 |
    |
 |
Közeledik szeptember egy. Hitelbe való vásárlás Pár nap után, amikor elmentem Vasvárra, nagyon sokan meleg kézfogással üdvözöltek, igen ürülünk a sikernek, mondogatták nagyon sokan, különösen azok, akik tudták is, hogy apám még nem is taníttatott, anyám meghalt. Én maradtam az, aki voltam, nem kellett nagyobbra szabni a mellényemet, de borzalmas jó érzés volt tudni, van állásom, azaz szeptemberben már taníthatok, amire már úgy vágytam. Önálló leszek, keresek, lesz egy szobám magamnak, és még sok minden. Mindhárom vasvári osztálytársam még ebbe az évben elhelyezkedtek, Mester Imre Déneslakra, Horváth Karcsi meg úgy tudom Zalába, Szőcére. Imrének az apja segített nagyon sokat, csak neki köszönheti az állást, hiszen Imre velem szemben még szerényebb volt, kiállása is még nagyon gyerekes volt. A mű be van fejezve, amit akartunk elértük, jöhet a többi. Jártunk szorgalmasan fürdeni a Rábára, a vasúti hídhoz, naponta tettük meg ezt az utat. Nagyon sokan jöttek ki a faluból ide fürdeni. Apám továbbra is közömbösen tartotta magát, nem tervezett velem meg semmit, hát hiszen kimegyek a házból, mégis csak én leszek az iskolának egy falunak tanító ura, hát oda sok minden kellene, ruha, ágynemű, de a mostohának sem ezért a férje, bizony ismételten magamra maradtam nagy örömömben, apám meddő maradt a felkészítésben. Ugyanakkor Imre kapott az apjától egy ragyogó pianínót, na meg teljes felöltöztetést, bizony ezt nézni nekem nem volt nagy öröm. Na, nem baj! Nekem is lesz, de hogyan?... Ahogyan közeledett a szeptember, valahogyan a boltosok nagy szeretettel hiteleztek előlegben, amit csak akartam. A szövetkezetben Novák Szepi bácsinál megvettem a mosdótáltól, seprűtől, lapáttól kezdve mindent, egy fillér nélkül, hiszen még nem kaptam fizetést, majd, de apám erről sem vett tudomást, sem a mostoha, pedig látták a megvásárolt holmit, mert a lakásba vittem fel. Amit hazulról, anyámtól maradt ránk még, egy dunyha és egy vánkos, de csak olcsó cihával, még felső huzatot sem adott, sem apám, sem a mostoha. Ezt is beszereztem, Lőwinger Márton rőfös kereskedő mindennel ellátott, gyönyörű felső huzattal, damaszt volt magában mintás, gyönyörű és szép volt, kettő huzat mindenből, törülközők, zsebkendők, szőnyeg és szobába… ismét csak hitelbe, majd ha tudom, akkor havonta pár pengővel törlesszem az adósságomat. Minden szükséges felszerelésem már együtt volt, hazulról nagyon szerettem volna megkapni a díványt, anyámnak volt egy nagyon szép zöldes, pünkösdi rózsaszínnel díszítve, erre igen fájt a fogam, de csak fájt, mert soha sem kaptam én azt meg. Bizony hamarosan közeledett szeptember, egyszer-kétszer elmentem mát a faluba is, megkaptam a szobámnak a kulcsát, teljes bútorral együtt, na milyen bútor volt ez? Az iskola épületében volt egy kis szoba, három méter széles, négy hosszú és egy kis előszoba, előtte padlásfeljárattal. Déli fekvésű az ablak, nagyon világos kis helység volt. Nagyon boldog voltam, ez mind az enyém lesz, magamnak egy szoba!!! Szinte hihetetlen, nem a konyhába kell aludnom, magamnak lesz egy szoba, és abban aludhatok? Én az árva. Fehérre meszelt falak vártak rám, ami nagyon egészséges volt. Jó érzés volt egy falu tanítójának érezni magam, mindenkit a legnagyobb szeretettel köszöntöttem, elbeszélgettem problémájukról, hiába vagyok én fiatal, de úgy érezték, azért mégis csak én vagyok a tanítójuk, főleg ha megválasztottuk, hát akkor egymást szeretni kell, mint ahogyan szerettek és szeretnek még a mai napig is. Amikor már mindenem megvolt, együtt volt a temető utcai apám lakásában, most hogyan fogom én ezt elszállítani a falumba? Hazulról még csak egy tűt sem kaptam A közelben lakott az Epelle bácsi, akinek volt egyes lova és egy kis szekere. Azt kértem meg, szállítson el engem a faluba. Kialkudtam a szállítási díjat és már volt fuvarosom is. Apámék semmivel sem törődtek, sőt nagyon csukták a szoba ajtaját előlem, nehogy valamit elvigyek tőlük, nem adtak még egy tűt sem. Eljött az indulás napjának a reggele. Ismét korán becsukták a szoba ajtaját a mostoháék, talán el is búcsúztunk, nem emlékszem már, csak aztán elmentek az üzletükbe, ugyanis a mostohának volt egy férfiszabósága a templom előtt. Epelle bácsi megjelent a kis pacijával, kordájával, hamarosan megrakodtunk, hiszen nem volt sok holmim, a díványt persze nem engedték elhozni. Hamar kifutottam édesanyám sírjához, közel volt hozzánk, átöleltem a keresztfáját, könnyeimmel megáztattam annak sírját, sírtam és sírtam egyfolytában, de sokáig, anyám indul a fiad, a tanító úr, édesanyám… de hangosan mondhattam, mert egyszer csak megszólal a hátam mögött Epelle bácsi, Gyuszikám menjünk, mert nagyon messze van Rábakovácsi. Telel könnyel, zokogva ültem fel a szekérre, nem integetett senki sem felém, behunytam a szemem, csak azt éreztem, mozog alattam valami, megy a szekér. A kis cókmókomat könnyekkel áztattam, ezt a sorsot érdemlem én? Miért nincsen nekem édesanyám? Ő biztosan elkísérne erre a hosszú útra. Ment sokáig, döcögött sokáig a kis szekér, jöttek az ismert tájak, a pogácsás nyárfák, és bizony öt-hat óra után megérkeztünk a kis szobám ajtajához. A kíváncsiskodó szomszédok nagy szeretettel nyugtázták el, megjött a kistanítónk, most rakják le a csomagjait. Behurcolkodtam, semmit sem bontottam ki, csak behordtam a szobámba mindent. Amikor az Epelle bácsitól elváltam, bennem egy óriási kő szakadt le, az utolsó vasvári ismerős is itt hagyott, magamban senkim sincsen, mi lesz itt velem? Valamiképpen most lett egyszerre minden oly nehéz előttem. Mint amikor valakit kivet a tenger hulláma egy ismeretlen szigetre, tájra és azt sem tudja, hol van, mi lesz vele, mivel kell megbirkóznia, úgy szakadt rám hirtelen magánynak és az elhagyatottságnak a nagy szenvedése. Leültem, és már bőgtem is, de igazából bőgtem, mert sírásnál több volt ez. Istenem elnyertem egy állást, itt vagyok a falu reflektorában, és mily gyönge vagyok, nincs aki mellettem lenne, venne valamit, nincsen aki egy szót tudna szólni hozzám… a falak is felerősítették zokogásomat, de nem látta senki sem ezt a golgotámat, csak egymagam én tudtam és éreztem mily borzalmas ily elhagyatottnak lenni. Nagyon sokáig sírhattam, mert a szomszédom Polgárék, már nagyon várták, hogy mikor jelenek meg az ajtóban és, esetleg ha kell valamiben, besegítenek, amit én kerültem az első perctől kezdve. Látták rajtam a kisírt szemeket, próbáltak vigasztalni, de csak nem apadt el könnyeim forrása, könnyebb volt, ha kisírhattam magamat. Így folyt le a fészekfoglalás, a helyfoglalás, amit nem tudok sohasem elfelejteni. | |
