Méhészkedés

Megjelent előttem a kertünkben akkoriban nagyon is kedves hely, a méhes. Nagy meggyfa tövében húzódott meg összeeszkábált méhes, tetővel, polcok, a polcokon kasok. Mindig szeretettel időztem a méhesben, nézni a szorgalmas munkásoknak a törekvéseit, szívni a pompás illatot, amit a kasok bocsátottak ki, nézni-nézni és hallgatni azt a gyönyörű zenét, amit a sok ezer repkedő méhecske elzümmögött.
De mindig volt egy fájdalmas pillanat is, amikor mézet akartunk enni. Legtöbbször már szürkület után került rá sor. Apám ásott egy kasni nagyságú gödröt, kb. 30-40 cm mély gödröt. Az árokba meggyújtott kénszalagot, majd a polcról levette a legnehezebb kast, ami sok mézet ígért, és a füstölgő kénre ültette a kast. A kas oldalát földdel körülzárta, hogy a kénfüst ne illanjon el. Majd tíz-húsz perc elteltével, megütögette a kas oldalát és felemelte a kast. Most jött a gyilkos gáznak a hatása, a megásott gödörben méh hullahegyet láttam. Mind elpusztult. Borzalmasan gondolok vissza erre az embertelenségre, de akkor még ez volt a módszer arra, hogy mézet lehessen enni. Felemelte apám a kast, amiben már méhek nem voltak. Hozott egy nagy tálat és a kasból metélte ki a mézes lépeket, amelyről csurgott az édes aranyszínű méz. Volt lakmározás, néha hasmenés is. Finom volt e drága nedű, de nagy árat kellett érte fizetni. Igaz akkoriban még nem volt nehéz méhészkedni, a kultúra nem ölte meg a virágos határt, a tarlókat, bőven volt mézlegelő, így a méheknek könnyebb volt a betakarítás, mint manapság.
Persze magam is átvettem ezt a mesterséget, de már modernebb formában, kaptárokkal dolgoztam, nem kellett lefujtani a méheket, ha méz kellett.
Nagyon szerettem mindig méhészkedni, legutoljára 1972-73 körül számoltam fel az állományt, amikor már teher volt a gondozás, főleg a kijárás hozzájuk. Jó volt még Söptén, amikor helyben volt az iskolánál, ha kellett, minden órában tudtam őket rendezgetni, gondozni. Eredmény általában egy-két mázsa méz szokott lenni, bizony jó jövedelem volt nekem, felért sokszor kettő havi fizetéssel.