai megjelentek előttem, míg álltam koporsója mellett a kőszegi templomban. Székely László emléke, irodalmi hagyatéka örök érvényű, erőt és útmutatást ad. A példa értékű élete, életfelfogása nemzedékek számára jelöli ki az utat. A szűkebb haza irodalmi életének megbecsült alakja volt és marad; embersége, szelleme sokáig és messze sugárzik. Pósfai János Kaczmarski Zoltán Az üldözött Valamiképpen a sors rendeltetése volt, hogy az addigi apátplébános és ismert író, Kincs István közvetlen utóda, követője egyházi tisztséget és irodalmi munkásságot tekintve egyaránt az a Székely László lett 1938-ban Kőszegen, akinek alkotó életéről, műveiről ezen az oldalon kap méltatást a kedves olvasó. Székely Lászlót mindössze két esztendő választotta el attól, hogy ő is azt a ritka magas kort érje meg, mint egy másik ugyancsak itt élt evangélikus testvére és írótársa, Torkos László. Az életkörülmények tekintetében azonban már jóval nagyobbak voltak az eltérések mindkét elődjétől. Amazok háborítatlan szolgálhatták - hivatásukat, alkothatták békességben, neki viszont a második világháborút követő években egyre durvább zaklatásokkal kellett szembenéznie. Egyenes ember volt, bátor, szókimondó. Nem rejtette véka alá véleményét, a szószéken és más fórumokon, a hivatalosan erőltetett ateista propagandáról és az azt támogató hatósági intézkedésekről. Ez volt az egyik „nagy bűne”. A másik az -a szuggesztív erő, ami belőle, mint lelkipásztorból kisugárzott. Jelenség volt. Gyermekkoromból emlékszem éjféli miséire, ahol apátsüvegben, fehér kesztyűben, ministránsok, káplánok sorfala között vonult a gyönyörű főoltárhoz. Megszólalt a híres orgona, majd utána a fúvószenekar a karzaton... Aztán a pisszenés nélküli érdeklődő csend a prédikációi alatt. Gyönyörűen tudott beszélni! Élőszóban elmondott irodalmi esszé volt mindahány. Bárha csak ma is lenne az egyházban e téren is elégséges méltó követője!... Családokat látogatott, egyesületeket vezetett, hitoktatott. Egy év alatt építtette újjá az 1947-ben leégett Kálvária-templomot. Nos ilyen megszállott apátplébánosra - városon legalábbis - nem volt szüksége a Rákosi-diktatúrának. A végső lökést eltávolításához 1952-ben az a szenvedélyes fellépése váltotta ki, amellyel tiltakozott a városháza (akkor már tanács) homlokzatán lévő freskó otromba bemeszelése ellen. Ezt az ágálást már nem tűrték a helyi hatalmasságok és partfórumokon kijárták, hogy Székely Lászlót elhelyezzék Kőszegről. - Kényszer hatására kellett elmennie abból a városból, amelyet azon túl is mindenekfelett a magának vallott, és amelyet testamentuma szerint végső nyughelyéül választott. „Bizonyára tudja is érzi is,- hogy az országnak talán legszebb városkájában él, s egyik legegészségesebb vidékén. Tudom, nem adatik meg nekem, hogy még egyszer végigsétálhatnék a régmúltat idéző, romantikus belvárosban, vagy kirándulhatnék az ottani hegyekbe erdőkbe” - írja bánatos nosztalgiával kései utódjának, Kálmán Dezsőnek még 93 évesen is, 1987 szeptemberében. is emlékeztet szerényen: „A plébánia udvarán díszlik egy diófa, azt én ültettem el 1950-ben. Gyümölcséből ugyan sohasem ettem, de attól tartok, hogy ez az egyetlen maradványa ottani működésemnek...” Istennek hála, nem így van. Az az őszinte gyász, ami halálhírét fogadta városában, s a hatalmas embertömeg, mely utoló6 útjára kísérte kedden, ékes bizonyítéka, hogy a „száműzetésben” távol töltött több mint emberöltőnyi idő nem feledtette lelkipásztori működését; nem homályosította el az emberi és írói nagyságának kijáró emberi tiszteletet. Aki hallotta egyetlen szentbeszédét, aki olvasta valamely művét, az mindig emlékezni fog rá. Aki pedig tőle kapta az istenhitet, nem dobja el azt magától soha. Nemcsak azt a diófát, hanem a temető fáit is ő ültette. Suhogásuk fogja kísérni mostantól békés álmait. Lakatos Ferenc 1992. január 11. Szombat Kőszeg, 1992. jan. 11. Vas Népe Hosszú gyászmenet Hajdani, hűn szeretett plébánosától búcsúzott Kőszeg ezen a héten. Dr. Székely László apát urat ezrek és ezrek kísérték utolsó útjára. Mert író, költ6óő volt, azok is ott voltak a végső búcsúzáson, akik csak írásaiból ismerték. A papköltőre lapunk 6. oldalán emlékezünk. GYÁSZHÍREK A Szombathelyi Püspök - a hozzátartozók nevében is - fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva jelenti, hogy DR. SZÉKELY LÁSZLÓ c. apát, ny. plébános, acélmisés áldozópap, az egyházmegye nesztora, életének 98., pappá szentelésének 74. évében, 1991. december 27-én a székesfehérvári Országos Nyugdíjas Papi Otthonban - a betegek szentségével megerősítve - csendesen elhunyt. Szeretett paptestvérünkért az engeszteld, koncelebrációs szentmisét 1992. január 7-én, kedden délelőtt tizenegy órakor mutatjuk be a kőszegi Jézus Szíve plébánia-templomban. Holttestét a szentmise után közvetlenül a kőszegi temetőben helyezzük nyugalomra boldog feltámadás reményében. (181) Székely László Fehérlófia Én voltam Fehérlófia, Én utaztam a griffmadáron. Be szép volt! Úszott az égen Az én szárnyas, bátor batárom! Arcunkon ittas áhítat volt És a szárnyunkon fenség, Mert mély az ég - s mi benne úsztunk – És milyen mély a végtelenség. Amott a gyémántkirály vára! Madaram, szálljunk, szálljunk arra! „Ha nem lakom jól két karoddal, Leroskadok a holt avarra. Nekem is volt, de szárnyba fejlett Két küzdelmes, serény karom. Kar és szárny sok, halandó vállon. A karod add, add, akarom!” - Az én karom kell a világnak, Csűrbe vágyó, érett kalásznak. Mécsvivőnek kell s áradáskor Izmos, merész élethalásznak. Nem, nem adom, te szörnyeteg vagy! A griff megszédült, földre lankadt S az irigy föld eltörte szárnyát, Két jó karom és álmainkat. Bénán ballagtam bús ekémhez S azóta szántok, egyre szántok. De ha madár kering fölöttem, Megáll a munka, felkiáltok: Jaj, robotos napok és esték! Jaj, börtönöm, szűk, szürke ég! Ó griffmadár, be szép volt egyszer! Eljössz-e még? Szállunk-e még? Dr. Székely László Szhelyen teológiai tanár Rábakovácsiban kb. 1937 plébános Kőszegen, majd Győrváron, majd Gasztonyban. Nyugdíjba Székesfehérvárra ment az öreg papok házába. | |
