 |
    |
 |
II. Erzsébet: A szabadság nem veszhet el 1993. május 5., szerda NÉPSZABADSÁG – KÜLKAPCSOLATOK (Folytatás az 1. oldalról.) Fülöp herceg aziránt érdeklődött, miként sikerült a II. világháború alatt a könyvtárat megmenteni. A sajtó számára adott rövid fogadás után a királynő a kormány Béla király úti vendégházába ment, ahol ajándékokat cseréltek Göncz Árpáddal. A magyar köztársasági elnök egy herendi porcelánvázát, valamint egy szintén Herenden készült dohányzókészletet nyújtott át a királyi párnak. Fülöp herceg, meglátva a mintegy 20 centiméter átmérőjű hamutartót, felkiáltott: „Ezt nem tudom telehamuzni, inkább csokoládét tartok majd benne.” II. Erzsébet Sir Winston Churchill „A II. világháború története” című díszkötéses művét, valamint Nicholas Chevalier két XIX. századi, Budapestet ábrázoló vízfestményének másolatát ajándékozta. Az első nap programját díszvacsora zárta, amelyet Göncz Árpád és neje adott a brit uralkodói pár tiszteletére, s amelyen részt vett Antall József kormányfő és felesége is. A köztársasági elnök pohárköszöntőjében ahhoz hasonlította a magyarországi változásokat, mint amikor a kutatóorvos elsőként magán próbálja ki a gyógyszert: nem lehet hibázni. Megemlítette azt is, hogy hazánkban még sosem tanultak ennyien angolul, mint manapság. Méltatta a brit szerepvállalást az európai biztonság megteremtésében és a dél határaink mentén dúló háború megfékezésére tett erőfeszítésekben. Válaszában II. Erzsébet elárulta: már régen szeretett volna Magyarországra jönni, mert nagyanyja gyakran mesélt neki a királyi családot idekötő kapcsolatról. Emlékeztetett Kossuth Lajos 1851-es londoni fogadtatására, amikor az ujjongó tömeg előtt a magyar államférfi a börtönben elsajátított kiváló angolsággal szónokolt, megígérte, hogy Nagy-Britannia Magyarország társa lesz az európai történelem új korszaka által hozott problémák megoldásában. – Nem engedhetjük elveszni a szabadságot, a szó legtágabb értelmében vett szabadságot, amelyet Önök elnyertek – mondta, s „ezerszer köszönte” a meleg fogadtatást. Végezetül arra kérte a jelenlevőket, hogy vele együtt ünnepeljék Magyarország újjászületését, s poharát hazánk elnökére és népére emelte. Horváth Gábor Szalai Zoltán A királynő és az edinburghi herceg már a látogatás első délutánján szakított rá időt, hogy találkozzon a négynapos eseménysorozatról tudósító brit és magyar újságírókkal. A Széchényi Könyvtárban megrendezett sajtófogadáson a királyi pár kezet fogott valamennyi meghívottal, és közülük jó párral – így lapunk munkatársaival is – röviden elbeszélgetett. Szívesen megírnánk, miről társalogtunk II. Erzsébettel vagy Fülöp herceggel, de a királynő sajtótitkára annyiszor ismételte el, hogy ez nem szakmai, csupán társasági esemény, s minden elhangzott szó magántermészetű, hogy azt kell higgyük komolyan gondolja. Így a részletektől meg kell fosszuk olvasóinkat. Egyetlen mentségünk az évszázados hagyomány, no meg az, hogy ha megszegjük a protokollt, még a végén kegyvesztettek leszünk. Elégedjen meg mindenki annyival, hogy az uralkodói pár, valamint Göncz Árpád és neje végig igen derűsen csevegett a sajtó – kissé megilletődött – képviselőivel. Helyismeretből kiválóan vizsgázott a budapesti brit nagykövetség sajtóattaséja, Bill Blanchard: nem csupán bemutatta a magyar tollforgatókat, de udvariasan kormányozta is őfelségét a különböző beszélgető csoportok között. Mivel az uralkodót nem illik faggatni, kérdéseket senki nem tett föl, s mindig a vendég szabta meg a társalgás témáját, valamint időtartamát is. A királynő és kísérete tíz perccel a megadott időpont előtt érkezett és percre pontosan a programnak megfelelően távozott. A „királyi ében” színű Rolls-Royce-ba Göncz Árpád társaságában ült be II. Erzsébet, és a nézelődők tapsától kisérve elhajtatott a Budavári Palotából. …a fényes elszigeteltség – a szabadság–- évezrede féltve őrzött gondolatát. Aztán finom angol eleganciával módosítottak az ötleten. Ez is olyan nagyon angol, mint mondjuk az ajánlólevél: legjobb ajánlólevél náluk a műveltség és felkészültség, de néha egy etoni vagy harowi nyakkendő is megteszi, hiszen ezekből az iskolákból kerül ki az elit, egyenesen a bársonyszékekbe, nem minden jogalap nélkül. Meg az edzettség, hogy plusz tíz-tizenkét fokban már illik egy szál felöltőben, behúzott nyakkal a szélnek dőlve sietni az utcán, és a hidegtől kipirult arccal megjegyezni: Micsoda remek időnk van! Vagy az Eton Society, amiről a tájékozatlan halandó azt hiszi, középiskolai egyesület, ám a valóságban sokkal több ennél. Az Eton College, Anglia leghíresebb és legrégibb magániskolája, 1600 óta működik, és az ide járó fiatalemberek – már akiket a társaságba beválasztanak – tizenegy éves koruktól az egyesületesdiben voltaképp a felső tízezer életét élik, csak kicsiben. Mintha tényleg máris a klubjukban volnának... Az összejöveteleken frakkban és csokornyakkendőben illik megjelenni. Hiába, a jólöltözöttséget nem lehet elég korán kezdeni! Mint a sportolást sem! Etonban a College-ok és a Temze között hatalmas sporttelepek vannak, és a nebulóktól a sportteljesítményt éppúgy elvárják, mint a jó előmenetelt. Egyébként mindenkinek személyre szóló tanulási programot állítanak össze, és minden diák munkájára külön tutor, „tanár” figyel. Jut eszembe, a tutorrendszer is meghonosodott szerte a világban. Nagyon angol a formalitások tisztelete. Tudni illik, hogy mit illik. Bemutatkozáskor illik kezet fogni, egyébként nem. A formális „Hogy vagy?” kérdésre, csak „Köszönöm, jól!” lehet a válasz, az angolok ugyanis kínosan ügyelnek arra, hogy ne teregessék ki a magánügyeiket, és ezt elvárják másoktól is. Néhány barátságos szót illik váltani a sarki fűszeressel az időjárásról vagy a fociról, ám a boltba belepéskor nem szokás köszönni. A közhiedelemmel ellentétben az angolok igen barátságosak, segítőkészek, csak megtartják azt a bizonyos három lépés távolságot, mert így kívánja a jólneveltség. A fair play szellemében tolakodni neveletlenség, ezért állnak sorban a buszmegállóban, jó fél méterre egymástól, hogy ne zavarják a szomszéd köreit. Nem illik elkésni, pláne előbb érkezni (!) vendégségbe. Ha teára hívnak, az kereken egy órára szól, és a marasztalást nem kell komolyan venni. Evés közben nem illik a villára lapátolni a körítést, mert ők a villát fordítva használják. Előbb a hegyére felszúrják a húst, majd fölé halmozzák a körítést. Az illemkódexnek millió ága-boga van, így pillanatok alatt felmérik, ki milyen neveltetésben részesült. Kezdve azon, hogy milyen választékosan és milyen stílusban beszél. Gondoljanak csak Higgins professzorra a My Fair Ladyből, aki gentleman módjára azonnal fogadást kötött Pinkerton ezredessel, hogy művelés alá fogja Elisát, ezt a neveletlen, szutykos perszónát, és rövid idő alatt ladyt farag belőle. Mert hittek és ma is hisznek abban, hogy a stílus az ember. A hagyományok tisztelete minden vitán felül áll. Londonban taxizni ma is csak a filmekből jól ismert fekete Rolls Royce-szokkal lehet, a karosszéria marad, a motort időnként kicserélik. A hobbi is hozzá tartozik az életükhöz. Nagyon angol, hogy akinek kertje van, az vasárnap délelőtt a füvet nyírja, akinek meg nincs, az sárkányt ereget a parkban, netán zuhogó esőben horgászik, a kapás minimális reménye nélkül. A tenisz – mondják –, a játékok királynője. Egyébként a nálunk rossz hírbe keveredett, szépséges férfiú, VIII. Henrik volt az, aki az 1500-as években Hampton Courtban az első fedett teniszpályát megépítette. Maga is jó és szenvedélyes játékos hírében állt. Akkoriban még kisebb, lapátszerű ütőket és tömör, súlyos labdákat használtak. De nemzeti sportnak számít a lóverseny, továbbá a golf és a krikett. Ez utóbbiról ugyan bő tizenkét oldalt ír az Encyclopaedia Britannica, de igazából csak az érti, meg élvezi, aki gyerekkora óta játssza. Érdekes, hogy az egykori gyarmatokon, mint nemzeti sportot, ma is lelkesen űzik. Lovagolni és vadászni úgyszintén szokás jobb körökben. Régen a lóversenyeken a szurkolók is lóháton, a versenyzők mellett ügettek, úgy biztatták őket. Az angolok e kedves sportjukat állítólag annyira nem nélkülözhették, hogy még az óceánjáró hajók első osztályú utasai is nyomtatott lóversenyprogramokkal a kezükben,… | |
