 |
    |
 |
Az első orgonálásom a vasvári templomban Másnap elmentem Oszkóra, Feri bácsiékhoz, akikkel egyetemben a legnagyobb szeretetben töltöttük el a hátralevő szünidőt. Bizony nem lett nehéz a csomagom visszafelé, hiszen apám semmit sem adott útravalóul, nem kísért ki az állomásra, anyám sírjától elbúcsúzva, vele egyesülve, hiszen most még az év elején még élt, nem hagyhat el engem, így indultam el Pápára. Megkaptam a januárra való ötven pengőt, ez tellett elsősorban a kollégiumi élet fenntartására, de tellett még közben koszt pótlásra. Hiszen a közelben levő fűszeresnél, Schlossbergernél az ősztől kezdve mindig volt kerékrépa, és mi kellett több uzsonnára, egy jó meghízott kerékrépa, egy szelet kenyér, nem is volt drága, de nem is maradtam utána éhes, csak többször kellett menni vizelni, hiszen tápértéke csak egy jó nagy pohár vízzel ért fel-de mint ballaszt jó volt az éhes prepának. Érdekes sohasem nyílt panaszra az ajkam, sohasem elégedetlenkedtem, csak az volt rossz nézni, amíg mások kapják a finom hazait addig nekem el kell onnan húzódni, mert hiszen nekem nem szabad kapni, elfogadni a kínálatot, mert én mikor kínálhatom vissza?... Igaz a porpáci Etel néni néha szokott kihozni az állomásra, ha mentem vissza Pápára, anya helyett anyám testvére még most is élő asszony, így volt nekem is néha hazaim. Talán naplómnak ez a része a legszomorúbb, a legfájdalmasabb, mert amit az életben a sors a későbbiekben rám mért, azt már jobban kibírtam, tán mivel megedződtem, mivel az élet nem kényeztetett el, de édesanyát, egyet adott és oly fiatalon kellett örökre búcsút inteni, éppen akkor, amikor oly nagy volt a szükség. Bizony a harmadik év végére úgy megtanultam már arra orgonálni is, hogy fel mertem ülni a templom nagy, három manuálos, három játszó asztalú orgonájára, amit már jó anyám csak az égből hallhatta, de akkor is sírt örömében-árva gyermekének zenéje hallattjára. Csak egy évet kellett volna még élni, csak még egy szünetet kellett volna neki megérni, és akkor meg van a második kívánsága is, hogy a fiát játszani hallja abban a templomban, amiben oly sokszor nagy áhítattal imádkozott, kérve az egek urát gyermekeinek a boldogulására. Nem érte meg, nem érhette meg, pedig én mennyire készültem arra a pillanatra, amikor ujjaim mozgatásával, az orgona fehér billentyűinek nyomkodásával felcsendülnek a szent énekek... Igaz, nagyon remegett a lábam, bizony kopogni kezdett a sarkam a nagy izgatottságomban, hiszen csak én tudtam még ekkor orgonálnia másik kettő osztálytárs még nem jutott el erre a pontra, ők nem mertek orgonálni, tán nem is tudtak úgy nem tudom. Talán ebben volt némi vigasz számomra, anyám helyett kaptam mást, zenét, orgonát, amiben megtalálhattam síró lelkem forráskútját, amivel enyhíteni tudtam nagy fájdalmamat. Nagy is volt az első sikerem, amikor a templomban felnéztek rám, ki ül az orgonán?...Na nem mintha azért néztek volna fel, hogy mily gyönyörű, tán éppen ellenkezőleg. Mert Virágh Endrét, az orgona kántorát, fia Virág Endre a jelenbe orgona művész, még csak árnyékáig sem érhettem, szól az orgona, ami a lényeg, a hivők énekelnek a megkezdett dalra, a pap mondta nyugodtan a maga ájtatosságát. Nagy öröm volt ez, hogy akkor voltaml7-18 éves és orgonálhattam. Nagyon sokat gyakoroltam a szünetben is, így bizony a vasárnapi reggeli korai misét, meg a szombat esti litániát, teljés egészében rám merte bízni a kántor-a nagyszerű karmester Virágh Endre. Úgy éreztem a két osztálytársam szülei egy kicsit tán irigykedve is fogadták és nézték az én muzsikálásomat, főleg tán Mester bácsi, akinek a fia az Imre jó lett volna ha szintén orgonálhatott volna, de ők nem mertek...Szép volt, felemelő volt, amiért is mindig kedvelem az orgona hangját. Ha módom van bárhol, mindig kihasználom a lehetőséget, van is magnó felvételem az orgonálásomról, Rábakovácsiból. Feri bácsiék taníttattak továbbra Bizony apám és a mostohaanyám napirendre tértek hogy nem telik a tanítatásra, bizony a Feri bácsiék becsületükre vall, hogy nem engedtek elkallódni, havonta rendesen küldték a havi ötven pengőt. Ebből kellett gazdálkodnom, azt tudom, hogy az ötvenből negyvennégyet be kellett fizetni az intézetnek, így a megmaradt hatból vettem meg a legszükségesebbet. Nekem nem tellett mozira, egy pohár fröccsre, nekem még időm sem volt enyelgésre sem, mert mindennap meg kellett harcolnom azért a jó jegyért. Itt kell megjegyeznem, hogy az osztályban negyedik év végére hatodiknak tornásztam fel magam, ami nem is volt olyan rossz harmincötből. Ebben az időben már jobban fogott az agyam élvezettel tanultam meg, főleg nagyon élveztem azt, ahogyan a leckét magamnak felmondtam, mert csak akkor voltam nyugodt, ha teljes egészében birtokoltam a napi feladott leckét. Általában a délutáni időt használtam fel öt óráig a hangos tanulásra, amikor valahová elbújtam, vagy egy szögletben, vagy egy üres tanteremben, folyosóra, ahol nem háborított senki sem és ott teljes testi és lelki bevetésemre szívtam magamba a könyvnek írott mondanivalóját. Az volt a módszerem, hogy a prózai leckéket, történelem, didaktika, lélektan stb. nagy összefüggő részletekre osztottam fel és szakaszonként tanultam meg. De minden megtanult szakasz után az előtte megtanult szakaszokat is felmondtam mindenesetben, igaz, hogy így az első szakaszokat jobban tudtam talán, mint a végét, de utoljára elejétől végig az egész leckét összefoglalva hangosan, az értelmet, a mondanivaló, a definíciót kiemeltebben, mint a többit. Nagyon élveztem a tanulást, nem bántott hogy többen ez idő alatt a várost rótták, vagy egy kis kocsmában fröccsöztek, vagy udvarolgattak de ez nekem nem volt fájdalom, hiszen pénzem nem volt, de időm sem. Általában meggyőződtem azokról az osztálytársakról, akik lemaradtak és hozzánk csatlakoztak, magyarul megbuktak, legtöbbször jó pénzes családok gyermekeiből tellett ki, akiknek volt pénzük, és volt idejük azt el is szórakozni. | |
