 |
    |
 |
A játék öröme Annyival is inkább alátámasztotta ebbeli emlékezetemet, mert anyám, aki jóval műveltebb volt a Jakab néninél – anyám jó főző, sütő, nagyszerű kézimunkázó volt, és ebbeli hiányosságukat anyámtól kikért tanácsaikkal egészítették ki. Sokszor anyám sütötte meg a búcsúi vagy az ünnepi süteményt. Amikor elhelyezték őket Agárdra, én pont búcsúra mentem el látogatóba Jakabékhoz, bizony én voltam a cukrász én sütöttem meg a búcsúi süteményt, még ennyire sem voltak fejlettek a sütésben és a főzésben. Lakás kultúrájuk is szegényesebb volt, mert a szőnyeget, díványt nem ismerték, ami nálunk az ünnepi szobának a dísze volt. A fiukkal, a Pistával, nagyon jól megfértünk egymás mellett. Tanulásban jóval előbbre voltam nálánál, jobb bizonyítványom volt mindig, mint neki, mert úgy egy korúak voltunk. Egy fájdalmas esetre gondolok vissza, amikor egy alkalommal négy-öt fát ütöttem ki neki játék közben. Akkoriban divatos volt a kis labdajáték, ami abból állott, hogy két egyenlő csapatra oszlott fel a játék résztvevői pl-5-5, 6-6- Egy volt a labda feldobó, a másik csapatból pedig egy ütő. Amikor a labdát feldobta a feldobó, akkor a kiütő kezében volt egy 60-70 cm hosszú 3-4 cm vastagságú kiütő bot és most a feldobott labdát a kiütőbottal a felállított csapat felé kellett kiütni. Az ütőtől függött hogy milyen messze tudta a labdát kiütni, vagy milyen magasra tudta felvágni. Ha rendes volt az ütés, a labda ment, akkor az ütő futott a célba, ami kb. 40-50 m volt a kiütéstől. Ez volt a cél, ami feltűnően kellett megjelölni. Ha futásközben az ellenfél megszerezte a labdát, és a kifutót eltalálta-megdobta, akkor helycsere lett, akik kapók voltak, azok lettek az ütők. Az élvezetes az volt, ha az egyik csapat mettől tovább volt az ütő. Amikor eltalálta futót az ellenfél lett a győztes és nagy rivalgással vették át az ütés szerepét. Na, most ha az ütő nem találta el a labdát, Hogyan csináltunk labdát? Vagy kicsit tudott ütni és a kis ütés miatt nem tudott kifutni a célba, akkor a csingáló helyre kellett beállni, ami a dobóhelytől kb. oldalt 2-3 m-re volt szintén kijelölve. Azért mondta csingáló helynek, mert ha nem figyelt a labda feladó, akkor megszökhetett a csingálóhelyből és futott a célba, ha labdafeladó eltalálta szökés közben szintén vesztes lett a csapata, vagy ugy tett a csingáló mint ha futni akarna és ilyenkor nagyon kellett célozni a labda feladónak, mert ha nem találta volna el – a kifutó elugrott a labda elől, akkor a labda messze eljutott és ezen idő alatt szintén kifuthatott a célba, sőt ha jó futó volt mielőtt a labda visszakerült volna a feladó kezébe, be is futhatott az illető. De nem csak a feladónak volt joga a megdobáshoz, az ellenfél összes játékosának is, akik a kifutópályán különböző távolságokban voltak elhelyezkedve és egymásnak adogatták a labdát, főleg annak, aki legközelebb volt a befutóhoz. Bizony nagyon jó játék volt ez és nagyon változatos. Na amikor a Pista volt az adogató, én meg a kiütő, a labda helyett a Pista fogsorát ugy eltaláltam, hogy azonnal kiköpött vagy hármat. Volt nagy ordítás, jajveszékelés, de mivel nem készakarva történt a baj így hamar megbékéltünk, a szülők sem lettek felháborodottak. Vigyáztál volna jobban Pista, volt az elintézés módja. Bizony fogatlan maradt szegény Pista, vesztett a szépségéből. Ez a labdajáték már ma teljesen ismeretlen a mai fiatalság előtt. Ami meg a legnagyobb élmény volt, nem a sport üzletben vettük a labdát, hanem sok keserves munka árán magunk csináltuk – de hogyan?... Nekünk is voltak tehenünk, amiket mindennap meg kellett vakarni. A vakaróban maradt a kikefélt tehén szőrözet, amit összegyűjtöttünk, amikor már volt egy labdára való, akkor azt nagyon erősen madzaggal gerezdes formában megkötöttük, de az olyan kemény volt, hogy akit közelről megdobtunk, bizony megérezte. Néha-néha a belsejébe egy galambtojás nagyságú követ is bele tettünk, hogy legyen a labdának húzása. Remek jó volt ez a labda még ugrott is. Csigázás, golyózás, bilickézés Aki a legszebb labdát tudta megkötni, nagy tekintélynek örvendett, mert bizony ma muzeális értéke lenne egy ilyen szépen megkötött tehénszőrlabdának. Egyszerre tudott ez a játék több embert lekötni, kellett hozzá ügyesség, egy kis furfangosság, na egy kis szemfülesség és mindenképpen férfiasság, kiállás, bátorság. Kár hogy ma már elfelejtett falus játékszámban van, amit nem játszanak ma a gyerekek. Alig vártuk a tavaszt és már szervezkedtünk, csapatokat állítottunk fel, kinek a csapata lesz legtovább kiütő. Játszóterünk akadt bőven. Volt a kertalja, a vasút melletti nagy gödrök, az Áncslik, ahol van a mai sportpálya. Ezek a nagy gödrök akkor keletkeztek, amikor a vasútnak hatalmas töltéseket emeltek és a földet innen termelték ki. Remek játszó helyek voltak ezek. Nem volt autóforgalom nem zavart meg semminemű civilizáció. Nagyon szép játék volt a bilickézés, ami ugyan néha ez is lehetett veszélyes. Mi kellett hozzá? Kellett hozzá kb. 15-20 cm hosszú 3-5 cm vastag henger alakú fadarab, aminek a két végét hegyesre faragtuk. Ez volt a bilicke. A bilickét egy kivájt lyuk felé tettük és a bilickebottal azt a bilicke hasa alá téve a bilicke botot és alulról felfele való rántással jó messzire kipöckeltük. Ha az ellenfél csapata kiröpítés alatt el tudta kapni, akkor az a csapat lett a kidobó. Ha nem tudta elkapni, akkor a bilicke botot most a kidobó lyuk fölé helyeztük keresztben és a kidobott bilickét az ellenfél onnan a helyről, ahol a bilicke leesett igyekezett megdobni a bilickebotot. Ha eltalálta a bilickebotot, akkor az a csapat lett a győztes, ha nem, akkor az ellenfél a bot közelében lévő bilickének a kihegyezett végére ütött, akkor a bilicke felugrott és felugrott bilickét most a bottal igyekezett messze elütni. /No ilyenkor, amikor a bilickébe beleütöttek, fordult elő hogy a nagy sebességgel repülő bilicke valakinek a fejének, vagy az arcának repült, és már volt is sebesültje a játéknak./ Amikor a bilickét sikerült elütni jó messze, akkor leléptük hány lépésre esett az elütés helyétől, és ezek a lépéseknek az összege mutatta ki a győztes csapatnak a győzelmét. Akinek több volt a lépésszáma, az a csapat lett a győztes. Ez a játék még nem lett teljesen ismeretlen, néha még előkerül egy-egy bilicke és ütik verik szegény bilickét. Nagyon ártatlan és szép játék volt a golyózás. Hé volt ám nagy öröm tavasszal, amikor már felszáradt a gyalogjárda, hamar előkerültek a zsebből a kis golyók, vagy a golyós zacskóból és kezdődött is már a játék. Hogyan is kellett golyózni. Szintén két csapat kellett, mindig kell az ellenfél. Elsősorban csináltunk a földbe akkora lyukat, mint egy golyó. Mekkora volt egy golyó? Kb. 1-2-3 cm-ig, sőt volt akinek volt nagyobb golyója, de az már gyönyörű üveggolyó volt, ami igazán szép volt, ma már nem is látni ilyen díszes üveggolyókat. Ez akkoriban ritkaság volt, na meg nem is volt olcsó. Főleg kiégetett agyaggolyókat használtunk, de azok is színesek voltak. Döntöttünk hogy ki kezd. Egy bizonyos távolságból 2-3m-ről kellett a golyónak belekerülni a lyukba. Ha belefutott a lyukba a golyó, akkor a golyó az övé maradt, ha nem, akkor maradt a golyó a helyén és dobott a másik. Kb 5-6 db-t dobott ki egy egy fő. Kidobás után jött pöcketés. Úgy kellett pöcketni a golyót, hogy ismét a lyukba menjen. Ha beletalált a golyó az övé lett, sőt a további pöcketés joga is nála maradt. Ha eltévedt a golyó, nem ment a lyukba, akkor a másik fél pöckelhetet ugyanilyen szabályokkal. Tehát a földön volt a saját kidobott és az ellenfél által kidobott golyók is és most ki-ki mennyit tudott abból elnyerni. Nagyon gazdag volt már az akinek 20-30 drb golyója volt a golyós zsákjába. Utcahosszat golyóztak a gyerekek, különösen a szép tavaszi napokon, mert még akkor volt tavasz is. Ez a játék is már a múzeumban maradt, csak mint öregek emléke él bennünk a fiatal nemzedék még csak nem is látott ilyenfajta játékot. Ugyancsak tavasz kellett, száraz jó út a csigázáshoz. Mi is volt ez a csigázás. Na itt már segített a játékipar, mert lehetett kész csigát is venni, nagyon szép esztergályozott csigát, na meg lehetett faragni is házilag, szintén nagyon jó kézügyességfejlesztés volt a csiga faragás. Maga a csiga kb. 5-7 cm nagyságú és 3-5 cm vastagságú kúp volt, aminek az oldalában négy öt körbefutó járat volt mélyítve, kifaragva. Kellett hozzá egy spárga ostor kb. 50-60 cm hosszú csapóval. Az ostor zsineg csapóját rátekertük a csigának a járataiba-oldalába és most letettük a földre a csigát, lehetőleg úgy hogy a hegyesebbik fele legyen közel a földhöz – megrántottuk a zsineget, a csiga felállt és körbe pörgött a húzástól, most aztán csak csapkodni kellett a spárga ostorral és csiga rendületlenül pergett körbe és helyét mindig változtatta menetközben. Aki akarta messze a járdán végig tudott csigázni, ha jó volt a gyalogjárda, jól letaposott, akkor még nem voltak aszfalt utak. Hej azon lehette volna ám remekül csigázni, vagy volt aki csak kis területen engedte a csigát forogni…A csiga tetejét kifestettük, már ekkor tanultunk fizikát vagy nem is tanultunk, de láttuk, ha a csiga tetejére ráfestjük a szivárvány színeit, akkor menetközben a nagy forgásban fehér fejű csigát kapunk. Nagy látvány volt ez akkor. A csiga aljába pedig kellett egy csigaszeget verni, mert különben a csiga fa hegye hamar elkopott volna. Mesés játék volt ez, de nem a vett csigának örültünk, hanem a magunk által kifaragott csiga adta nekünk a nagy gyönyört, élményt. Ekkor is volt már fotbaljáték, de nem a mai értelemben népszerűbb játék, mert akkor egy fotbal-bőrlabda, vagy gumilabda szinte elérhetetlen drága volt. Csak a vasvári fotbalcsapatnak volt labdája. Nem emlékszem, hogy valakinek lett volna másnak is labdája. Egyszerűen csak a csapatnak volt rá lehetősége hogy labdát vehessen magának. Hát hogyan is történt akkoriban a rúgás? Szintén kezdődött a szőrgyűjtögetése a tehenek vakarásából. Amikor már összegyűlt a labdára való szőr, akkor anyánk eldobott jó flór harisnyáját elkértük. A harisnya fejébe begyömöszöltük a szőrt. Hogyan jutottam bőrlabdához? Jó keményre igyekeztünk összenyomkodni a szőrmennyiséget. Akkor a szőr felett lekötöttük spárgával a harisnyát, majd visszafordítottuk a szárat – ekkor már két rétegben volt a harisnya a szőrön ismét gyömöszölés lekötés, majd fordítás. Egy-egy harisnyát négyszer-ötször tudtunk visszafordítani és utoljára a harisnyamaradékot rávarrtuk körbe. Remek labda lett. Most pedig jött a rugás, de csak mezítláb, hiszen József naptól cipőt nem ismertünk, csak ünnepnap – de akkor is csak a templomig és vissza, utána már cipő nélkül száguldhattunk. Persze nem kellett attól félni senkinek semhogy sípcsonton rúgom –ellen nagyon kellett vigyázni, arra hogy ne a földbe rúgja labda helyett. Nagyszerű meccseket játszottunk – remekül éreztük magunkat. Amikor pedig már darabokra szakadt a labda, kezdődött elölről a labdacsinálás művelet. Bőrlabdába csak akkor rúgtam, amikor csapat tréningelt az Áncslikban a fotbalpályán és ha néha-néha a kapu mellé rúgták a labdát. Akkor kezdődött a leszállásból hurrá – ki tudja elsőben elfogni a bőrlabdát, aminek borzalmas nagy tekintélye volt előttünk. Igen a bőrlabda megfelelt az egyetemi szintnek, csak az rúghatott bele és csak az lehetett a csapatba, aki már tényleg tudott is fotbalozni. Nagyon emlékszem egy-két jó vasvári focistára: Fikker, Sütő Zsiga /a rendész apja/, Molnár, Ács, akik nagy tekintélynek örvendtek, mi gyerekek meg nagyon is tiszteltük ebbeli képességüket. Talán ha ma is küzdenének a focistáink, akkor nem esnénk a béka segge alá, világviszonylatban. A játékot magunk készítettük Mai gyereknek fogalma nincsen a múlt gyermekének boldogsága felett, milyen tiszta és őszinte volt, na és amellett örömteljességét szolgálta, maga csinálta, maga tervezte játékokon keresztül. Ma megkap a mai gyerek mindent készen, csak nyomni kell valamit és búg, húzni kell akkor pedig durrog, a konnektorba kell dugni a végét, akkor füstölög és robog, de nincs vele kontaktusba, mert nem alkotta, tervezte, csinálta gyár által, vagy valami üzleti rafanéria készre teremti a jó drága forgópisztolyt, amivel mindenki bámulatára és csodájára élvezik, hogyan lövi le a nagymamát vagy a testvéreit, és még ehhez vigyorog is kéjencezik a csöppség, mint a valóságában kéjjelegtek a kivégzők. Persze ez már nem volt játék vért kívánt, de így lesz a játékból valóság így követeli meg magának a kéjjelgést nagy korában is, amikor már csak könny és keserűség lesz a cselekvés háttere, színpadja. Hogyan tudna egy labdát ma megkötni a féltett kis elhízott polyáca, aki mindig csak a valakinek a dédelgetésére vagy kérésére hajlandó létezni a valóságban, csak valakinek a szárnyai alatt kíván élni, hogy nem kelljen saját erőjéből megvívni a külső támadások ellen, és ezért lesz nagy korában is ingatag, lanyha gyenge hústömeg. Hogyan tudná oly szép gerezdesen egy szeg segítségével az a kiütő labdát megformálni, amely pontosan gömbalakot kellett hogy felvegyen és főleg még kemény is legyen. Mekkora önbizalmat adott egy ilyen játék bemutatása és a társak előtt tekintélyt adott s egyben példamutatást. A mai leterhelt gyereknek nincs rá ideje arra, hogy magával törődjön. Egymagában és önmagával veszélyes ha egyedül marad, nincsen neki korlát – a jó és rossz közt nincsen határozott állásfoglalás, mert mindig mások mondják meg neki mi a jó és a rossz, így nem alakul ki benne egy önálló jellem, dróton rángatódzó pójává válik. Iskolákban, de már a bölcsődékben kezdődik a borzalmas stressz hatás, amit a felnőtt követel tőle, ami még picikorban érthető, de nem értem meg felnőtt korban. Nem szabad magára hagyni a gyereket , nem szabad neki időt adni, állandóan beprogramozott és betervezett pedagógiai vágányra kell állítani, mert különben kisiklik, önmagát kárba viszi, nincs mit kezdeni sem önmagával sem idejével. | |
