 |
    |
 |
Regruta lettem A nagy örömet bizony csak itókával lehet öntözgetni, már megkezdődött a Korona vendéglőben, majd otthon a kocsmában. Hangos énekünk már messziről meghallották a faluban, főleg a gyerekek futottak elibénk, kinél egy-egy boros üveg vagy sörös üveg, fújtuk a… beírták a nevemet a nagykönyvbe… édesanyám ne sirass… nagyon sok szép dallamú regrutának való dal volt a torkunkban. A lovak is érezték, hogy itt valami nem mindennapi eseményről van szó, vágtattak végig a falun, minden ház előtt integetők sokasága, titokban lányok hada is leselkedett, kezükben szintén szalag és a kedveltjének nagy sietéssel feltűzte a kalapjára a többi mellé. A szekérről a bíró házánál leszálltunk, majd fogadtuk a sok-sok gratulációt, integetést, majd nagy hangos dalolással vonultunk végig a falun, minden utcát végig danoltuk, nagy sokaság követett bennünket, ilyenkor egy kicsikét ébernek is kellett lenni, mert bizony egy váratlan pillanatban megrövidülhetett valamelyik pántlika, mert hol egy gyerkőc, hol egy lányka nemcsak adott szalagot, de igyekezett egy darabot megszegni az ideáljától, de csak titokban. Persze az volt a norma, ha már mindenki kezdett berekedni, mert ilyenkor ez dukál. A kocsmában folyt a bor, jöttek a barátok, akik majd jövőre kerülnek sorra, vagy már voltak, előkerült Kila Jenő cigányprímás bandája is és bizony táncra kerekedtek a kocsma vendégei. Nagyon örültem magam is, hogy beváltam, hiszen a falu közvéleményében csak nőtt a fajsúlyom, tekintélyem. A nagy dáridózásból csak kis százalékban vettem ki a részemet, nem szerettem a nagy ricsajt, de az összhang kedvéért, egy darabig együtt vigadoztunk, majd visszatértem a legényotthonomba, ahol már Polgár Jenőék vártak és nagy szeretettel gratuláltak. Tudtommal Jenő nem volt sem regruta, sem katona. Másnap már minden a maga kerékvágásába zökkent vissza, kezdődött a napi robot. Sokáig őrizgettem a regrutaszalagjaimat, de ahogyan sok más emlékem a semmiben elveszett, így ette meg az örök elmúlás malma is e napnak minden emlékét. Aki pedig regruta lett, annak katonának is kell lennie. Na aztán ez pedig nem valami nászdalszerű enyelgés, ott komoly munka folyik, tán még néha egy kicsikét kemény is a napi norma. Úgy emlékszem 1932. okt. havában be is kellett vonulnom katonának, önkéntesnek, karpaszományosnak. Körmendre a határőrszázadhoz, Söverjesi szds. századjába, mint távbeszélő. Több előkészület után, katonaláda, kuffer, elkészítése, abban mindennemű felszerelés, tű, cérna tisztítóeszközök, stb., minden előkészítve, a ládára a nevet kellett felírni, hiszen ez a kuffer volt egyben a kis szekrényünk, amiben a motyónkat tartogattuk. Igen, Körmendre vonultunk be, majd hatvanan, mint karpaszományos önkéntesek, ekkor ez volt a címzésünk. Hogy mi volt ez? Hiszen ma már ez ismeretlen, ilyen nincsen a mai hadseregben. Körmendre vonultam be katonának Miért is neveztek minket karpaszományos-önkéntesnek? Tán, úgy emlékszem a katonai létszám még ekkor kötött volt, és így a tényleges létszámon felül mi nem számítottunk bele a megengedett antanti előírásba. Máskülönben, akkor még különbséget tettek az érettségi, főiskola, egyetem és csak a hat elemit végzettek közt. Akinek volt érettségije vagy ennél magasabb fokú iskolai végzettsége, az lehetett karpaszományos önkéntes. Miért hívtak minket karpaszományosnak? Az öltözetünkben is volt eltérés a mindennapi baka ruházattól. A karpaszományosnak a zubbonyának mindkettő ujján kb. egy cm széles zöldes-aranyos csík volt felvarrva, ami a többi bakának nem járt. Ez a csík a kivonuló ruházaton is fel volt tüntetve, így ez a jelzés még egy jól kiizzadt, poros, gyakorlatból hazafelé jövet, szintén elárulta, hogy ezek karpaszományosok. Nagy volt a különbség a kimenő ruházatban. A karpaszományosnak kijárt a fekete pantalló, oldalt piros csíkkal díszítve, vékonyan, majd keki szép szövetből tiszti zubbony mintára szabott, ugyancsak karpaszománnyal díszítve a zubbony ujja. Ha jól tudom ekkor még nem járt az aranygomb csak keki gombok, majd extra derékszíj, bajonettel. A bajonetton csukott dísz, mint egy jókora dió, szintén kb. kettő cm-es szalaggal átfűzve, majd keki szövetből kamgárn szövetből elegáns sapka, sapkarózsával és kettő-három kis gombbal elöl díszítve, oldalt bal felén paszományszín zsinórral. Igen jó arcot adott ez a kis sapka, csillogtatta a szemet. Mindezek tetejébe jött a fehér szarvasbőr kesztyű, ami nagyon feldobta az önkéntes külsejét, és amit nem is szabadott lehúzni, vagy kesztyű nélkül kimerni az utcára. Így bizony ez a külső megkülönböztetés is mára civilek közt tiszteletet parancsolt, azaz a többi baka előtt irigységet, főleg a tisztesek: őrvezetők, tizedesek, szakaszvezetők előtt, akiknek a szemükben mi nagyon nagy gerendák voltunk, tudva azt, hogy rangban egy-két év múltán mi elkerüljük őket. Ugyanis a bevonuló önkéntes úr, egy évig húzta a nagy terheket, hajtották, futtatták, riadóztatták, gyalogoltatták… Valósággal haraptak az önkéntesre, valami ellentét volt a levegőben, tanult és nem tanult ember között, főleg a tisztesek előtt, mert bizony, ahogyan mondtam, az önkéntes egy évi katonáskodás után őrvezető, tizedes lett, majd ismételteni bevonulás után már hadapród őrmester, ami már karddal járt. Az extra ruhát nekünk kellett csináltatni, saját zsebből, ami nem is volt olcsó akkoriban. Természetesen, amikor elsőben megjelentem a szép extra ruhában a falumban, nagyon tetszettem mindenkinek, hiszen tán magam voltam egyedül ilyen karpaszományosi titulussal ellátott személy, előttem sem volt senki, hiszen Polgár Jenő nem volt katona. Tán a Jenőnek nem is igen tetszett ez a pályafutásom, mert hátha később ez hozza meg az ellentétet köztünk. Körmenden is nagyon felkapott fiúk lettünk, a civil lakósság, főleg a lányos mamák szemében. Ekkor már többen voltunk partiképesek, állásban levők, ami bizony ebben az időben nagyszó volt, hiszen éveken át ingyenes, írnokként, vagy más helyen kulizott valaki, amíg végre elnyerhette azt az állást, amire készült. Nagyon sok pedagógus, mérnők, utcaseprőként, vagy valamilyen más munkában, pl. Béry Jenő több éven át volt molnárinas Martonéknál, Püspökmolnáriban, míg végre kinevezték tanítónak Zsennyébe. Így nem csoda, ha a lányos mamák valósággal csalogattak bennünket egy-egy uzsonnára, vacsorára és keresték velünk a kapcsolatot. Emlékszem a körmendi Korona vendéglőben rendeztünk tánciskolát. Hát ide lányok is kellenek. Igen ám, a tiszti morál ekkor nagyon rostára tette azt a családot, akinek a lányát meg lehetett hívni a tánciskolába. Ma is látom a következő képet magam előtt. Laki Bélával, szintén karpaszományos barátommal sétálgatunk az utcán, egyszer csak közeleg felénk egy mama és nagy bocsánatkérés közepette bemutatkozik, mi szintén, és elénk terjeszti a nagy kérését. Nagyon szeretné, ha a lányát, azaz lányait meghívnánk a tánciskolába, s egyben meghívott vacsorára bennünket, a címet megadta. A Bélával el is fogadtuk a meghívást. Béla szülei Rempehollóson kb. száz holdon gazdálkodó kisuraság voltak. A meghívás napjának estélyén bizony, kiéhezett bakagyomorral megjelentünk a tett színhelyén, ahol már a kettő kis lányka a legszebb ruhában, ünnepi díszben várták a megjelenésünket. Karpaszományosok sikere Körmenden Hamarosan átestünk a fogadtatás formaságain, a lánykákat szórakoztattuk, miközben az asztal megtellett finom falatokkal. Ígéretet is tettünk, hogy meghívjuk a lányokat a tánciskolába, az apjuk borbély volt. Amikor az est már jól eltelt, nekünk este kilencre be kell menni a laktanyába. Kellő tisztelettel megköszöntük a nagy vendégséget, majd búcsúzkodni készülődtünk. Ekkor jött a meglepetés, a mama egy csomagot nyújt át azzal a kéréssel, hogy a szobatársaknak vigyük el magunkkal. Tényleg vártak is a barátaink a laktanya kisszobájában, hatan voltunk egy szobában, és mi pedig jó kuncogás közepette meséltük el az estnek a történetét. A tánciskola nagyon jó volt, nagy parádés koszorúcskával végződött, kivonultak a tisztek feleségeikkel, nekem is kellett a tánciskola, mert biz én táncolni nem tudtam, tán csak a csárdást. Az itt szerzett táncbeli tudásommal be is fejeztem az összes tánctudásomat, és ebből éldegélgettem életem minden alkalmával, ha kellett táncolni. Hatan voltunk a szobában önkéntesek, egy szakaszvezető lakott velünk, aki biz nagyon nagy katona volt, sőt rangban is nagy tekintély volt. Hamarosan lett köztünk ellentét, mert valamiért a cipőkefét majd hozzávágtam és ezért biz kihallgatásra rendelt és valami fenyítést is kaptam érte. Már ekkor meg kellett éreznem, hogy a ranggal együtt jár az igazság is, csak a hatalom győzhet. Maga a kiképzés nagyon erős volt. Bizony, akkoriban egy teljes riadófelszerelésben gyalogolni, ami kb. húsz-harminc kiló és még ehhez járult a posztó, ruha, a több méter hosszúságú lábszártekerő, ami kezdődött a bokánál és körbe-körbe járatva, fel a térdig. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy ha jobb lábon volt egykor, az egyik, akkor sohase cseréljük át a balra, mert akkor nem lesz sima a feltekerés, amit pedig nem engedtek buggyosan hordani. Ez a pár méter hosszú lábtekerő nagyon megfogta a lábszárt, így bizony a menetelésben besegített, de nyáron a melegben, ha izzadni kezdtünk, majd a nyavalya tört fel az izzadt, viszketegségtől. Nagyon sokszor egy külleműek voltunk a disznókkal, mert ilyenkor sár, eső nem számíthat, a bakának menni kell, a gyakorlatot sem hideg, sem hó, sem szél nem befolyásolhatta és ekkor még csak az apostolok lován közlekedhettünk, ma pedig a gépkocsikra ültetik a bakát. Az a rengeteg takarítás –szobarend, ha a kimenőt el akarta venni a szakaszvezető, vagy a szolgálati őrmester, csak szobarendet kellett elrendelni és akkor már minden remény eloszlott a kimenőre vonatkozólag, mert a tűhegyével bárhonnan lehetett piszkot kikaparni. Persze mindez 22-23 éves korban még nem tragikus, sokat kibírhat egy ember, és főleg ha még fiatal és derűs. Naponta harminc-negyven km. gyaloglás nem is volt sok, teljes felszereléssel, ami állott a háton a borgyuval, arra rá a köpeny, majd a pokróc, a borgyuban kapca, bakancs, só, tű, stb.– puska-negyven tölténnyel ...Bizony, amikor volt egy nappali gyakorlat, vagy egy éjjeli gyakorlat, amikor hosszú km-eket futottunk, kúsztunk le utána sorakozó, gyalog haza, de nótával. Nóta volt a baka felejtető, állandóan nótáztatták a bakát, hogy ne tudjon gondolkodni, ne búsulja el magát. Nagyon megedződtem ebben az évben, hiszen napról napra az az állandó fizikai, majd szellemi megerőltetés, biz nagyon izmossá tette a fizikumomat. Mert amint mondtam én telefonos, azaz távbeszélő kiképzést is kaptam, ugyanis a századoktól az ezredig bezárva 07 mintájú huzalos telefonon majd R1, R2, R3 rádión tartottuk az összeköttetést, és ebben a kiképzésben részesültem önkéntesi éveim alatt, és később is ezt folytattam. Így lett belőlem távbeszélős tiszt. Tíz hónap múltán leszereltem, mint őrvezető. Ezzel az első katonai rangommal indultam el a további ranglétrán. Nagyon besegített a katonai kiképzésem a gyakorlatban, iskolában a fegyelmezésben, na meg aztán mégis csak több emberrel találkoztam, sokoldalúbbá váltam amit szintén felhasználhattam az iskolámban. Kellemesen emlékszem vissza negyvenhat év elteltével az önkéntesi hónapokra. Nagyszerű távírász lettem, jól tudtam morzézni, kb. negyven ötven-százas tempóval adtam és vetem. A katonás fellépésem sokszor segítségemre volt, de volt, amikor nehezményezték a szigoromat. Jó barátságban voltam Zabó Gyulával, akinek az apja annak idején Szhelyen állomásfőnök volt, majd Bagoly Kálmánnal volt osztálytársammal, akiről el kell mesélnem egyet-mást. | |
