Prológus

Szombathely, 1993. okt. 28.

„Non omnis moriar”
nem fogok egészen meghalni, mert
műveimben élek tovább, megtartják
a nevemet.

Újkor felé haladunk, mégse feledjük a régit!!!
Hosszú idő telt el azóta, de nem volt elég arra, hogy feledjük – felejtsek!!!


Nem vagyok sem történész, sem író, sem költő, de azért mégis ráülök a írógépemre és az agytekervényeimben szunnyadozó gondolatoknak engedem, hogy szárnyat eresszenek, kibontakozhassanak és kirepülhessenek a zártságukból.
Ha arra gondolok, mennyi kincset rejteget a tengerek mélysége, ami tán örökre foglya marad a vizek, óceánok börtönében, soha nem látnak és kerülnek napvilágra, de mégis kutatnak értük, szeretnék újra birtokul ejteni, pl. Titanic és sok más elveszett, elsüllyedt értékek felszínre hozatalával, igen miért is maradjanak a múlandóság örök fogságában.
Az eddig megszületett világnagyságai, akik igyekeznek boldogabbá tenni e föld birtokosait, az életet meghosszabbítani, írtak, termeltek igazi gyöngyszemeket és a hálás utókor már bevonta a feledésnek hálójába, kit érdekel már ma, hogy mit is csináltak a volt nagyok, a maguk idejében óriások, ahogyan a hegyek ormai is évezredek folyamán lekoptak, valahogyan így van az emberiség is, az idő pora ellepi, befedi a feledékenység… tán itt-ott egy leleplezett szobor, márványtábla aranybetűivel születnek újjá az utókor számára… rójják le egy-egy kis koszorúval a hivatalos végtiszteletet, s nincs tovább, az örök elmúlás alkonyában minden elszürkül, elfelejtődik.
No én sem akarom túlélni ezt a világot, de mégis úgy érzem, ha már csak a fényképek emlékeztetnek, hogy élt, volt, létezett, úgy akkor ezek a kötetek egy kicsit visszahoznak az olvasó agyába, persze ez is csak szivárvány csalékonyság, jött, volt, szép volt és eltűnt örökre, de volt.
Ez a kötetem lesz az utolsó, de aztán most azt mondom igazán az utolsó munkám, mindent leírtam már, ami bennem volt, egy élet zsugorodik össze ezekben a kötetekben, mindenesetre engem szórakoztatott, emlékeztetett, miért kerültek volna mindezek a mondanivalók az örök emésztő csatornába.
Sokat is éltem, nem annyit éltem, mint általában, aki megéri a 83 évet. Én többet éltem, ezt nem lehet évekkel lemérni, de annyi életdús események burjánoztak, keltek, virítottak ebben a 83 évben, hogy tán, aki duplán élt volna, akkor sem lett volna ilyen gazdag aratása.