 |
    |
 |
Kukoricasütés – őrzés - őszi örömek a határban Ifjú gyermekkoromra nagyon szívesen emlékszem vissza, szinte rajzik a gondolatomnak a menete, alig bírom egyiket a másiktól visszatartani. Mégis talán a szűkebb családi életből indulok el elsősorban. Amint írtam a kis 71. sz. őrház volt elemi iskolai éveim alatt, sőt a polgári iskolai évek alatt is a tanyám (1925). Édesapám vasúti szolgálata alatt, ami mindig huszonnégy órából állott, gazdálkodott is. Volt egy két hold szántó, rét legelő, kettő darab fejős tehén és azoknak a borgyui. A teheneket munkára is befogtuk /Bari, Hódos/ Bárány nevekre emlékszem vissza, azt tudom, hogy a Hódos nagyon rúgós volt – jó édesanyámat párszor felrúgta fejés közben. Hamarosan el is hajtottuk ezt a fenevadat a vásárra és továbbadtuk. A teheneket legeltettük a vasút mentén lévő domoldalakon. Bámulatosan megszokták a tehenek a dombon való járkálást. Apám pedig innen kaszálta le a télire való szénát. Nagyon jó kaszás volt /bögöti kaszásgyerek, aki megszokta a munkát/. Legjobb legelőlehetőség a vasútállomás előtti rét volt, Paradicsomos kertnek a rétje. Gyakran elöntöttet az árvíz, így Nílus módjára jó termőfölddel látta el az áradás és nagyon gazdag fű nőtt a helyébe. Ezt jobbára kaszálta apám, évente háromszor is, és csak az általános őszi legeltetésre lett szabaddá, amikor is mindenki már ott őrizhetett ahol akart. Igen volt egy ilyen általános szokás, hogy amikor a mezőről már betakarultak, üresek lettek a földek, akkor ki-ki oda engedte a marhákat, ahová akarta. Bizony megtörtént, hogy kezdődött az őrzés a vasút mellett és a tehenek mire jólaktak pár km-re is elbarangolhattak, de mindig látó összeköttetésben maradtunk velük. Ugyan volt már rá eset, hogy eljátszadoztunk, és észrevétlenül belopódzott az est, hű gyerünk a marhákért, de bizony azokat nem találtam sehol, de sehol. Hová lettek? Bejártam a határt, de bizony a Teheneket elnyelte a föld, elvesztek. Félve mentem hazafelé mint a kivert kuvasz, szaglásztam erre is arra is, féltem találkozni apámmal vagy anyámmal, mert ebből verés lesz gondoltam, elveszteni a teheneket, ez égbekiáltó bűn. Egyszer csak felhangzik édesanyám szava, „hát te hol vagy, hiszen a tehenek már rég megjöttek” hála Isten… Nem szóltam én egy szót sem, már be is kötöttem őket, mindjárt fejek, szólt anyám. Több mázsás kő esett le a szívemről… Maga az őrzés sokszor nagyon kellemes foglalkozás volt, eshetőség a játéknak minden formájára, labdázásra, bilickézésre. Hej ősszel pedig ment a krumpli sütés, amit nagyon élveztem. Mező közepében őriztünk, körülöttünk bőven akadt kukorica csak szedni kellett. Nagyon humánusan gondolkodtam már akkor, mert mindennap más és más területről hoztuk a kukoricát, ne egy gazda szenvedjen csak kárt. Egyébként ismertük az összes gazdákat, így tudtuk ki merre dolgozik, nehogy a gazda kezeibe jussunk. Jó parázsos tüzet csináltunk. Amikor már ízott a parázs, mert lángon nem lehet kukoricát sütni, akkor a kukoricacsöveket megtisztítottuk a héjától, majd minden kukoricának a csutkájába dugtunk kihegyezett botot, hogy azzal nyársként tudjuk forgatni a parázsban. Hogy jobban ízzék a parázs, levetett inggel, vagy köténnyel lepeltük a tüzet. Bizony hamarosan hallottuk a kukoricapattogást, a finom tejes kukorica, mint a géppuska durrogott. Nagyon kellett vigyázni ilyenkor, hogy nehogy parazsat röpítsen a szemünkbe. Amikor már szép pirosra sült, néhol cigány feketére sikerült pirítani, az illata már elindította a nyálképződést, alig vártuk az első harapást. De még ezt megelőzte a kukoricának a megsózása, ami nagyon egyszerű volt és természetes, ere az alkalomra mindenki gyűjtögette a pisit és jól lepisáltuk a hamus kormos kukoricacsöveket, és bizony nagy étvággyal rágcsáltuk az inyenc falatunkat. Volt amikor kettő-három csövet is megtudtam enni. Egyben uzsonna volt – és vacsorai előételnek is számított. Korábban szedtük a mákot, bizony nem tudtam ekkor, hogy egy jó mákevés után milyen álmos lettem. Igen mert bizony sokszor még tejes volt a szem és az ópium nagyon elnyomott talán ekkor történhetett meg, hogy a közelben levő kiskertekbe beszöktek a tehenek, és bizony nagy kárt tettek a konyhakertészetben. A tehenek a káposztáskertben. Hol terem a jó gyümölcs? Apám aki a vasúton állandóan látó és síp összeköttetésben voltunk, megfújta a sípot, én már ekkor tudtam hogy ez hívásjel, valamit akar közölni a papa. Ekkor, hiába fújta a sípot, én bizony nagyon mélyen aludhattam, mert csak arra ébredek fel nagy szerencsémre, hogy apám hajtja ki a paradicsomból a teheneket. Tudtam, hogy most itt a világ vége, nekem kb. befellegzett, jöhet a temetés. Amikor a teheneket már biztonságos helyre jutatta, jött felém apám egy cédulával, hogy aszongya, gyere ide, ezt a levelet vidd haza anyádnak. Tán éreztem, hogy ez a nagyon közelség részemre nagyon előnytelen lehet. Fájdalmas, sőt ahogyan apámat ismertem végzetes is lehetne, mert ilyenkor nem néz sem Istent sem Máriát, üt ver, ki tudja meddig és hányat. Megjuhaászkodva, de nagyon óvatosan közeledem és nézem a cédulát – ő nyújtja felém – de nézésében benne van minden kígyófog mérge, pár centit én is nyújtom a kezem, és amint elkapó mozdulatot ejt felém apám, én kivágom magamat a bekerítő karjai közül, és usgyi amerre láttam mentem. Hiába kiabált utánam, hasztalan volt minden én csak szedtem a lábaimat. Nagyon jó futó voltam egész életemben. Jó-jó most megúsztam, de csak találkozzunk reggel ha hazajön. Nem aludtam a szobában, mentem a gyerekszobámba az istálló padlásra, hiszen egész nyarat ott töltöttem el, macskák, tyúkok baráti körében. Úgy emlékszem a reggeli találkozásra leapadt apám mérge talán ő is örül ennek, hiszen ki tudja, hogyan tett volna bénává, vakká. Nem szólt a tehenek tilosban való járásáról. Zsidóföldi utcának minden kertje odafeküdt a vasúti sinek melletti legelőre. Pontosan feltérképeztem minden kertnek az érlelő gyümölcsét, tudva azt is hol-melyik fa mikor nyújtja a legjobb falatokat. Így nagyon vitaminos délutánokat rendeztem, legtöbbször Jakab Pistával, mert ugyi azért egynek lesni kellett ám, mert bizony szégyen a futás, de ilyenkor hasznos is amikor a tulajdonos karóval közeleg a fa felé. Most is emlékszem Barát Pistáék kertjére, amiben nagyon finom „höbér” körte volt így aratáskor már kezdett Jakab Pista szajrézása az állomáson Érni, nagyon édes, jó zamatú körte volt. Nem nagy körte volt, kisebb a tyúktojásnál, de úgy nézett ki mint a lopótök /höbér/ innen volt a népies neve. Szatyrunk mindig az öblünk volt. A nadrágszíjat jó erősen meghúztuk, hogy az inget erősen fogja, és bizony pár kiló gyömölcsöt tudtunk így elraktározni. Késő őszig éltünk e föld áldott gyümölcsén és befejeztük a diószürettel. Legszebb diófái Zsoldos kocsmároséknak volt, de szépek voltak Kőris Sándoréknak is. Néha nagyon gazdag terítékre leltünk, de sokszor el is kergettek bennünket. Most is eltudnám mondani sorban kinek voltak ott kertjei, habár a mai kultúra egy jó részét felszámolta ezeknek a kerteknek a sorsát, mert a műutat itt vezették el, ami Újlakra vezet. Így már csak megcsonkítva találnám meg a gyermekkori élményeket. Ősz felé nagyon jó volt az úritök sütés is. Ez pedig nagyon fenséges eledel volt, hiszen most is szívesen megeszem ha hozzájutok. Hátha ezek lopásnak számítanak, akkor sokat azaz sokszor lopkodtam, habár nagy kár nem lett sohasem belőle, hiszen akkoriban ez bocsánatos bűnnek kellett még meggyónni is. Ha lehetett a Pistát küldtem beszerzési útra, mert azért mindig valahogyan nem éreztem ezt jellemeségnek, de az éhes gyomor diktált és parancsolt. Egyszer, de aztán többet nem , egy alkalommal a Pista arra vállalkozott, hogy elmegy a vasútra és valamit ott szajrézik. Addig én felügyeltem az ő teheneire is , amit szívesen tettem. Három óra tájban jött egy személyvonat, ment Szhelyre. A Pista ezt a lehetőséget használta ki csomagszerzésre. Nagy volt az izgalom, amíg Pista távol volt. Hoz-e valamit, vagy esetleg elfogják és kisül a lopási szándék, amikor elment a vonat az állomásról, Pista hamarosan feltűnik, kezében egy csomag. Szent Isten, mit loptál?... Izgatottan mentünk a bokros helyekre és nagy várakozással kezdtük bontogatni a takarosan elkészített csomagot. Mi lehet benne?... Persze ilyenkor megfordult bennünk: arany, pénz, valami nagy érték?... Őrzés mellett hegedültem A képzelet fantázia gazdagon cikázott előttünk, míg hamarosan megtaláltuk a csomag tartalmát. Hát mi is volt benne?... Valakinek hosszabb útjára készítették el az útravaló csomagot, amelyben a kirántott csirkehústól minden jó falatocska volt. Bizony mi nem törődtünk senki bajával, mohó étvággyal temetgettük sorban a finom falatokat, és nagyon de nagyon kifeszült a gyomrunk, még vacsorát sem kívántam enni este. Amikor így lakmározunk - kérdem a Pistától és hogyan ment, vagy kié volt a csomag?... Pista csak annyit mondott, míg az illető elment jegyet váltani, a padon hagyott csomagot magához vette és usgyi vele. Úgy hiszi hogy az valamelyik utazó zsidóé volt a gazdag útravaló. Így a zsidó utazott, de csomagja is utazott a mi kis proli gyomrunkba. Bizony ez számunkra nagy lakzi volt, mert ilyen falatokat talán csak lakodalomban, vagy csak búcsúkor lehetett temetni. De megfogadtuk, hogy aztán ez volt az első és az utolsó, bizony többször nem vetemedtünk ilyen csintalanságra. Jó legelője volt a teheneknek, hiszen mindig új terület állott a rendelkezésünkre, nem tarolták le olyan gyorsan füvet. Volt időm az őrzés mellett még hegedülni is. Ugyanis jó apám ha maga nem is muzsikált, de szívesen hallgatta a szájmuzsikálásomat. Búcsú alkalmával, mindig kapott a kirakodóvásárra jövő árusoktól szájmuzsikát. Bizony hamarosan nóta jött ki rajta. Többféle szájmuzsikám volt, nagy élvezettel fújta a nótákat rajta. Amikor nagyobbacska lettem, anyám javaslatára vettek egy hegedűt. Valami Bilig Lajos cigányt kértek meg, hogy tanítgasson hegedülni. Házhoz jött a Lajos és mutogatta nagy türelemmel e szárazfának a fogásait míg végre megszületett a „Cica-cica tarka…” mindenki nagy áhítattal hallgatta az én nagy zenei tehetségemet. Cica nóta után jött „Szeretnék szántani…” és egymás mellé aztán jöttek a többi dalok, mint a ház téglái téglára, míg csak kész nem lesz a ház. | |
