 |
    |
 |
Esperes úr története ...a legnagyobb rendben, fegyelmezetten, mint a díszszázad úgy zajlott le a szép ünnep. Egyedül Szombath Jóska plébános értékelte hajdan ezt a munkát, sokszor emlegetett később... amikor állami iskola lett, s nem volt tanító, aki erre vállalkozhatott volna, érezte saját munkáján keresztül, igazán nagy energiámba került nekem lebonyolítani az ünnepi programot. Pintér sohasem köszönte meg, nem adott jelet arra, hogy megelégedett, sem erkölcsi, sem anyagi /egy ebéd, egy vacsora/ jutalomba sohasem részesített. Most a papok rádöbbentek magárahagyatottságukra, nincsen lelkes, szorgos tanítógárda mellettük, hogy élni tudjanak, maguk lettek a harangozók, ministránsok, s szolgák. Még a hittan tanításában is kényelmeskedtek. Heti négy árában kellett órarendszerű hittant beállítani. Két órát ebből a pap tartott meg, két óra volt a bemlézés, de ez már a tanító dolga volt. Bizony órákon keresztül harsogott a tanterem, Isten földből alkotta az ember testét és lelket lehelt bele... és a többi bibliai mesét fújták a gyerekek, mert ha jött az esperes úr, iskolai látogatóba, nem a számtanra volt kíváncsi, hogyan tudják a hittant. Úgy hallottam a következő kis anekdotát. Címére, rangjára, megszólítására nagyon büszke plébánost nevezte ki esperesnek. Már híre jött a más iskolákból, vigyázzatok ám a megszólításra, mert ha a gyerekek elhibázzák a rangját, nagyon dühös lesz és ledorongolja a tanítót. Erre fel az egyik iskola tanító nénije, el akarta nyerni az újdonsült, kinevezett esperes úr tetszését, a gyerekekkel betaníttatta a megszólítást, és a következőkre tanította meg a gyerekeket: Amikor bejön az esperes úr, akkor a következőképpen kell köszönteni: Dicsértessék a Jézus Krisztus, nagyságos és főtisztelendő esperes úr!... a tanító néni többször kiment és bejött a tanterembe, megszemélyesítette az esperes urat, és a gyerekek kórusban mindig fennhangon mondották a betanult köszöntési regulát. /Mint május elsején ma a díszszázad előtt megjelenő honvédelmi miniszternek- Jó napot katonák- „Erőt, egészséget Miniszter Elvtárs, ordítják vissza a katonák...”/ És ezt bizony vagy százszor el kell próbálni, hogy egyszerre, senki se legyen, aki előbb, vagy később recitálja a köszöntési mondatot. Hát bizony nagyon szépen tudták már a gyerekek a fogadási köszöntőt egyöntetűen mondani. Na, ha pedig az esperes úr kíváncsi lesz a hittantudásotokra, akkor pedig a következőképpen kell felelni. pl. Isten földből alkotta az embert, nagyságos és főtisztelendő esperes úr. Isten gyönyörű kertet készített Ádámnak és Évának, nagyságos és főtisztelendő esperes úr!- Isten azt mondotta Ádámnak, a kert minden fájáról ehetsz- nagyságos és főtisztisztelendő úr. Csak arról az egy fáról ne egyél, nagyságos és főtisztelendő Nagyságos úr, mert ha arról eszel, kárhozott leszel, nagyságos és főtisztelendő esperes úr!... és ezt gyakorolták szakadatlanul, arra vigyázva, hogy a mondat végére mindig tegyék ki a címet, mert így dukál, így illő. Rendben is volt minden, elérkezett a várva-várt a gyerekek fel voltak ajzva a fogadásra és amint belépett az osztályba az esperes úr, plebános úr kíséretében, gyönyörűen, fegyelmezetten elhangzott a fogadtatás édes mondata. Meglepődött az esperes úr, arcának mosolyából lehetett látni hiúságát jól tudták hájjal kenegetni, a tanító néni is nyugtázta lelkében a sikert és alig várta, hogy a magas rangú vendég hittant is kérdezzen… Kérdi az esperes úr, tudjátok-e az első ember teremtésének a történetét?, tudjuk, nagyságos és főtisztelendő esperes úr, csillogtak a szemek..., és már kaptak is engedélyt a szövegmondásra. Itt előlegben megjegyzem, nem azt a leckét akarta elmondatni a tanító néni, másra számított, de már nem szólhatott bele a kórus feleletébe, a gyerekek meg már mondták is, mint a vízfolyás, de mindig jött a refrén. Az újdonsült esperes úr, csodálkozását fejezte ki az első mondatok hallatán, ilyet aztán még nem, hallott, de a tanító néni kezdett már ideges lenni. Jaj! Mi lesz majd, ha odaérnek a szövegben? De a gyerekek nem törődtek semmivel, ragyogtatták bibliai tudásukat, de most jött aztán a nagy baj... Amikor azt a szövegrészt mondották: átkozott leszel nagyságos és főtisztelendő esperes úr..., ebben a pillanatban nem az öröm pírja; valami sátáni gonoszságnak eltorzult arcával felugrik a nagyságos és kikérve magának ezt az aljas kigúnyolást, nagy düh közepette becsapva maga után a tanterem ajtaját eltűnt a láthatáron. Mint Lót felesége, sóbálvánnyá merevedett szegény tanító néni, de a gyermekek is érthetetlenül néz- Az igyekezet kútba esett ték szegény tanító nénit, aki majd vért izzadott, már előre érezte a nagy büntetésének a szigorát, kicsapják, elhelyezik, vagy tudj Isten mi lesz vele, de az biztos, hogy ennek a napnak meg lesz a nagy böjtje, mert amikor a plebános úr is hamarosan követte az esperes urat, oly félhangosan odaszólt a tanító nénihez „maga marha”… Mint a részeg, mint aki elszédült, úgy roskadt le szegény, lelkes tanító néni. Ő nem gondolta, hogy pont ezt a bibliai szöveget kell majd mondani a gyerekeknek, mert más szövegnél ez a gyalázat nem jöhetett volna ki ilyen átkozottul… Hol van már a szegény „átkozott esperes úr”? Na meg az igen lelkes és rangot tisztelő bájos tanító néni? De hol vannak a kis tanítványok? Tán nagyapák már és az unokáiknak nem ezt a szöveget kell fújni…, de hogy valamit kell fújni az biztos... Arra magam is emlékszem, amikor elsőben Szelestén, Hegyfaluról megérkezett hasonló rangkórságban szenvedő esperes úr, az meg ahogyan belépett a tanterembe, azonnal a fejemet vette célba és fejtegetni kezdte a koponya állásomból ítélve, milyen faji, értelmi, stb., leszármazott lehetek. Ennek a papnak sem szabad volt közönséges halandónak a küszöbét átlépni, csak ablakon át lehetett vele beszélgetni és a látogató után már a szakácsnő hozta is tüzes lapáton füstölgő tömjént, mert a büdös paraszt szagot közömbösíteni kellett. (ha jól emlékszem a nevére, akkor Rozmán József volt a neve) Búzaszentelés Több esperes urat szolgáltam ki, hiszen helyenként, és időként, halál, stb. őket is váltották. Így Rábakovácsiban a rumi plebános volt, Nagy Péter személyében az esperes, aki ugyan nem volt nagyon haladó szellemű, é1te a maga nagyúri kényelmét, majd a nép őtet szolgálta, azaz egyik sem a másikat. Ebben az időben még erősen élt a papok által beszövegezett hit, hogy igen is a népnek szüksége van a vallásra és főleg a vallást hirdető papokra. Többször volt olyan megfélemlítés, p1. ha valami anyagi áldozatot kellett a falunak meghozni, p1. templom, paplak épités, és nem valami nagyon zsebelték ki magukat a hívők, tehát nincs szükségtek az Istenre, akkor pedig majd én elmegyek más helyre és ti pedig pap nélkül, Isten nélkül maradtok, rajtatok lesz az Isten átka. A szegénység jobban ragaszkodott a hitéhez, mint a gazdag, mert kevés napi életkalóriáját is istentől tette függővé, eső, szárazság, árvíz, jégverés, mind-mind természetfeletti erők beavatkozásának tartották és ezeket a veszedelmeket hittel, templomba való járással ellentudták magukat védeni. Ez meg is nyilvánult bizonyos szertartásokban, pl. búzaszentelés, keresztjárási körmönet. Búza szentelés általában tavasz kezdetén volt kb. április havában, amikor már a vetések szépen meg indultak, vagy éppen nem indultak meg. Ha szépek voltak a kenyeret kínáló vetések ezért kellett a könyörgő körmönet imája, ha gyenge volt a tavaszi vetés, akkor pedig a jobb termés reményében való bizakodás miatt kellett könyörögni. Nem a szakszerű gazdálkodásnak, a tudománynak va1ó elsajátításába kapaszkodott volna a hívő, ettől nagyon messze volt, csak a földöntúli szellemi isten tudja jóra vagy rosszra fordítani a határ jövedelmét. Reggel mise volt, majd mise után, vették a gyerekek a körmönetre kijelölt zászlókat, sorba állák, majd a pap, a minisztránsokkal körülvéve, a kántor elkezdte a körmönetre előírt éneket, hangos énekszóval indultunk a határba valahová, ahol búza vetés volt, és nagy isteni áldásnak tartotta valaki, ha saját búzaföldjét hintették meg szentelt vízzel. A vetés-táblánál megálltunk, majd a kántor, hívők, pap, közös ceremónián keresztül esdekelték az egek Urát, adjon bő és áldásos termést az egész határnak. Ott a búzatáblánál majd egy fél órás szertartás után megáldva a határ mind a négy tájvilágát, kelet, nyugat, észak, dél irányában szórta a szentelt vizet, tömjén füsttel illatosította a határt. A szertartás befejeztével, mindenki tépett pár szál búzavetést és azt az imakönyvébe rejtette, hazavitte és mint szentelt tárgyat elhelyezték az ómárium (kis szekrény) tetején álló feszület elé. Így legyen gondja az Istennek a bő termésre. A körmönet indult vissza a templomba, majd hangosan elkezdte a kántor, Téged Isten dicsérünk… kezdetű könyörgő éneket, az ájtatos hívők sokasága átvette a hangot és bevonultunk a templomba. Itt még egyszer megáldotta a pap az összegyűlt hívők sokaságát, hiszen erre a körmönetre sokan igyekeztek eljönni, mert hiszen ha nem járnak ezen a napon Isten kedvébe, elveszi a kenyeret a nép szájából, volt a hátsó gondolat. Erre az időre már akkorának kellett lennie a vetésnek, hogy egy nyúl, ha lehúzza magát a vetésbe, nem szabadott őtet meglátni. Ha ilyen volt a vetés, akkor jó termésre lehetett számítani. Az egész ceremóniának kb. tíz órára vége lett, mindenki igyekezett haza, hisz „hasztalan az ember szorgoskodása, ha nincsen rajta Isten áldása" volt a köztudatnak beágyazott vallomása. A tanítás is csak úgy tíz óra után kezdődött, jó volt egy kis séta, ha pedig ezen a napon nagyon rossz idő volt, akkor az oltárra hoztak be búzavetést, egy két maroknyit és jelképesen azon keresztül áldották meg a határ kenyérreménységét. A falusi nép hitte ennek a körmönetnek a varázslatos erejét, azt is tudta, hogy csak a papon kersztül lehet kikönyörögni az Isten szeretetét a jó termésre való kilátást, s bizony ha a pap abban az időben nem találta meg a népben az áldozati készséget, akkor pap nélkül boldogtalanok lettek volna. Hiába hívok valakit telefonon keresztül, ha nincsen központ, ahol megtörténik az összekapcsolás a beszélni akaróval. Valami ilyesféle központnak állította be magát nagyon sok pap, az Isten és hívők közti összeköttetést a pap, mint közvetítő központ szerepelt, ha nincsen pap, nincsen összeköttetés Istennel és ez feltétlenül, csak rosszat hozhat az emberiségre. Látványosak voltak ezek a körmöneti kultuszok, hiszen a falu dolgozóinak nagy része jelen volt a zászlók alatt, vagy ha a mezőn már dogozott volna a jámbor lélek, akkor pedig levette süvegét, letette a kapát, vagy más szerszámot, arccal a körmönet felé fordulva, mormogott valami imát és csak akkor folytatta a munkát, ha már a körmönet eltűnt a szeme elől. Keresztszentelések, körmenetek A keresztjáró napok, három nap egymásután, hasonló, könyörgő tartalommal megtöltve zajlottak le. Valaha az volt a szokás, hogy valami okból, egy betegségből való felgyógyulás, egy kérés teljesülése, ha az uram megjön épen a háborúból, vagy egy egész község hálából hogy a kolera betegség nem pusztított a faluban, vagy ha pusztított volna, aratott volna a halál, akkor ne ismétlődjön ez meg. Vagy valaki gazdag volt, nem volt örökös, akkor a papra hagyta a vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy a határban valahol az út mentén egy-egy kőkeresztet, Jézus felfeszítve, vagy Szűz Mária kis Jézussal --- különböző vallási témájú szobrokat állítottak, vagy állítattak fel, legtöbbször az adományozó nevével, milyen célból, vagy minek az emlékére… Több ilyen szobor volt az én gyermekkori időmben az utak mentén, országutakon. Magában a faluban is, na meg határban is volt ilyen ájtatosságra felszólító emlékmű és most ezekhez a szent tárgyakhoz vonult ki a prosecció (körmönet), tele énekkel, imával fűszerezve, esdeklés, könyörgés, hála… és ki tudja milyen sóhajok szálltak ekkor fel a magasba, mint postagalambok röppentek el a keblekből. A falu derekán élt egy öreg házaspár, akiknek nem volt gyerekük, örökösük, de volt erős hitük. A házuk előtt volt egy kert, abban a kertben is volt lurdesi szikla kápolnácska, ahogyan megjelent a Szűz Mária a kis pásztorlánykának… Cuzi néni és Cuzi bácsinak mondották ezt a jámbor házaspárt, szent vaksággal csókolgatták Pintér kezét, Isten kezét, akit vakon követtek mindenben, Isten engedelmes gyermekeinek tartották magukat, egyedüli örömük és vágyuk Isten meglátása e földi purgatórium után. Ezek a keresztek, feszületek, vallási kegytárgyak mindjobban eltűntek és eltűntek, tán a falvakban elhelyezettek még valami kis védelmet kaptak a vandálok romboló kezétől, de a falun kívüli keresztek már csak romokban, derékba törve vagy teljesen elpusztítva áll az utódok előtt. Többen voltak olyan tévútra ereszkedők, akik azzal, hogy egy-egy keresztet ledöntött, vagy megrongált, vontatóval nekiment kalapáccsal szétverte az éj sötétjében, most a földi mamonnak akart a meleg kebelébe beférkőzni, hiszen ekkor ez érdem volt egyesek szemébenben és nagy harc a klerikálizmus ellen, szomorú látvány volt ezeknek az emlékeknek a felrúgása, megtépázása. (Rákosiéra 1945-től) Terjedt is ám a monda, hogy amikor egy ilyen ősipogányszellem földi porhüvelye bosszút akart állni egy kereszten, kezdte ütni-verni, valamiképpen ráomlott a kőhalmaz és ott lelte halálát, mamonnak szerzett tetszetős cselekedetében. Nagyon sok ilyen témájú hír kerekedett akkoriban el, és bizony többeket visszatartott ilyen vandalizmustól, sújtotta az Isten büntetése, tény nagyon sok ilyen emlékműnek már a helye is ismeretlen, pedig nem ártott senkinek, mert volt rá eset, hogyha valamelyik vallásos emlékmű útban volt valami városi, vagy útrendezési folyamatból kifolyólag, akkor az illető plebánia a veszélyes területről elszállítatta védettebb helyre, legtöbbször a templom kertjébe. Pl.: a szombathelyi szentháromság szobor valaha a mai köztársaság téren -köpködőnek hívták- a nagy munkanélküliség idején, amikor Szombathely főterét rendezték, parkosították, ezt a szobrot teljes egészében elszállították a püspöki templom előtti térre. (de állítólag ezt a szobrot is előtte éjjel megtépázták, Keresztek eltűntek az utal mellől megrongálták, erről az illetékesek tudnak is és ezért is kellett a csép emlékműt védettebb környezetbe, ismételten felállítani). (Ezeket a sorokat írom 1978.május 26-án.) A rombolások különösen Rákosi alatt (1945-1956) tombolt legjobban, nagy érdemet lehetett szerezni valakinek egy-egy ilyen vallási műemlék porrá zúzásával. Ahol megmaradtak még, itt-ott a múltra emlékeztető emlékszobrok, senkinek sincs útjába, azaz hagyják őket, mint műemléket. P1. : Szombathelyen a szőlősi iskola udvarán volt a hajdani szőlősi templom, amit a bombák porig leromboltak, de megmaradt, azaz helyrehozták a haranglábot, hogy mégis felszólítsa a hívőket vecsernyére, imára, azóta felépült az új iskola és az udvarán még a mai napig is megszólal a harang, kong-bong, hogy mikorra várható az áthelyezése ebből a szociálista kultúrközpontból, nem tudni, de lehetséges. Ugyancsak a kámoni iskola kertjében volt még pár éve is egy vallási szobor, na mostanában történt meg az új helyre való elhelyezése -a templomkertbe. A búzaszentelési és keresztjárónapokra visszaemlékezve indultam ki és oda is térek vissza. Tény az, hogy megnőtt a kataszter, a hektár átlagos termésének a hozama, pedig ma már nincsenek keresztjáró, búzaszentelési körmönetek. Ezek a szokások teljesen ismeretlenek a mai gyermekek számára, de a nagy pap hiány miatt is csak a múltnak emlékezetében élnek a vallási szokások, a múló évek, feledés pora, lassan befedik, amíg egyszer majd talán kiássák a feledésből. | |
