 |
    |
 |
A doni katasztrófa egyenruhás felelősei 1993. február 19., péntek NÉPSZABADSÁG – ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK A doni katasztrófa egyenruhás felelősei Bárdossy: A vezérkar a német hadsereg nevében emel vádat ellenünk A voronyezsi magyar tragédia ötvenedik évfordulója alkalmából kialakult vitában keresem az alapvető problémákat. Két érdemi kérdés – úgy tűnik – eddig nem vagy nem kellő súllyal merült fel a széles köri polémiában. 1. Túl a közvetlen katonai okokon, milyen lényeges politikai tényezők vezettek a doni katasztrófához? 2. Milyen következményei voltak az oroszországi vereségnek, milyen következtetéseket tudott levonni belőle a korabeli magyar vezetés? Churchill mondta: a hadsereg és a háború sokkal komolyabb dolog annál, mintsem azt kizárólag katonákra lehetne bízni. A Horthy-rendszerben a háború alatt nem volt semmi civil kontrollja a hadseregvezetésnek. Ellenkezőleg, a hadsereg ellenőrizte számos tekintetben a polgári kormányzatot. Az idevezető folyamat még Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején kezdődött. Ezt Teleki Pál állapította meg – visszatekintve – 1940 őszén. Gömbös védelme alatt kezdett növekedni a magyar vezérkaron belül a szélsőjobboldal és a feltétlen németbarát irányzat befolyása. Az Anschluss után a hazai nyilas mozgalmak hirtelen növekedése nyomán ez a hatás a hadseregvezetésen belül döntő tényezővé vált. A szélsőjobboldali befolyás nemcsak azt jelentette, hogy a hadseregnek politikai hatalmi ambíciói voltak a konzervatív civil vezetéssel szemben, hanem a katonák egy idegen hatalommal, a németekkel együttműködést is folytattak – a polgári kormányzat háta mögött. A másik tényező, ami a hadsereg szerepét a magyar hatalmi struktúrában megnövelte az 1939: II. törvénycikk volt, amely az I. világháborút megelőző hasonló törvényhozáshoz képest (az 1912: LXIII. tc. és a hozzá kapcsolódó törvényekhez viszonyítva) rendkívül kiterjesztette a katonai kormányzat befolyását a civil irányítás rovására. A harmadik tényezőnek Horthynak a magyar államapparátuson belül elfoglalt kivételes helyzetét kell tekinte… … 1940. szeptember 1-jén ezt írta Horthynak: „Tegnap arra mutattam rá, 18 havi (1938. februárjától, egész miniszterelnöksége idejét számba vevő – Sz. M.) türelmes tapasztalat alapján jól átgondoltan és teljes felelősségem érzetében, hogy Magyarországon jelenleg két kormányzati apparátus és két kormányzat van: az egyik a törvényes, a másik a közigazgatás majdnem minden ágára kiterjedő katonai kormányzat, amelynek működését a törvényes kormányzat áttekinteni és ellenőrizni nem tudja.” Alig egy évvel Teleki levele után,1941 augusztusában Bárdossy László miniszterelnök fordul szintén Horthyhoz a magyar vezérkari főnök, Werth Henrik elleni panaszaival. „Aránylag rövid idő óta – írta Bárdossy – harmadízben történik meg, hogy az m. kir. honvéd vezérkar főnöke a háborús helyzetről… … sen fellépni és rendet és fegyelmet tartani, ha másként nem megy, olyan eszközökkel, amelyet az alkotmányunk eddig nem ismert.” (Kiemelés – Sz. M.) „Nem hiába állítja oda Machiavelli, a nagy gyakorlati politikus a félelem felkeltését, mint a kormányzás eszközét. Azt ajánlják, hogy a népet rettegésben kell tartani, mert csak akkor fogják megtenni kötelességeiket. Az Átlagember csak akkor engedelmeskedik, ha fél.” A magyar határoktól 2000 km-re keletre elszenvedett vereség után ötven évvel, még a jelenleg folyó polémiában is arról vitáznak, hogy milyen volt a II. magyar hadsereg felszerelése. De a hadsereg mundérját védő legelfogultabb álláspont is elismeri, hogy a szovjet frontra küldött hadsereg felszerelése, páncélosokkal, nehéz fegyverzettel való ellátása messze elmaradt a német hadseregtől vagy a szovjetellenes háború követelményeitől. Igaz, konzekvenciáira vonatkozik. Kézenfekvőnek látszik, hogy egy ilyen arányú veszteség és vereség az ország vezetését pozíciói újragondolására kell hogy késztessék. Véleményünk szerint a Kállay-kormányban meg volt az erre irányuló szándék, de ezt nem tudta következetesen érvényesíteni. A januári és februári harcok után a magyar kormány hazahozta II. hadsereg maradványait. A magyar politikai vezetés megtagadta a németeknek 1943-ban többször megismételt követelését, hogy a magyar hadsereget most a Balkánon dobják be a hitlerista hadsereg oldalán. 1943-ra a szélsőjobb oldali pártok befolyása Magyarországon minimálisra zsugorodott. A Kállay-kormány erőfeszítéseket tett a nyugati hatalmakkal, kötendő különbségek érdekében. Egy terület azonban, egy döntően fontos kérdésben vereséget szenvedett. A nemzethez és Horthyhoz hű honvédelmi miniszter. Nagybaconi Nagy Vilmos 1943 júniusában a szélsőjobboldali vezérkar és a szélsőjobboldali pártok együttes akciója nyomán megbukott. Az elmúlt hetek vitáiban, Szakály Sándor (Népszabadság, 1993. február 5.) Szabó Miklós állásfoglalásával (Népszabadság, 1993. január 1…) polemizálva saját nézetei védelmében a levéltári forrásokat emlegette. Hadd hivatkozzak Szabó Miklós igazsága mellett én is (még) egy korabeli forrásra. 1943. július 31-én Bajcsy Zsilinszky Endre Kállay Miklós miniszterelnökhöz intézett levelében világosan megfogalmazta a helyzet követelményeit: „Távozniok kell mindazoknak a magas rangú katonáknak – írta akik bármi módon osztoznak a felelősségben: a.) háborúba lépést kért: b.) katonai készültségünk hiányosságáért, hiányos katonai felszereléssel való kivonulásunkért Szovjetoroszország ellen, ott felszerelésünk megígért német kiegészítésének elmaradása melletti a megfelelő hivatalos katonai tiltakozás és megfelelő katonai konzekvencia elmulasztásáért, egész eddigi hadviselésünk vérlázító lelkiismeretlen… Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. / Hajnal Presszó mellett/ a Hunyadi u. végén/ itt könnyen megtalálható vagyok 9700 Kedves Anikó! Csodálatos és mily véletlen ez a találkozás, ennyi év után. Szegény Bíró Annamariék nagyon nehezen találtak a házunkra, mert egy utca és egy ház van benne, még a rendőrség sem tudja mindig betájolni magukat. Sajnáltam szegényeket, mert bizony ez az utca, na meg az én nevem nem olyan városhírű. Sokan ismernek de több az ismeretlen. Na jól van, megtaláltak. Köszönöm a kitartó kutató faradozásukat, de ha „Hajnal presszót” írtam volna, akkor ezt az apák boltját széles körben ismerik a szomjúhozók... Megtörtént a találkozás, örültem, hogy levelem célba talált. Ellenben a levéltartalma, az a sok szekatúra, rágalom, acsarkodás amit Anikó elé raktak és ezt mind le kellett küzdeni, győztesen kitérni belőle ez már nem volt kellemes olvasni való. De mégis győzött a józanabb ész és már elmúltak a viharok, azaz kitér előlük, tartsa más a hátát, talán az ellenség is megbékél, vagy csalódik a változásba. Nekem nem újság ez a sok-sok betartás, mert nekem is volt benne részem, csak mindig megtaláltam a kivezető utat és a hajóm nem futott zátonyra. Ismerem az ellenségnek a hangját, hányszor akartak engem is víz alá nyomni, ez az élet, nem az esik el aki elesett, hanem az aki nem tud felállni... Ez a legkisebb baj, nagyobb baj az lehetett, hogy az egészségi állapota ily mély pontra jutott, tán ez mindenek felett a legnagyobb baj és nagyon kell vigyázni arra, hogy az egészségi állapot mindenkor összhangba maradjon mindenek felett, főleg ilyen fiatal korban, és talán ez a fiatalság ad erőt arra, hogy legyőzze az összes támadást, rágalmat, ellenséges megnyilvánulásokat, nem is kell mindenre rezonálni, hagyni kell a maga járatát, hadd menjen a maga útján. Beosztásánál fogva szava van és várják is a hangját egyes vitás dolgoknak a tisztaságara, és nem mindig találkozik a jó vélemény az ellenség gondolkodásával. A gonosz, a rossz és a jó együtt jelentkezik és vitázik, tudja a gonosz, hogy gonosz,... de mégis igyekszik akaratát végrehajtani, mert ezért gonosz... ezért ördög... Ezt a harcot ismerem és magam is voltam ezen a porondon,– „harcolj Uram perlőimmel, harcolj az én ellenségemmel” ...mondja a biblia. Újságból olvastam ezt az összevonást, azaz a szakadást, de ugye nem az én házam ég, majd megoldják a problémát,– gondoltam. Hogy igazgatói beosztástól menekülni akar, ezt megértem, főleg egészségi okoknál fogva, habár én szerettem igazgató lenni, ellenfeleimet mindenkor legyőztem. Anikó tudja, ebben nem tudok teljesen állast foglalni, közelebbről kellene ismernem az okokat, mérlegelni az erőviszonyokat, mindenesetre nem jó ülni olyan puskaporos ládán, amelyiken égő gyertya ég, mikor ég el, mikor robban, és milyen veszélyt, kárt okozhat ez a rejtett ekrazit? Anikó mérlegelje a helyzetet, okosan és megfontoltan döntsön a jövőjéért hadifogoly 1918-ban belépett az Oroszországi Kommunista /bolsevik/ Párt Magyar Csoportjába és a Vörös Hadsereg tagjaként harcolt. 1921-ben tért haza, többféle beosztásban dolgozott, MSZMP-nek is tagja volt... l928-ban Bécsbe emigrált, majd 1929-ben ismét visszatért a SZU-ba, majd 1944 végén ismételten Mo.-ra visszatért és különböző politikai ténykedésben tollaskodott. Később, mint az 1956-os forradalom egyik szervezőjét és vezetőjét halálra ítélték és kivégezték. Már korábban beszámoltam, hogy exhumálták és végső nagy gyászpompával ismételten eltemették társaival egyetemben. A forradalmároknak általában ez a sorsuk, ha bukik a forradalmi politikai erejük, akkor jön a golyó, vagy a bitófa, a franciáknál a gilotin... /Robspir/ követni fogsz engem. A politika kétélű fegyver, az a nyertes, aki előbb tud lőni a másikra, de tény hogy az egyiknek pusztulni kell, csak az idő érleli meg, hol az egyik hol a másiknak bukását és ez a bukás sokszor sok vért, szenvedőt kíván. Most írunk 1991. nov. l6. esős, hűvös, igazi borongós kellemetlen időszak van ma, de meleg szobában megyek visszafelé vagy 46 évet, amikor e hónap már teljes szibériai kegyetlen hidegével uralkodott Szverlovszkban. Most is előttem van vagy hat óriási kémény /úgy emlékszem hat volt, ha nem nyolc/ ahová vagonszám hordtuk a szenet, és ez az óriási villanytelep termelte a villamos energiát. Távol az otthontól, hazától mennyi sóhaj, vágy hullámzott át rajtunk, láthatlak még egyszer te gyönyörű „hazám” itt az élet csak pókszálon függött, nincs anyakönyvvezetés, se halotti kém, sem koporsó, sem koszorú, fejfa, sírdomb... csak egy szám, egy számmal kevesebb a leltárban, örök homály, feledés ködfátyola rejti el a hozzátartozóknak, hol keressék, hol tegyenek le egy szál virágot? Itt nincs télen temetés, mert a föld sziklakeménnyé fagyott, nem fogja sem csákány, sem pejszer, a hadifoglyokat mint ölfákat raktak egybe az udvar távoli sarkiban, deszkával álcázták őket, amennyire lehetett, s amikor a tél fagya engedett május vége felé, akkor valahová elvitték a hullákat, és nincs tovább, közös sírgödör, fejfa...??? Sohasem találnánk rá... hiába is keresnénk, már most gazt, kórót lenget a szél felettük, örök integetés hazafelé, de hiába, csak az emlék és emlékezés, valaha egyszer tán ha valami építkezés lesz ezen a tájon, előkerülnek emberi csontok, koponyák, ki tudja már akkor, hogy egykor ezeket Magyar anya szülte, magyar szív dobogtatta. Aki pedig valahogyan mégis túléltük a háborút, nem talált el sem golyó, sem akna szilánk, sem a fagy nem végzett velünk, megjöttünk, de bizony mindkevesebben élünk már, itt-ott akad egy fogolytárs, s velünk együtt eltemetik majd a második világháborúnak személyes résztvevőit, nem lesz aki meséljen, nem lesz aki hitelesen helyre tegye a rémes napoknak éveknek embertelenségét, borzalmait, mert én magam is két lábon járó történelem vagyok, de ha már így megritkultunk és ritkulunk napról-napra... eltemetjük a múltnak történelmét, fájdalmát, jaját. Jó-jó leírtam, leírtam, de más az írás és más az élő beszéd ha annak nincsenek áldozatai, hősei. Hetven éven át 1918-tól kezdve szónokoltak a kommunista agitátorok, hogy ha termőtalajra kerül a Marx Engels „Tőkéje” ebből az elvetett politikai magból csak a boldogságnak és a földi paradicsomnak kell kikelni, érdemes érte harcolni, az ellenséget legyilkolni, mindazokat akik gátat akarnak az eszmei áradatnak útjába lépni, másvilágra kell őket retúrjegy nélkül elküldeni. Ha most itt a meleg szobában /1991. nov. 13-án/ olvasgatom a csatolt újságcikkeket, nézegetem Szverdlov fotóját, úristen gondolt e valaki arra, hogy eljön egy nap, ebben a nagy politikai mámorban, hazugságban, amikor is, mint ahogyan a csipás, vakon született kis macskánk kinyílik a szeme és a vak sötét után látni fogja a világot, gondolt e valaki arra, hogy ez a délceg bronzba öntött szobor egykor porba hull, gyűlölettel ledöntik, megtapossák, legjobb esetben valami pinceodúban találja a helyét. Több mint hetven évnek kellett eltelni, amíg az operáció után a nép-millióknak a szeméről leoperálták a hazugságoknak sötét hályogát, mire ismét látni tudott, mire észrevette, mint a bibliában vala, hogy a háborgó tengeren az apostolok hajója a nagy viharban elmerüléshez közeledik, s ekkor egyik apostol felkiált: „Uram, segíts mert elveszünk” Igen most ismét felkiáltott SZU népe, milliói akik éheznek, fáznak, munka nélkül kószálnak a nagyvilágban, menekülnek saját hazájukból, ismét megindult egy népvándorlás, valaha isteni csodálattal, imádattal koszorúzták meg, e hamis, csaló prófétákat, ujjongó mámorban vitték képmásukat a nagy munkásdiadal ünnepein, és nagy hóhérok méltó mosolygással álltak a nagy tribün mellvédjénél, hogy fogadják a munkás milliók kierőszakolt, hódolatát. Megtöltötték a börtönöket, kényszermunkatáborokat, ólombányákat, internálótáborokat mindazokkal, akik akkor nevettek amikor nem szabadott, nem tapsolt, amikor tapsolni kellett volna, vagy osztály ellenség gyanújával vádolták, most amikor megnyílnak a titkos levéltárak, filmtárak, amiket nem tudtak elporlasztani, megsemmisíteni, a megmaradt dokumentumok kiértékelés folytán is elképesztő adatokra bukkannak a feltárók, tanulmányozok, ami szintén évtizedeket igényel, hogy összeálljon egy igazi hazugságmentes történelmi összkép az elmúlt kommunista hóhérainak a munkájáról. Csodálatos élmény: 1991. nov. 13-án bandukolok a városból hazafelé. Amikor Vak Bottyán utcában járok, látom ám hogy velem szemben jön három lány húsz év alatt és felettinek néztem őket, de csak akkor lettem jobban figyelmes rájuk, amikor az egyik lány jön felém és integet, hogy álljak meg. Amint megálltam, kezd hozzám beszélgetni... de nem értem, hogy mit is k akar. Rádöbbenek, hogy ezek orosz lányok, oroszul beszélnek hozzám, igen most jó volna oroszul tudnom, hiába voltam majd három esztendőt Szibériában... de csak ahogyan beszél hozzám az egyik lány, mit is mond?... szpaty, szpayt... ohó, ezek aludni szeretnének valahol... na ezt a szót tudtam, hogy mit is jelent... de hogyan tovább?... | |
