330 ezer kérelem

Vas Népe 1992. február 17. hétfő

KÁRPÓTLÁSI FÓRUM SZOMBATHELYEN

Szomorú társaság családias összejövetele volt szombaton délelőtt Szombathelyen. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ színházterme és konferenciaterme zsúfolásig megtelt idős emberekkel. Sok, magát már vonszolni is alig tudó férfival, kevesebb asszonnyal. Volt hadifoglyok, kitelepítettek, gettóba kényszerítettek, hadiözvegyek, 56-osok és mások. Olyanok, akik egykor személyes szabadságukban korlátozva voltak, vagy vagyonukat egy tollvonással elvették. Kárpótlásra várók. Jöttek, hogy meghallgassák, mire számíthatnak a kormányzattól. A rendezvény házigazdája, Both Béla, a Recski Szövetség Vas megyei elnöke és bajtársai rangos vendégeket hívtak meg tájékoztatót tartani: Kéri Kálmán nyugalmazott vezérezredest, országgyűlési képviselőt, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület elnökét, dr. Sepsey Tamás címzetes államtitkárt, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnökét és dr. Zimányi Tibor országgyűlési képviselőt, a Recski Szövetség főtitkárát.
A 90 éves Kén Kálmán a maga sajátos stílusában előadott beszéde során többször felcsendült a taps. Arról szólt, hogy az elhurcolt katonák, özvegyeik és árváik méltó megtiszteltetésben fognak részesülni, csak – mivel sok az elintéznivaló – legyenek türelemmel.
– Szegények vagyunk, nyomorgunk, de a helyzetünkön csak mi tudunk változtatni. A munka ma olyan valuta, amely ebben a világban fegyvert pótol – hallottuk tőle.
– Háromszázharmincezren nyújtottak be kárpótlást, ennyien szenvedtek kárt a náci németek, majd utánuk a nyugati hatalmak segítségével hazánkat megszálló, rendszerüket ránk erőltető sztálinista Szovjetunió uralma alatt – hallottuk dr. Zimányi Tibortól, aki így folytatta: – Nem a magyar volt a bűnös nemzet, hanem az a kicsi réteg, amelyik kész volt együttműködni a megszállókkal, kiszolgálta őket.
Ő is és dr. Sepsey Tamás is elmondta: mind erkölcsi, mind anyagi kárpótlásra jogosult minden olyan magyar állampolgár, akit törvénysértő módon korlátoztak szabadságjogaiban. Az Országgyűlés által korábban kinyilvánított erkölcsi megkövetést az anyagi rehabilitáció követi. Ennek első lépcsője a nyugdíjrendezés, amely egyrészt nyugdíjkiegészítés, másrészt az, hogy a korábban figyelmen kívül hagyott időt kérelemre a szolgálati időbe (nyugdíjalapba) beszámítják. A rehabilitáció tervezett következő lépcsőfoka a személyes kárpótlás. Erről külön jogszabály készül, s csak a legfontosabb adatok birtokában lehet megindítani az eljárást.
A személyes kárpótlásra az idén 5,4 milliárd forint áll rendelkezésre, de valójában 25-28 milliárdra lenne szükség ahhoz, hogy mindenkit egy összegben tudjanak kárpótolni. Ennyi pénz nincs. Az 5,4 milliárd forint arra jó, hogy az idén elkezdődhessen a folyamat, amely – a gazdaság várható 1993-94-es fellendülésével – felgyorsulhat. A törvénytervezet szerint az életüktől megfosztottak (ők nem azonosak a hazáért életüket adó katonákkal) után egymillió forint illeti majd meg a hozzátartozókat. Ez a pénz özvegy, szülő, gyermek között oszlana meg arányosan, ha valaki már nem él, akkor az élők kapják meg.
Kárpótlást fognak kapni a volt nyugati hadifoglyok is. Már felmérte a hivatal a jogosultak körét, de dr. Sepsey Tamás türelmet kért tőlük, még nem született meg a jogszabály, amely rájuk vonatkozna. A tervezet szerint az elvett, vagy megörzött utalványaikat forintra tudják majd átváltani.
Hamarosan módosítani fognák azt a jogszabályt is, amely szerint most még csak a Szovjetunió területén fogságba esettek kaphatnak nyugdíjkiegészítést. (Mivel a Szovjetunió annakidején nem rendelkezett a hadifoglyokról, ezért 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkásoknak számítanak a haza nem engedett volt magyar katonák.) Ez megváltozik, mindenki hozzájuthat majd, aki szovjet hadifogságban volt, akár Románia, akár más ország területén fogták el. Karpótlást kap mindenki, aki a sérelem elszenvedésekor magyar állampolgár volt. Azok is, akik ma nem élnek hazánkban. Ők kárpótlási jegyhez juthatnak.
Dr. Zimányi Tibortól hallhattuk: pontos lista van arról, hogy az ötvenes években pártharcok miatt börtönbe kerülteket, majd szabadulásuk után pártszolgálatban maradtakat komoly karpótlásban részesítette az akkori állam. Például Kádár János 160 ezer forintot, berendezett lakást, magánkönyvtárat, Rajk Lászlóné 230 ezer forintot, kétszobás lakást kapott. (Ma ez a szám héttel-nyolccal szorozható.)
Sokan akarták kérdezni, de a kérdésekre és válaszokra nagyon kevés idő jutott. Dr. Sepsey Tamás válaszaiból tovább tájékozódhattak, amikor elmondta: ha meghal a kárpótlásra jogosult úgy, hogy a hivatal még nem intézte el ügyét (22 ezer személyes kárpótlási ügyet nem bíráltak el még), akkor hozzátartozói jutnak hozzá a halála napjáig kiszámított kárpótláshoz; a B-listázás, a munkaviszony és a jövő elvesztéséért, a rendőrségi megfigyelés alatti időért nem jár kárpótlás. Az országos kárrendezési és kárpótlási hivatal munkája várhatóan fel fog gyorsulni, mert a Kürt utcából, ahol dolgoznak, nagyobb helyre költöznek hamarosan.
A rendezők, a Recski Szövetség Vas megyei elnöksége azt tervezi, hogy ezentúl hétfő mellett csütörtökönként is fogadóórákat tart Szombathelyen. Eddig háromezer ügyet továbbítottak.
A kárpótlási fórum után Wágner András szombathelyi polgármester plakettet és a városról szóló könyvet adományozott a fórum előadóinak dr. Both Bélának. Ódor Zoltán egyetemi tanár, aki a sitkei emlékpark létrehozása körül bábáskodott, a sitkei alapítvány 85 számozott plakettjéből egyet Kéri Kálmánnak adott át, egy másikat Both Béla kapott.
A fórum résztvevői pedig azzal az ígérettel távozhattak: beadott, levélben elküldött kérdéseikre írásban kapnak választ.
Némethy Mária
Fotó: Kiss T.




Vas Népe 1992. február 19. Szerda
Kéri Kálmán, a 90 éves optimista

„Csak a munkában bízhatunk”

Jobbára az a korosztály ült a hallgatóság soraiban, akik félszavakból is megértik egymást. Kéri Kálmán vezérezredes, országgyűlési képviselő, vagy húsz percen keresztül beszélt szombaton Szombathelyen, a kárpótlási fórumon arról, amiről szokott: hazáról, hazaszeretetről, a volt hadifoglyok gondjairól, kisebbségben élő magyarságról, akikért tenni kell valamit, ha nem élhetnek békésen őseik földjén. Sok tapsot kapott.
– Pontosan hány éves ön vezérezredes úr? – kérdeztük tőle a fórum után.
– Kilencven múltam.
– Említette: gyakran mondják az idősekre, csak nosztalgiáznak, a múltat akarják ünnepelni. A Parlamentben, ha egy idősebb képviselő, például ön felszólal, előfordul, hogy az ellenzék padsoraiból moraj, lehurrogás hallatszik. Hogy viseli?
– Nem lehurrognak, inkább ellenvéleményt nyilvánítanak, de én nem érzem magam megbántva.
– Ön szerint mi az oka, hogy másként értik azt, amit mond?
– Mást tanultak. Hosszú életem során annyit tapasztaltam, beosztásaimban – például szárnysegédként – olyan dolgokat ismertem meg, ami a nagyközönség előtt nem volt ismert. Ezért én mindig azt mondom: nem lehet a brossúrák alapján gondolkodni.
– December végén kemény napokat élt át a Parlamentben. Hogyan bírta?
– Végig kitartottam, éjszaka csak negyed órát aludtam kint egy pamlagon. Ha már úgy éreztem, nem megy tovább, inkább felálltam, de maradtam. Lássák a képviselőtársaim, hogy a helyemen maradok. Úgy gondoltam, csak egy ember mehet el, ez pedig Szentágothai. Ő is idős ember.
– A fórumon mondott egy mondatot: „A munka ma olyan valuta, amely fegyvert pótol.” Mit ért ezen?
– A leszerelésre való törekvés ma általános. Hogy tekintélyre tegyünk szert, erőre kapjunk, jól kell dolgoznunk. Mint ahogy a németek tették. Nem fegyverekkel, a márkájukkal érték el mindazt, ami ma az övék. Kicsik vagyunk, fegyvereink is korlátozva vannak, csak a munkában és a munkával elérhető gazdagodásban bízhatunk.
– Ön 90 éve ellenére rendkívül optimista. Mi táplálja ezt, amikor nálunk inkább a pesszimizmusra hajlanak az emberek?
– Megismertem sok nemzet fiait, s bár én „vegyes” ember vagyok, szepesi, nemcsak megszerettem a magyart, de megtanultam becsülni is. Tudom, mire képes, ha eszményt adnak neki. Ha tudja, miért kell dolgoznia.
(némethy)



Czeglédy Gyula
Szombathely
Balogh Gyula u. 15.
9700


Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal

Budapest, Postafiók 715.

Dr. Sepsey Tamás c. Államtitkár Úr!
Budapest 1399.

1992. febr. 15-én szombaton 10 órakor ismertette a kárrendezési folyamatoknak labirintusát, ekkor mondotta Kéry Kálmán ny. vezérezredes úr, hogy van 330 ezer kérelem. Sok, ez bizony sok, amire kivitelezésre kerül. De, most olvashatom a napisajtóban, folyóiratokban, hogy aki betöltötte a nyolcvan esztendőt, annak borítékját soron és renden kívül fogják elbírálni. Tekintettel én már nyolcvanhárom /83/ éves vagyok, májusban belépek ha belépek a 84. életévembe, kérem dr. Sepsey Tamást c. államtitkár urat, részesítsenek ebben a kedvezményben mielőbb, mert itt a vég... közel van a temető.
Nekem van 1627 szabadságomat korlátozott napom /börtön, internálótábor, majd Szibéria orosz hadifogság, szervezetem megviselt, szeretném megérni a kárpótlásnak a megérkezését.
A boríték száma : R 7095057
A nyugdíj törzssz.: 15325746-4

Türelemmel várom szíves intézkedésüket, előre is köszönöm.

Szombathely, 1993. márc. 12.

Üdvözlettel:

Czeglédy Gyula
gyémántdiplomás tanító
t. fhdgy.




Jobbágy K.: Tanítás

Aki szeret
annak
varrd fel szakadt gombját
mert könnyen meglehet,
hogy felvarrja más.

Aki szeret
annak
hallgasd meg baját, gondját
mert könnyen meglehet,
hogy meghallgatja más.

Aki szeret
azzal
szelíd légy s ne légy goromba,
mert könnyen meglehet,
hogy simogatja, más.

Aki szeret
Szeresd!
és öleld meg naponta, mert könnyen meglehet, hogy megöleli más
És akkor – hidd el –
nem ő a hibás.

Vággyal jöttem...

Mint méhből a gyermek,
Mint éjből a fény,
Mint magból az élet,'
Vággyal jöttem közétek emberek.

Jöttem, mint gyermek,
Jöttem, mint szív,
Jöttem, mint ember
Vággyal jöttem, közétek emberek,

Vágyom felnőni köztetek,
Vágyom az éjbe napot hozni nektek,
Vágyom felvidítani éltetek,
Vággyal jöttem közétek emberek.

Hoztam naiv gyermekéltet,
Hoztam meleg gyermekszívet,
Hoztam tiszta emberséget,
Vággyal jöttem közétek emberek.



Népszabadság 1993. február 19.
Az újságírás kockázatai

A dolgoknak legtöbbször az a vége, hogy az újságírókon verik el a port – mondta nemrég egy neves hírlapíró kollegám, bizonyos friss (média) hírek hallatán. S még hozzátette, a számtalan keserű tapasztalatot megélt ember lemondó legyintésével: sajnos nincs miért csodálkozni, ez is beletartozik a szakmai rizikó kategóriájába. Nagyon remélem, hogy pesszimizmusa alaptalannak bizonyul.
A sajtó szabadsága a demokrácia szerves része, de csak akkor létezik a szabad sajtó, ha nem csupán a hírek korlátozás nélküli közzétételére, hanem a vélemények szabad kinyilvánítására is lehetőséget adhat. Ezért olyan nagy a sajtó munkatársainak is irányítóinak etikai felelőssége. Politikai szélviharban különösen.
Tavaly januárban munkahelyemmel, a Magyar Rádióval jogvitám alakult ki. Ennek részletei közismertek. Úgy érzem, hogy most azt is el kell mondanom: az 1992 tavaszán, majd őszén két felvonásban lezajlott belső fegyelmi eljárásban Gombár Csaba, a Rádió akkori elnöke igen etikus és korrekt módon vett részt. A rendelkezésére álló eszközökkel érzékeltette, hogy ellenfelet és nem ellenséget lát bennem, így nekem is módot adott arra, hogy ne kényszerüljek az oktalan ellenségeskedés méltatlan szerepébe. A vagdalkozásokkal terhes mai közéletben Gombár Csaba mértéktartását önmagában is nemes példának tartom.
Az a javunkra szóló irat, amit az ellenfél tart a kezében, olyan, mintha nem létezne – tartják a jogászok. Gombár etikus hozzáállását tanúsítja, hogy egy ilyen, csak nála lévő iratot (amit több mint egy évvel korábban küldtem el neki) azonnal hozzácsatolt a meginduló fegyelmim anyagához. Ha az irat létezéséről „megfeledkezett” volna, jogi helyzetem sokszorosabban hátrányosabbá válik. De Gombár Csaba az igazságot a személyes érdeke elé helyezte. Hasonlóan „fair play” módon cselekedett a tavaly tavaszi meghallgatások során Mester Ákos is, aki a köztünk lévő vita ellenére elsőként tételezte fel jóhiszeműségemet, bár egyéni érdeke úgy kívánta volna, hogy éppen rosszhiszeműségemet igyekezzen minél alaposabban bebizonyítani.
A jóhiszeműség hiánya olykor vaskos félreértéseknek is forrása lehet. A gyomorszorító gyanakvással terhelt mai magyar (média) légkörben sajnos már alig meghökkentő, hogy Lévai Júlia egyik cikkében kihívó politikai demonstrációként értelmezte és részletezte január eleji megjelenésemet a Magyar Rádióban. Az újságírói képzelettel szemben a valóság prózai. Dátum és aláírás tanúsítja, hogy az általa megjelölt napon csupán a számos gyermekem után járó szerény összegű, szokásos havi családi pótlékomat vettem kézhez. Az 1993-as évre szóló rádiós belépőkártyámmal együtt. Amit még Gombár Csaba elnöksége idején fűztek a kifizetési papíromhoz.
Rózsa T. Endre
újságíró




Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700
Kedves Pilisvári Józsefné!

Már azt hittem, hogy valahol elkallódott a levelem, nem jutott el a célba. Nagyon örültem a levél megérkezésének, de csak addig, amíg fel nem bontottam és olvasom a szomorú hírt,– végtelenül lehangolt a halál. Korán hagyott itt bennünket, 59 évesen lepecsételte ajkát a halál, elköltözött a siralomvölgyéből, és bizony a vérnek óceánjai sem tudták volna kifáradt, szerető szívét újra megdobogtatni.
Meghalt és itt hagyott bennünket, – ismertem őt – nem volt kiváló, csak meleg szív, a mi szívünkhöz hasonló. Igen kedves katonám volt, együtt voltunk a Szibériába vezető hómezőkön, igazi jó barát, lelkes katona, fegyelmet szerető parancsnok, aki tudott az emberek nyelvén szeretni. Miért nem korábban kerestem őt? Végtelenül sajnálom. Vajda tizedes, aki szinten velem volt, azt korábban felkerestem, magnó felvétel is maradt utána, ezt a kazettát küldtem el a lányának. De jó volna, ha most Jóskáról is volna egy ilyen emlék.
Az ember visszatér a porba, a hű szívektől elszakad, nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer, örök válás, búcsúzkodás az ember sorsa, minden elmúlik az ég alatt. Milyen magányos az ember, egyedül bukkan fel a végtelenből e világra, egyedül örül, szenved, tépelődik. Végül egyedül indul útjára, hogy felkutassa a nagy titkot az árnyak „holtak” szent birodalmában. Imádkozzatok érettünk, akik már mennybe tértetek, kik pedig még szenvednétek, mi könyörgünk értetek.
Kedves Jóska! Te élni fogsz szeretteid szívében, gyermekeiben és a mi szívünkben is amíg mi is élünk. Legyen könnyű e sok vértől áztatott szent magyar föld... aludjál szépeket, álmodjál kedves „Őrmester Uram!”
Korán meghalt Jóska; Mi volt a betegsége? Ha majd egyszer lesz ideje, szeretném, ha részletesebben írna betegségéről, Jóska igen szívós ember volt, amikor velem volt katona, nekem, mint parancsnokának /akkor én főhadnagy voltam, most kapom meg a századosi rendfokozatot/ tartalékos tiszt voltam. Negyven évig tanítottam, 1970-ben mentem nyugdíjba. Hála Isten a család, feleségem, fiaim jól vannak, nagy szeretetben élünk itt Szombathelyen.
Csodálatos, hogy még én is életben vagyok, annyi szenvedés, háború, háromévi Szibériai fogság, börtön, internálótábor, állásvesztés... stb... ezt mind túlélni. De szerettem volna még elbeszélgetni Jóskával, a közös élményekről, Kőszeg, Don... nagyon szerettem Jóskát, kemény és megbízható jó tisztem sem volt. Ismételten nagyon fájdalom, hogy már csak emlékezésben élhetek vele.
Hogy van a család? Hogyan él? Köszönöm, hogy válaszolt, a család minden tagját üdv.

Szombathely, 1993. márc. 24. Kézcsókkal és szeretettel üdv: Czeglédy Gyula