Horthy Miklós újratemetése Kenderesen

A miniszterelnök koszorút küldött, és családjával képviseltette magát
Horthy Miklós újratemetése Kenderesen


Immár magyar földön, a kenderesi családi kápolnában nyugszik vitéz nagybányai Horthy Miklós egykori kormányzó, akinek földi maradványai Portugáliából érkeztek a gyászszertartás helyszínére. A volt államfő és felesége, Purgly Magdolna koporsóját, s az idén elhunyt fiúk, ifjabb Horthy Miklós hamvainak urnáját szombaton a kenderesi temetőben felállított baldachin alatt ravatalozták fel. Az újratemetést – Horthy végakarata az volt, hogy magyar földben nyugodhasson – a Magyar Tengerészek Egyesülete kezdeményezte.

A szombati gyászszertartásra több mint ötvenezren érkeztek Kenderesre. A Horthy-család tagjai közül 56-an jöttek el. A búcsúztatáson ott volt a hazai közélet számos képviselője, köztük Boross Péter, Für Lajos, Surján László, Balsai István, Kádár Béla, Nagy Ferenc József, Szabó Tamás és Kiss Gyula, Antall József közvetlen családtagjaival képviseltette magát. Elsőként vitéz Radnóczy Antal, a Vitézi Rend főkapitánya tisztelgett a rendjüket alapító Horthy Miklósnak, majd Baranyi Mihály, Kenderes polgármestere tartott beszédet. Kéri Kálmán nyugalmazott vezérezredes egyre fogyatkozó számú tiszttársai nevében beszélt, azok képviseletében, akikkel még együtt esküdtek fel a kormányzóra. Emlékbeszédet tartott Hegedűs Lóránt püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke is. Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, a néhai Horthy István kormányzó helyettes felesége a ravatalnál köszönetet mondott mindazoknak, akik az újratemetést lehetővé tették, s tisztelegtek az elhunytak emléke előtt. Ifjabb Horthy István a ravatal előtt felidézte nagyapja emlékét. Az ökumenikus egyházi szertartást Kocsis Elemér, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Szalai Pál kenderesi lelkipásztor, és Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke mutatta be. A kriptában a tengerészek búcsúztak egykori főparancsnokuktól. Az újratemetés záróaktusaként koszorúkat helyeztek el a kápolnában – koszorút küldött Kenderesre Antall József miniszterelnök -, majd a végtisztességet tévő gyülekezet elénekelte a Himnuszt. Az egykori kenderesi Horthy-kastély parkjában felavatták Horthy egyenruhás bronz mellszobrát.

„A kelet-európai történelem kellemetlen szokása”
Die Welt: a Horthy-temetés megosztja a magyarokat


Több külföldi lap véleménye szerint Magyarországot megosztotta Horthy újratemetésének megítélése. A Der Standard és a Die Presse budapesti tudósításában összegzi a vitát, s mindkét lap lényegében úgy látja, hogy az előzetes megnyilatkozások ellenére a temetésnek van némi hivatalos felhangja.

„Horthy Miklós egyesek számára hős, mások számára visszataszító személyiség. Kétségtelenül egyik sem volt, de nem könnyű megítélni történetét” – írja a katolikus irányzatú francia La Croix budapesti tudósítója. A cikk „bonyolult és ellentmondásos személyiségnek” nevezi az egykori kormányzót. „Horthy újratemetése nem javítja az egyébként is meglehetősen feszült szlovák-magyar viszonyt” – írja a La Libre Belgique című brüsszeli napilap. „A kelet-európai történelem kellemetlen szokása, hogy kikel a sírból és riogatja az élőket. Magyarország néhai vezetői különös előszeretettel teszik ezt, és az utolsó a sorban most Horthy Miklós” – írta a Financial Times című brit lap. – „Bár Magyarország általában az egyik leghaladottabb az új demokráciák közül, a rég halott vezetők kiásása és újratemetése meglehetősen morbid gyakorlat ott” – tette hozzá. A The Guardian budapesti tudósítója azzal kezdte „Magyar miniszterek Hitler szövetségesének újratemetésén” című tudósítását, hogy a Hitler-szövetséges háborús vezető temetése keserűséget és ellentmondást keltett Magyarországon, és aggasztja a szomszédos országokat. „A (magyar) baloldali ellenzék véleménye szerint egy olyan embert tesznek meg ismét nemzeti jelképpé, aki fasisztaként területi követelésekkel lépett fel a szomszédokkal szemben. Valóban ez volt ő?” –tette fel a kérdést a berlini Die Welt. – „Horthy Antonescu román marsallal vethető egybe. Antonescu is
is csak szükségből kötött szövetséget Németországgal, a zsidókat ő is főleg megszállt vidékeken üldözte, s a háború vége felé ő is szakított Németországgal. Antonecsu (emléke) is reneszánszát éli Romániában. Itt, amint a Horthy újratemetését övező díszpompa esetében is, a nemzeti azonosságtudat helyreállításának igénye játszik szerepet.”. A Die Welt szerint a Horthyra való emlékezés megosztja a magyarokat, s a hamvak hazahozatala „a konzervatív kormány belpolitikai bajait is” feltárja. „A politikai színkép jobbszélét nagymagyar jelszavakkal elfoglaló, Csurka István körül csoportosuló nemzeti érzelmű erők megváltak a kormánypárttól. Antallnak ezeket a választói rétegeket vissza kell szereznie. Tisztelgése Horthy előtt fejbiccentés jobbra” – írta a Die Welt

Vas Népe, 1993. szeptember 6., hétfő


A huszonöt esztendeje működő debreceni búvárklub hatalmas horderejű vállalkozásba kezdett. A búvárok elhatározták: kikutatják a Szent István csatahajót belülről; azt a hajót, amelyet 75 évvel ezelőtt, 1918. június 10-én süllyesztett el az Adrián az olasz Rizzo korvettkapitány két torpedója. Vajon mi rejtőzhet még ennek a dreadnouhgtnak a gyomrában, s mi az, amit a felszínre lehet – érdemes – hozni belőle?

A Szent István nevét viselő csatahajó megépítése annak idején nemzeti ügy volt. Azzá tette az, hogy a magyar országgyűlés által megszavazott pénzből, magyar nyersanyagból, magyar hajógyárban és magyar területen épült. A korabeli sajtó rendszeresen foglalkozott vele, nyomon követte építésének mozzanatait. A hajó gerincét 1912. január 29-én fektették le a Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. fiumei telepén, s már 1914. január 17-én elérkezett a vízre bocsátás fölemelő és ünnepi pillanata. A vízre bocsátással egybekötött hajókeresztelőn az uralkodót Mária Terézia főhercegnő képviselte, de jelen volt csaknem a teljes magyar királyi kormány is, gróf Tisza István, miniszterelnökkel az élén, csupán a trónörökös Ferenc Ferdinánd hiányzott. Pedig ő volt a haditengerészet nagy pártfogója, a flotta fejlesztésének sürgetője, aki soha el nem mulasztotta volna egyetlen hajónak a vízre bocsátását sem. Csakhogy ez Magyarországnak volt egyik büszke pillanata…

Szent István plakett

A korabeli tudósító egyebek között ezt vetette papírra: „A Szent István az első nagy csatahajó, mely magyar földön, a magyar szakértelem, a magyar ipar igénybevételével épült. Reméljük, hogy ez közelebb fogja hozni haditengerészetünket a nemzet szívéhez, s elő fogja mozdítani a hadiflotta nagy nemzeti jelentőségének és hivatásának a kellő megértését széles e hazában…” A hajóra ezután kerültek föl a tornyok, a hidak, a daruk és a lövegek… Közben kitört a világháború, meg kellett gyorsítani a munkát. A hajót a haditengerészet így is csak 1915. december 13-án vehette át, helyezhette szolgálatba. 1916. január 6-án a hajó legénysége ünnepi díszt öltött, s a hajó oltárt állítottak fel. A haditengerészet parancsnokának, Anton Haus tengernagynak és kíséretének a megérkezése után Sági József hajókáplán misét mondott. Majd a Magyar Adria Egyesület képviseletében Sztankovich Miklós

Ez év szeptember 10-i lapszámukban foglalkoznak az időről időre visszatérő témával: hazánk lélekszámának lassú, de gyorsuló apadáséval, az abortuszok ijesztő számával, az Európában nálunk legalacsonyabb várható életkorral. És mindenki tanácstalanul meditál, kétségbeesve keres megoldásokat. Nem találjuk okát, pedig például az elmúlt évtizedek 5,5 millió abortusza (ami nagyobb vérveszteséget okozott hazánk lakosságának, mint a török háborúk okozta pusztítás Hunyadi János harcaitól az 1711-es szatmári békekötésig) könnyen okolható akár azzal is, hogy az előző évtizedek során a keresethez viszonyított élelmiszerárak olyan magasak voltak, mint a korábbi évszázadban soha. A sokat szidott Horthy-rendszerben a legalacsonyabb gyári órabér 32 fillér volt, de Weiss Manfrédnál 1 pengőt kapott egyórai munkájáért az esztergályos – s egy kiló krumpli kiskereskedelmi ára 3-6 fillér között ingadozott, az 1 kg bab 8-12 fillérbe került, a Corvinban 20 fillérért adtak öt koszorú fügét, egy „cájgnadrág” ára 98 fillér volt. A kommunista rendszer földbirtok-politikája megszüntette a nagybirtokokat, mivel ez adott jogalapot az önálló kisegzisztenciák szétzúzásához: így lehetett az önálló parasztokat bérrabszolgákká aljasítani. Csakhogy a földosztás hivatkozása utána az akkori állam újra mindent összevont, s a tulajdon biztonságát védő tulajdonos helyébe állami megbízottat állított, aki csupán saját mielőbbi meggazdagodását tekintette. Egyetlen példa: herceg Esterházi Pál 107000 kataszteri holdnyi magyarországi birtokán 140000 embert tartott el, cselédházaiban már akkor is villanyvilágítás volt, amikor a parasztok általában még a „petróval” is spóroltak. Mármost, a kisparaszti gazdálkodás a zöldségfélék, gyümölcs, szőlő sok kézi munkát igénylő termesztésekor versenyképesek, ám tudomásul kell venni, hogy a kisparcellás gazdálkodás fennmaradásának alapja az a nagybirtok, amely az olcsóbb tömegélelem termelésével biztosítja a drágábban előállítható élelmiszerek iránti fizetőképes keresletet. Tehát az abortuszkérdés a közgazdaságtan, a földbirtok politika oldaláról is értelmezhető – s talán megoldható is.

Dr. Bókai Bátor, Budapest
1993. szeptember 24. Heti Magyarország



A reálisan létező kormányzó
Horthy Miklós uralmának nem volt alternatívája. Maga volt a szükségszerűség.


A kormányzó újratemetése egyébként szigorúan magánjellegű családi szertartás lesz. Für Lajos és a kormány más tagjai magánemberként utaznak Kenderesre, a televíziót a nézők magántermészetű érdeklődése készteti az érdekesnek ígérkező esemény közvetítésére. Kenderes polgármestere legkevesebb hatvanezer embert vár a meghitt, családias temetésre. Kéri Kálmán őszintén sajnálja, hogy „ilyen értelmetlen és méltatlan cirkusz keletkezett, és ilyen feszültségek közepette kell a kormányzót végső nyugalomra helyezni. A szervezők ezerszer elmondták már, hogy szigorúan családi szertartás lesz.” A miniszterelnök magánvéleménye szerint „tisztességtelen az, aki az eseményből politikai tőkét kíván kovácsolni, vagy azt sanda (sic!) módon… más beállításba kívánja helyezni.” Antall József történelem tanárként árnyalt képet rajzol a kormányzóról. Horthy magyar hazafi volt, aki teljes joggal rendelkezett úgy, hogy hazai földben kíván pihenni. A bűnös kommün ellenére a különítményesek kilengésével nem lehet egyetérteni, de a különítményesek kilengését mégiscsak megelőzte a bűnös kommün. Horthy-féle antiszemitizmusról beszélni sem lehet, de ha mégis beszélünk róla – például az 1921-es numerus claususról, Európa első zsidótörvényéről -, akkor jusson eszünkbe, hogy a bűnös kommün vezetői zsidók voltak. A kormányzó nem akarat belépni a háborúba, mégis belépett. Ki akart ugrani, mégsem sikerült a kiugrás. Egy szó, mint száz, „… nem volt alternatívája Horthy Miklós kormányzóságának, ez volt akkor az egyetlen lehetőség az ország kül- és belpolitikai stabilizálására. Horthy Miklós megtartotta az alkotmányos monarchiát, soha nem vétett az alkotmányos jogfejlődés ellen.” Horthy volt a reálisan létező kormányzó. Az admirálist kormányzóvá „választó” államcsíny összhangban volt az alkotmányos jogfejlődéssel. Ha a kormány hivatalosan képviseltetné magát, akkor a minisztereknek nem kellene magánemberként odaoldalogni a temetésre. Ha a miniszterelnökben lenne elég úri becsület, akkor nyíltan elismerné, hogy a Horthy-korszak a politikai eszményképe. Akkor világosság tehetné, hogy valójában miért nyűg miniszterei és párthívei számára az Alkotmánybíróság, a köztársasági elnök, a független ügyészi szervezet, miért elviselhetetlen a szabad sajtó és a független média. Akkor a liberális pártok átgondolhatnák, hogy kit és milyen feltételek mellet tekintenek lehetséges partnernek. Akkor a parlamentáris demokráciát és a jogállamot komolyan vevő erők egyértelműen kimondhatnák, hogy nemcsak a Horthy korszaknak, de az Antall-kormánynak is lesz alternatívája.

Beszélő, szeptember 4.


Legyünk jókedvűek!
Népszava, szeptember 6.

Nemrég egy izgalmas és – úgy látszik – rendszereken átívelő vita passzív résztvevője lehettem: arról cseréltek eszmét a rádióban, hogy mit is kell tükröznie a médiának.

A jót vagy a valóságot, esetleg bizonyos arányban keverve a kettőt. „Az emberek csak azokat az információkat fogadják be, amelyek megegyeznek mindennapi tapasztalataikkal” – hangzott az egyik érv. – „Az újságíróknak tudatában kell lenniük annak, hogy híreik óhatatlanul befolyásolják az olvasók-hallgatók-nézók hangulatát” – így a másik tábor. Önmagában egyik felfogás igazát sem lehet teljesen elvitatni, de természetesen az lenne kívánatos, ami sajnos a legritkábban jön össze, hogy tudniillik az újságolvasók, a tévénézők és a rádióhallgatók a valós hírektől, a ténylegesen megtörtént eseményektől legyenek jókedvűek. A Horthy-temetésről, azt hiszem, kevesen tételezték fel, hogy jókedvre okot adó esemény lesz, már ha egy újratemetés egyáltalán lehet ilyen. Az én képzeletem is csak odáig terjedt, hogy ha a volt kormányzó békében nyugodhat magyar földben, ez megnyugvással töltheti el mindazokat, akik szerették, tisztelték őt, és azoknak sem lesz ellenére, akiknek nincs különösebb okuk tisztelettel és szeretettel gondolni rá. Ezekben a zord időkben persze (egy-egy kivételes alkalomtól eltekintve, születésünk óta valamennyiőnket zord idők kísértenek), szóval, a huszadik század túlélőiként a megnyugvástól már-már a jókedvre emlékeztető érzések csíráznak bennünk. De láttuk a megnyugvásra leselkedő, a társadalmat megosztó veszélyeket is. Mert milyen családi ünnep az, amelyre az Állam Pénzverde külön emlékérmékkel rukkol elő, amelyen a kormány testőrös magánemberekkel képviselteti magát, és amelyet egyenes adásban közvetít a Magyar (közszolgálati) Televízió? Mivel pedig a kegyeletes aktus az előzetes fogadkozások ellenére „hivatalos felhangot”, „hivatalos színezetet” kapott, nem csodálkozhatnánk azon, ha a nyugati demokráciákban (egyéb szomszédainkról nem is szólva), nehezen tudnánk eldönteni, vajon egy magyar hazafitól vagy Hitler szövetségesétől búcsúzott-e szombaton Kenderesen a mai Magyarország, és egyáltalán búcsúznak vagy egy szellem felélesztésének voltunk-e szem- és fültanúi. Az első nyugati sajtóvisszhangok sajnos nem is alkalmasak arra, hogy különösebb derűlátást csöpögtessenek belénk. Az országnak az a része, amelyik a magyarság fennmaradását és fejlődését a modernizáció útján képzeli el, a nemzet boldogulását, pedig nem állítja szembe mesterségesen a demokrácia kiteljesedésével, legföljebb abban bízhat, hogy minél hamarabb elülnek a kenderesi temetés hullámai. De azért vegyük észre azt a „kis” közjátékot is, amely újfajta reményt ébreszthet bennünk, sőt akár jókedvre deríthet minket. Engem már az is váratlanul ért, hogy ifj. Horthy István lényegében politikai elemekre építi csöndes búcsúbeszédét. Arra pedig a legkevésbé sem számítottam, hogy pont ő mutatkozik szabadelvűnek a Kenderesen összegyűlt hivatalos és privát magánemberek, továbbá – a tömegkommunikáció jóvoltából – az egész megosztott ország előtt.


Heti Magyarország, 1993. szeptember 24.
Die Presse
Élő történelem


Mi köze volt a II. világháborús agresszióért történt japán bocsánatkérésnek a moszkvai és prágai megemlékezéshez? Éppoly kevés vagy sok, mint a két világháború közötti magyar diktátor, Horthy hamvai hazahozatalának az egykori NDK-diktátor Honecker büntetlenségéhez. Az összehasonlítás csak első pillanatban rejtélyes. A másodikra feltárul az a fölismerés, amely együgyű, mégis bonyolult: a történelem és annak feldolgozása nem lehetséges az aktuális események zajlása közepette. A japánoknak 48 évre és egy hatalmi váltásra volt szükségük ahhoz, hogy megtalálják azt a megfogalmazást háborús szerepükre, mellyel igazságot szolgáltathatnak ázsiai áldozataiknak. Az azután, hogy a kínaiak és a koreaiak most már kevésbé leszenek-e japánellenesek, nyilván főként a vezető ázsiai ipari hatalom jövendő magatartásától függ, de a többiek fejlődésétől is. Íme a történelem feldolgozása a gazdasági sikerek függvénye. Csak a sikerek tették Tokió számára is lehetővé a kimagyarázkodást. Ha viszont ebből az állításból indulunk ki, mindjárt érthetővé válik, miért tudtak az oroszok olyan keveset kezdeni az 1991. augusztusi puccsra, a csehek és a szlovákok pedig a Varsói Szerződés 1968-as bevonulására való visszaemlékezéssel: ha a jövőre való kilátások komorak, a múltba néző tekintet elhomályosul. A magyaroknak is megvannak a problémái az 1956-os népfelkelésre való emlékezéssel, persze nem történelmiek; nézeteltérés inkább amiatt van, hogy az „56-osok” előnyöket élveznek – olyan emberekkel szemben is, akik akkor még a világon sem voltak. Megint egy gazdasági szempont? Lényegesen bonyolultabb az, hogyan kell Horthy Miklósra tekinteni. A történelemmel való megbirkózás-e a két világháború közötti korszak kormányzójának szeptember 4-i újratemetése, azt a méltányos gesztust teszi-e meg posztumusz a Portugáliában meghalt kormányzó iránt, melyet a kommunisták kereken megtagadtak? Vagy jelenti-e ez az aktus, hogy Magyarország visszatér a revizionizmushoz, ahogy azt most mindenfelől a magyarok szemére hányják? Horthy esete ugyanis minden másnál jobban bizonyítja: a múltat –legalábbis egy időre – át kell engedni a történészeknek, hogy történelemmé válhassék. Csak akkor lehet feldolgozni és megbirkózni vele, ha már fél évszázados, és ha nincs olyan diktatúra, amely megtiltja a vele való foglalkozást. Horthy tárgyilagos értékeléséhez kell tehát még néhány év.
Peter Martos

A viták enyhítése érdekében a rendezőbizottság nem küldött szét meghívókat, csak „értesítőket”. A kommunistákat, antiszemitákat, fasisztákat, szélsőséges nacionalistákat kihagyva, az „értesítőt” megküldték a demokratikus pártok vezetőinek, a (volt kommunista) szocialistáknak is, néhány püspöknek és a budapesti rabbinak, aki azt válaszolta, hogy „Szombaton nem hiányozhatok a zsinagógából”. „Gyalázat lenne tisztelegni a diktátor előtt” – mondotta a Munkáspárt vezetője Thürmer Gyula, és felszólította a politikusokat, hogy ne vegyenek részt a szertartáson. Gadó György SZDSZ-es képviselő valósággal tombolt a parlamentben, hogy a kormánnyal betiltassa a szertartást, ami azonban nem sikerült neki. Fenyegető telefonok is érkeztek: („A levegőbe röpítünk benneteket”), a televízió viszont engedélyt kért a szertartás közvetítésére. Miért ez a sok félelem és bizonytalanság? Mert Magyarországnak, amely csak röviddel ezelőtt került ki a 45 évig tartó kommunista diktatúra alól, még nem volt bátorsága ahhoz, hogy megvizsgálja saját múltját, s ezt a feladatot a jövő történészeire bízza. Ki is volt ez a Horthy Miklós? Földbirtokos nemesi családból származott, az osztrák-magyar flotta vezetője volt az első világháború végén, a vereséget követően megvált a fegyveres erőktől. Amikor 1919 márciusában Kun Béla kommunista pártja vette át a hatalmat, az ellenforradalmi erők élére állt, novemberben bevonult Budapestre és megválasztatta magát Magyarország kormányzójává (ahogy akkoriban mondogatták „király nélküli királyság, tenger nélküli tengernagy”), és két alkalommal is meggátolta, hogy Habsburg Károly visszakerüljön a trónra. Bitorló tehát a monarchisták szemében, véres antikommunista a baloldali erők szerint. Horthy politikája az 1920-as trianoni szerződés revíziójára összpontosult (ez a szerződés Magyarországot megfosztotta területeinek háromötödétől és lakosságának felétől). A belpolitikában a nagybirtokrendszer híve volt, keményen harcolt mind a kommunisták, mind a szélsőjobboldal ellen. Konzervatív és reakciós nacionalista volt tehát. Célkitűzésének, vagyis a határok revíziójára vonatkozó rögeszméjének eléréséhez Mussolini és Hitler segítségét kérte. Emiatt ragasztották rá a fasiszta címkét, ám 1938 és 1941 között lehetővé vált Szlovákia déli részének, a romániai Erdélynek és a jugoszláviai Vajdaságnak a visszacsatolása. Cserébe Hitler azt kérte tőle (éppen tőle, bridzspartnerei, a zsidó pénzemberek barátjától), hogy alkalmazza a zsidótörvényeket, és vegyen részt az Oroszország elleni háborúban. Horthy kelletlenül, de beleegyezett, ám 1943 elején tárgyalásokba kezdett az angolszászokkal arról, hogy kilép a háborúból. Németország 1944 márciusában elfoglalta Magyarországot, és Horthy a nácik kollaboránsa lett. Nyár folyamán fellázadt, leállította a zsidók deportálását, és októberben szakított a német birodalommal. Bajorországba deportálták, Miklós fiát, aki az ellenállás tagja volt, Mauthausenbe vitték. Fasiszta diktátor és kollaboráns volt? A magyarok nem nyilatkoznak. Megtették ezt már a szövetségesek 1945-ben, akik nem idézték a nürnbergi bíróság elé, hanem megengedték, hogy Estorilban éljen száműzetésben 1957-ben bekövetkezett haláláig.
Tito Sansa
Heti Magyarország, 1993. szeptember 24.



Hazai Panoráma, 1993. szeptember 18.
A Horthy-temetés

Két koporsót és egy urnát helyeztek el Kenderesen a Horthy-család sírboltjában. A koporsóban a portugáliai Estoril városában elhunyt egykori kormányzó, teljes nevén vitéz nagybányai Horthy Miklós, és az eddig ugyancsak Estorilban nyugvó kormányzóné Purgly Magdolna földi maradványai nyugodtak. Az urna ifjabb Horthy Miklós hamvait tartalmazta; ő az idén halt meg, szintén Portugáliában. Mint ismeretes, az újratemetést a Magyar Tengerészek Egyesülete kezdeményezte. Horthy Miklós menye, a második világháborúban a szovjet fronton repülőjével lezuhant Horthy István özvegye, Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, apósa végakaratát teljesítve, támogatta a kenderesi temetés gondolatát. Szűk körű szertartásról beszéltek, amelyre a család csak a rokonságot és az egykor közvetlen környezetükbe tartozókat hívja meg. A mai politika és közélet legismertebb képviselőit nem, mondván, aki le akarja róni kegyeletét, az ezt magánemberként tegye. A temetésen mintegy ötvenezren vettek részt, az ország minden részéből és külföldről, egyedül a Horthy-családból 56-an voltak jelen. Részt vett a temetésen a Magyar Köztársaság kormányának nyolc tagja, a kormányfő nevében annak felesége és fia. (Antall József a maga és a kormánya nevében koszorút küldött.) megjelent több országgyűlési képviselő, a kormánypártok parlamenti frakciójának vezetői, tagjai. Feltűntek a szertartás résztvevői között politikai szervezetek és pártok első emberei. Közülük volt, akit tapssal köszöntöttek az emlékezők. (Boross Péter belügyminisztert és Torgyán Józsefet, aki a kripta közelében többeknek autogramot adott.) Másféle taps volt az, ami ifjabb Horthy Istvánnak, az unokának a ravatalnál mondott beszédét követte: „… nagyon fontos nekem, hogy a mai nap ne teremtsen válaszfalat a magyarok között, hanem a régi sebeket gyógyítsa.” A tömegméretűvé duzzadt magántemetésen egyébként többen díszmagyarban jelentek meg, néhányan második világháborús egyenruhában. Voltak az újratemetésen nyugdíjas csendőrök, képviseltette magát a Vitézi Rend és az ’56-osok szervezet, a Magyar Nemzeti Kaszinó, a Szent Korona Társaság és sok más régi-új szervezet.


La Stampa
Horthy – a viszály koporsója


A Magyarország élén 1920 és 1944 között kormányzóként álló, a portugáliai Estorilban száműzetésben elhunyt Horthy Miklós tengernagy holttest végre visszatért hazájába, hogy eltemessék, a keleti magyar síkságon lévő Kenderes községben, a családi sírboltban. A magyar történelem egyik legtöbbet vitatott alakjával kapcsolatos, réges-rég húzódozó parlamenti viták után (fasiszta volt? Kollaboráns? Antiszemita? Diktátor?) Göncz Árpád köztársasági elnök megadta az engedélyt. A temetési szertartást magánjellegűnek tervezték. Már három héttel korábban több tízezren jelezték, hogy részt kívánnak venni. Bejelentették háromszáz busz érkezését, a vasút felajánlotta, hogy különvonatot indít. Kenderes körül hatalmas parkolókat alakítottak ki, tábori konyhákkal és egészségügyi személyzettel. Különböző politikusok tudatták, hogy valószínűleg jelen lesznek a szertartáson, „természetesen magánemberként”. De csak azért, hogy „tisztelegjenek a tengernagy előtt”, nem pedig azért, hogy annak az embernek adják meg a végtisztességet, aki több mint két évtizeden át vasmarokkal irányította az országot. Bizony, magánjellegű hazatérésnek kellett volna lennie, mondja a szervezőbizottság elnöke, a nyolcvanas éveiben járó tengerészkapitány. Dávidházy András, nagy csodálója a tengerész Horthynak, aki 1934-ben (sic!) ismét tengeri nemzetté tette Magyarországot, olyan folyami flottával látva el, amely az óceánokon is képes volt navigálni. „1990. december 20-án – meséli – a 420 tagú magyar tengerészek egyesülete úgy döntött, hogy a tengernagynak haza kell térnie, akár titokban is. Találtunk egy teherhajót Lisszabonban, úgy gondoltuk, felrakjuk rá a két koporsót és Magyarországra szállítjuk. Négyen leutaztunk Kenderesre, hogy beszéljük a polgármesterrel. A nagyobb hatás kedvéért díszegyenruhában mentünk. Az volt az elképzelésünk, hogy veszünk 200 liter domoszlói ürmöst, a tengernagy kedvenc vermut jellegű borát, és a temetés után vén tengerészekhez illően nagy ivászatot rendezünk az emlékére. Két újságíró meglátott bennünket, és a hír óriásira duzzadt. És most a temetésből államügy lett. Vádolnak bennünket azzal, hogy fasiszták, nácik, antiszemiták vagyunk és így tovább. Isten veled, baráti ivászat!”

Heti Magyarország, 1993. szeptember 24.


Magyar Nemzet, szeptember 6.
Magyarországot megosztotta az újratemetés
Magyarországot megosztotta Horthy Miklós újratemetésének megítélése.


A temetés állami jellegét cáfolni igyekvő nyilatkozatok ellenére az eseménynek mégis volt némi hivatalos felhangja. Így foglalható össze az egykori államfő újratemetésével kapcsolatos nemzetközi visszhang, amely mind a nyugati lapokban, mind a hírügynökségi jelentésekben meglehetősen nagy teret kapott. A nyugati hírügynökség tudósításai egyaránt kiemelték: több miniszter, köztük a védelmi és a belügyi tárca vezetője magánszemélyként részt vett a szertartáson, és ez tovább szította a vitát arról, vajon Horthy hivatalos elismerést érdemel-e vagy inkább elítélést. Az AP amerikai hírügynökség idézte Für Lajost, aki – mint elmondta – azért jött el a temetésre, hogy állampolgárként, történészként és politikusként vegyen végső búcsút Horthytól. A miniszter a nyilatkozatában reményét fejezte ki: az esemény körüli hisztéria el fog csendesedni. Az ITAR-TASZSZ orosz hírügynökség ugyancsak arra mutatott rá, hogy a volt kormányzó szerepét eltérően ítélik meg Magyarországon. Sokan fasiszta diktátort látnak benne, aki háborúba taszította Magyarországot a hitleri Németország oldalán a Szovjetunió ellen, és közvetlenül felelős a 2. hadsereg tragikus doni pusztulásáért. Az antiszemita politikát állami szintre emelte, és feudális gondolkodású reakciós volt. Mások viszont, köztük Antall József, Horthyt igazi hazafinak tekintik – írta a hírügynökség. Az ITAR-TASZSZ szerint minden „nemzeti hazafinak” – akik közül sokan elmentek Kenderesre – imponál az, hogy Horthy tengernagy életcélja a trianoni határok revíziója volt. Az újratemetés szertartás és vizsga Magyarország számára – írta vasárnap a The New York Times. Ködös emlékezet vagy antidemokratikus hagyomány? – tette fel a kérdést a cikkíró, kiemelve, hogy a Hitlerrel együttműködő és Magyarország terjeszkedését szorgalmazó Horthy újratemetésén tízezrek jelentek meg, és név szerint megemlítette Balsai igazság- és Boross belügyminisztert. „Sokak számára a szertartás egyben vizsga is, vajon az antidemokratikus, jó néhány vélemény szerint antiszemita korszak mennyire kötődik a jelenhez”. A beszámoló – mint washingtoni tudósítónk jelentette – utalt arra, hogy Antall miniszterelnök „interjúk sorozatában” dicsérte Horthyt, és arra is, hogy pénteken este Budapesten tiltakozó gyűlést tartottak, száz értelmiség pedig levélben követelte a tévéközvetítésről hozott döntés visszavonását, azzal érvelve, hogy a néhai kormányzó az akkori Európa egyik legkonzervatívabb és legantidemokratikusabb rendszerének a jelképe. A londoni The Guardian azzal kezdte Magyar miniszterek Hitler szövetségesének újratemetésén című tudósítását, hogy Horthy temetése keserűséget és ellentmondást keltett Magyarországon, és aggasztja a szomszédos országokat. A tekintélyes brit lap tudósítója idézte Antall Józsefet, aki magyar hazafinak nevezte az ellentmondásos személyiséget, és azt írta, hogy a jobbközép kormány aktív szerepet játszott a kenderesi visszatérésben. Hasonló hangnemben írt a The Daily Telegraph is, rámutatva, hogy negyvenévnyi politikai kegyvesztettség után Horthy most új ellentmondások fókuszában van: a magyar zsidók tiltakoznak, a szomszéd országokban növekszik az aggodalom. A bécsi lapok szerint az újratemetésnek minden ellenkező jelzés ellenére hivatalos jelleget kölcsönzött az a tény, hogy több miniszter jelen volt a szertartáson, továbbá az élő televíziós közvetítés, az Állami Pénzverde által kiadott emlékérem, valamint ahogyan Antall József a televízióban igyekezett Horthy szerepét igazolni. A Die Presse részletesen idézte a magyar miniszterelnököt, kiemelve, hogy Antall nagy hazafinak nevezte Horthyt, s egyedül az iránt fejezte ki kételyeit, hogy nem túl korán vitte-e bele Magyarországot a háborúba. A lap arról is tudósított, hogy Jeszenszky Géza intenzív erőfeszítéseket tett a szomszédos országok megnyugtatására, arra hivatkozva, hogy családi eseményről van szó. A Der Standard beszámolt arról, hogy mintegy száz vezető értelmiségi nyílt levélben tiltakozott a televíziós közvetítés ellen.

A katolikus irányzatú francia La Croix „bonyolult és ellentmondásos személyiségnek” nevezte az egykori kormányzót. A francia lap rámutatott: „Az egykori államfő hamvainak hazahozatala olyasfajta politikai betegséget váltott ki Budapesten, mint ami Franciaországban jelentkezett annak kapcsán, hogy Mitterand koszorút küldött Pétain sírjára.” A La Libre Belgique című brüsszeli napilap arról írt: Horthy újratemetése egyáltalán nem javítja az egyébként is meglehetősen feszült szlovák-magyar viszonyt. A tudósító szerint Horthy az a németbarát vezető volt, aki a jelenlegi Szlovákia egy részének magyar bekebelezéséért is felelős volt. A védelmi és a belügyminiszter részvétele a temetésen csak élezi a két ország közötti kapcsolatokat, amelyek Csehszlovákia kettészakadása óta romlottak meg. A Die Welt szerint a Horthyra való emlékezés megosztja a magyarokat, és a hamvak hazahozatala a konzervatív kormány belpolitikai bajait is feltárta. A politikai színkép jobbszélét nagymagyar jelszavakkal elfoglaló Csurka István körül csoportosuló nemzeti érzelmi erők megváltak a kormánypárttól. Antallnak ezeket a választói rétegeket vissza kell szerezni. Tisztelgése Horthy előtt fejbiccentés jobbra – írta a tekintélyes német lap. A DPA német hírügynökség azt emelte ki, hogy az unoka, ifj. Horthy István nagy feltűnést keltett beszédében arra buzdította a politikusokat, hogy ne a múltba nézzenek, hanem együtt munkálkodjanak a jövőért.
Pietsch