 |
    |
 |
A mai mikesek – grófok Mégsem ülepedett le teljesen a múltnak ez a megalázása, mert bizony ma még élesebben, feszültebben jelentkezik bennem utólag ennek a históriának a torz képe. Na nem mintha ma (1978-ban) nem lettek ismét a nép egyszerű fiaiból Mikesek, grófok, de mennyire lettek, hiszen maguk diktálják egymásnak, hogy mily állásban, milyen beosztásban, csak Merci, Volga autóba teheti be a szagos püspökfalatját, pedig ugyancsak a tehenek mellett, vagy még ott sem nőtte ki magát. Ez is már túlzás, sőt hiszem, hogy vissza is vág egykor, de rossz akkor egyeseknek, akik bálványoztatták magukat, de a nép köntösében igyekeztek megutálni a saját proli testvérét. Nagyon megnőtt ember és ember közti ellentét, habár egy-egy kitüntetéssel egy vezérigazgató mellé besorolnak egy szövőnőt is, ám íme a proletár, a munkás, hogy megfér egymás mellet. Sajnálatos kép fogad ma is, amikor egy üzemi vezérigazgatóhoz akar a munkás bemenni, titkárnők, párnázott dupla ajtók, pazar irodai berendezés, luxus kivitelben, bárszekrények, príma fekvőhelyek? És fél isten úgy képviseli a dolgozók bizalmát, azaz pártjának a megbízatását, de csak a nyg fizetés erejéig. Egy gróf csak beleszületett, ha akarta, ha nem a környezet a német, francia, angol nevelők kezében, az állandó nagyok közti élet magával hozta a felsőbbrendűség érzetét, de ez a cselédszobában felcseperedett senki, teljesen lekopérozta annak az osztálynak a teljes gőgjét, amiért el kellet nekik tűnni a földi színpadról és most ugyanilyen utálattal, gyűlölettel dicshimnuszozzák álcázott WC története Felmagasztalók, tisztelet a kivételnek, kevés van. Mikesről terjedt a következő anekdota: Bérmálás alkalmával bizony a legnagyobb probléma a WC körül volt. Nem minden plébánia rendelkezett angol WC-vel, és bizony a nagyméltóságának is csak el kell végezni a szarást, vagy a pisálást, de ugye, ez nagyon nagy gond, hogy teljes megelégedéssel tudja ezt a Földi örömet elvégezni. Az történt, hogy az egyik faluban bizony nem volt WC, azaz angol szerkezetű, vízöblítéses, most pedig mi lesz, ha mégis a püspök úrnak meg kell enyhülni a sok napi celebrálás után, hogy hogyan is legyen, na meg hát olyant kellene kitalálni, amivel a többi plébánia nem is rendelkezik, valami önműködő, szinte automata módjára működjön. Megvan az ötlet. A WC-nek jó nagy emésztőgödre van A Plébános úr elhivatta magához a faluban élő cigányt, kérdezte tőle: akarsz keresni? – Hát hogy kegyelmes nagyságos főtisztelendő úr?– Hát jól van, most pedig idefigyelj!– A püspök úr vasárnap itt lesz nálam, és biztosan kell neki a WC-re jönni, ha kis dolgot végez akkor nem kell semmit sem csinálnod, de nagy ha dolgát akarja végezni, akkor a következő lesz a dolgod. Beleállsz ebbe az emésztőgödörbe és vársz. Adok egy csomóvattát, papírt, selymet és vársz. Ha jön a püspök úr –látod, hogy ráül a WC-re, ezt úgyis látod. Amikor elvégezte annak rendjén a szarást, akkor fogod a vattát és szépkényelmesen, finoman kitörölgeted a seggét, finoman, tehát simogatva az alfelét, nagy élvezettel, érted? …Igen, értem plébános úr. –Jó fizetést kapsz érte!– Csak bízza rám plébános úr, nem lesz panasz, senkinek se mondd el, titok maradjon. Kapsz egy malacot és egy sonkát, ha jól végzed a dolgod. Eljött a bérmálási nap, minden rendben ment el, és amikor vége lett a nagy ünnepségnek, csak ment a püspökúr a WC-re, a pap nagy mosollyal kísérte a megpihenés tetthelyére, már előre örvendezett ennek a nagyszerű szerkezetnek… Tényleg, amint az utolsó nyögéseket is elvégezte, a püspök úr, többre számítani nem lehetett, a cigány nagyon figyelt, amint mozdulni akart a püspök úr, a vatta-csomóval kenetteljesen törölgetni kezdte a püspök püspök-falatját. Bizony egész jó érzést váltott ki a kegyelmesúrból, szinte hagyta a szokatlan, nagyszerű gépezet áldásos munkáját, nagyszerű. Nagyon várta a plébános úr a püspök úr kijövetelét a WC-ből. Örvendezve kiáltotta a plébános felé, Te János, sokfelé jártam már, de ilyen gépezettel még nem találkoztam, remek masina, hol lehet ezt beszerezni? A plébános elütötte valami kis kitérővel a kérdésre a feleletet és napirendre tértek. Kezdődött a nagy ebéd. Puffadásig tele ették magukat a szent atyák, ettek az éhesek helyett is, a zsellérek helyett is... majd nagy szivarfűst püfökélése közben felbufogva emésztették a sok finomfalatot. De Mikesnek, csak nem fért meg az agyában, hát hol is vehette ezt a nagyszerű találmányt ez a János? Hogyan is müködhet, jobban meg kellene vizsgálni. Amint így morfondéroz, ismét érezte, hogy engedni kellene, ismét valamit ki magából, ismét szólt a plébánosnak, aki nagy kacajjal és siker örömétől kipirulva kísérte a püspök urat ismét a WC-be. Nagyon boldog volt a plébános úr, hogy ekkora sikert még egy pap sem ért el, egyedül ő tudott ekkora örömet szerezni a szentatyának. Biztosan elterjed a híre a gépezetnek, hamarosan az egész püspökségben mindenki csodálni fogja az automata WC munkáját. A cigány guggolva várta a pillanatot, hogy mikor jön a püspök úr ismételten szarni. Hát jött is. De most leginkább azért erőltette a püspök úr a szarást, hogy most pedig, igazán kilesi ennek a csodamasinának a titkát, mert feltétlenül a püspökvárba is beszerelteti ezt a nagyszerű masinát. Amikor elvégezte a kakálást, a cigány annak rendje módja szerint, ismét nagy vattacsomóval, lágyan, finoman csak törölgeti a püspöki falatot. Mikes nem tud betelni a gépnek pontos és remek, lágy munkájával. Dolga elvégeztével feláll, rendbe hozza a reverendát és lesni kezdi a WC ülőkéjét, nem lát semmit, majd nézegeti a lyukat, nem lát semmit, majd mindjobban lehajol és ügyesen próbálja a fejét bedugni a lyukon át –mondván biztosan ott van elrejtve a ravasz masina, cigány ebben a pillanatban ugrik, fogja a volt szaros vattacsomót, nem számított hogy ismét szarni akar a püspök. Sódi bácsi ebédje úr és hiába nézegetett befelé, nem lát semmit, amint vissza akarja húzni a fejét, a cigány úgy vélte, befejezte ismét az ürülést, fogja a szaros vattát és szépen ismételten törölgetni kezd, de a jelenben nem a seggét a püspök úrnak, hanem az arcát A plébános pedig nagy izgalommal várja a pillanatot, amikor nyílik a WC ajtó, hogy ismételten hallja a kiváló masina munkáját, amint meglátja a püspök úrnak szentséges ábrázatát, elkékül, fehérül a plébános csupa szar Mikes képe. Jézus Mária, mi történt? … Hát igen a cigány nem látta hogy a tisztes képét dugta be a lyukon, csak azt látta, hogy ismét elsötétedik, majd végezni kívánt, kezdte a feladatát annak rendje módja szerint végezni. Mikesről egyébként az volt a közhiedelem, nagyon szeretett humorizálni. Ugyancsak bérmáláskor történt a következő kis eset. Szhelyen élt vagy 93-94 évig egy pap a Sódi bácsi, mindenki ismerte, szintén a maga humoráról, kedélyéről. Több esetben magával vitte Mikes bérmálási útjára, mert tudott hangulatot teremteni a társaságban és legtöbbször, mint koridős papot, mindig Mikes jobbjára ültették. Az is hírlett, hogy Sódi bácsi nagyon szeret enni, főleg ilyen nagy bérmálási ebédekkor. Leülnek ebédhez, gőzölgött a finom tyúkhúsleves, aranyszíne nagyon csalogató volt, sőt az illata is szinte parancsolólag hatott az éhezőkre. Amikor kimerték a finom aranyszínű levest, Sódi bácsi bizony nem törődve az etikettel, Mikesről anekdóták már merítette is evőkanalát az íncsiklandozó gőzölgő levesbe. Az első kanállal mohón a szájába öntötte, de nem számítva a nagyon zsíros leves mily forró, égette a száját, kiköpni nem lehetett, hát lenyelte nagy kínnal. De ezen kínok hangot is adtak, egy nagyot fingott, Mikes is meghallotta, Sódi bácsira nézett, mintha mi sem történt volna, feleli Sódi bácsi: szerencséd, hogy kiugrottál, mert leforráztalak volna, nagy kacagás, a fing elszállt, és ettek tovább. Még akad egy anekdota, amit szintén hallomásból tudok de pontosan, hogy melyik faluban történt arról nem szól a fáma. Ahogyan szokott lenni a falu kántortanítója valami oknál fogva ellentétbe került a községi képviselő testülettel, még pedig azon oknál fogva, hogy a kántor jogtalanul használ valamilyen földterületet. Több szóváltás után, egyedül Mikes püspökben látták az igazság eldöntését, hogy jogos-e a kántornak a nevezett földterület használata, vagy sem. Nagy sebbel-lobbal jöttek be audenciára a püspökvárába, ahol nagy alázattal és fájdalmuk teljes egészében panaszolták be kántoruk birtok eltulajdonításért és kérték a kegyelemes urat, tegyen igazságot, mondja ki, hogy a kántor adja vissza a földterületet az egyházközségnek. Na jól van, értette meg a panaszt a püspök úr, mondotta is a küldötteknek, nagyon helyes, mondjon le a földhasználatról a kántor, adja vissza a jogtalan földhasználatot. Nagyszerű, lelkendezve mentek vissza a községbe és nagy örömmel újságolták a hírt, a püspök úr is az ő pártjukon van, a községi képviselő testületnek van igaza. Alig várták a küldöttek, hogy tudtára adják a kántor úrnak a püspöki határozatot. Csak akadt rá alkalom, ha máshol nem, hát a képviselőtestületi gyűlésen, amikor is nagy-nagy nekirugaszkodással mondták el az aula véghatározatot, hogy pedig a földet adja vissza a kántor úr, többet nem használhatja, ez a püspök úrnak is határozata, utasítása. A kántor úr nagy türelemmel hallgatta végig a vádat, majd amikor befejezték a szónoklást, felállt a kántor úr, nagy dühödten mondta a felszólaló felé: „Szarom a püspök fejére, de a földet nem adom vissza”. Volt erre nagy megbotránkozás és egyben új alkalom, hogy beárulják a kántort. Alakult is titokba egy küldöttség, aki vállalta a deputációt, hogy majd, most pedig elrántják a kántor alól a gyékényt, hiszen ekkora gyalázatot kimondani a püspökre, ez magában véve kimerít a teljes állásvesztést is, nem csak a földnek a visszaadását. A küldöttek megállapodtak a napban, mikorra mennek be ismételten a püspök úrhoz, kihallgatásra. A legszebb gúnyájukba öltöztek, hiszen így ildomos, ha már ekkora úrhoz készülnek. Lopva szöktek ki a faluból, nehogy a kántor szimatot vegyen az újabb támadásról. Nagy alázattal jelentették be magukat a püspöki titkárnál, hogy bebocsátást kérnek a püspök úrhoz kihallgatásra. Hamarosan tényleg szemben álltak a nagyúrral és bizony fájdalommal mondták el, hogy a kántor nem hajtotta végre a kegyelmes úr parancsát, továbbra is ragaszkodik a föld használatához… és még valamit szeretnének mondani, nagyon lázas, tüzes foltok jelentkeztek a deputációsok arcán, szinte valami láz tüze lángolt rajtuk, amit a püspökúr is látott, de nem, tudta miért tüzelnek ilyen nagyon. Majd hebegve, szégyenpírtól hevülten… még mondanánk valamit, de nem merjük elmondani, hogy mit mondott a kántor, a püspök úrra. Mikes bátorította őket, csak mondják ki ne hallgassanak el semmit … de nem merjük –válaszolták, mert nagyon csúnyát mondott a kártor …Mikes csak biztatta őket …végre az egyik küldött nekibátorodott és lesz, ami lesz … azt mondta a kántor, hogy: Szarik a püspök úr fejére … úgy vélték ebben a pillanatban megfordul a püspökvár. Mikes rájuk nézett… belsőleg érezte, hogy ez már csak molesztálás akar lenni a kántor felé, méltóságteljesen felállt a püspök úr, és bizony nagy haraggal felkiáltott: –Mondják meg a kántor úrnak „hogy van annyi esze Mikesnek, hogy nem tartja oda a fejét… maguk pedig azonnal takarodjanak ki… Azóta is használja a kántor a földet … ha meg nem halt … Egy mende-monda is járt annak idején az emberek közt. Állítólag Nárai községben rengeteg dobzó (szilva) termett az egyik évben. Majd az ágakat tördelte a sok termés, hiába ették, főzték lekvárnak, etették a disznókkal, de biz még mindig rengeteg dobzó maradt. Gondolkodni kezdtek a falu vénei, mit kellene kezdeni evvel a sok gyümölccsel? Egyszer csak megszületett egy nagyszerű ötlet, vigyünk belőle a püspök úrnak párszekérrel. Hé, megindult a szedés, csakhamar megtelt pár szekér finom, zamatos dobzóval. Másnap hajtottak vígan Szombathelyre, előre érezték azt a nagy ajándékot, ami ezért kijár a püspök úrtól, bor, pénz, ki tudja, hogy mivel fogja honorálni a püspök úr ezt a nagy ajándékot. Bizony már, meg is álltak a püspökvár előtt a szekerek, a dobzó illata töltötte be a teret. A legbátrabb bement a püspökvárba, hogy jelentse, jövetelük célját, hogy nagy ajándékkal akarják, megjutalmazni püspök urat… Kevés idő múlva jött is a püspök úr, maga is látta a szekerek sokaságát, hát mi jót hoztak, jóemberek?… kérdi a kegyelmes úr. Dobzót… volt a válasz. Mégsem lehet udvariatlan a püspökúr, és szerénykedve mondogatta, hát jó emberek, miért tették ezt, miért hoztak ennyi szilvát, igazán nagy cselekedet maguktól. A náraiak, kipirult arccal válaszoltak: ez igazán semmi, püspök úr, nálunk a disznók is ezt eszik… Azóta járja a monda, hogy a Dobzós náraiak… Több anekdotát nem tudok a gróf Mikes úrról, tán csak annyit, hogy Répceszentgyörgyön volt nagyon gyönyörű parkban, barokk stílű kastélya, pálmaháza, ahová pihenőben szokott kikötni, és ha itt volt szívesen hívta meg a kispapjait valami szórakozásra, amihez tartozott a fürdés is. De úgy hallottam fürdőruha nélkül kellett a kispap jelölteknek fürdeni és nagy gyönyörrel nézegette ifjúságukat, gyönyörűséget érzett ekkor, valaki mesélte nekem egykor, de én magam ezt sohasem láttam. Ugyan még találkoztam a gróf úrral, más alkalommal, amikor pályáztam Szelestére, amikor a gyümölcsösömet telepítettem a Szt.györgyi hegyre, na meg az igen kedvelt barátjánál Szelestén, báró Baich Mihálynál. Majd ezekről még később úgyis irogatok, ha odaérek az életrajzom hálószövéséhez. Visszatérve az első falumnak, azaz falumban eltöltött éveihez, bizony sorrendet kívánok tartani az ottani események folyamatában. Tán az iskolai munkám a központi kérdés, hiszen a legelső hely, munkahely az iskola. Úgy érzem utólagosan is, hogy eredményes volt a munkám, mert az akkor tanított, ma meg már apák-anyák levő tanítványok, a legjobb elismeréssel, hálával nyugtázzák a kapott bölcsesség alap ABC-jét. Nagyon szerettem a gyerekeket, tudtam magam is gyerek lenni, ugyanúgy játszottam a játékukban, mint Ők, futottam, labdáztam, bukfenceztem, ami kellett. | |
