 |
    |
 |
Mi a supi? Anyám építkezik Vasvárott ...sokszor két-három hétig is fosztogattak, sok-sok mese, nóta közepette. Ilyenkor a szép szobában kellett aludnom, mert a hálószobában volt a fosztogatás. A fosztás végével, pedig egy nagyszerű áldomással tettek pontot a végére. Ugyanis úgy csinálták az ütemtervet, hogy az utolsó estére már csak kb. egy órányira való tollat hagytak, hogy mielőbb kezdődhessen a víg tor. Bizony nagyszerű falatok, italok kerültek az asztalra. Anyám nagyszerű sütő-főző volt, sokáig emlegették az ízesebbnél ízesebb falatokat. Itt jut eszembe a hálószoba. Igen egy szobában feküdt le az egész család, tehát anyám, apám, három testvérem. Nagyszerű megoldás volt a „supi” ami ma már ismeretlen fogalom. Ez a fekvőhely olyan magas volt csak, hogy volt neki négy pici kis kereke, és nappalra be lehetett tolni az ágy alá. Ebben a supiban, ha kellett három gyerek is könnyedén elfért, persze a harmadik csak lábtól. Amikor apám szolgálatban volt, sokszor anyám mellett feküdhettem. Ezek a tollfosztások voltak az ősi klubok, népművelések csírái. Mindig úgy igyekeztek összeállítani a társaságot, hogy abban legyen vicces, hangulatos előadó. Persze a legények is szívesen elcsámborogtak a tollfosztók ablaka alá, hiszen ott voltak lányok is, akiket este haza kellett kísérni. Nem volt unalmas akkor sem az élet, talán több emberi szeretet, harmónia csengett össze egy-egy ilyen összejövetelen, mint a mai fényes cifraságokban. Na aztán, ha egyik helyen elfogyott a toll, kezdődött a másik helyen, bizony úgy elment a tél, csak azt vették észre, nyílik a hóvirág, a jégcsapok eltűntek a zsupposházak tornácáról. Édesanyám vallásos asszony lévén, mindig nagyon szépen felöltöztetett ünnepnapokon a misére. Maga is eljárogatott, fess szép fekete hajával, kék szemével és ringó járásával lépdelt a templomba. Mindig messzellette, azért vágyódott közelebb jutni a templomhoz. Nem is váratott magára sokáig, megszületett a terv és építkezésbe fogtak. Borzalmas helyen építkeztek, még most is meg van a ház, de ha arra járok mindig megborzadok a láttán, hiszen egyszer ha megindul a felső úttest, akkor alátemeti az egész házat. Hol is van a ház? Valamikor Vasvár központjában volt „Béla-tér” nevű park. Akkori szerencsétlen gondolkodású vezetőség kiirtotta azt a szép történeti emlékű parkot és kiparcellázta. A mi házunkat csak úgy lehetett felépíteni., ha egy nagyon erős cement bástya védi a felső úttest beomlását. A felső úttestnek állandó forgalmától eredő mozgások előbb-utóbb elősegítik a leomlást, ami borzalmas lavinaként temeti be az alsó házat, a volt miénket. Jó Anyám mindig a templom közelébe akart kerülni, hát el is érte, mert tény hogy közel volt a templom. Isten háza, amikor beharangoztak nyugodtan lehetett lépkedni, mert mire végére ért a harangok hívó szava, arra már a templomi csendnek áhítata zsonghatta körül az Istent kereső hívő. Ugyan még visszatérek erre az időszakra, csak mégsem tudta sokáig élvezni ezt a közelséget, mert pár év /kb. 2-3/ után véglegesen a túlvilág mennyországának lakója lett, színről-színre láthatta az Istent, akit úgy keresett itt a földi rövid életben. Én hiszem, ha van Isten, akkor Édesanyám csak oda kerülhetett, mert hitte és vallotta és élte a keresztény hitet, Isten valóságát, így nem csalódhatott irgalmatlanságban az irgalmasságnál. Ha jobb lator, csak az utolsó percben hitte Isten nagyságát. Földöntúli örökkévalóságát, és annak ott a feszületi szomszédságában már itt a szenvedések kínjaiban megígérte, hogy még „ma velem leszel a paradicsomban”, akkor olyan, mint az én édesanyám, aki nem egy percet, 43 évet szentelt az Isten keresésére, csak egyesülhetett vele az örökkévalóságban. Most ismét átugrom azt a témát, majd még folytatom, azaz visszatérek erre a gondolatra. Amikor polgári iskolában jártam, tanított egy Dénes nevű tanár, úgy emlékszem zsidó ember volt, de jó tanárnak ismertem meg. Szülei Nagykanizsán laktak, engem mint vasutas gyereket, akinek nem kellett sokat fizetnie a vonatra, többször elküldött a szüleihez, ezért is, azért is. Na én boldogan utaztam, nekem nagy szórakozás volt akkoriban. Bizony a háború befejezte után, kongott a kamra, a bolt, a raktárak helysége az ürességtől. Nekünk vasutasoknak is Kanizsára kellett menni egy könyvvel, amibe be volt írva, ennyi bab, ennyi cukor, só, liszt, egy bizonyos fejadag, családonként felbontva. Kb. egy hétre, kettőre adták ki előre és úgy kellett vele gazdálkodni, hogy az elég is legyen arra az időre. Igen szűk esztendők voltak ezek. A háborúban sok volt a veszteség, emberben, anyagban egyaránt, bizony-bizony a nadrágszíjat nem kellett engedni, sőt esetleg csak beljebb húzni. Ezt a jelenben nem is ismerik már a mai gyerekek. Bizony sokszor utaztam a család fejadagjáért Kanizsára. Számunkra nem volt annyira kellemetlen ez a fejadag, hiszen jó pám mindig gazdálkodott, volt nálunk disznó, tyúk, liba, tej, vaj, túró, mi számunkra nem volt ez valami nagy megpróbáltatás, de azoknak a családoknak, akik kimondottan csak a piacról éltek és élhettek, nagyon sanyarú időszak volt ez számukra. Disznósonkáért, szírért rengeteg cigarettát adtak az osztrákok. A szekrény teteje megrakottan állott a különböző cigarettáktól. Bizony én akkor, mint emberpalánta 10-11 éves, miért ne cigarettázzak, hiszen volt bőven. Szívtam is rendületlenül, de csak addig, amíg édesanyám egyszer el nem kapott érte, beszorított az istállóba és vert, ütött, ki tudná mennyit kaptam és meddig ütött, de hogy eredmény volt, az biztos, mert a feleségem az Erzsi könyörgésére kezdtem el csak újra szívni ezt a kellemetlen és egészségtelen dohányt. Tehát egy jól alkalmazott, idejében elcsattant pofonnak van hatása. Legalább is nálam bevált ez a pedagógiai fogás. Tán itt le is záródik, serdülőkornak a kezdete végére értünk a szép polgári iskolának, és kellett a továbbiakban megjelölni a távolabbi utat. Mivel édesanyám nem látta jónak a rőfös kereskedői utat, így választottuk a tanítóképzőt. Beadtam a pályázatomat Pápára Református Áll. Tanítóképzőbe. Vasvárról egyszerre hárman is jelentkeztünk, Mester Imre és Horváth Károly. Hamarosan jött a válasz, mindhármunkat felvették a képzőbe. Nagy volt az öröm, anyám is nagyon örült ennek a sikernek. Benne élt a falukban látott, és nagyon megtisztelt tanítókat, akik bírták a falu dolgozóinak a bizalmát, és ezt a pályát szentelte nekem is. Most utólag 48 évi távlatból, azt kell mondanom, nagyon jól látta meg az utat, merre kell nekem az élet kerekét kormányoznom. Persze az ilyen felvétel nemcsak öröm, hanem nagy kiadást is jelent a szülők részére. Bizony a kisdiákot, aki elsőben lép ki a szülői házból, sok mindennel kell ellátni. Ebben nem is volt hiány. Indulok Pápára a tanítóképzőbe Apám csináltatott egy nagy ládát, amiben az össze s felszerelésem elfért. Nagy szerűen volt kikészítve, rekeszes volt, külön a fehérneműnek, felsőruháknak, és egyéb apróságoknak. Méretre tán volt egy méter hosszú és 50 cm széles. Bizony ebben minden cuccom elfért annak rendjében. Nem is emlékszem mekkora örömet váltott ki bennem a felvételi siker. Valószínű örültem a sikernek, tudtam, hogy szüleim rosszat nem akarnak. Maga a tanítópálya nekem is nagyon tetszett, hisz akik tanítottak ez ideig, nagyon megbecsült szellemi munkásai voltak a társadalomnak. Az igaz nagy szelet kenyeret nem adott, főleg vajaskenyeret nem, de nagy tisztelet vette körül, hacsak valamivel nem rontotta el karakterét Hárman is indultunk egy osztályból, ki lesz a legjobb köztünk? Volt a nagy titkos kérdés. Mester Imre nagyon jó módú parasztember fia, felfele törtető, aki inkább kiadta bérletbe a földjét, maga pedig a takarékszövetkezetben vállalt állást. Imre vékony kiállású, növekedésben is lassúbb volt, mint mi, szelíd, szerény fiú volt. Ő lett később a legjobb barátom, akivel nagyon sok időt eltöltöttünk, vidáman, kedélyesen. Horváth Karcsi apja vasutas volt, ő hozta apjának a nagyvonalúságát, tán egy kis gőgöt is, szeretett nagyokat mondani, főleg később szeretett nagyképű lenni. Közeledett az indulás napja (1925). Édesapám kísért el Pápára. Nagy-nagy sírás közepette indultam el, mintha csak a golgotám útjára indulnék, úgy elfogott a keserű sírás. Mindhárom fiú találkozott az állomáson, Vasváron, akiket szintén apjuk kísért Pápára. Azért mégis csak furcsa volt ez még a mi időnkben, hiszen nem sokan tanultak akkoriban Vasváron. A két kezem ujja sok volt, nem is kellett, hiszen egy-két zsidógyereken kívül alig akadt másfajtából, munkásból vagy parasztból, aki tanult volna. Emlékszem Tahin Gyulára, aki később Vácon lett fogorvos, ez paraszt fiú volt, majd a Tóbiás gyerekek, akiknek az apjuk valami tisztviselő volt, majd a Szijj Jóska, aki pap lett és nincs is tovább. Abban az időben minden iskolának megvolt az intézeti sapkája. Legszebb volt az egyetemistáknak, na a mienk is nagyon szép volt, méregzöld bársony, elöl fekete kis simléder, majd kettős színű szalag, elfelejtettem, ja az egyik piros volt, aranyszegéllyel. Nagyon csinosak voltunk benne. Akkoriban már messziről lehetett tudni egy diáknak a közeledtét, a kiállása, magatartása, a tisztelet, valamiképpen magasabb rendűnek érezte mindenki azt a diákot, mert ezt a tekintélyt kivívta a diák maga a nagyközönséggel szemben. Felemelő volt a látvány, amikor a nagy szünetben jöttek haza. Jó volt a szemnek nézni egy intelligens embert, aki bővült ismeretek birtokában fejlesztette az egyéniségét, az egész emberségét. Utolsó búcsúintések közepette, mindenki a kikísért hozzátartozók felé integetett, elindult a vonat Pápa felé. Azt a boldog ragyogást, ahogyan mi ott álltunk Vasvárott az állomáson, szép ruhában, tisztán, mindenkinek volt hozzánk egy-egy nyájas szava, na hová mentek, mik lesztek?... szüleink is örömmel nyugtázták az ismerősök gratulációit. Jó anyám nem jött velem, talán a szíve sem bírta volna ki. Valamiképp engem nagyon szeretett, akkor én voltam kicsi, na meg fiú is, nagyon tudott belém férkőzni, de szigorú anya volt amellett. Szombathelyig ismerősebb volt a táj, de már utána mind jobban ismeretlenebb vidék bukkant elő, amit mi nagyon élveztünk. A három édesapa egymás közt beszélgettek, mi három suttyó pedig egymás közt szőttük a távolnak színes hálóját. Már ekkor szövetségre léptünk egymás közt, hogy senki sem beszéli el itthon gyenge oldalunkat. Erre később szükség is volt. Pápa- kiálltja a kalauz. Bizony Pápa, mert a felírás is azt mutatja. Kiszálltunk, nagy kíváncsisággal hordottuk körül a szemeinket, hisz ez nagyobb hely, mint Vasvár, több sín van, több gőzös füstölgél, én mindjárt vasutas szemmel is néztem a pályaudvart, hiszen ez a pálya is tetszett egyidőben. De hol a tanítóképző? Messze van az állomástól. A nagy csomagot csak fuvaros viheti be, hisz el sem bírtuk volna. Már ekkor, itt fel voltak készülve a hordárok, szeptember, jöttek a diákok. | |
