 |
    |
 |
Kéri Kálmán élménybeszámolója Kéri Kálmán volt vezérkari ezredesnek, az I. magyar hadsereg vezérkari főnökének élménybeszámolója az 1944. X. 16-tól 1944. XII. 31-ig terjedő időre, a 4. ukrán front főparancsnokságánál, Moszkvában és újból a 4. ukrán front főparancsnokságánál. TARTALOM: A./ Miklós vezérezredes és kísérete tevékenységének időrendi összefoglalása, 1944.X.16-tól 1944.XI.22-ig. B./ Kéri Kálmán vezérkari ezredes tevékenységének időrendi összefoglalása a 4. ukrán front főparancsnokságánál 1944.XI.23-tól 1944.XII.29-ig. C./ Fentiek részletes ismertetése. I. Átmenet és események 1944.X.16-tól 1944.XI.6-ig a 4. ukrán front főparancsnokságánál. II. Események Moszkvában, 1944.XI.5-től 1944.XI.22.-ig. III. Események a 4. ukrán front főparancsnokságánál 1944.XI.23-tól 1944.XII.29-ig. IV. Hazatérés. Hadtörténelmi Intézet és Múzeum Parancsnokának Budapesten Mellékelten felterjesztem élménybeszámolómat, 1944.X.16-tól 1944.XII.31-i terjedő időre, melyet részben Moszkvában a Magyar Fegyverszüneti Bizottságnál, részben a 4. ukrán front főparancsnokságánál töltöttem. A MIKLÓS Béla aláírásával ellátott mellékletek megszerkesztésénél közreműködtem. Ezek egyik fogalmazványi példányát MIKLÓS Béla őrizte meg, a másodikat én. A VÖRÖS János aláírását feltüntető mellékletek az eredetiről készült hitelesített másolatok. A beszámoló 3. számú mellékletének eredetije SZENT-IVÁNYI Domokos rendkívüli követ és meghatalmazott miniszternél maradt. A 18.-21. számú mellékletek saját előterjesztéseim fogalmazványai. Az általam most felterjesztett összes fogalmazványt, vagy másolatot MIKLÓS Béla is őrizte, majd halála után, fia, MIKLÓS Lajos, aki azokat 1956-ban New-Seeland-ba magával vitte. Szükségesnek tartom bejelenteni, hogy nem egy hadtörténeti értekezést volt szándékomban írni, hanem egy visszaemlékezést, melyben leírom az akkori cselekményeimet és magatartásomat, melyekre az akkor látottak hatottak és érzelmeimet, melyeket a látottak és hallottak kiváltottak. Érzelmeimet nem több mint három évtized enyhítő hatása alatt írtam le, hanem úgy, ahogy egykoron, egy fiatal vezérkari tiszt lelkében feltörtek. Élménybeszámolóm tehát teljesen szubjektív, és mint ilyen részben az akkori nagyobb összefüggések nem ismerete, részben az akkor kialakult személyi ellenszenvek folytán, elfogult lehet. Hogy mily mértékben, azt a már jelenleg ismert, de talán a még csak a jövőben nyilvánosságra kerülő hadtörténelmi anyag hivatott elbírálni. Sajtóközlemények, hadtörténelmi tanulmányok, rádióközlemények és televíziós filmek szerint MIKLÓS Béla hadifogolytáborokat látogatott, ahol a hadifoglyok egy része és közte kellemetlen szóváltásra került volna sor, továbbá, hogy MIKLÓS Bélán és környezetén múlott egy magyar légió, vagy hasonló csapat megszervezése, mely a németek ellen a harcot felvehette volna. Remélem, hogy a beterjesztett mellékletek elég bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy MIKLÓS Béla nem hogy egy hadifogolytábort meglátogatott volna, hanem egyetlenegy hadifogollyal sem érintkezett, viszont többször kérte, hogy a hadifogolytáborokból egy újonnan felállítandó csapat részére katonákat kiválogathasson és hogy ezekkel, valamint a felhívásaira átjött alakulatokkal, illetve egyes önként átjött katonákból a németek elleni harcra képes csapatokat szervezhessen. A leírtak egy részének tanúi ma is élnek Magyarországon. Többek között egykori gépkocsivezetőim és legényem, továbbá HETÉSI János MIKLÓS Béla egyik gépkocsivezetője és csendőre, kinek nevére már nem tudok visszaemlékezni. Tisztelettel: I. ÁTMENET ÉS ESEMÉNYEK 1944.X.16-tól 1944.XI.6-ig a 4. ukrán front főparancsnokságánál. 1944. október 16.-án reggel 8 és 9 óra között Miklós Béla a magyar királyi I. hadsereg parancsnoka és én, mint a hadsereg vezérkari főnöke gépkocsikon elindultunk Husztról, hogy a harcvonalat Ökörmezőnél átlépve, a 4. ukrán front legközelebbi hadosztály parancsnokságával az érintkezést felvegyük. Ennek célját a magam részéről a következőkben láttam: 1./ A Budapestről jövő hírek és intézkedések szülte zavaros helyzetben tisztább képet nyerni. 2./ A fegyverszüneti feltételeket megismerni. 3./ Az előbbiek birtokában, a 4. ukrán front főparancsnokságával egyetértően az 1. hadsereg seregtestei részére határozott, félre nem magyarázható intézkedéseket előkészíteni, a hadseregparancsnok elé terjeszteni és kiadni. Kíséretünkben voltak: Csukássy Gartner alezredes, Miklós Béla személyi segédtisztje, Dr. Pinezics Jenőné külügyminiszteri tolmácsnő, egy csendőr törzsőrmester, Miklós Béla tábori csendőre, Mészáros szakaszvezető, Hetesi tizedes, Miklós Béla gépkocsivezetői, Buvári őrmester és Fábián szakaszvezetők, gépkocsivezetőim, Miklós Béla tiszti legénye és Kiss András őrvezető saját tiszti legényem. A járműpark két szolgálati Ford személygépkocsiból és Buick-gyártmányú személygépkocsiból és egy csónak gépkocsiból /vízjáró képességgel is bíró gépkocsi/ állott. A völgyzárig még elkísért Krumprecht tizedes gépkocsivezetőm is, saját Mercedes gépkocsimmal, mely honvédelmi szolgálattételre, igénybe lett véve. Gépkocsimat azonban nem akartam az esetleges túligénybevételnek kitenni, ezért Krumprecht tizedessel visszaküldöttem. Gépkocsijaink már előző napon személyes poggyászainkkal voltak felmálházva, a hadsereg-parancsnokság tervezett Beregszászra való áttelepülésével kapcsolatban. Átmenetünk célját Buvári és Fábián gépkocsivezetőmmel és Kiss András legényemmel csak az ökörmezői völgyzárhoz érve közöltem, tehát közvetlenül saját harcvonalunk átlépése előtt. Mindhárman családos emberek voltak, akik már évek folyamán teljesítettek nálam szolgálatot és nagyon a szívemhez nőttek. Bevallom, féltettem őket, hiszen előzetes értesítés nélkül, kell áthaladjunk a senki földjén, a Vörös Hadsereg állásai felé. Utunkat nem tartottam kockázatmentesnek, amiről őket tájékoztattam azzal, hogy tudom, miszerint őket otthon feleség és gyerekek várják. Ezért csak azt viszem magammal, aki önként követ. Dicséretükre legyen mondva, hogy egymás után jelentették, hogy velem akarnak maradni és elkísérni. Velem is maradtak 1944. december 31-ig, midőn minket a 4. ukrán front főparancsnoksága Miklós Béla sofőrjeivel és csendőrével egyetemben a Debrecenben megalakult ”Ideiglenes Nemzeti Kormány”-nak átadott, sőt a továbbiakban mindaddig, míg a Honvédelmi Minisztériumban tényleges szolgálatot teljesítettem. A harcvonalat az ökörmezői völgyzárnál értük el, mely az ”Árpád-erődvonal” egyik erődelemét alkotta, és egy erődszázad által volt megszállva. Érkezésünkkor Fülöp százados, erődparancsnok jelentkezett, akit átmenési szándékunkról tájékoztattunk, aki mindenekelőtt azt jelentette, hogy az erőd körzetéből járművel kimenni nem lehet, miután azt egy széles harckocsi árok és egy aknamező lezárja, de mindjárt intézkedni fog annak áthidalására. A híd építése közben beérkezett a védőszakasz zászlóalj és ezredparancsnoka is, akik Miklós Bélánál szabályszerűen jelentkeztek. Közben Fülöp századost utunk céljáról tájékoztattam, vele ”Silke”-jelszóban megállapodtam, mellyel nála jelentkezni fog üzenetközvetítőm, vagy én személyesen. Utasítottam továbbá, hogy üzeneteimet Székely László vezérkari ezredesnek azonnal továbbítom. Távbeszélő összeköttetést kerestem Székely vezérkari ezredessel kétszer is, de átmenetelünkig mindig sikertelenül, mert a közvetlen távbeszélő összeköttetést a 16. hadosztály hírközpontjában megteremteni nem sikerült, nyílván a csapat és vezetési hálózat elválasztottsága miatt. A kora délutáni órákban a senki földjére jutottunk. Első gépkocsinkra egy fehér szalvétából készült lobogót helyezve és Fülöp százados vezetése alatt, egy fél gyalogszázad által kísérve. Útközben ismeretlen irányból néhány lövés esett felénk, amiért is egy darabig egy mély patak száraz medrében fedezve magunkat, haladtunk tovább. Gépkocsijaink csak lassan jutottak előre, mert részben patakmedrekben, részben igen rossz utakon kellett haladjunk. Korábbi harcok elesettjei mellett elhaladva, végre egy kozák felderítőt pillantottunk meg, aki egy terebélyes bokros fa mögött figyelte állásainkat. De hirtelen lóra pattant és az orosz előőrsök felé vágtatott. Éppen jobb talajon haladtunk ekkor felgyorsítottunk és utolérve a kozákot tolmácsunk a gyenge orosz tudásom segítségével, magyaráztuk, hogy nem vagyunk ellenség, amit mutat a fehér zászló is, folyton ismételve a ”parlamenter” szót és felszólítottuk, hogy minket a csapatához vezessen. Közben besötétedett, mi pedig a kozák vezetésével elértük az orosz előőrsök vonalát. Az erődfélszázad lemaradt és Ökörmezőre visszatért. Az előőrsöknél újabb hosszas magyarázkodás, végül elértük, az első orosz hadosztály parancsnokságot, emlékezetem szerint, Alsóvereckén, ahol már vártak reánk. A hadosztályparancsnok csak most tudta meg, hogy kik vagyunk és mi a célunk. Kijelentette, hogy jövetelünk meglepetésszerűen érte, fegyverszüneti feltételekről tudomása sincs, és másnap támadni készül. Miklós Béla felkérésére a támadási előkészületeket leállítatta, egyben felhívta hadtestparancsnokát. Tájékoztatta jövetelünkről és további utasításokat kért. A hadosztályparancsnokkal és a vezérkari főnökével éppen vacsoráztunk, miközben a hadosztályparancsnok világnézeti kérdéseket világított meg előttünk, mikor beérkezett a hadtestparancsnok. A hadosztályparancsnok egy korombeli fiatal tiszt volt, kissé kihívó, vizsgáztató modorral, mely Miklós Bélát kissé sértette, én pedig véve a lapot, iparkodtam a szokatlan helyzetben kedélyesen elbeszélgetni vele. A hadtestparancsnok viszont egy rendkívül megnyerő modorú, kissé testes, nyugodtan tárgyaló, idősebb tábornok volt, aki a hadosztályparancsnokot több ízben leintette. A hadtestparancsnok közölte, hogy fegyverszüneti tárgyalásokról, valamit hallott ugyan, de fegyverszüneti feltételekről tudomása nincs és ott előttünk összeköttetést keresett a 4. ukrán front főparancsnokságával és Moszkvával is. Utóbbival összeköttetésbe jutni nem tudott, a 4. ukrán front főparancsnokságától viszont azt az utasítást kapta, hogy minket a 4. ukrán front főparancsnokságához, Liszkóra kísérjen, tárgyalások céljából. A hadtestparancsnok beszélgetéséből kivettem, hogy a 4. ukrán front főparancsnoksága a mielőbbi bekísérésünket kívánta, amit azonban a hadtestparancsnok nem vállalt. Amikor ezt Miklós Bélának jelentettem, egyben rámutattam az így előálló időveszteségre. Miután azonban mindenképpen tárgyalni akartunk, a hadtestparancsnoktól a mielőbbi elindulást kértük. Annál kínosabban érintett minket, amikor közölte, hogy ezt biztonsági okokból nem vállalhatja. Ezt később meg is indokolta azzal, hogy erdős, nehezen áttekinthető területen kell utunk kezdetén áthaladni, hol ukrán partizánbandák tanyáznak, ezért ”erős fedezet mellet”, csak a világosság beálltával tanácsos ott áthaladni. Miklós Béla és a hadtestparancsnok között hamarosan feloldódott minden gátlás és hadseregparancsnokom a tolmács segítségével egy nála szokatlan szívélyességgel és közvetlenséggel, még sokáig elbeszélgetett, én pedig a hadosztályparancsnok által okítattam magam kultúrálatlanságunkról és irodalom tudatlanságomról, amit a következő példával be is bizonyított. Kérdezte, hogy hány ukrán költőt ismerek? Mondtam, hogy csak Sevcsenket ismerem és nagyjában a Kobzariban leírtakról tudok. ”No, látja” – felelte ő – ”én egyszerre két magyar költőt sorolok fel magának, Petőfit és Aranyt, és ha akarja, egy-két költeményük tartalmáról is tudok beszélni”. Kissé hevesen vitatkozhattunk, de az évődő mosolyt és kedélyességet nem nélkülözve, a hadtestparancsnok mégis néhányszor szemrehányóan nézett fiatal hadosztályparancsnokára és nem egyszer figyelmeztető szót is ejtett a vita abbahagyása érdekében, melyet azonban a hadosztályparancsnok vérmérsékletéből kifolyólag tartósan abbahagyni nem tudott. Néhány órai, friss szalmán töltött alvás után, október 17.-én, napfelkelte után elindultunk a Vereckei hágón átkelve, Tucholka, Turka, Chyrow érintésével, Liszkóba. Útközben, a rendkívül rossz úton Tucholka és Turka között Buick-gyártmányú személygépkocsink tengelytörést szenvedett és vissza kellett hagyjuk annak az ígéretnek a birtokában, hogy sürgősen kijavítva hamarosan visszakapjuk. Miután ilyen gyártású gépkocsikkal a harcra kelt Vörös Hadsereg nyilván nem rendelkezett, hozzá pótalkatrészek sem állottak rendelkezésre. Csak ennek tudom tulajdonítani, hogy ezt a személygépkocsit Debrecenbe való visszatérésemig, 1944. XII.31.-ig, sem tudták visszaadni. Ahogy a Vereckei hágón áthaladunk, egy kb. 200-250 főből álló magyar katonákból álló fogolyszállítmányt érünk utol, kiket néhány vörös katona kísér. Letargikus arcok, melyeken a bizonytalan jövőtől való aggodalmat tükrözik a fáradt szemek. Elszomorító látvány, mely hirtelen cselekvésre kényszerít. Kocsimat megállítom, kiugrók és a magát vonszoló oszlophoz néhány szót szólok arról, hogy mi éppen fegyverszüneti tárgyalásokhoz igyekszünk, és kitartásra buzdítom a foglyokat, azzal, hogy fogságuk rövidesen véget fog érni. Az orosz őrök közül hárman hirtelen körülvesznek, géppisztolyaikat nekem szegezve. Csak most veszem észre, hogy hirtelenségem és az, hogy az orosz őrök parancsnokát szándékomról előzetesen nem tájékoztattam, súlyos félreértésre adott okot. Az oszlopból ugyanakkor egy dörgő éljenzés nyugtázza szavaimat, és felszabadult arcok pillantanak rám. Még évek múltán is kínosan érint a visszaemlékezés. Semmi sem adott még alapot bíztató szavaimnak és mit érezhettek később csalódottságukban ezek a magyar katonák? Nyilván azt, hogy rútul becsaptam őket, hiszen nem a szabadság, hanem több éves fogság volt osztályrészük. A késő délutáni órákban Liszkóba érve, Illés Béla vörös hadseregbeli őrnagy fogadott bennünket magyarul, a következő szavakkal: ”A 4. ukrán front főparancsnoksága nevében üdvözlöm Önöket, mint Magyarország főméltóságú kormányzójának, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak képviselőit.” Ma sem írhatok mást, minthogy a fogadtatásnak ez a módja igen meghatott bennünket, rendkívül kellemesen érintett és bíztató kilátásokkal kecsegtetett. Érkezésünk után, egy-két órával, Illés Béla útján, a front parancsnoksághoz kérettek bennünket, ahol Ivan Petrov hadseregtábornok, főparancsnok és Lazar Mehlisz vezérezredes, a haditanács tagja, valamint a 4. ukrán front vezérkari főnöke fogadott minket, azaz Miklós Bélát, Csukássy Gartnert, Illés Bélát, tolmácsunkat és engemet. Miután Miklós Béla a hadsereg általános helyzetéről adott tájékoztatást, amelyet azonban Petrov behatóbban akart ismerni és ezért hozzám Miklós utalására többször részletekre vonatkozó kérdéseket intézett. Ezek megválaszolása során, ismertettem a Vasváry vezérőrnagy vezette kombinált hadtest visszavonulási intézkedését, valamint a hadseregnek kiadott legutolsó intézkedésünket, szó szerint megismételve azt: ”Az alárendelt csapatok feladata a védőállásokban való kitartás, a bármely irányból őket érő támadások visszaverése, de egyben minden provokatív magatartás kerülése a Vörös Hadsereg csapataival szemben.” Ezek után Miklós Béla vázolta jövetelünk célját. Tájékoztatást kért a fegyverszüneti tárgyalásokról, illetve azoknak reánk vonatkozó feltételeiről és kérte, hogy ezek alapján az együttműködést megállapítsuk és az 1. Magyar hadsereg részére a szükséges tájékoztatást és intézkedéseket kiadhassuk. A fentieket követően Petrov hadsereg tábornok közölte velünk, hogy Budapesten, a németek vették át a hatalmat, tiszta képük az eseményről nincs és másnap, azaz október 18.-án érkezik Liszkóba moszkvai fegyverszüneti bizottságunk két tagja, akik a fegyverszünet feltételeit velünk ismertetni fogják és a további tárgyalásoknál segítségünkre lesznek. A megbeszélés alatt távbeszélőn kapcsolatot létesítettek fegyverszüneti bizottságunk vezetőjével Faragho Gábor altábornaggyal, aki Miklós-sal közölte, hogy az ideiglenes fegyverszünetet már október 11.-én megkötötték, és általánosságban tájékoztatta annak tartalmáról. Miután a Faragho-Miklós beszélgetésből, csak Miklós szavait hallottam és Faragho szavait csak Miklós igen szűkszavú tájékoztatásából ismertem, e beszélgetés teljes szövegét nem ismerem. De Miklós szájából legnagyobb meglepetésemre most hallottam arról, hogy az ideiglenes fegyverszünetet már október 11.-én megkötötték. Megdöbbenve kellett tudomásul vennem, hogy ezt a hadsereg szempontjából sorsdöntő tényt, budapesti elöljáróm, a Vezérkar Főnöke, vagy megbízásából valamelyik közege, ”bizalmasan” miért nem közölte. A megbeszélés végén - mely szívélyes, tárgyszerű hangnemben folyt - Petrov kitért a vele folytatott levelezésünkre, melyet hadifogoly tisztek segítségével a múltban lebonyolítottunk, utólag köszönve a küldött üdvözleteket és kijelentette, hogy ő Miklós Bélát már, mint ismerőst üdvözli és meg van győződve arról, hogy vele a legjobban együtt fog működni. Petrov szavai Miklós-nak igen jól estek és érintkezésüket e perctől kezdve őszinte, kölcsönös megbecsülésen alapuló viszony jellemezte. A 4. ukrán front főparancsnoksága részéről a tolmács Illés Béla volt. Tökéletesen beszélt oroszul, de katonai szakkifejezésekkel nem volt egészen tisztában. Én viszont gyengén beszéltem oroszul, de a katonai szakkifejezéseket, úgy tűnt nekem, hogy jobban ismerem. Hadosztályt, osztályt, egyformán fordított, légvédelmi löveget, légvédelmi gépágyút, stb. ugyancsak. Ha ilyenkor közbeszóltam, ezt Illés Béla rosszallóan vette tudomásul. Talán ekkor alakult ki benne az az ellenszenv, melyet még évek hosszú során át, elbeszéléseiben, novelláiban, regényeiben és filmjeiben éreznem kellett. A megbeszélés végén Miklós és Mehlisz megegyeztek egy rádióközleményben, a Vörös Hadsereg adói részére, az alábbi szöveggel: ”Magyar Honvéd, maradj hű kormányzódhoz, Horthy Miklósnak tett esküdhöz.” Engem, pedig megbíztak egy kiáltvány elkészítésével, az 1. Magyar hadsereg katonáihoz. /lásd 1. számú melléklet./ E melléklet I. Pontjának 2. bekezdését Miklós Béla pótlólag vétette be, azaz, hogy ”Magyarország kormányzója, az utolsó pillanatban kiadta a parancsot, hogy a magyar haderő a németek elleni támadásba menjen át és Budapestet a német megszállás alól, mentse fel.” Miután ilyen parancsról nem tudtam, a kiáltvány eredeti tervezetében a szöveg nem is szerepelt. Az esti órákban Petrov tábornoknál újabb megbeszélésre került sor. Ez alkalommal a hadsereg részletes helyzetét kellett ismertetnem, majd Petrov javaslatot kért arra vonatkozólag, hogy miként képzelem el a hadsereg jövőbeni működését. Miután ez Miklós Bélával már korábban meg lett beszélve, javasoltam, hogy a hadsereg hadosztályai a Nagyszőlős, Munkács, Ungvár vonalra vonuljanak vissza és a főútvonalakat szabaddá téve, megadott körzetekben további alkalmazásra gyülekezzenek. Petrov ama kérdésére, hogy e körletekből mikor volnának a hadosztályok akcióképesek, azt feleltem, hogy 10-14 nap múlva, miután a legénység, de főleg a tisztek szellemi átállítására, ezt az időt feltétlenül szükségesnek vélem. Petrov és Miklós fejbólintásából egyetértésükre kellett következtessek. Ebben Petrov későbbi szavai meg is erősítettek, midőn őszintén előadtam, hogy a mi hadseregünk kommunistaellenes szellemben van nevelve és eddig a Vörös Hadsereget állítottuk eléje, mint legveszedelmesebb ellenségünket. Most mindennek az ellenkezőjét kell a katonák fejébe verni és öncélú magyar érdekek propagálásával szívükre és eszükre hatni. A hátsó körletekben való gyülekeztetéshez és a szellemi átállításhoz, pedig idő kell. Miután Petrov, Miklós és Mehlisz javaslatomat elfogadják, utasítást kapok a magyar seregtestek részére az intézkedés elkészítésére. Még abban a hitben élek, hogy ezzel az intézkedéssel én is visszatérek a hadsereghez. Az intézkedést a 2. számú melléklet tartalmazza. Ezután Petrov vacsorára hív meg bennünket. Mialatt mi vacsorázunk, Illés Béla a kísérőinket hallgatja ki és többek között Miklós Béláról, és rólam próbál képet kapni. Szívélyes légkörben vacsorázunk, melyet csak én rontok el, egy alkalommal. Nem ismerve Mehlisz egyéniségét, egy megállapításával kapcsolatban ellenvéleményt merek nyilvánítani. Csak később tudtam meg, hogy ez bizony megbocsáthatatlan bűn volt. Mint katonai attachés, arra voltam nevelve, hogy teljes tárgyilagossággal jelentsek, függetlenül attól, hogy a jelentés tartalma vezetőségünket kellemesen, vagy kellemetlenül érinti. Mint Bartha, Nagy Vilmos és Csatay miniszterek szárnysegéde, legközvetlenebb és legbizalmasabb vezérkari munkatársa pedig, mint minisztereim élő lelkiismerete leplezetlen őszinteséggel kellett - akár tisztán személyüket érintő kérdésekben is – megnyilatkozni. Mint hadtest és hadsereg vezérkari főnök, pedig a szervi határozványokban előírt közös felelősség pedig, egyenesen kényszerített az őszinte állásfoglalásra. Úgy éreztem, hogy most azokkal szemben kötelez a legteljesebb őszinteség, akikkel a jövőben kell együttműködni, tehát Petrov-val és Mehlisz-szel szemben is. Nos, a beszélgetés folyamán Mehlisz kijelentette, hogy a németek összeomlása már legfeljebb hetek kérdése. Miklós Béla diplomatikusan, egyetértően bólintott neki én, pedig úgy éreztem, hogy a tárgyilagos tájékoztatás érdekében ki kell jelentsem, hogy a németek ellenálló erejét nem tartom még oly gyöngének és úgy vélem, hogy tavaszig is képesek lesznek a harcot folytatni. Szavaim Mehlisz-t láthatóan kellemetlenül érintették és kissé éles hangon azt felelte, hogy ezt már ő jobban tudja. Szerényen ugyan - de utólag belátom feleslegesen - erre azt feleltem, hogy én, pedig csak az alapon beszélek, amit a németeknél eddig közvetlenül tapasztaltam. Úgy láttam, hogy Petrov tábornok katonás egyszerűségével ellentétben Mehlisz hiú, ellentmondást nem tűrő egyéniség volt és az volt később az érzésem, hogy vitám megpecsételte sorsomat Mehlisz-nél és másoknál, évekre is. Engem a teljes őszinteség vezetett és nem a Vörös Hadsereg lebecsülése. Másrészt úgy véltem, hogy az I. magyar hadsereggel való együttműködés annál hasznosabb és kívánatosabb, minél nagyobb erőfeszítésekre lehet még szükség a németekkel szemben. Szavaimat Mehlisz mélységesen félreértette, nem őszinteséget látott bennük, hanem a németek erejét túlbecsülő, németérzelmű, fasiszta tiszt megnyilvánulását. Vacsora után, Petrov és Mehlisz részére Illés Béla lefordítja az elkészített intézkedés fogalmazványát, amit azok jóváhagyólag tudomásul vesznek, majd Miklós Béla kézjegyével ellátja. Mehlisz felkéri Miklós-t, hogy egy rendelkezésünkre bocsájtott írógépen a letisztázott intézkedéseket aláírja, melyeket hadifogoly tisztekkel fog a magyar seregtestekhez eljuttatni. Ekkor jelentettem aggályaimat, miszerint ezeknek az intézkedéseknek aligha lesz foganatja, mert a hadseregparancsnok aláírása egyedül a seregtest parancsnokok részére, nem lesz elég biztosíték. Október 16.-án a hajnali órákban, Tulpanov szovjet ezredes, Mehlisz helyettese, jelenlétében fogadtam azt a tizennégy magyar tisztet, akik a parancsok átvitelére önként jelentkeztek. Rövid tájékoztatás után, néhány buzdító szót intéztem hozzájuk, felhívtam a figyelmüket feladatuk veszélyes, de hazafias szempontból szükséges voltára, majd a hadtest, hadosztály, illetve harccsoport szerint, eligazítottam őket. Végül telve aggállyal, sorsukat illetőleg búcsút vettem tőlük. Rajtam, pedig mindinkább erőt vesz a tehetetlenség érzete, mert érzem, hogy szándékaimban korlátozva vagyok, mert sejtem, hogy már aligha leszek irányító közege az I. magyar hadseregnek, hanem inkább eszköz Mehlisz kezében. Miklós Bélának a tisztek nem voltak bemutatva, az eligazításnál sem volt jelen. A tisztek neveit Illés Béla többszöri kérésemre sem adta át nekem. Nevüket csak Miklós László főhadnagy segítségével, hosszas levelezgetés után, sikerült 1970-ben megállapítanom. És pedig Miklós László, akkor zászlós, később főhadnagy, dr. Bihari János, tartalékos főhadnagy, Szabolcs Gyula tartalékos hadnagy, Kondás Barnabás, Gy. Barnabás, Vermes József, Hidasi János, zászlósok, Győrbíró Ferenc és dr. Vajba Albert tartalékos hadnagy. Utóbbi ez időben zsidó munkaszolgálatos volt. Kroll Egon, Korponai Károly, Bolvári Ödön hadapródőrmesterek és valószínűleg Major János zászlós, a tizennegyedik tiszt nevét sajnos nem sikerült megállapítani. Eddigi megállapításaim szerint, Miklós László az ing-völgyét védő III. hadtest körzetében jutott a 6. hadosztály parancsnokához, Karácsony vezérőrnagyhoz, Györbíró Ferenc és Kondás Barnabás, pedig a Vecsa-völgyét védő V. hadtest körletébe jutott, Álgya-Papp vezérőrnagyhoz. A parancsokat átvivő tisztek önfeláldozó magatartása a kívánt hatást természetesen nem érte el. A velük szembeni eljárás különböző volt. Volt, aki életével fizetett, volt, aki börtönbe került, volt, aki rövid vizsgálat után, hátországi szolgálatra lett beosztva. Akadtak azonban alakulatok, melyek Miklós Béla felszólítására, teljes fegyverzettel jelentkeztek a Vörös Hadsereg arcvonalánál, de ezek sorsát nem ismertük, mert kapcsolatunk velük nem volt. Reggel Illés Béla útján eljutok Mehlisz-hez. Ismét előadom aggályaimat, miszerint az elküldött intézkedéseknek aligha lesz meg a kívánt eredménye, mert Miklós Béla aláírása nem fog a seregtest parancsnokokon kellő meggyőző erővel hatni és lesznek olyanok, akik majd feltételezik, hogy Miklós Béla kényszer hatása alatt írta alá az intézkedéseket. Ezért legalább az én jelentésemet szükségesnek tartom, és ezért tegye lehetővé, hogy a legközelebbi magyar hadosztály arcvonalára és onnan a hadosztály parancsnoksághoz, majd egy Székely vezérkari ezredes személyére szóló intézkedéssel, mint igazolással, a hadsereg parancsnoksághoz eljussak. Előadtam, hogy kérésemet annál is inkább indokoltnak tartom, mert Molnár vezérkari alezredes az előreküldött rádióállomással a Vörös Hadsereg harcvonalainál nem jelentkezett és így a hadsereg parancsnoksággal, főleg Vasváry vezérőrnaggyal - akinek Miklós Béla a hadsereg parancsnokságát ideiglenesen átadta – és Székely vezérkari ezredessel, helyettesemmel érintkezést felvenni eddig nem lehetett. Kérésem teljesítését Miklós is támogatta és Mehlisz először megígérte, majd később udvarias formában, elutasította. Tisztelettudóan jelentettem, hogy nem vagyok hadifogoly, hanem ”parlamenter”. ”Nekünk becses az Ön élete és nem felelek érte” - fejezte be a beszélgetést Mehlisz, amire csak azt válaszolhattam, hogy az én életem nekem a legbecsesebb, de kötelességeim is vannak. Mehlisz magatartása akkor mélységesen felháborított, mert úgy véltem, hogy nem tartja tiszteletben a nemzetközi hadijognak a ”parlamenterek”-re vonatkozó határozványait és jogellenesen visszatart. Utólag tárgyilagosan meg kell, állapítsam, ha október 18.-án délelőtt a magyar arcvonalat el is érem, valamit talán még sikerült volna elérni. Miután azonban Horthy a Honvédséget a neki tett esküje alól felmentette, az általam elért eredmény csak korlátozott lehetett volna. Mehlisz talán az életemet mentette meg, hiszen amíg én egy hadosztályparancsnoksághoz, pláne a hadsereg parancsnoksághoz érkeztem volna, már Szálasy Ferenc és Beregfy Károly intézkedései lettek volna a hadsereg magatartására mérvadóak és az új hadsereg parancsnok László Dezső altábornagy, aki október 17.-én, késő este a hadsereg parancsnoksághoz Beregszászra már beérkezett, nyilván a Vezérkar Főnöke külön bíróság elé állított volna, ahol halálra ítélésem biztos lett volna. A délutáni órákban repülőgépen megérkezik Moszkvából a Fegyverszüneti Bizottságtól Szent-Iványi Domokos rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter és Nemes József őrnagy, tolmácstiszt. Szent-Iványi ismerteti előttünk a Fegyverszüneti Bizottságnak a legfelsőbb szovjet szervek előtt kifejtett álláspontját, azt a politikai alapot, melyen a Bizottság áll, az ideiglenes fegyverszüneti feltételeket, majd meghallgatja Miklós Béla tájékoztatását. Ez alapon kiegészíti a Moszkvából magával hozott szöveget. Ezt a 3. számú melléklet I., II., III. számú fejezete, a kiegészítést a IV. számú fejezet tartalmazza. Megjelenik Illés Béla nemsokára és Mehlisz-hez kísér bennünket. Mehlisz rendkívül figyelemmel hallgatta Nemes József tolmácsolásában Szent-Iványi előadását, melynek tárgyát a kiegészített 3. számú melléklet képezte. Pár kiegészítő kérdést tett még Szent-Iványi-hoz, majd elhatározzák újabb kiáltvány elkészítését, melyben Miklós Béla nem csak az I. hadsereg katonáihoz szól, hanem minden magyar katonához és szervhez. Ezt a kiáltványt Mehlisz repülőgépekről szándékozott a Vörös Hadsereg által még el nem foglalt magyar területeken ledobatni. /lásd 3. számú melléklet./ A Szent-Iványi által ismertetett fegyverszüneti feltételek tehát az alábbiak voltak: 1./ Magyarország önálló, független állam marad és belügyeibe más állam, nem avatkozik be. 2./ A magyar hadsereg az 1937. évi december 31.-i határok mögé vonul, a határok végleges meghúzása, csak a béketárgyalások befejezése után, fog megtörténni. 3./ A magyar királyi honvédség megtartja fegyverzetét és azt a még Magyarországon tartózkodó, megszálló, vagy harcoló német csapatok ellen fogja fordítani. 4./ A magyar haderő ezen működését a Szövetséges Hatalmak mindenben teljes erejükből fogják támogatni. Szent-Iványi még hozzáfűzte, hogy az erdélyi kérdésben bízhatunk a Szovjetunió támogatásában. Hallva a fenti feltételeket teljesen átéreztem ezek rendkívül méltányos voltát. Különösen megnyugtatott az a kitétel, hogy ”a Honvédség megtartja fegyverzetét”, tehát nem fegyverletételről, hanem fegyveres együttműködésről van szó, tehát a hadseregnek - ha változott szellemben való - megtartásáról. Ennél többet, mint katona, nem kívánhattam. Október 19.-én reggel Illés Béla jelenlétében ismét arra kértem Mehlisz-t, hogy tegye részemre lehetővé a magyar csapatokkal való érintkezés felvételt. Ezt Mechlisz barátságtalanul, lakonikusan meg is ígéri. Kérésem - a budapesti helyzet jobb ismeretében - joggal felesleges zaklatásnak tekinthette. A délelőtti órákban Mehlisz hív minket újabb megbeszélésre. Ekkor adja elő elképzelését, hogy a Vörös Hadsereg által már elfoglalt magyar területek - akár a 4. akár a 2. ukrán fronthoz tartoznak - Miklós Béla politikai és katonai vezetése alá kerüljenek, és ennek felderítésére, valamint elősegítésére, Gyulay hadifogoly-századost szándékozik a 2. ukrán front főhadiszállására, és onnan Szegedre elküldeni. Miklós Béla meglepetéssel hallgatja Mehlisz-t és úgy véli, hogy a neki szánt feladatra Veres Lajos a hivatott, de végül is Szent-Iványi megnyugtatja, hogy amíg Veres Lajos nem kerül elő, nem lát összeférhetetlenséget abban, ha Miklós Béla a Fegyverszüneti Bizottság irányelvei szerint, Magyarországhoz közel lévén, a feladatot elvállalja. Mehlisz erre kijelenti, hogy Gyulay századost egy orosznyelvű meghatalmazással fogja ellátni és egy tájékoztatóval. Kéri, hogy Miklós Béla is lássa el Gyulay-t egy magyar nyelvű meghatalmazással és egy közösen megszerkesztett emlékeztetővel, Gyulay tevékenységére vonatkozólag. A Gyulay százados részére kiállított meghatalmazást a 4. sz. melléklet, a Gyulay százados teendőit tartalmazó emlékeztetőt az 5. számú melléklet tartalmazza. A Mehlisz által említett Tájékoztatót nem láttuk. A Miklós Béla által aláírt meghatalmazás és emlékeztető Mehlisz-nek át lettek adva. Este Faragho és Szent-Iványi beszélnek távbeszélőn. Szent-Iványi-t sürgetik, hogy mielőbb térjen vissza Moszkvába. A késő esti órákban a 4. ukrán front főparancsnokságának vezérkari főnöke kér magához és újólag részletes tájékoztatást kér az I. magyar hadsereg és a hadsereg szárnyain küzdő német csapatok helyzetéről. Október 20.-án reggel - miután a hadifogoly tisztek által vitt intézkedések és a repülők által leszórt felhívások eredményéről hírek nem futottak be, Illés Béla útján, kértem Mehlisz-t, hogy fogadjon engem. Megismételtem kérésemet, hogy az arcvonalra mehessek, másrészt előadom, hogy meg szeretném ismerni azoknak az ideológiáját, akikkel a jövőben együtt kell működnöm. Ezért kérem, adasson nekem megfelelő magyar, német, vagy francia nyelvű irodalmat. Mehlisz ezt meg is ígérte és pár óra múlva Illés Béla hozott is nekem néhány magyar nyelvű könyvet és röpiratot, melyeket ma is őrzök. Amikor a fentieket az esti órákban Miklós Bélának elmondottam, látom, hogy lépésemet rossz néven veszi. Talán azt hitte, hogy a háta mögött, külön utakon akarok járni, esetleg őt a háttérbe szorítani. Én viszont Mehlisz-szel semmiről sem tárgyaltam, csupán bizonyos könyveket kértem. Nem voltak Miklós Bélától eltérő céljaim. Egynek éreztem magam vele és lojálisan szolgáltam őt, amíg parancsnokom volt, többször kifejtve, hogy politikai ambíciók nem fűtenek. Miklós Béla Illés Béla útján már tájékozott volt arról, hogy Mehlisz-nél jártam. Az volt az érzésem, hogy Illés Béla tendenciózus tájékoztatással, szándékosan befolyásolta ellenem, hogy a Miklós Béla és köztem lévő kapcsolatot megzavarja. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy az Illés Béla által hintett konkoly nem talált süket fülekre, holott Mehlisz-szel történt látogatásom alatt sem Miklós Béláról, sem más személyekről, szó sem esett. Délelőtt ismét megbeszélés Mehlisz-szel. Közli, hogy a Gyulay századosnak szánt feladat több tisztet igényel és ezért Gyulay több tisztet fog magával vinni. Kéri, hogy név nélkül több tiszt részére készítsünk meghatalmazást és a teendőkre emlékeztetőt. Meg kell, említsem, hogy nem Gyulay, sem más tiszt útba indítására nem került sor. Az volt akkor a benyomásom, hogy Mehlisz elképzelését bizonyos moszkvai tényezők célszerűnek vélték, de végül is Sztálin jóváhagyása késett, majd Mehlisz elképzelését politikai okokból elvetették. Miután az eddigi felhívások, kellő eredménnyel nem jártak, Szent-Iványi-val egy újabb felhívást kellett az I. hadsereg részére megfogalmaznunk. Ennek lényege, hogy amennyiben nincs mód a németek ellen közvetlenül harcolni, úgy szervezetten, századokban, zászlóaljakban, ezredekben menjenek át az oroszokhoz, hogy majd Miklós Béla vezetése alatt az orosz hadsereggel együtt harcoljanak Magyarország létéért, függetlenségéért és becsületéért. /lásd 6. számú melléklet./ Szent-Iványi úgy véli, hogy a felhívásoknak repülőgépről való ledobása mellett, igen hasznos volna, ha Miklós Béla rádión is megszólalhatna. Ezért egy rádióállomást kér Mehlisz-től Miklós Béla részére. /lásd 7. számú melléklet./ Késő este pár percre még fogad minket Petrov, akit a nap folyamán történtekről tájékoztatunk, majd Petrov közli, hogy eredményt vár a felhívásoktól és kéri Miklós-t, hogy a holnapi napon foglalja el az előkészített új főhadiszállását Alsóvereckén, ahol hozzá a közvetlen összeköttetés biztosítva lesz. Október 21.-én reggel Petrov búcsúlátogatáson fogad minket és sok szerencsét kíván. Megemlíti, hogy az I. hadsereg csapatai helyenként még harcolnak, de már érezhető Miklós Béla befolyása. Turka Tucholkán keresztül a Vereckei szoroson át, gépkocsijainkon Alsóvereckére kocsiztunk. Útközben Turkán egy gépkocsijavító műhely mellett haladunk el. Orosz kísérőinkkel visszahagyott Buick-személygépkocsink után érdeklődünk. Ott azonban semmit sem tudtak róla. Alsóvereckén Miklós Bélát és Csukássy-t egy kétszobás lakásban helyezik el, engem egy szomszédos falusi ház elég tiszta szobájában. Távbeszélő kapcsolatunk a 4. ukrán front főparancsnokságával nem lévén, teljesen magunkra hagyatottaknak éreztük magunkat. Hogy Mehlisz és Miklós Béla még hitt-e a tisztek által átvitt intézkedések és az addigi felhívások sikerében, nem tudom, én azonban Miklós-nak nyíltan megjelentettem, hogy nem hiszek bennük és itt-tartózkodásunk csupán, azt a célt szolgálhatja, hogy Liszkótól távol legyünk és a 4. ukrán front főparancsnokság munkáját jelenlétünkkel ne zavarjuk és a velünk való gondoskodás kényelmetlenségétől megszabaduljanak. És ezt tökéletesen megértettem, de nem visszatartásomat és hogy eddig egyetlen fogságba esett, vagy önként átjött magyar katonával sem érintkezhettünk. Október 22.-e eseménytelenül telik, de október 23.-án Mehlisz keres fel minket és tájékoztatást ad arról a tervezetről, hogy miként fogja az I. magyar hadsereget felbomlasztani. Ezt azzal indokolja, hogy Miklós felhívásainak eredménye nem volt és így más eszközökhöz kell, nyúljon. Mehlisz-t végighallgatni egyenlő volt a földi kínokkal, hiszen egykori saját hadseregünk bomlasztásáról volt szó, melyet nem szétzülleszteni, hanem megtartani szerettünk volna. Október 24.: Miklós-tól parancsot kapok egy Alsóvereckén felállított rádióállomáson olvasom be az 1. számú mellékletként csatolt kiáltványát és utána a 8. számú mellékletben foglalt kiegészítést. Mehlisz október 22.-én kilátásba helyezte, hogy hangszórókkal felszerelt kocsikat küld az arcvonalra, melyeken nekem kellett volna a magyar katonákhoz szólni. A kocsik azonban sem akkor, sem később nem futottak be. Este Mehlisz megbízásából Dudarov orosz ezredes, a Miklós Béla mellé rendelt összekötőtiszt jelentkezett és egy megbízást hozott részemre, hogy a Dolha és Szolyva között a Vörös Hadsereg által körülzárt magyar csapatokkal az érintkezést felvegyem és belőlük Miklós rendelkezésére, egy alakulatot összeállítsak. Október 25.-én Dudarov ezredessel útba is indultam Szolyvára, telve reményekkel. Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor október 26.-án Dudarov nem akar a magyar csapatok közelébe vinni, ehelyett elvisz Rozsos község felé, ahol magyar katonáknak már híre hamva sincs, csak egy orosz élelemellátó helynek, ahol Dudarov és kísérői bőven felvételeznek, majd kellemetlen viták után, visszavisznek Alsóvereckére. Rozsost elhagyva egy fogolycsoport mellett haladunk el. Zömében hegyivadászok, akik akkor esnek át, éppen a ki tudja hányadik motozáson. Az volt a benyomásom, hogy a bekerített magyar alakulat már beérkezésem előtt megadta magát, vagy fegyveresen jött át az oroszokhoz és így közreműködésemre már nem volt szükség, vagy pedig Mehlisz engedett Miklós Béla korábbi kéréseinek, hogy az arcvonalra vigyenek, de eleve nem várt ettől semmit, két héttel átjövetelünk után. Eszerint is igazíthatta el Dudarov ezredest, már Alsóvereckéről való elindulásunk előtt, mert útközben sehol tájékoztatást nem kért. Október 27.: Az Alsóvereckén való maradás céltalansága immár Miklós előtt is nyilvánvaló volt. Ezért megbeszélést folytatott Dudarov ezredessel, utalva arra, hogy miután sem zárt alakultban, sem egyénileg átjött katonák részére átadva nem lettek, a moszkvai magyar Fegyverszüneti Bizottsággal feltétlenül érintkeznie kell, hogy újabb irányelveket kérjen. E beszélgetés következtében közvetlen távbeszélő kapcsolatot létesítenek Petrov és Miklós között, melyen a következő nap, azaz november 1.-én hajnali négy órakor Petrov felhívja Miklós-t, aki Alsóvereckén való tartózkodásának céltalanságáról tájékoztatja, és mielőbbi találkozást kér Petrov-tól és érintkezési lehetőséget a Fegyverszüneti Bizottsággal, melynek az alábbi javaslatot szándékozik tenni: a./ A Vörös Hadsereg által már felszabadított magyar területen a katonai közigazgatás megteremtése és a belrend fenntartása az orosz hadsereg vezetőségével és az esetleg már megalakult magyar kormánnyal egyetértésben b./ A már felszabadított területen egy a németek elleni harcra hivatott magyar hadsereg megszervezése, az orosz sereg támogatásával. c./ A hadifogságba esett magyar katonákból harci egységek megszervezése a németek elleni küzdelemre. d./ A még német oldalon küzdő magyar csapatok parancsnokával az érintkezés keresése és őket, avagy csapataik egyrészét a németek elleni harcra megnyerni. Miután Miklós Béla úgy érzi, hogy a 4. ukrán front csapatai főleg a trianoni határon kívüli területen folytatják hadműveleteiket, kéri a kizárólag magyar területen működő 2. ukrán front főparancsnokságához való átadását, hogy Debrecenben, vagy Szegeden kezdhesse meg javasolt működését. /lásd 8.a. számú melléklet./ A Moszkvai Magyar Küldöttségnek írott levélben 8. b. számú mellékletként van csatolva. E levél a 4. ukrán front főparancsnokságával szemben burkolt szemrehányásokat tartalmaz, úgy a Moszkvai Magyar Küldöttséggel való kapcsolat hiánya, valamint az arcvonalra küldésem iránti kérelmek eredménytelenségét illetően. E levelek hatása alatt, Petrov még aznap este intézkedik és november 2.-án Alsóvereckéről Munkácsra kerülünk. Este Petrov és Mehlisz fogadnak bennünket. Petrov nagy szívélyességgel köszönti Miklós-t kiemelvén, mint öreg katona, az öreg katonát. Szavai valóban őszintén hangzottak és Miklós-nak rendkívül jól estek. Petrov köszönő szavakat is talál, kijelentvén, hogy átjövetelének puszta tényével is nagyban támogatta hadműveleteit és parancsai, kiáltványai nagyban elősegítették a vele szemben harcoló magyar hadsereg ellenálló képességének megtörését. Petrov következő szavai mélyen az emlékezetünkbe vésődtek: ”az első hadsereg szelleme már igen messze van a régitől.” Petrov egyben ígéretet tesz, hogy Miklós beszélgetését Moszkvába maga viszi kézbe és azt rövid időn belül, biztosítja. És valóban, november 3.-án Miklós Faragho-val beszélget és ismerteti a 8. a. számú mellékletben lefektetett célkitűzéseket. Faragho válaszát nem ismerem, mert azt Miklós velem nem közölte, csak annyit jegyzett meg, ”úgy érzem a moszkvaiak, nem nagyon örülnek engem viszontlátni.” Érthetetlenül néztem rá és csak később Moszkvába értettem meg ennek okát. November 4.: Illés Béla Mehlisz megbízásából egy újabb kiáltványt kér Miklós Bélától. Ezt Miklós közreműködésem nélkül, maga szerkeszti meg. Ez rövidebb formában bár a 6. számú mellékletben foglaltakat tartalmazza. November 5.-én Miklós Béla, Csukássy Gartner, Miklós Béla tiszti küldönce, saját tiszti küldöncöm és én, két gépkocsin Tubolkára útba indultunk, kíséretünk többi tagját, Mehlisz kérésére Munkácson visszahagyva. Szovjet részről velünk voltak Dudarov ezredes és I. Guszev magyarul beszélő törzsőrmester. Hogy alsóvereckei tartózkodásunk alatt, illetve Moszkvába érkezésünkig mit éreztem és milyen célok vezéreltek, azt az alábbiakban óhajtom leírni. Alsóvereckei tartózkodásunk első napjaiban egy hosszabb esti beszélgetés során, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az 1. magyar hadsereg csapataival, de még részeivel sem számolhatunk, szóba került egy önként jelentkező hadifoglyokból alakítandó magyar sereg felállításának kérdése. Ekkor fejtettem ki ama nézetemet, hogy miután abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mértékadó szovjet vezetőkkel tárgyalhatunk, kötelességünk kezdeményezően fellépni, hogy mielőbb és minél több hadifogoly adassék át Miklós Bélának. Úgy véltem, hogy kötelességünk minél több magyar katona útját hazafelé egyengetni és őket a hadifogság nehéz és bizonytalan sorsától megkímélni. Az volt a benyomásom, hogy olyan húrokat pendítettem meg, melyek Miklós Béla lelkében ugyancsak megfogalmazódtak. Munkácsi tartózkodásunk alatt egy alkalommal, Illés Bélával is beszélt e kérdésről. De sem ekkor, sem később, mi sem történt ebben a vonatkozásban. Miklós Béla egyetlen magyar hadifogollyal sem került kapcsolatba. Ezt az időszakot november 7.-i Moszkvába repülésünk napjáig csak, mint a tehetetlen tétlenség lehangoló idejét jellemezhetem. Teljes volt immáron a bizonyság, hogy az I. magyar hadsereget elveszítettük. Gyenge vigasz volt Petrov tábornok közlése, hogy az I. magyar hadsereg már nem a régi, hogy a küzdő szelleme már nagyot esett, amit Miklós Béla magatartásának tulajdonított, hogy zárt magyar alakulatok teljes fegyverzettel is átállottak, melyekkel azonban az érintkezést fel nem vehettük. Mi sem csökkent, hanem fokozott harci szellemben szerettük volna látni azt a hadsereget és természetesen ellenkező irányban. Alsóvereckére érkezésünk első napjától kezdve, úgy éreztem magam, mintha Rákóczy Ferenc valamelyik késői kísérője volnék Rodostóban. Barátok között, de elkülönítve, minden cselekvés lehetőségétől megfosztva, egy hadsereget elveszítve. Már csak álom volt egyszer még magyar katonákat vezetni. Ábrándkép, mely a kemény valóság szelében szertefoszlott. Érzéseimben Petrov és Mehlisz, mint két ellentét szerepelt. Petrov-ban az egyenes katonát véltem látni, aki az I. magyar hadsereget politikai szempontoktól függetlenül segítőtársnak elismeri és felhasználásával saját erőfeszítését könnyíteni, és katonái vérét kímélni akarja. Mehlisz-szel szemben nagy ellenszenvet éreztem. Neki tulajdonítottam, hogy egyetlen átjött magyar katonát sem kaptunk, hogy a közelben lévő hadifogolytáboroktól elzárt bennünket. Úgy éreztem, hogy az I. magyar hadsereg átmentésére nem volt hajlandó mindent megtenni. Úrrá lett bennem az érzés, hogy kevésbé érdekli őt a magyar hadsereg segítsége, mint inkább annak kikapcsolása, hogy politikai okokból magja se maradjon. Híven szántam vázolni akkori érzéseimet, melyek lehet, hogy elfogultságom következményei voltak. A történészek feladata annak megállapítása, hogy Mehlisz mennyiben cselekedhetett önállóan, és mennyire kötelezték őt felsőbb utasítások. Mennyiben voltak rá befolyással tisztára katonai és mennyire politikai meggondolások. 1944. november 7.-ével formailag is megszűntem az első magyar hadsereg vezérkari főnöke lenni, hogy a Moszkvában lévő Magyar Fegyverszüneti Bizottságba beolvadjak. | |
