 |
    |
 |
Háború volt-e ’56? Napjainkban megerősödtek azok a hangok, amelyek az 1956 eseményeiben részt vevők egy részét bíróság előtt látnák szívesen, kimondva rájuk a háborús bűnös verdiktet és ítéletet. Erre ugyan a magyar jogrend nem ad lehetőséget, viszont felvetődik a kérdés, háború volt-e valójában 1956-ban Magyarországon, s ha igen, kiket lehet bíróság elé állítani háborús bűntett miatt Varga László történészt, az ’56-os események kutatóját erről kérdeztem. – 1956 értékelésében jelentős változások történtek. Az ellenforradalomtól eljutottunk a népfelkelésig, majd a forradalom kifejezéséig. Viszont előkerült már a polgárháború. Sőt a háború szó is. Mi az, amit a történészek – együtt és külön – a magukénak vallanak? – Meggyőződésem szerint a felelőségre vonásnak vannak morális, jogi és történelmi aspektusai. E három természetszerűleg nem esik egybe, de ha adott esetben már szélsőségesen elválnak egymástól, akkor feloldhatatlan helyzet áll elő. Ilyen szempontból másodlagos kérdés, hogy a történészek háborúként értelmezik-e ’56-ot. Példa erre is van, így Király Béla egyik tanulmányában a szocialista országok közötti első háborút írt. Felfogása szerint szovjet-magyar háborúról beszélhetünk, ugyanakkor polgárháborús viszonyokkal is találkozhatunk. – Beszélhetünk-e az ’56-os események kapcsán háborús bűnökről? Tulajdonképpen mit fed ez a terminológia? – Ez alapvetően jogi kérdés. Történészként inkább a bizonyíthatósággal kapcsolatos aggályaimnak adhatok hangot. Már közvetlenül 1956 után , például az úgynevezett lincselési pereknél megdöbbentő, hogy milyen gyenge lábon állt a bizonyítás. Ezekre írásos források természetesen nem álltak rendelkezésre, a szemtanuk vallomásai rendkívül ellentmondásosak voltak, sőt sokszor még a fényképek segítségével történt azonosítás is kétségeket ébresztett. A történész csak valószínűsítheti a felelősök személyét. – Felvetődik a kérdés: ki lőtt először a másik félre, hiszen annak – laikus szemmel – nagyobb a felelősége a harcok kirobbantásában. Vagy ez nem tartozik a háborús bűnösség kategóriájába? – Ez is jogi kérdés. A konkrét példát nézve, a mostanában – joggal – sokat emlegetett mosonmagyaróvári vérengzéssel kapcsolatban számos szemtanú beszámolt arról, hogy a gyilkos sortüzet egy pisztolylövés előzte meg. Van szemtanú, aki – röviddel a történtek után – határozottan állította, hogy ezt a lövést a tömegből a laktanya irányába adták le. Egy másik szemtanú ugyanilyen határozottsággal állította, hogy a lövést az egyik határőrtiszt adta le, s meg is ölt vele egy biciklista lányt. Egy harmadik szemtanú viszont azt vélte látni, hogy ennek a pisztolylövésnek egy, a tűzparancsot megtagadó sorkatona vált az áldozatává. – Többen hivatkoznak arra, hogy háborús bűncselekmény volt a szovjet csapatok segítségül hívása. Mi erről a véleménye? – Az elmúlt évtizedekben azt próbálták bizonygatni, hogy a szovjet csapatokat Nagy Imre hívta segítségül. A történészek közül többen rámutattunk arra, hogy ez fizikai képtelenség. Ráadásul abszurd feltételezés, hogy bármilyen magyar politikus vagy testület rendelkezett, rendelkezhetett a szovjet csapatok felett. Más kérdés, hogy utólag október 27-én megpróbálták a beavatkozást Nagy Imre aláírásával igazolni, de ő ezt megtagadta. Ugyanígy képtelenség Kádárnak az az állítása, hogy november 4-én ő hívta be a szovjet csapatokat. Amikor 1956. november 2-án Moszkvába érkezett, a szovjet vezetők megmásíthatatlan tényként közölték vele a bevonulás időpontját. Összefoglalva: pusztán konvenció kérdése, hogy a történészek ’56 eseményeit háborúnak, polgárháborúnak, felkelésnek vagy forradalomnak nevezik. Nem feladatunk azonban a történtek jogi minősítése. Ha a törvény szerint fegyvertelen tömegbe belelőni háborús bűncselekmény, akkor a történész csak arról nyilatkozhat, hogy történt-e ilyen esemény. Ugyanez a helyzet a lincselésekkel. Morálisan azt tartom veszélyesnek, ha a bíróság bizonyítékok hiányában kénytelen felmenteni valószínűsíthető bűnösöket. Még veszélyesebb azonban, ha a megtorlás éveihez hasonlóan rugalmasan kezdi értelmezni a hiányos bizonyítékokat. Dombi Gábor Lassú méreg a nagybetegnek? Lenin bebalzsamozott holtteste helyett egyszerű műanyag bábut láthatnak a látogatók ezrei Moszkvában, a Vörös téren emelt mauzóleumban – olvasható a Trud egyik számában. S ez azt jelzi, hogy a számos Lenin-rejtély körül nem csitulnak a viták az új Oroszországban sem. Az 1924-ben elhalálozott birodalomalapító holttestet akkoriban ugyanis közszemlére tették, és a halott Lenin arca „ráncos, sötétbarna” volt, vagyis: nem hasonlított ahhoz a Leninhez, akit később a mauzóleumban látogathatott a megrendült köznép… Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin bebalzsamozott tetemét épségben tartani, gondozni rendkívül sok pénzt emésztett fel eddig. Egy kissé gyanús a moszkvaiaknak az is, hogy ez az összeg már nem szerepel a költségvetésben. De hát akkor ki fizeti a fenntartás költségeit mostanában, amely lehetővé teszi, hogy a bolsevik forradalom híres ihletője elkerülhesse a közönséges halandók sorsát? A kérdés mellé mostanában néhány már is társult. Ezeket elsősorban azok a Nyugatra került fotók váltották ki, amelyek Lenin életének utolsó fázisában készültek, és amelyek ismét az igazi halálok rejtélyéről vallanak a szakértőknek. Vajon a sokat emlegetett szifilisz vitte el Lenint, vagy Sztálin mérge gyorsította meg a testi és lelki leépülést? Lenin 53 éves korában – az említett szenzációs fotók tanúsága szerint – már csak emberi roncs; tolókocsiban vegetál, és tekintete a szellemi elgyengülés utolsó fázisát tükrözi. A fotók tehát megerősíthetik a még Lenin életének korai szakaszában felmerült gyanút, hogy a forradalmár valamilyen rejtélyes betegségben szenvedett, amely nem volt más, mint a már említett nemi betegség. V. I. Uljanov 1870-ben született, kisnemesi családban, egy Volga menti iskolai felügyelő fiaként. 1922. május 26-án érte az első gutaütés, amely őrült fejfájással és hányással járt: jobb keze és lába is megbénult egy időre, beszédkészsége is romlott. A középkorú férfiak esetében ez többnyire öröklött tulajdonságokra vagy a szifilisz rombolására vezethető vissza. Az első után még két roham érte, amelyek már végleg elnémították. És teljesen használhatatlanná váltak végtagjai. A szovjet kormány öt német és egy svéd orvosspecialistát rendelt a nagy beteg mellé. E csoport megállapította: Lenin nem szenved a szifilisz utolsó stádiumára jellemző betegségtünetektől... Németországban ekkor rettentő nagy volt a nyomor és az infláció, az öt orvos pedig örülhetett, hisz egyenként 30 ezer aranymárkával jutalmazták őket. Ez a hatalmas összeg a németekben olyan gyanút keltett, hogy talán a hallgatást fizették meg. Az egyik orvos, Adolf von Strümpell lányai 1974-ben apjuk naplójában rá bukkantak a súlyosan terhelő mondatra, miszerint Lenin tulajdonképpen szifilisz okozta agyritkulásban szenvedett. Utolsó hónapjait Gorkijban, a család hétvégi házában töltötte, ahol egy újabb rohamot követően kómába esett: 42,3 fokos láza volt, amikor az utolsó, most már végzetes agyvérzés érte. A szovjet kormány boncolást rendelt el, majd közleményt adtak ki, mely szerint Leninnel „súlyos meszesedés végzett”. A legszigorúbb titoktartás ellenére is kiszivárgott, hogy valójában másról volt szó, és Lenin is tudta, miben szenved, hisz 1923-ban már szifiliszellenes gyógyszerrel kezelték. Bal agyféltekéje csaknem teljesen elhalt, és a jobb sem volt sokkal jobb állapotban: talán ha egynegyede funkcionált már csak. A szovjet vezetés azonnal felismerte, milyen tekintélyvesztés lenne a forradalom számára, ha mindez kiderülne. Moszkva megbízta a világhírű berlini agykutatót, Oskar Voigtot, hogy – egy külön e célra felállított moszkvai intézetben – kizárólag Lenin agyának szentelje kutatómunkáját. Voigt és, társai 30 ezer mikroszkopikus darabra bontották fel Lenin agyát, és 1929 őszén Voigt a nyilvánosság elé lépett az „eredménnyel”, amelynek lényege szerint az ép lenini agysejtek egy szellemi óriásról árulkodnak… A híresztelések tehát megcáfoltatták, a kétely azonban megmaradt. Kiderült ugyanis, hogy a halott agyát, csak későn emelték ki, s ezért nagy részét már nem lehetett preparálni. A Voigt-próbák nem is voltak eredetiek, hanem csak később, mesterségesen készítettek el őket. No és nem mellékes a történelmi tény sem, hogy Lenin ellenezte Sztálin hatalomra jutását, s ezért a nagy grúz manipulátor talán lassú méreggel még siettette is Lenin haldoklását. Sztálin akkoriban úgy zárta le a kényes ügyet, hogy páncélszekrénybe csukatta elődje agyát, a birodalom lakói pedig elvonulhattak a bebalzsamozott tetem előtt, amely akár Leniné is lehetett. E. P. 1993. április 23. HETI MAGYARORSZÁG Le Monde Az orosz ortodox kommunisták igyekeznek lejáratni Nagy Imre emlékét Az olasz La Stampa című napilap február 27-28-i számaiban közzétett „leleplezését”, Nagy Imre is az NKVD feltételezett együttműködéséről, óvatosan, sőt, bizalmatlanul fogadták Budapesten. Vajon Nagy Imre, az 1956-ban a szovjet hadsereg által levert magyar forradalom miniszterelnöke 1930 és 1941 közötti moszkvai száműzetése alatt lelkes ügynöke volt a KGB elődjének, az NKVD-nek? Ezt sejtetik azok a dokumentumok, amelyeket a La Stampa hozott nyilvánosságra az ultrakonzervatív orosz Rogyina című folyóirattal együttműködve, s amelyeket nagyon bizalmatlanul fogadtak Budapesten. A két dokumentum – a La Stampa szerint – a szovjet kommunista párt levéltárából való. Az első a ma nemzeti hősnek tartott Nagy Imre belépési levele, amelyben kötelezi magát, hogy munkájáról semmit sem árul el: a másik az a levél, melyet a KGB volt vezetője, Vlagyimir Krjucskov 1989 júniusában írt az SZKP Központi Bizottságának azt javasolva, hogy tegyek közzé a levéltári anyagot, befeketítve ezzel Nagy Imrét, akinek Budapesten 1989. június 16-án – 1958-ban történt kivégzésének évfordulóján – megrendezett ünnepélyes gyászszertartása az akkori idők kommunistaellenes ellenzékének nagy győzelme volt. A cél az ellenzék hitelének rontása, a magyar kommunista párton belüli reformszárny gyengítése volt, amely megkísérelte ráerőltetni szemléletmódját Grósz Károly főtitkárra. Ez utóbbi, aki a mai nap is békés nyugdíjas, a Népszabadságnak nyilatkozva elmondotta, hogy személy szerint ő volt az, aki 1989 tavaszán azt kérte Mihail Gorbacsovtól, tájékoztassa őt Nagy Imre szovjetunióbeli tevékenységéről. Az ezt követően a KGB főnökétől kapott dokumentumok – Grósz szerint – azt tantisítják, hogy Nagy Imre „30-35 moszkvai emigráns magyart és közel 70 német emigránst jelentett fel.”. Mindenesetre sem Grósz, sem a La Stampa nem szolgáltat bizonyítékokat a vádakra. „Akkoriban a Moszkvában tartózkodó külföldi kommunista vezetők mindegyike együttműködött az NKVD-vel. Ez természetes volt – hangsúlyozza Litván György történész. – Lehetséges tehát, hogy Nagy Imre ügynök volt, de pillanatnyilag semmi alap nincs arra, hogy kijelentsük: tudatosan jelentette fel emberek tucatjait. Őrizkednünk kell attól, hogy kiragadott szövegekből kiindulva végleges ítéletet mondjunk.” Leszögezve, hogy a KGB dokumentumai hitelesek, Grósz 1989 júniusában azt kérte a magyar párt központi bizottságától, hogy ne hozzák nyilvánosságra. Miért? „Azért hallgattunk, mert féltünk” – nyilatkozza a Magyar Szocialista Munkáspárt hajdani vezetője a La Stampának, mondván, a dolog haszontalan lett volna, hiszen a közvélemény nem hitte volna el. Napjainkban Budapesten szárnyra kapott egy másik magyarázat is: Grósz, aki nem valami kitűnő viszonyban volt Gorbacsovval, attól félt, hogy az SZKP főtitkára „átejti”. Mivel ez ügyben nem látott tisztán, Grósz jobbnak tartotta, ha hallgat. Vásárhelyi Miklós, aki öt évet töltött börtönben azért, mert 1956-ban Nagy Imre tájékoztatási minisztere volt, nem hisz a dokumentumok hitelességében: „Tudjuk, hogy a szovjet archívumokból érkező szövegeket gyakorta meghamisították” – mondja a Népszabadságnak. Szerinte ezt a vitát mindenekelőtt az orosz ortodox kommunisták manipulálták Borisz Jelcin zavarbaejtése céljából: „A (La Stampában közölt) dokumentumok több ízben említik a KGB hajdani vezetője, Krjucskov nevét, aki az 1991-es moszkvai puccs egyik főszereplője volt, s aki most várja a perét. Ez az ügy elsősorban Jelcin lejáratására irányul, aki a volt Szovjetunió vezetői közül elsőként kér bocsánatot az 1956-os intervencióért, és tisztelgett Nagy Imre sírja előtt múlt év novemberében tett budapesti látogatásakor.” YVES-MICHEL RIOLS Vásárfiát vegyenek! VÁSÁRBAN I. Kezdetben a hét utolsó napja volt a vásárnap. Ebből lett a vasárnap, s a vásár átkerült más napokra. A falusi emberek sok mindent megtermeltek maguknak. Kevés dologért mentek a városba. Pénzecskéjükért a nehezen beszerezhető tárgyakat vásárolták meg: kapát, jó kést, ekevasat. A gazdagabbja ruhát, csizmát, cifra kendőt, csemegét – pl. törökmézet – is vett. Régen a vásár ünnepnapnak számított. Sok érdekességet, látványosságot nyújtott. Az országos vásár három napig tartott. A vásárfia ajándék fiúnak és lánynak. Kaptak fakardot, falovat, olcsó játékszert, cukorkát és más édességet. Az árusok hangos kiáltozással hívták fel magukra a figyelmet. Volt, aki minden portékáját 7 krajcárért adta. A nézelődők-bámészkodók között olyanok is akadtak, akik csak turkáltak az áruk között, de nem vettek semmit. A mondóka ilyenkor sem maradt el... Gyakran egy lépést nem kellett tenni, ha a falusiak vásárolni, javíttatni, vagy éppen cserélni akartak... A vándorárusok – esernyős, drótostót, ablakos, rongyszedő... – látogattak el a faluba. Hangos kiabálás vagy énekszó jelezte érkezésüket. –csery– Ide nézz, te mulya! Mit árul a Gyula? Törökméz! Fele cukor, fele méz. Hét, hét, minden darab hét. Hét az ára, szabott ára, hétért lesz most elprédálva, hét, hét, minden darab hét. AKI NEM.VESZ, NE BABRÁLJA, MENJEN AZ ANYJA VALAHOL VÁRJAI. Erre-erre, ifiasszony, más bótosra ne hallgasson! Az én nevem Olcsó János, kinek híre általános. Van itt minden, ami kék, babos kendő, hupikék. S milyen olcsó, hallja csak: csak egy pengő, csak-csak-csak! Csak egy pengő, csak-csak-csak! Tessék, tessék, jó portéka, egynek sincsen maradékja! Én mondom ezt, Olcsó János, kinek neve általános! HETI MAGYARORSZÁG 1991. április 26. Budapest 62., Pf. 634. 1396 Pontosan már nem emlékszem, 1986-ban vagy 1987-ben két levélíró a hadifogoly témával foglalkozott. Ezekre a levelekre válaszoltam, s megírtam az igazságot. Nem közölték. A későbbi főszerkesztőnek is elküldtem publikálásra, ő sem adta azonban közre. Most ismét elküldöm levelem, hiszen a malenkij robot a ma élők tízezreit még mindig foglalkoztatja; ideje, hogy megtudják az igazságot. A lap megújhodását örömmel és elégedettséggel figyelem, remélem, ők már nem teszik félre a levelemet. Többen érthetetlennek találták, hogy a háború befejezése után a szovjet nemcsak hogy nem bocsátotta szabadon hadifoglyait, hanem még újakat is ejtett. Mindez ellenkezik a genfi konvencióval. A választ erre a cselekedetre, a világháború három nagy szövetségesének titokban tartott megállapodásában találjuk meg. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia akkori vezetői három konferenciát tartottak a világ saját érdekeik szerinti kialakítása érdekében. E három konferencia: a teheráni (1943. november 28-december 1.), a jaltai (1945. február 4-11.) és a potsdami (1945. július 17-augusztus 2.). A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a viták azt jelezték, hogy minden a legyőzöttektől megkaparintható zsákmány megszerzésére irányul. A jóvátétel, a másik területének a bekebelezése, a hadifoglyok sorsa a legnagyobb cinizmussal szerepelt a konferenciák napirendjén. A potsdami konferencián Truman megkérdezte: „Mi történt a helyi lakossággal? Ha jól tudom, mintegy hárommillió emberről van szó.” Sztálin: „A lakosság eltávozott.” Így, ilyen lelkiismeretességgel tárgyalták milliók sorsát. A sok száz ezer hadifogoly sem remélhetett emberségesebb elbánást. A hadifogoly kérdést a konferencia egybekapcsolta a Szovjetuniónak adandó jóvátételekkel. A krimi (jaltai) konferencián az amerikai tervezet 2. pontjában foglalkozott a hadifoglyok jóvátétel fejében történő visszatartásával De ugyanezen a konferencián 1945. február 11-i ülésén) Sztálin a hadifoglyokról szóló megállapodást nem kívánja belevenni a nyilatkozatba, csak titkosan kezeli. A potsdami konferencián hangzott el Sztálinnak a hadifoglyokkal kapcsolatos kijelentése: „Van elég hadifoglyunk. Nálunk ők dolgoznak a szénbányákban. Bányáink helyreállításában is felhasználjuk őket.” De nem beszélt azokról, akiket a szibériai tajgában erdőirtásra kényszerítettek. Amiről sem a hadifoglyok, sem mások sokáig nem tudtak, volt olyan megállapodás, hogy a Szovjetunió addig tarthatja vissza a hadifoglyait amíg a háborús károk helyreállításához szüksége van rájuk. Ez sajnos a németeken kívül a magyarokra. is vonatkozott. Nagyon sok magyar várja a feltámadást tömegsírban r vagy egyedül eltemetve. Mi itthon a szovjet katonák sírjait ápoljuk. A mi halottainknak pedig nem jár semmi? Jó lenne, ha ezen végre változtatnánk! Ha bárki is kételkedne a fent leírtakban, olvassa el a Mezsdunarodnaja Zsizny című moszkvai folyóirat 1961-1966 közötti számait. Kelenváry János, Budapest A Heti Magyarország 1991/14., számában Fény és árnyék címmel megjelent cikkhez kívánok hozzászólni. Fény és árnyék, gazdagság és szegénység, mintha elszabadult végletekben, magasságban és melységben zajlana az életünk. Vagy mert erősebb a fény, erősebb mögötte az árnyék is? Megdöbbentem, amikor a 70-es évek közepén Debrecen főterén koldussal találkoztam. Abban az időben amikor azt hirdettük szocialista hazánk minden emberről egyaránt gondoskodik. Volt, akikről nagyon gondoskodott! A szegényekről, a, koldusokról pedig bölcsen hallgatni illett. Vagy elfordulni. Mintha, nem léteznének. Lehet, nem is az a kérdés, ki van a végletek pontján, sokkal inkább az: miért került oda? A fizika törvényszerűségét elfogadni kegyetlen tény, illúziókban élni annál inkább. Az alkotó munka tisztelete, a reális értékítélet, a szabad parlamenti demokrácia az, amely a végleteket, ha nem is indulatoktól mentesen, de egymáshoz közelítheti. Bakos Pál, Kocsord Ismét visszatérő téma az egyetemi felvételi vizsga. Az állampolgári szabadságjogok közé tartozik, hogy mindenkinek biztosítani kell a tanulás lehetőségét, amennyiben van hozzá szükséges alapműveltsége. Az… HETI MAGYARORSZÁG 1993. július 9. Erkölcsi elégtételt Noha az Alkotmánybíróság d6ntese ellenére is nyitva maradt az út a felelősségre vonáshoz, a szerző úgy véli, hogy az igazságszolgáltatás rendes szerveit nem történelmi-politikai igazságtételre hozták létre. Az igazi megoldást abban látná, ha az Országgyűlés a nemzetellenes bűnök kivizsgálására létrehozna egy szakértői testületet, amely nyilvánosság elé tárná az elkövetett rémtetteket, és megnevezné a bűnösöket, mert nem eshetünk a vörös csillagos terror hibájába: nem folytatható a gyűlölséget szító, bolsevista típusú, osztályharcos leszámolás. Kahler véleményével összhangban mondom magam is, teljes erkölcsi elégtételt csak akkor nyerhet a magyar nemzet, ha árulóit az időtlenségbe taszítja. Övezze őket a civil társadalom megvetése, kiközösítő ítélete, pecsételtessenek meg Káin-bélyeggel örökre, letörölhetetlenül. HORVÁTH TAMÁS Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700 Kedves Asszonyom! Bocsánatot kérek, de mivel nem tudom a keresztnevét, azért kellett így megszólítanom. Ismét egy kereszt került az osztálytablóra, egy kedves osztálytársam, barátom Gerencsér Jóska elindult az örök honba, hogy felkutassa a nagy titkot a holtak birodalmában. Ahogy a tablót nézegetem, bizony több a kereszt, mint a sima fénykép, nagyon fogyunk már, mi már elindulunk a sírunk felé, csak a napot, órát nem tudjuk. Nagy baráti szeretettel gondolok Jóskara, aki párszor felkeresett levélben is, de az utóbbi időben elnémult a hangja, írása. Nagyon, örülnék, ha egyszer tollat tud majd fogni, úgy röviden beszámolna Jóska utolsó életmozzanatairól. Köszönöm! Sokoldalú és elfoglaltságú volt Jóska, igyekezett mindenkor valamit alkotni, másoknak örömet szerezni. Magam is még a jelenben tevékenykedem, édes Párom, gyerekeim és unokáim bearanyozzák a még hátralévő földi bolyongásomat. Lélekben ott voltam a temetésen, egy csillag ismét lehullott, mily rövid is volt az élet. Legyen neki könnyű a vértől áztatott szent magyar föld. Aludj Jóskám békében, szépeket álmodjál! Isten Veled kedves Barátunk, Osztálytársunk!!! Szombathely, 1991. márc. 12. Mivel is tölti majd az életét? Kivel él? Kézcsókkal és szeretettel üdv: Czeglédy Gyula nyug. NAGYVILÁG Egy kis hadtörténelem Sztálin nem mert támadni A második világháború kevésbé ismert történései között tartják számon a Moszkvában csupán 1-2 éve szellőztetett tényt, hogy a szovjet tábornokok 1941 tavaszán-nyarán megelőző csapást akartak mérni a felfejlődő náci hadigépezetre. Zsukov és Tyimosenko állt elő a tervvel a szovjet fővárosban, mert úgy látták, hogy a 152 szovjet hadosztálynak komoly esélyei lennének a 100 német hadosztállyal szemben. Hadászati célként a Varsó, Lublin, és Krakkó térségében készülődő német haderők szétverését, Szilézia, Kelet-Poroszország és Morvaország elfoglalását, esetleg Románia lerohanását jelölték meg. Májusban vagy júniusban lepte volna meg a sok ezer szovjet repülő és ágyú hajnali álmában az összevont náci haderőt, amelynek minden apró egysége akkor ismert volt a szovjet hadvezetőség előtt. Egyes szakértők szerint ez a csapás megsemmisítőbb lehetett volna, mint a néhány héttel később bekövetkezett hitleri agresszió súlyos következményei a Vörös Hadseregre és felszerelésére. Zsukov és Tyimosenko május 15-én nyújtotta át a párt- és kormányfőnek, Sztálinnak a támadási elképzeléseket. E napon Richard Sorge szovjet mesterkém kétszer is jelentette Japánból, hogy a németek öt hét múlva általános támadást indítanak a Szovjetunió ellen, de Sztálin nem hitte el a figyelmeztetést, a Zsukov Tyimosenko-tervet pedig túl veszélyesnek tartotta. Semmit sem mert kockáztatni, s ebben jócskán különbözött Hitlertől, aki kalandor és hazardőr volt egy személyben. Sztálin tehát nem gátolta meg a náci támadást, nem előzte meg őket, s így a nyilvánvaló agresszió áldozataként lélektani nyereségre tett szert, miközben lemondott arról az előnyről, amit a megelőző csapással elérhetett volna. Kezdetben nem is tudták a szovjetek a rettentő erejű német támadást megállítani, s így a behatolóknak ezúttal sikerült Moszkváig eljutniuk, holott az első világháború idején a cári haderő meghiusította ezt a fegyvertényt a császári német csapatok számára... A szovjet hadsereg óriási áldozatok árán – a moszkvai, a sztálingrádi és a kurszki hadműveletek után került ismét abba a helyzetbe 1941 tavaszát követően, hogy eldöntse, mikor és hol mérjen sikeres csapást ellenfelére. Erni P. ... az el-alameini vagy a sztálingrádi ütközet? Eközben csaknem a feledés homálya borítja a háború talán legnagyobb, de mindenképpen legvéresebb ütközetét, az 1943. júliusi kurszki csatát, avagy más néven a „Citadella” hadműveletet. A Wehrmacht utolsó hadászati méretű - tehát a háborút eldönteni akaró - támadása volt ez. A történelmi jelentőségű sztálingrádi győzelmet követően a szovjetek hatalmas támadó hadműveletekkel a megszállt Oroszország területének legnagyobb részéről kiűzték a náci haderőt. A tél végén a Wehrmacht Orjol és Bjelgorod térségében heves ellentámadásokkal megállította a szovjet támadást: a frontok megmerevedtek, és mindkét fél erőt gyűjtött nyárra. Hitler a szovjet sikereket „tél tábornoknak” tulajdonította, és új, minden eddiginél nagyobb erejű támadással akarta döntésre vinni a dolgot. Tábornokainak egy része már nem értett egyet e gondolattal, de nem mertek nyíltan szembeszállni a mindenható „Führer”-rel, aki úgy tervezte, hogy az úgynevezett ,,kurszki kiszögellés”-nél áttöri a szovjet vonalat, és Moszkva irányába előretörve, megsemmisíti a Vörös Hadsereget. A figyelmeztetések ellenére azonban lebecsülte az ellenfelet, amely Sztálingrádot követően gyors ütemben fejlődött technikailag és morálisan. A háború elején Szibériába áttelepített hadiipar már felépült, és a gyárak ontották a harckocsikat, a repülőgépeket. Az ... Vörös Hadseregnek 1943 nyarára már jóval több harckocsija, repülőgépe, ágyúja volt, mint a nemeteknek. Parancsnokai, katonái jelentős harc tapasztalatokat szereztek, és a téli győzelemsorozat eredményeként megnőtt az önbizalmuk is. A szovjet vezérkarnak korán tudomására jutottak - nagyrészt a ... a német támadási tervek. Bár a Vörös Hadsereg is támadni készült, a szovjet vezetés mégis úgy döntött, hagyják támadni a németeket. Mélyen lépcsőzött védelmet építettek ki, hogy kimerítsék a német erőket, majd a tartalékban lévő hadseregeikkel ők mennek át támadásba, és visszafoglalják Ukrajna és Belorusszia nagy részét. ...Kurszk irányában alig néhány száz kilométer széles arcvonalon a két fél összesen két és fél millió katonát, több mint 30 ezer löveget, 6100 harckocsit és 4200 repülőgépet összpontosított. A németek 1943. július 5-én hajnalban lendültek támadásba. Volt olyan szakasz, ahol arcvonal-kilométerenként 50-60 harckocsi tört előre. Kegyetlen küzdelem tombolt. Prohorovka térségében a világtörténelem eddigi legnagyobb páncélos csatája zajlott: 1200 páncélos szörny pusztította egymást, a mező tele volt fáklyaként égő, fekete füstöt okádó harckocsikkal. Több mint nyolcszáz maradt közülük a síkon szétlőve, kiégve. A hatnapos, elképesztően véres küzdelemben a német hadsereg teljesen kivérzett anélkül, hogy lényeges eredményeket ért volna el. A „Citadella” fedőnevű hadműveletük összeomlott. A Wehrmacht oly mértékben elvérzett Kurszk térségében, hogy az itt kapott sebeket a háború végéig nem tudta kiheverni. Mindezek ellenére a „kurszki csata” nem tartozott a „látványos” győzelmek közé. Az első világháború kegyetlen „húsdarálójához”, Verdunhöz volt inkább hasonló, mint a második világégés ismert nagy csatáihoz. Viszonylag kis területen csaptak össze a seregek, és kegyetlen, véres csaták során morzsolták fel egymás erejét. A náci hadsereg nem bírta erővel a hatalmas anyagcsatát, a Vörös Hadsereg pedig bebizonyította: nemcsak télen tud győzni. Pataky Iván A Honfoglalás című híres képet Munkácsy Mihály az ezredévi készülődés lázában, 1893-ban festette. Most száz éve. A megrendelés az akkor épült Országházba való elhelyezésre, valamint tizenegy és fél méter hosszú, négy és fél méter magas - lehetetlen - méretre szolt. Ezt Munkácsy sajátosan oldotta meg. Műve körül nagy vihar támadt. Közeledünk a honfoglalás 1100. évfordulójához. Felkerestük a korszak igen tekintélyes értőjét, László Gyula régészprofesszort. – Mit szól ehhez a Munkácsy-festményhez? – Egy négyzetcentimétere sem hiteles! – mondta. – Csak az egész hiteles! Az elnyújtott képméretet a falfelület szabta meg. végül is Munkácsy páratlan komponáló készsége úrrá lett rajta. Jobb oldalra helyezte Árpád fejedelem alakját, megemelten. A fehér ló jól növeli a hangsúlyt. A fő alak mögött látjuk vezéreit, egyikükben felismerhetően Jókai Mórt. A kép bal széle felől nagy tömeg jő Árpáddal szemközt: ez nagyjából szürkébe tartott, hatalmas mozgással telitett festői izgalom. Nem is a kompozíciós megoldással lett a baj! A megfestett tömeg nem a leigázottak, nem a rabigába döntöttek benyomását keltette. A fölemelt kezekben, köszöntő hódolatul szablyák s fokosok lendülnek magasba. Ki látott már ilyet?! Szablyát s fokost azoknál, akik – mint hagyományosan állították róluk - rabokká lettek? Mert ez a másik kép élt a megrendelőkben. Ők miért ne látták volna ugyanazt, mint Vörösmarty Mihály 1825-ben, a Zalán futása című hőskölteményben: „Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?” Ezt kérték számon Munkácsytól. Ezt várták tőle. – Mert mit is látunk ezen a képen? – mondta beszélgetésűnk során, ennek folytatásául a professzor úr. – A legyőzöttekkel, ha nem is éppen egyenrangú, de majdnem munkatársi viszonyban levő fejedelem bölcsességét. Szent István is azt mondta, hogy annál erősebb az ország, minél többféle népesség alkotja. Ez a több tudásnak is forrása. Jó nyerget csinál az egyik népbeli. Jó lovat nevel a másik. Földműves a harmadik. Dzsingisz kán udvarában, úgyszólván, az egész Eurázsia tudása jelen volt. – Professzor úr! Ön ezért a felfogásért tekinti a Munkácsy-kép „egészét” hitelesnek? – Árpád ilyen nagyformátumú fejedelem volt. Nem mindennapi ember. Jó1 átlátta a diplomácia összefüggéseit. S kiválóan hasznosította. Ezen az alapon értett meg mindent, s ítélt. – Milyen szerepet játszott Árpád életében a ló? - tértem át a részletekre. – A nomád fejedelmek, vezérek el sem tudták képzelni életüket ló nélkül. Állítólag még aludni is lovon aludtak. Nem leültek megbeszélni a dolgokat, hanem tanácskozni is lóháton tanácskoztak. Szent István édesanyja pedig éppenséggel úgy ülte meg a lovat, mint a férfiak. – Árpádnak olyan volt a sisakja, amilyen lovon ültében, ezen a képen? A régészprofesszor ekkor vette észre, hogy javában a részleteknél tartunk. – Tehát mégis? – kérdezte. – Hiába mondtam, hogy csak az egész a hiteles? Érdemes feszegetni a részleteket? – Mégis, milyenek lehettek a hiteles, a valódi részletek? – A koraközépkor magyarországi emlékeit vizsgáló művében Hampel József külön fejezetet szentelt a honfoglalásnak, de ez az összefoglaló mű csak 1905-ben jelent meg. A Munkácsy-festmény elkészülte idején a magyar régészet még nem ismerte a részleteket a honfoglalás koráról. A török hódoltság koráról azonban, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött egykorú tárgyi emlékek nyomán is, sokat tudtak. Nem szabad meglepődnünk, hogy ezen a festményen minden részlet törökkori. Nem beszélve arról, hogy a vezérek díszmagyart viselnek. Törökkori a pajzs, a szablya. Törökkori a sátor, erről ma már tudjuk, hogy a honfoglalóké inkább emlékeztet a mongol jurtára. Árpád sisakja sem lehetett ilyen, a kard csapását levezető formájú. Inkább kúpos és alul prémes, amilyet az egykorú kijevi orosz fejedelmek hordtak. – Milyen volt Árpád ruházata? – A legpompásabb, legdrágább Bizáncból kapott selyemből, brokátból készült, és nem elöl gombolódott, hanem övvel összefogott kaftán volt. Teljes félreértés Munkácsy festményén a szoknya. Soha! A kaftán, igen. Olyan, mint a Képes Krónikában a Nagy Lajos oldalán megjelenő keleti uraké. – Kaftánban lehetett tartósan lovon ülni? – Hogyne. Szétnyílt. – Milyen volt az öv? – Nem tudom! – felelte erre a professzor. – Nem találtuk meg Árpád sírját! – Aztán belement mégis, hogy elmondja: – Árpád övén állatábrázolás lehetett. Gondoljunk arra, hogy a Turul-nemzetségből származtatták. S ezt ő jól tudta. Mint ahogy tudta későbbi Anonymus is. – Professzor úr! Mikor látta először a Munkácsy alkotta képet, a Honfoglalást? – Elég korán. Először reprodukcióban. S tízévesen, 1920-ban mint Erdélyből kiutasított, Kőhalomról Pestre kerültem. Próbáltam „kenyeret keresni”. Megrajzoltam a honfoglalást, Munkácsy erős hatása alatt. Kitettem az Erdélyből hozott őskori cserepeim közé, és letakartam. Tessék elképzelni! Tíz fillérér meg lehetett nézni. Simon Gy. Ferenc VEZÉRCIKI Már két éve. Meg csak két éve? Nemrégiben még itt járkáltak közöttünk. Konvojban. Számtalan éjszakán találkoztam velük, amint hosszú sorokban csörömpöltek ide-oda. Végeláthatatlan katonai teherautó-sorokból rendre lemaradozott néhány lerobbant járgány, hirdetve a szovjet technika élenjáró voltát. Előjönnek a közös emlékek... Nyári éjszakán tartottam hazafele valahonnan Pécs környékéről. A dunaföldvári Shell-kútnál szándékoztam tankolni. Amikor lekanyarodtam a főútról, szélvédőm előtt hirtelen fekete-fehérre mázolt gumibot állt keresztbe. Megálltam. Marcona, talpig feketébe öltözött (bár lehet, hogy csak a koszossága miatt fekete) egyenruhás egyén hajolt be az ablakon, és feltette a vodkaszagú kérdést: – Cigaretta jeszty? Több éves orosztanulmányaimnak hala, azonnal megértettem, hogy az élenjáró szovjet ember a dohányzás káros szenvedélyének kíván hódolni, és ehhez kéri elvtársi segítségemet. Nem ismervén a szovjet kínálási módszert, könnyelműen a dobozt nyújtottam felé. Ő zsebrevágta az egészet, majd ismét benyújtotta olajtól fekete kezét: – Zolot! Aranyat akart. Nem mint atyai évtizedekkel korábban, zabrálni, hanem eladni. A nemesfém sárgán csillogott tenyerén a holdfényben. Itt álljunk meg egy pillanatra. Egy szó, amit talán a fiatalabb olvasó nem ismer: zabrálni... Szláv eredetű ige, a „davaj csaszi” szinonimája. Így neveztük, amikor a felszabadítók megszabadítottak minket értéktárgyainktól, vagyis amikor minden mozgathatót átvettek szocialista megőrzésre. A dunaföldvári harcos által eladásra kínált ékszer már túl volt a zabráláson. Ki tudja honnan került a Duna partjára. Akkoriban afgán eredete tűnt a legvalószínűbbnek. – Nyet! - igyekeztem elhárítani az évszázad üzletét. Egy szovjet katona nem adja fel egykönnyen a harcot. A győzelembe vetett hittel próbált jobb belátásra bírni. Hiába. Amikor továbbengedett, szavai zenéjéből arra következtettem, nem a szovjet-magyar barátságot élteti. Amikor a kutasnak elmeséltem a kalandomat, legyintett. – Árulnak ezek mindent... Gázolajat, színes tévét, szerszámkészletet. Ha kis szerencséje van, néhány üveg vodkaért még tán tankot is vehet tőlük... Két éve elmentek. Azóta nem lehet Dunaföldváron sem afgán koronaékszert, sem tankot venni az éjszaka közepén. Van ennek a történetnek időszerűsége is. Olvasom, hogy a volt Szovjetunió adósságának törlesztéseként fegyvereket ad nekünk. Kezelő személyzet nélkül. (Ők menekültként várhatók.) Utólag könnyű okosnak lenni. De nem lett volna egyszerűbb és olcsóbb akkor megvenni az arzenált Dunaföldváron? Késő bánat. Már elmentek. Különös, de ezt a tényt mintha mind a mai napig nem tudnánk igazan felfogni. Hogy puskalövés nélkül nyertük meg a harmadik világháborút. Ha átéreznénk ennek jelentőségét, két éve részeg örömmámorban úsznánk. Ami szintén nem lenne hasznos, hiszen a részeg mámor csökkentené a termelést, esélyeinket a felemelkedésre. Jobban, mint a mostani letargia. De könyörgök. a kettő között azért lehetne némi átmenet! Túléltük. Nagy szó ez! Elgondolom, magam tízéves voltam, amikor bejöttek. Tudtuk. hogy idővel ki fognak menni. A töröknél erre 150 évet kellett várnunk. Így én abban bízhattam. 160 eves leszek, mire a szovjetek kimennek. E számítás szerint most 162 vagyok. Ehhez képest nem is mondhatom magam túlságosan rozogának... Persze a törökök és a szovjetek között nem csak az itt töltött idejük között van különbség. Ezt mar a régi vicc is bizonyította. Ugye emlékeznek rá?! Újszülött olvasóink kedvéért felidézem. Meghal Brezsnyev. (Ez akkor még csak vicc volt.) A túlvilágon összetalálkozik a hajdani budai pasával. Megkérdi, hogyan csinálták, hogy 150 évig basáskodtak a magyarok felett, és a magyarok mégsem emlékeznek haraggal rajuk. „Egyszerű” válaszolja a basa. „Mi nem tettük kötelezővé a mohamedán vallást, nem vezettük be az iskolában a kötelező török nyelvoktatást, és nem kiáltottuk ki a felszabadulás nemzeti ünnepének a mohácsi vészt.” A törökök itt hagytak ezt-azt. Mecseteket, minareteket, türbéket, fürdőket. A szovjetek is: laktanyákat, hajdani repülőtereiken gazdag olajlelőhelyeket, erdeinkben fel nem robbant lövedékeket. No meg néhány obeliszket, Budapest felett pedig a Vorosilov megrendelte szovjet hősi emlékművet, amit elkészülte után Davaj Marcsának. mostanában pedig a sors (vagy valakik...) kifürkészhetetlen akaratából Szabadságszobornak becézünk. Az egyébként szép, pálmát tartó nőalak Battonya felé fordul, hiszen abból az irányból érkeztek azok, akiknek emlékét megrendelőjének óhaja szerint őrzi. Ezért is fújja szoknyáját délkeleti irányból a szél, holott az ilyen irányú légmozgás Budapest táján igencsak ritka. De a szovjet asszony legyőzi a természetet, az ő szoknyája széllel szemben is loboghat. (Lehet, hogy Kisfaludy Stróbl Zsigmond cinkos kacsintásaként: „Kérem, én nem gondoltam komolyan...”) A tovarisoknak immár otthon is konyec. Be- és kivonulásuk immár történelem. Ma születő gyermekeink, unokáink a felszabadulást úgy fogjak tanulni, ahogy mi tanultuk az előző két dúlást: a tatárdúlást és a törökdúlást. És nekik az orosz az lesz, ami nekünk a török: bosszankodnak majd a Németországból az ünnepekre hazalátogató orosz vendégmunkások okozta forgalmi dugók miatt. | |
