 |
    |
 |
A bölcs „lelkipásztor” LÉLEK ÉS ÉLET 1991. JÚNIUS VÁRJUK A PÁPÁT A bölcs „lelkipásztor” Nem tudni, hogy ki és mikor röppentette fel XXIII. János pápáról a kedves jelzőt: „a világ plébánosa”. Ezt elsősorban közvetlen modorára, mesterkéletlen kedvességére értették. De tulajdonképpen a lényegre tapintottak rá: a pápa a világ fő lelkipásztora, Krisztustól kapott küldetése alapján. A pápa választja ki a püspököt és küldi a hívekhez, a püspök pedig megbízatást ad a lelkipásztoroknak, hogy az ő nevében menjenek a hívekhez, és felelősséggel gondozzák őket. A katolikus egyházban nincsenek mostoha és árva hívek. Mindenkinek van lelkipásztora; nem is egy? Amikor a szentatya útra kel, lelkipásztori feladatainak akar eleget tenni. Még egy falusi plébános dolga sem egyszerű. Különféle emberekkel találkozik. Sokszor az egyháztól távolállókkal, vagy olyanokkal, akik egyenesen ellenségesen viselkednek vele szemben. Micsoda emberfeletti feladat a „világ plébánosának”, hogy a legkülönbözőbb gondolkodású és kultúrájú emberekkel találkozzék. Vannak exotikus emberek és különcök. Mindezeket természetesnek tartja. Arra biztat, hogy őrizzék meg különbözőségüket. Kanadában 1984-ben, majd Peruban világosan mondja: „Védjétek meg erdőiteket és földeiteket, kultúrátokat, amit jogosan birtokoltok, anélkül, hogy megtagadnátok, hogy ugyanannak az egy Istennek gyermekei vagyunk. Vessétek meg az erőszakot, a bosszút és a gyűlöletet. Értékeljétek azokat az embereket, akik mint Isten gyermekei, ugyanannak az egyháznak tagjai, mint testvér a testvérrel élnek” (1985. febr. 5.). „Az egyház Krisztust, hozza és nem más népek kultúráját akarja rátok erőszakolni” (Benin 1982). A buzgó lelkipásztornak az egyik tulajdonsága, hogy meglátogatja az embereket, hívei közé megy. Állandó problémája a pápai utaknak a programok megkésése. Minden emberrel természetesen lehetetlen szót váltani. De mégis sokan úgy gondolják, legalább én szólok hozzá egy szót, én érintem meg a kezét. Az anyák karon ülő gyermekeik számara kérik az áldást. A fiatalok futva követik a pápai gépkocsit, mintegy élő kordont alkotva. Kezek ezrei nyúlnak a pápa felé. Elmondhatatlan az öröme annak, akinek sikerül megérintenie kezét vagy reverendáját. Hová el nem megy a Szentatya? Meglátogatja a bronxi nyomornegyed düledező házainak színes bőrű lakóit (1979), Limában a kartonpapír és bádogházak lakóit (1985). Kinshassában egy lepratelepet látogat meg, megölelve a betegeket. Brazília főváros mellett a pusztában egy börtön van, a pokol filiájának becézik. „Minden ember az Isten gondolata, a jóra van teremtve. Kell hogy fájdalmat érezzetek a rossz felett” (1980). Találkozik parasztokkal, munkásokkal szerzetesekkel és tudósokkal. „A gyengék közt gyengévé lettem, hogy megnyerjem a gyengéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy megmentsek mindenkit” (Kor 9,22). Az igazi lelkipásztor meghallgatja híveit. Ez sem mindig kellemes dolog. Mindenki a saját problémájának megoldását várja a pápától. Akik másképpen gondolkoznak, itt látják elérkezettnek az időt, hogy gondolataikat kifejtsék. „Ha másokat meg tudnánk érteni, nem mindig a saját dolgainkat hajtogatnánk.” Egyedülálló eset történt San Salvadorban, ahol a baloldali vezetők hideg kimértséggel fogadták. Prédikációja közben bekapcsolják a hangszórókat. Szervezett csoportok kiabálnak bele a pápai beszédbe, „békét akarunk”. Legnagyobb nyugalommal hallgatja végig, majd hangosan megjegyzi: Az egyház az első, aki békét akar. Kolumbiában (1985) egy szegény földnélküli indián kap engedélyt, hogy falujának papja ügyében felszólaljon. Indián nyelven adja elő a történteket, amelyet spanyolra fordítanak. A szöveg hosszabb, mint előre jóváhagyták. Diszkréten leintik. „Nem akarom, hogy megállítsák” – mondja a pápa, de nem elég hangosan, hogy a tömeg hallja. Majd a homilia előtt így szól: „Nem tudom, miért szakították félbe indián testvérünk szavait. Legyetek biztosak, hogy figyelemmel elolvasom, amit leírt számomra”. A lelkipásztor tanítja híveit. Minden országban más problémákra kell feleletet adni. „Mi vagyunk az egyház. Nem kritizálhatjuk, mint egy rajtunk kívül lévőt. Ha szeretjük azt, akihez hasonlít, ha készen vagyunk szolgálatára; vele együtt kell keresnünk, és meg is fogjuk találni egy új élet formáját, és az őszinte párbeszédet. Meg fogjuk találni azt a helyet, ahol mindegyikünk legkönnyebben megfelelhet hivatásának. Felfedezzük, hogy a plébánia az a hely, ahol egy testet alkotunk különböző műveltségű és korosztályú testvéreinkkel és nővéreinkkel. Az egyházzal szolgáljuk az emberek ügyét. Nem félünk, hogy hitet tegyünk, azt megvalljuk, mondjuk és kikiáltsuk. Különben ez a közömbös világ hogyan ismerhetné meg Krisztust?” „Ne hagyjátok, hogy a fiatal nemzedék elbizonytalanodjék vallási tudatlansága miatt. Családjaitok, környezetetek mutassák meg szilárd meggyőződéseteket. A meggyőződéssel legyen harmóniában cselekvésetek” (Lourdes 1983). Néha a pápa beszédei hosszúra húzódtak, amire utalt, hogy nem ő egyedül a hibás ebben, hanem a résztvevők ünneplése és tapsa. A pásztor együtt imádkozik híveivel. A közös imádság és éneklés lényeges. Ez kovácsolja össze a híveket. Keresztény életünk központja a szentmise. A pápával ünnepelt mise – érthetően – hosszúra nyúlik, de megéri! Mint az öreg falusiak tartották, egy újmise megér egy cipőtalpat. Caracasban a sok ezer kiáltozó közül egy férfi odakiáltotta: „Te vagy a legnagyszerűbb!” A pápa mosolyogva nézett rá: „Na, ne túlozzunk”. És folytatta beszédét tovább. Brenner József Karol Wojtyla, a mi pápánk (III.) Sokan kerestek már választ arra, hogy mi a Szentatya népszerűségének titka. Túl egyszerű lenne a válasz, ha azt mondanánk: ő karizmatikus egyéniség. Mégis ebben az egyszerű válaszban találjuk meg személyiségének titkát. Olyan ajándékot kapott Istentől, amellyel bele tudja magát élni mások helyzetébe, megtalálja a hangot gyermekekkel, öregekkel, államfőkkel vagy egyszerű kétkezi munkásokkal egyaránt, mindenféle erőltetettség nélkül. Nem más ez, mint Isten különleges adománya, vagyis karizma. Pápaságának évei A bíborosok pápaválasztó gyűlése, a konklávé egészen addig tart, amíg a bíborosi kollégiumból egyvalaki döntő többségű szavazatot nem kap. Így volt ez Wojtyla kardinális megválasztásakor is. A hetedik szavazáson mindent meghaladó szavazati többséget ért el, összesen 104-en választották őt, mindössze 16 volt a nem szavazat. Később fény derült arra is, miért szakítottak a régi hagyománnyal, és választottak lengyel egyházfőt. Ennek több oka is volt. Ő nem tartozott semmilyen szélsőséges csoporthoz, hiszen mindig az arany középúton igyekezett járni. Továbbá az is, hogy Lengyelország szülötte, nem valamelyik nagyhatalomé, és bizonyította egész eddigi szolgálatával, hogy kiváló lelkipásztor. Éppen ezért sok püspök és bíboros személyesen, a többiek pedig legalább hírből ismerték. Ezért is választották be a püspöki szinódus titkárságába, a háromtagú európai képviselet egyik tagjává. Még egy érv szólt amellett, hogy őt válasszák meg pápának. A lengyel püspöki kar volt az, amely biztos utakon tudta vezetni az egész társadalmat a krízis idején, a zsinat előtti nehéz időkben, pedig akkor az egész világegyház megrendült. A választáskor már világos volt, hogy a lengyel egyház nem gyengült, hanem inkább megerősödött. Mindez közrejátszott abban, hogy szakítottak a csaknem ötszáz éves hagyománnyal és egy nem olasz bíborost választottak Péter utódául. Ha a Szentatya első megnyilatkozásait nézzük, már azokban is határozottan körvonalazódik a hitből fakadó optimizmus, amelyet minden kereszténynek szeretne átadni. Talán jól érzékelteti ezt az igyekezetét a beiktatási szentmiséjének beszédéből idézett néhány mondata: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a fejlődés, a kultúra és a civilizáció széles mezőinek korlátait! Ne féljetek!” Hogyan lehet megszabadítani a szorongásoktól, félelmektől a világot? Erre is válaszol programadó enciklikájában, a Redemptor hominis-ban. Kijelöli az egyház haladásának irányát: az emberen keresztül Istenhez. Amint Krisztus is az emberiségért vállalta az emberi lét minden korlátját és esendőségét, úgy az egyháznak is az embert kell szolgálnia, mégpedig azzal, hogy Jézushoz vezeti, általa és vele élteti, különösen, ha nehézségekkel küzd. A pápának, mint a világ plébánosának, legfőbb gondja, hogy híveit Istenhez vezesse, őket lélekben átformálja, belsőleg gyökeresen megújítsa. Ez a célkitűzés elérhető többféle módon. Legfontosabb a példaadás, amit mindig szem előtt tart. Bármit tesz, azon mindig érződik, hogy ő hiteles tanúja annak, akit a világban képvisel. Szinte sugallja, hogy nekünk is így kell tennünk, így kell tanúskodnunk Jézusról. Amikor 1978-ban az esztendő egyéniségének választotta őt a nyugat-európai sajtó, éppen ezzel magyaráztak választásukat. Népszerűségének okát abban látták, hogy az átlagember magához hasonlónak érezheti őt. Egyházfői sikereit többféle módon érte el: az egyház ősi hitének megszilárdításával, a világegyház minden részében élő testvérek meglátogatásával, valamint az egyetemes egyházat megmozgató szentévek rendezésével és az egyházkormányzat korszerűsítésével. Amit II. János Pál pápa elért, az jóval több, mint népszerűség! Őt szeretik, ahogy Krisztust is szerették azok, akik meghallották hívó szavát és nyomába szegődtek. Ennek a szeretetnek beszédes bizonyítéka az az aggódás, amellyel a világ fordult feléje éppen tíz évvel ezelőtt, az ellene elkövetett merénylet idején. A Szentatya igazi lelki nagysága, példaadó hősiessége éppen a merénylet utáni szenvedésekben nyilvánult meg. Egészen krisztusi volt magatartása, amikor azért az emberért, aki életére tört, imádkozott, sőt az életéért aggódókat is erre szólította föl: „Imádkozzatok azért a testvérért, aki engem lelőtt! Én megbocsátottam neki.” A merénylet éppen az ellenkezőjét eredményezte, mint amit a bűncselekmény kitervelői el akartak érni vele. Hál' Istennek, a pápa életben maradt, és népszerűsége, erkölcsi tekintélye csak fokozódott. Most már bizonyossá vált, hogy ez a pápa Isten választottja, akit arra rendelt, hogy egyházának egyik nehéz korszakában a legalkalmasabb, legeredményesebb vezetője legyen. Bizonyossá vált az is, hogy fizikai erejénél sokkal hatalmasabb erkölcsi ereje, mert képes volt arra, amire legtöbben képtelenek vagyunk - megbocsátani. Ebben pedig nem volt semmi színlelés, hiszen merénylőjét a börtönben felkereste, és biztosította arról, hogy szívből megbocsátott neki. Mi ez, ha nem újabb példaadás minden keresztény számára, hogyan kell életté váltani az evangéliumot. Ehhez a történethez nagyon idekívánkozik kórházi kezelőorvosának vallomása, mely talán méltón zárja le ezt a fejezetet. „Páratlan ember, nem mérhető senkihez. Soha nem fogom elfelejteni a közelében eltöltött napokat. Rendkívüli élményt jelentett számomra. Fiaimnak mondtam is: gyermekeim, apátok ritka szerencsés ember!” Bundics Antal Ki, miért és hogyan várja a pápát? Mit várnak II. János Pál pápa magyarországi - illetve szombathelyi - látogatásától? Milyen reményekkel készülnek a páratlan eseményekre? Az egyszeri találkozáson, a pápai misén való részvételen túl vajon mit jelent még ez a találkozás? Ezekre a kérdésekre válaszolnak most néhányan egyházmegyénkből. Világi hívők mellett szerzetest és politikust is megszólaltatunk. Bencsics Gyöngyi (26 éves pedagógus) – Elsősorban nem magától a látogatástól várok sokat, hanem az utána következő időszaktól. Azt hiszem, mindannyiunknak, akik itt élünk, öröm, hogy egyházmegyénket is meglátogatja a Szentatya. Szeretném, ha emberségét, jóságát, amely sugárzik pápánkból és a televízión keresztül is látható, át tudná adni nekünk. Legfőképpen a gyermekek számára lenne az fontos. Talán így a gyerekek meglelik majd a szívből jövő szeretetet egymás iránt, a többi ember és Isten iránt is. A szeretettel együtt, a szeretet révén remélhetőleg a hitünk is épül. A gyerek a jövő embere, ő majd továbbadhatja ezt a hitet és szeretetet a következő nemzedéknek. Külön örülök, hogy anyanyelvemen, horvátul is köszöntik a pápát a vasi grádistyei horvátok. Farkas Viktor (25 éves népművelő) – Úgy vélem, ő az egyik legkiemelkedőbb egyéniség a pápák sorában. Ezt részben a tettrekészsége és fáradhatatlansága miatt mondom, de másrészt tisztelem benne, ahogyan kiáll a hite és Egyházának tanítása mellett. Elvhűsége azonban toleranciával párosul. Elfogadja a másik embert, még ha más véleménye is van. Melléje áll, különösen ha segítségre van szüksége. Sajnos az elmúlt időszak zavaros embereszménye mit sem tudott erről. Meg is lett a szomorú következménye. A pápa látogatásáról eszembe jut még valami. Vajon milyen érzésekkel várják a pápát a magyarországi nem katolikus keresztények? – A pápával való találkozás számukra is bizonyára sok tanulsággal jár. Viszonylag kevesek számára válik lehetővé a közvetlen személyes találkozás, de nem kell feltétlenül a pápa ruhájának szegélyét érinteni; lélekben és gondolatban a közelében lehet az is, aki esetleg nem jut el a szombathelyi reptérre. Horváth Vilmos (országgyűlési képviselő, a parlament emberjogi, vallásügyi és kisebbségi bizottságának tagja.) – Abból kell kiindulni, hogy nem csak politikai és gazdasági, hanem erkölcsi válságban is vagyunk. S ez utóbbi – úgy tűnik – nagyobb az előző kettőnél is. Az erkölcsi válság leküzdésében óriási segítség lehet a pápa magyarországi útja. Nem csupán magára a látogatásra gondolok, hanem arra a készülődésre is, amelyik hosszú hónapok óta tart. Szeretetlenségben élünk, holott ma a szeretetre mindennél nagyobb szükség van. A szeretet és összefogás azonban nem lehet kirekesztő sem felekezeti, sem más egyéb szempontból. A másik emberben elsősorban azt kell meglátnunk, felfedeznünk, amiben azonosak vagyunk és nem a különbséget. Szerintem ez a felebaráti szeretet alappillére – de az elmúlt évtizedekben ez az alappillér megrokkant. Nagyon remélem, hogy politikailag egyetlen párt sem sajátítja majd ki a látogatást, hiszen ez nemcsak a katolikusok, hanem minden állampolgár ünnepe kell, hogy legyen. Reményiné, Irma néni (70 éves nyugdíjas) – Én lelkileg nagyon készülök a Szentatya látogatására. Boldog vagyok, hogy hazánkat, a sokáig elnyomott kis országunkat meglátogatja. Amikor bejöttek az oroszok, én akkor is bíztam benne, hogy szabadok leszünk, mert Mária országa nem veszhet el. Családunk hét tagja közül öten megyünk Szombathelyre. A Szentatya látogatása bizonyára erősíti majd az emberek hitet. Már a puszta tény is örvendetes, hogy látjuk majd a pápa mosolygós arcát. A pápa számomra a sziklahitet jelenti! Hiszen Jézus az ő elődjének, Péternek mondta: Rád mint kősziklára építem Egyházamat. Remélem, hogy sokan vesszük majd körül a pápát. Mutassuk meg, hogy mi mindannyian készek vagyunk – Vele együtt – építeni Isten országát. Dr. Sill Aba Ferenc ferences tartományfőnök – Mint lelkipásztor és egyháztörténelmi kérdésekkel foglalkozó kutató, két szempontból értékelem a Szentatya látogatását. Közismert, hogy bárhová megy a katolikus egyház legfőbb pásztora, mindenütt a hívő embereket akarja megerősíteni hitük gyakorlásában. Ezért igyekszik találkozni fiatalokkal és idősekkel, munkásokkal és értelmiségiekkel, a társadalmi élet vezetőivel, és a betegekkel, rokkantakkal is. Természetesen jó alkalmul szolgál látogatása az ország vezetőivel való közvetlen megbeszélésekre. Az ilyen átfogó jellegű találkozásnak az evangélium hirdetése terén, sőt a gazdasági és tudományos esetben is súlya van. Történelmileg egészen sajátos eset, hogy hivatalában lévő római pápa első esetben jár magyar földön. Olyan időben kerül sor erre a lelkipásztori látogatásra, amikor intézményeitől még nagy részben megfosztott, négy évtizeden át adminisztratív intézkedésekkel működésében akadályozott egyházi közösségeket keres fel. Olyan társadalomba érkezik, amelyikben a visszahúzó erők fenn akarják tartani a nyilvánvalóan igazságtalanul kialakított állapotot. Erkölcsi támaszt várunk a pápai látogatástól egyházi intézményrendszerünk fokozatos visszaállításához. Csak így tudunk cselekvőképes partnerek lenni népünk felemelkedésének szolgálatában. H. S. EGYHÁZMEGYÉNK ÉLETÉBŐL Dr. Batthyány-Strattmann László időszerűsége ,,Az ember csak útmutató eszmények alapján találja meg önmagát anélkül, hogy tévútra térne és elveszítené saját énjét ... A példa foglalkoztatja, csak a példakép meggyőző, egyedül a mintaszerűnek van értéke a szemében.” (W. Nigg: A szentek visszatérnek.) Egyházmegyénk területén, Körmenden töltötte áldozatos életének legtermékenyebb időszakát Dr. Batthyány-Strattmann László herceg. Kastélya jobb szárnyát kórháznak rendezte be, a főépületben lévő rendelőjében pedig fogadta a szegény betegek ezreit. Már életében észrevették az emberek, hogy rendkívüli „szent” emberrel állnak szemben. Gyógyításait, műtéteit már életében csodáknak tartották. Forrongó korunkban példaképek után vágyunk. Benne megtaláljuk a hivatását szerető és azt lelkiismeretesen betöltő világi hivőt, a mintaszerű férjet és családapát, megcsodáljuk benne a szegények melegszívű segítőjét, s azt az embert, aki nem rabja vagyonának, hanem tudja, hogy ezzel is embertársainak tartozik segíteni. Példakép, mert ezekben a kérdésekben nem ismert középszerűséget, megküzdött az élet nehézségeivel és ellentmondásaival, hibáival és bűneivel. Boris, nehéz gyermekévek jelzik életét. A buzgó és szerető édesanya testi-lelki szenvedése, az édesapa hűtlen távozása családjától, beárnyékolja László gyermekkorát. Csak 9 éves, amikor el kell hagynia a szülői házat és a kalksburgi jezsuita kollégiumba kerül. Csak 12 éves, amikor az édesanya meghal, s ő Felbárra kerül az édesapához és a mostohához. Az iskolában nem „példás” diák, sok baj van vele. Édesanyja példája azonban itt is megmutatkozott nála. Egyik diáktársa szerint, ha arra figyelmeztettek, hogy Isten iránti szeretetből tegye meg kötelességét, mindig összeszedte magát. Milyen sok társa él ma is „veszélyeztetett családokban”, nagyszülőknél, mostoháknál vagy - sajnos - intézetekben. Batthyány László Kalksburgban P. Leó Lőnig, Kalocsán pedig P. Weiser Frigyes jezsuita atyát találta meg, akik megértették, segítették, és nem engedték elkallódni. László egész életében mindig hűséges maradt hozzájuk. Megtalálják ma is a hozzá hasonló helyzetben lévő gyermekek a segítőtársat, akikhez bizalommal fordulhatnak nehéz gyermekéveik buktatóin? Batthyány László átszenvedte az ifjúkor keresését, vergődését, sokszor céltalannak látszó éveit. Az orvosi hivatás iránti hajlama már iskolai éveiben jelentkezett. Bátyja korai halála miatt viszont őrá várt az örökség, neki kellett volna a gazdának lenni. Gazdasági főiskolára iratkozott be, közben bölcsészkarra járt, kémiát, asztronómiát tanult. Lassan, szinte kínosan kereste útját. Sem birtokain, sem a társadalmi életben nem találta helyét. Belesodródott az általános könnyelműség légkörébe is. Később szomorúan vallotta be, hogy fiatal korában sokat hibázott. 25 éves fejjel kezdte meg az orvosi tanulmányokat Dr. Vécsey orvos-professzor biztatására. Később ezt úgy emlegeti, hogy a gondviselő Isten nyúlt bele életébe. A bizonytalanság, a keresés kínzó tud lenni a fiatalokban. Nagyon sokan átelik azt, amit Batthyány László is átélt, és nem találnak rá magyarázatot. A választás kínja néha nemcsak lelkileg, hanem testileg is gyötri őket. Tudnunk kell, hogy Isten választottjai ritkán jutottak nyílegyenes úton a mennybe. Sokszor kerülő utakat tettek meg, míg végre fölismerték igazi hivatásukat. Ma se keseredjenek el azok, akik ugyanezt átszenvedik, mint ő. Őszinte keresésük nem lesz céltalan. A gondviselő Isten keze munkálkodik az ő életükben is, tudjanak benne bízni. Élete legnagyobb fordulatát hozza Coreth Mária Terézia grófnővel való megismerkedése. 1898. november 10-én kötöttek házasságot. Példamutató ez a házasság. Bármennyire is komoly vallásos nevelést kaptak mindketten, - László a jezsuitáknál, Mária Terézia pedig a Sacré-Coeur nővéreknél -, az élet mégis kissé elsodorta őket az igazi keresztény élettől. Házasságukat azonban mind a ketten annak fogták fel, aminek Isten rendelte: szentségnek. Komolyan vettek a készületet. Mindketten komoly szentgyónással készültek a szentség felvételére. A házasságot úgy fogták fel, mint ami fokozottan kötelezi őket Isten és egymás iránt. Ugyanakkor tudtuk, hogy ehhez a feladathoz Istentől bőséges kegyelmet kapnak, és így nem vallhatnak kudarcot. Megcsodálhatjuk életükben, hogy az első években a feleség jár elöl lelkiekben és László boldogan szívja magába ezt a befolyást. Később azután megfordul a helyzet: László elmélyülő lelkiélete mind intenzívebbé válik és most már felesége veti alá magát neki fokozódó csodálattal, mint igazi családfőnek, aki öveinek igazi apja és papja tud lenni, őket a magasságok felé vezeti. Ez a házasság boldog, valóban egy test és egy lélek lettek és napról napra egyre jobban szerettek egymást. Miből táplálkozik ez a boldogság? Közös szentgyónásuk után írta László naplójába: az ember egyedüli boldogsága ez: a szívében lakó Teremtőjével együtt élni. A rengeteg munka ellenére a nap szentmisével kezdődött, amelyen az édesapa és a gyerekek felváltva ministráltak és mindnyájan szentáldozáshoz járultak. Este közösen elmondták a szentolvasót. Bekapcsolódtak az egyház liturgiájába. Isten ezt a boldogságot minden házaspárnak, családnak felkínálja, de élni kell vele. Ne sajnálják tehát az időt a közös családi imádságra, szentmisére, szentáldozásra. Összetartó erő lesz ez számukra és záloga boldog házasságuknak. A nagyszerű orvosról igen sokat írtak már, aki „úgy vizsgálta meg a legutolsó napszámost vagy beteg cigányt, mintha főherceget kezelt volna.” Az egész ember érdekelte, nem csak a betegsége. Küldetése a lélekre is kiterjedt. Kis füzete - Nyisd fel szemeidet és láss! -, amit betegeinek adott, bizonyíték erre. Ugyanazzal a készséggel, ahogyan az anyagi segítséget adta, ugyanúgy igyekezett „lelki segítséget” is nyújtani betegeinek. Szavai hatottak, mert a szó is a tett nála egy dallamra volt hangszerelve. Ha hosszabb ideig nem voltak otthon, alig várta, hogy visszatérhessen „kedves betegeihez” és újra kezdhesse a rendelést, segítse „Krisztus keresztjét hordozni a szenvedő beteg segítésével. A szociális enciklikák századában élünk: a Rerum novarum-tól a Centesimus annus körlevélig több pápai irat jelent meg a társadalmi kérdésekről. Batthyány László csak az elsőt ismerhette, de ezen enciklikák szellemében élt. Arisztokrata származása ellenére csak a szellem és a lélek arisztokráciáját ismerte. Mi nem tudtuk, hogy gazdagok vagyunk - vallották a gyermekek -, megvolt mindenünk, de a fényűzés tilos volt. Kórházlátogatásaik révén a gyerekek korán kapcsolatba kerültek a szegényekkel és betegekkel. Batthyány László tisztában volt társadalmi osztályának veszedelmeivel és sokat elmélkedett az Úrnak a gazdagokról mondott intelmeiről. Az a sok jó, amit tett, igazi kötelességtudatból fakadt. Olyan finom érzéke volt, hogy nem bírta a szociális igazságtalanságot. A személyzettel, a napszámosokat is beleszámítva úgy bánt, mint magával teljesen egyenrangú emberekkel, sohasem érezték, hogy alkalmazottak. Köpcsényi kastélyában névnapja alkalmával köszöntöttek, s egy dalt énekeltek ezzel a refrénnel: most szakadt le a szegényt és gazdagot elválasztó híd. Talán ez fejezi ki legjobban mindazt, amit szociális téren tett, és amire törekedett. De ő ezt a hidat nem erőszakkal, gyűlölettel mégkevésbé üres szólamokkal akarta elszakítani, hanem krisztusi szeretettel. Mindezek csak kiragadott szempontok voltak Dr. Batthyány-Straumann László jellemvonásaiból. Sokat lehetne írni róla, mint világi apostolról, mint a világban élő imádságos emberről, továbbá arról, hogy sohasem politizált, nem szónokolt a felső-házban, de annál többet tett. Ezekben is példaképünk lehet. W. Nigg szerint a szentek nem az Isten és köztünk állt közvetítők, hanem olyan eszközök, akiket Isten felhasznál arra, hogy kinyilatkoztassa dicsfényét és emberszeretetét ... a boldogság gyermekei ők, akik minden változandóság között magukban hordták Isten bizonyosságát. Ezért várjuk, hogy az egyház hivatalosan is kijelentse: Batthyány László ezek közé tartozik, számunkra irányt mutató példakép, a hitnek tanúja. dr. Gyürki László Egyházmegyénk búcsújáró helyei (1. rész) „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet” (Lk 9, 33). Szavakba nem önthető érzés töltötte el a három apostolt, Pétert, Jákobot és Jánost a hegyen, amikor Jézus arcának színe imádság közben elvaltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott... Péter szívesen és örökké itt maradt volna ezen helyen. A hívő ember - Péterhez hasonlóan - ősidők óta vonzódik azokhoz a helyekhez, amelyeken - hite szerint - az istenség különös módon jelen van. A keresztények már az első századoktól kezdve örömmel keresték fel Jézus földi éltének fontosabb állomáshelyeit: ahol született, szenvedett, meghalt és feltámadt. Majd fokozatosan kultuszhelyekké váltak tanítványai életének a színhelyei, a szentek, a mártírok sírhelyei, illetőleg ereklyeinek helyei. A Szentföld, Palesztina mellett a középkorban hatalmas zarándoktömegek úti célja lett Róma, Tours-i Szt. Márton temploma is Santiago de Compostella (itt található ugyanis az idősebb Jakab apostol sírja). Az utazás, a zarándoklat önmagában is egy mély igazságot jelképez: mindannyian vándorok, viator-ok vagyunk ezen a Földön. Végső célunk az örök haza, ahol majd mi is elmondhatjuk Péterrel: Jó nekünk itt lennünk. A búcsújárás népi jámborság: általános és helyi jegyekkel. A nevét onnan kapta, hogy az Egyház bizonyos feltételekhez kötve a kegyhelyet meglátogató zarándokok számára búcsút engedélyez. A búcsú (latinul indulgentia) „az Isten színe előtt már megbocsátott bűnökért járó ideig tartó büntetések részleges vagy teljes elengedése” (Liturgikus lexikon 1989.). „A teljes búcsú feltétele a megszentelő kegyelem állapota is a bűnbánati lelkület, a szentáldozás, a búcsú elnyerésének általános szándéka és imádság a pápa szándékára.” (Eredetileg a meghatározott időtartamra kiszabott nyilvános vezeklést engedték el a búcsúval: ezért mérik napokban.) Megyénk lakosai néhol „szentes búcsú”-nak nevezik a búcsújárást, a zarándoklatot, megkülönböztetve ezzel a saját templomuk búcsújától. Egyházmegyénkben több búcsújáróhelyet találunk. Ezek közül a legnevezetesebbek: Kiscell, azaz Celldömölk és Vasvár. Ismereteink szerint e két település kegyhelye volt vidékünkön a zarándokok legkorábbi célpontja. CELLDÖMÖLK Fő búcsúja Mária neve napja, szeptember 12-én. A 13. század első évtizedeiben alapított dömölki bencés apátság templomához a hagyomány szerint már a török hódoltság előtt is zarándokok igyekeztek. A Boldogságos Szűz csodatévő szobrát a Csallóközbe, Dénesdre menekítették. A 16. század közepétől üresen, romosan álló apátságba 1720 táján költöznek vissza a bencések. 1739. július 9-én érkezett Dömölkre Koptik Odó apát és magával hozta a nagymáriacelli - vagyis a steierföldi, az ausztriai mariazelli - kegyszobornak másolatát. Pórdömölktől jó egy fertály órányira hajlékot épített a Mária-szobornak, és jómaga remeteként a közelében lakott. De hamarosan kápolnát építenek itt és kutat ásnak. A kút fenekén dolgozó kőműves fejére nagy kő esik, a férfi azonban csodálatos módon meggyógyul, miután a Boldogasszony szobra előtt Istenhez folyamodnak. A követ vasláncon függesztették a barokk templom Szent Anna-oltárához. Az 1740-es években már 10-30 ezer búcsújáró ment Kiscellbe. Több rendkívüli eseményt jegyeznek föl és vizsgálnak ki a kegyhellyel kapcsolatban. A szemtanúk vallomása szerint 1745-ben egy szentmisén a Szűzanya-szobor szemét többször behunyta és felnyitotta, fejét elfordította. Csodás gyógyulások történnek. Éjnek idején fénysugár övezi a templomot. Még ebben az esztendőben Zichy Ferenc győri püspök végzése megerősíti a kegyszobor tiszteletét. Hamarosan megérkezik XIV. Benedek pápa levele is, miszerint e helyen teljes búcsú nyerhető. A nagycelli mintájára 1748-ban már megépül a mostani barokk templom. A kegyszobornak a templomban - a mariazelli példa szerint - kis kápolnát, kősátrat emelnek. A zarándokok gyakran térden csúszva kerülik meg a kápolnát. A „tárházban” őrzik a zarándokok adományait: szíveket, ékszereket, szobrocskákat, ruhácskákat. Fémből készített fogadalmi tárgyakat láthatunk a kegyszobornál is. A kincstárban őrzik továbbá a magyarországi kegyképek fapajzsra festett másolatait is: ezeket a régi nagy ünnepi körmeneteken körülhordozták. Alkotásuk a 18. század első felében történt. A templom közelében találjuk a Kálváriát, amelyet 1755-ben építtetett Liptay János, a baranyai ezred parancsnoka. VASVÁR Búcsúi: Nagyboldogasszony, augusztus 15-én és Kisasszonynapja, szeptember 8-án. A búcsújáróhelyek alapításának három korszakát szokás megkülönböztetni. 1300-ig alapították a legkorábbiakat; 1300 és 1600 közé helyezik a második korszakot és 1600 után alakultak ki a legújabb zarándokhelyek. Ez azt is jelenti, hogy az idők változásával más-más tisztelet állt a középpontban. A korai búcsújáróhely eredeti jellege ennek megfelelően változhatott. Vasváron e változás adatokkal bizonyítható. A szentgotthárdi ciszterciták kapják a vasvári kápolnát és a vele járó szőlőt is 1198-ban. Az adománylevélben feljegyzik a „Szentkút”-at, a „Fons Sacer"-t. Vasvárnak, a Szent István alapította várispánságnak az oklevelek tanúsága szerint már 1142-ben volt - Szűz Máriáról elnevezett - plébániatemploma. Az 1241-ben itt letelepített domonkosok templomának titulusa a Szent Kereszt lett. Szent Domonkos rendje mindig különös tisztelettel övezte a Megváltó szenvedését, valamint szenvedésének eszközeit. Vasváron is meghonosodott a Szent Vér, pontosabban a Vérző Ostya kultusza. Történt, hogy egy vasárnapi misén az átváltoztatott Ostyán kilenc vércsepp tűnt fel, még mielőtt a pap a bort konszekrálta volna. A miséző megfordult, és felmutatta a népnek a vérrel hintett Szentostyát. Az eset nagyon hasonít a nevezetes bolsenai mise csodájához, amely a 13. század második felében erősítette az Oltáriszentség tiszteletét. A vasvári domonkosok vérző Ostyájához VI. Sándor pápa 1500. június 27-én adott búcsúkiváltságot. Miért csak ilyen későn? A 15. század nagy eretneksége, a huszitizmus a két szín alatti áldozás szükségességét hirdette: ezt ellensúlyozta a vérző Szentostya kiemelt tisztelete. Sándor pápa bullája már gyakori török betöréseket említ. Az ereklye - a török elől menekítve - a győri domonkosokhoz került, majd később nyoma veszett. Vasvár Máriás-kegyhellyé alakulásának alapítólegendája is a török betörések idejére nyúlik vissza. A török a szent helyeket és szent tárgyakat nem tisztelte. Az egyik menekülő szerzetes éppen ezért még egyszer visszalépett a templomba, hogy elköszönjön a számára kedves Mária-képtől. „Ím, el kell mennem, Boldogasszony” - sóhajtott fájdalmasan. A Mária-szobor erre megszólalt: „Vigyél magaddal engem is”. A törökök egyre közeledtek, ezért a szerzetes menekülés közben az erdő egyik odvas fájába rejtette a szobrot. Később keresték, de nem találták. Aztán a kivágott fa helyén tisztavizű forrás fakadt: ennek vizében többen látták megjelenni Szűz Mária képét. De mindannyiszor eltűnt, ha ki akarták venni. A búcsújárások harmadik periódusa Vasváron a 18. század végén kezdődik el ismét. 1774-ben Batthyány József győri püspök felszentelte a „diósdi” templomot: prédikációjában a búcsújáróhelyeken szerezhető nagy kegyelmekről beszélt oly szívhez szólóan, hogy a hívek megfogadták: nemcsak ők térnek vissza évenként, hanem igyekeznek rábeszélni ismerőseiket is. Ferences harmadrendi remeték az 1740-es évektől éltek a vasvári Szentkútnál. De e hellyel elsősorban Horváth Ferenc remete neve forrott össze. A búcsújárók csak „Szent Ferenc” néven emlegették. A sági születésű férfi huszárként a lócsutakolástól megvakult. Hallotta már korábban, hogy a szentkúti víz meggyógyítja a betegek nemét. Napokig mosogatta a szemét és látása hamarosan visszatért. Egy ideig még ott maradt, de aztán hazament gazdálkodni. Néhány év múlva ismét teljesen megvakult. Fogadalmat tett, hogy ha a vasvári Szentkútnál újra visszanyeri látását, akkor örökre ott marad remeteként. Szemei meggyógyultak. Később örökségéből új fakápolnát építtetett: megszépítette, felvirágoztatta a búcsújáróhelyet. Horváth Ferenc 1896-ban halt meg. Utóda Szuper József teljesen átalakíttatta a kegyhelyet: 1900-ban épült a ma is álló kápolna. Egy fészer formájú építménybe állítják a templomból a Szentkúthoz kivitt Krinolinos Mária-szobrot, amely év közben a jobb oldali mellékoltáron áll. A forrást Szuper József fedte be betonlappal, s akkor készültek a magas, zárt kávájú kút, valamint a vízcsorgók. A korábbi kútba a búcsúsok még bele tudtak hajolni: nagykendővel betakarták magukat, és így többen meglátták a vízben Szűz Máriát. Így élt századunkig a legújabbkori alapítási legenda. A Szentkút vizében megmosakodni ma is lehet. Hosszú évtizedeken át csodás gyógyulások egész sora történt a mosakodás révén. Az ennek emlékére itt hagyott tárgyakat a terület század eleji rendezésénél eltüntették: pedig a kápolnának támasztva, vagy a környező fákhoz állítva, azokra akasztva rengeteg rózsafüzér, hajfonat, hajtű, gyermekruhácskák és mankó jelezte, milyen sok-sok „ajándékot” nyertek el itt a zarándokok. Az első világháború után lourdesi barlang épült a kápolna közelében. Nevezetesek voltak a két világháború között a Szentkútnál bemutatott misztériumjátékok: a Szent Erzsébetről szólót 1937-ben több ezer ember látta. A „mosdatás” szokásáról is meg kell emlékeznünk. Elsősorban az első zarándoklatukra érkező leányok választanak maguknak az idősebb lányok vagy az asszonyok közül „keresztanyát”, akivel a forrás vizéhez mennek. A „keresztanya” vízbe mártott jobb kezével keresztet rajzol a leány homlokára, némelyik végigtörli az arcát. Háromszor egymás után. Majd megcsókolják egymást. A „keresztanya” a leánynak szentképet vagy rózsafüzért vesz ajándékba. Műrokonságnak tartják az ilyent, s beszéd közben például „mosdató keresztanyának” vagy „szentkúti keresztanyának” nevezik a mosdatót. Néhányan még emlékezhetnek a szlovén búcsújárók „Szűz ajánlás”-ára. Leánygyermekeik fehér ruhában, égő gyertyával a kezükben fogadalmat tettek a vasvári kegyszobor előtt, hogy megőrzik tisztaságukat. Aztán kiterjesztett karokkal a földre feküdtek amíg az őket kísérő felnőttek érettük imádkoztak, énekeltek. (folytatjuk) Horváth Sándor | |
