 |
    |
 |
Édesanyám halála Igen, a zene jobban ragadt rám, mint a német, vagy esetleg a matek. Bizony, amikor a harmadik év elején azzal a kéréssel fordultam a zenetanáromhoz, hogy szeretnék hegedű helyett zongorára áttérni, csak nézett rám, hogyan én már kettő évig hegedültem, mások pedig kettő évig már zongoráltak, nem tudom elérni a szintet, azaz kimutatni, ami szükséges. Nagyon kértem, hogy hallgasson meg a zongora előtt, és majd akkor döntsön a felvételről. Ahol jártak a zongoraiskolában a többiek, ott ütötte fel a zongoraiskola leckéjét, na tessék játsszon belőle valamit.... Nem mondom megizzadtam erre a szóra, de most kell bizonyítani, és főképpen játszani. Amikor lejátszottam egy részt az iskolából... kérdi tőlem a Hatvani zenetanár úr,- Gyula hol tanultam maga zongorát?- Sehol- csak magamtól. Jól van-áttérhetek zongorára. Nagy volt az én örömöm-de már késő volt a törekvés, mert jó anyám akkor már csak a felhők mögül nézhette árva fiát-de én, tudtam, hogy engem Ő ott is hallhat és én ígértem neki, igen játszani fogok az orgonán egykor a szép vasvári orgonán. A nagy tragédia 1927. Péter-Pál napján tört ránk, amikor is a halál kegyetlensége elragadta azelőtt, mielőtt a templomban meghallhatta volna az orgona édes -bús hangját. Másodéves voltam, anyám 43 évében volt, ifjú, fiatalasszony. Már írtam korábban, hogy beteges volt mindig fájlalta a gyomrát, ette-rágta a gyógyíthatatlan betegség, a rák, de ezt csak akkor tudtuk meg, amikor Pestre vitték a Verebélyi klinikára, ahol állítólag felvágták a hasát és szépen vissza is varrták érintetlenül. Nincs orvosság, nincsen meggyógyulás. Bizony ez a felvágás csak sietette a halálát. Minderről engem nem is értesítettek, mert ez a nagy műtét beleesett a az év végi időszakba, amikor nekem minden erőmmel tanulni kellett, mert a második év nagyon nehéz volt. Nem írták meg a történteket, de mégis álmaimból tudtam meg a nagy bajt, ugyanis visszatértek az álmok ugyanazon epizódjai: nyulaim vannak odahaza, amikről elfeledkezem hetekig, étlen-szomjan vannak a ketrecben, szenvednek. Utolsó találkozás édesanyámmal Ezek az álmok többször visszatértek akkoriban, csak nem tudtam hová tegyem a megfejtésüket. Ezen időszak alatt zajlott le édesanyám pesti útja, és a végzetes végnek a közeledte. Minderről nem tudtam semmit, de valami érzés volt bennem, hogy valami nincsen rendben otthon. Különösen akkor fogott el egy leírhatatlan szenvedés, amikor a szombathelyi állomáson kit látok? …nagyapámat fekete ruhában és csizmában, azt a nagyapát, aki életében mindig csak a vasút mellett gyalogosan érkezett meg a lányához, Vasvárra és legtöbbször gatyában, most pedig vasúton jön, gőzösön és fekete ruhában. Ugyanis minden parasztlegénynek volt egy fekete ruhája, a vőlegény ruha, amit élete végéig hordott ünnepélyes alkalmakkor, és legtöbbször ez lett a halotti öltözete is. Látom én nagyapámat az állomáson, amikor felismer, odamegyek hozzá, megengedi magát csókolni, de egy szót sem szól, tán csak annyit, megyek anyádhoz, a Gizához.. Jézus Mária....temetésre jönnek, mert voltak ott többen rokonok… nem mertem kérdezni semmit, némaság lakatja zárta le a számat, de ők sem beszéltek nekem, csupa titokzatosság, hallgatás kísér egészen hazáig. A félelemtől, a baj megérzésének a tépázása engem teljesen kimerített, mint a részeg úgy estem be az ajtón, nővérem sírva fogad, apám sír, hol van a halott?... teszem fel magamban a kérdést, de még nem lehet halott anyám, mert így szólnak hozzám: Gyere nézd meg édesanyádat, itt fekszik a szobában. Rogyadozva mentem hozzája, könnyektől elázva borultam le rája, anyám!!! Látom felnézett, gyönyörű szemeivel végigsimított, megcsókoltam-ez volt az utolsó csók- lágyan szelíden rám emeli a kezét, fejemet érintve végig húzza rajta, csak ennyit szólt-édes fiam: nem buktál meg??? Nem anyám. Valami titokzatos szent öröm futott végig az arcán, festői mosoly pillanatra ismét széppé tette, valamikor a csillogó kék szemével megköszönte nekem a tanulásomat, és egyben nyugtázta is, de már nem szóban, csak pillantásával, szó már nem jött ki többet a száján. Elnémult örökre, nem szólt többet egy szót sem. Simogattam édes langyos arcát, kezét, sírni kezdett, folytak a könnyei, összefolytak a könny cseppek arca redőiben könnypatakká, még akkor nem tudtam, hogy ez a sírás egyben elbúcsúzás is tőlem is, meg a nagyvilágtól is. Nagyon tudott szeretni édesanyám, most halottam meg a bátyámtól, hogy György hercegnek becézgettek, közbenmagam is sirtam, de könnyezett az a szittya nagyapa is, aki egész életében kemény, szigorú volt és megingathatatlan,amikor látva öregapámnak is könnybeboruló szemeit, tudtam itt már nincsen mentség, csak a napok. Órák nem biztosak, de jön hamarosan a végzet. Másodikas képzős voltam, most kezdtem kóstolgatni az életet, most kell az édesanya a fiúnak, és most kell örökre búcsút venni tőle...valamiképperi érthetetlen egy ifi előtt, hát lehet ily kegyetlen a sors?... Utólsó beszélgetésem csak ennyi volt anyámmal, amíg élt tűrte a kínjait, a fájdalmak óriásak voltak, kettős harc vette kezdetét, harcolt az élet és a halál, vívták az óriási párbajukat, csak azt nem értettem meg miért kellett a halálnak az én édesanyám,? Miért kellett ilyen korán elvinni?...Miért nem engedi tovább köztünk és értünk élni?... Beteg ágya mellett nem is igen engedte, hogy legyünk, tán ne lássuk a testi fájdalmaktól eltorzult, valaha nagyon de nagyon szép arcot, elhomályosult, kifakult, gyémánt ragyogású szemeit, valahogyan készült a nagy útra, ő már elbúcsúzott, de mi nem akartunk tőle búcsút venni. Még pár napig tartotta magában az életnek utolsó kis szikráját, de amitől nagyon féltünk Péter és Pál napján kb. délután kint vagyok az Áncsikban a fotbalpályán, ott hallom valaki kiabálja a nevemet, Gyuszikám, menj haza, meghalt édesanyád. Nincs az a tőr, ami tudna oly nagy sebet ütni a testen, mint ahogyan ez a mondat vulkánikus krátert fúrt a szívemben, mint akit fejbe vertek, elkábultam, és indultam haza szótlanul, de sírt testem és lelkem. Ahogyan hazaérek, már többen voltak a halottasháznál, és ekkor követtek el egy szörnyű nagy hibát az élők, valaki bevitt a szobába: Gyere, nézd meg édesanyádat utoljára. Szomorú temetés Amint benyitok a szobába, az ágyon látok egy leterített, fehér lepedővel letakarva valamit, és most jön a borzasztó, valaki fel is emeli a fejrésznél a lepedőt, és Uram Istenem látom anyámat-viasz színében, és a szája szögletéből patakzó piros vér csordogál ki. Óh csak ettől kíméltek volna meg a földiek, miért kellett nekem ezt a szenvedő, véres arcot meglátnom, aminek képe soha de soha nem tudott elmúlni belőlem, még most is ez áll előttem- anyám! felkiáltok és kivezettek a szobából. Óh nem lehet ,ez nem igaz, nem halhat meg édesanyám, hiszen nekem kell még aki gondozzon, aki rám mosolyogjon, aki úgy szólít meg: édes fiam! Nem lesz senki és senkim, akinek én mondhatom: Édesanyám!!! Sem a sírás, sem a könnyek nem adják vissza többet a föld legnagyobb ajándékát, visszaadtuk mi a földnek a testet, amiből vétetett. Ahogyan hulltak a koporsóra a göröngyök, borzalmas volt hallani a koporsónak zörejét, anyám nem szólsz? Engeded, hogy ily rideg takarót kapjál? Mindjobban elhalkult a zörej, betellett a gödör, és mi ott álltunk négyen árvák édesapám jobbján, na és most mi lesz? Kaptuk a részvétet, de az nem enyhített, jött a rokonság, ott voltak édesanyám szülei, a Zsófi nagymama és nagypapa, akik hét gyereket neveltek fel, de már akkor nem az első gyereküket temették el. Nagyapám, amíg élt, hat gyermeket temetett el, emlékszem, hogy az egyiknél, amikor már kilencven körül járt, felkiáltott: Én meddig várjak, Te Halál? Miért kell nekem a gyermekeim halálát végig sírnom, és nem kellek neked?... Temetés után elmentek a rokonok, nagyon szerették anyámat, mi pedig az árvaságnak szomorú napjait kezdtük éldegélni, mert bizony hozott sok-sok szomorúságot, fájdalmat. Azóta se nézek meg egy halottat sem, kivéve a háborút, temetésre is csak ha kell akkor megyek, de fülemet befogom ha hull a göröngy, vérzik a szívem, főleg ha fiatal anyát temetni kell. Nővérem, aki akkor már nagylány volt kb. húszon felül, már udvaroltak neki a mostani ura Főző József, ő lett az árvák gondozója. Úgy tudom már akkor a Jani nem volt otthon, Pestre szegődött el kereskedő segédnek az Acsai céghez. | |
