 |
    |
 |
1919. május elseje a munkahelyeken, mindenkit ellenőrzött, mindenkihez volt egy egy közvetlen kedves kérdése, meghallgatta a panaszt, vagy esetleg valamilyen kérelmet, és már fél kilenc körül vadászpuskával el is tünt a színhelyről. Volt egy lány az Ella, aki Szikrával járt polgáriba Vasvárott, a domonkos apácáknál. Nagyon jó iskola volt, nagy ütőerővel bírt a nevelésben. Talán még annyit, hogy volt kellemetlenség is itt az állomáson. Itt éltem át ’19 márciusát, de itt éltem át a 133 napnak a bukását is. Arra emlékszem, mint fiatal srác, magam is vittem a vörös zászlót május elsején a főtéren tartott nagy munkás megmozdulási felvonuláson. Napokkal előbb rekviráltak a faluban, lisztet, lekvárt, cukrot, azaz mentek házról-házra a katonák és kérték a nyers dolgot, ha nem adtak, akkor elvitték pénz nélkül. A nagy felvonulás után a volt Béla kertben a főtérnek egyik fás részében /a jelenben már csak az egyik sarka van meg, jó anyám is ide építkezett, ebbe a hegyoldalba/ állították a bográcságyukat, délben mindenki ehetett nyakig gulást, buktát, kiflit. Mindenütt piros zászlók lengtek körül, de különösebben nem emlékszem, hogy lett volna valami fegyver összecsapás. De arra emlékszem, amikor megbukott a vörös /mert csak így emlegették akkoriban/ jöttek a darutollas székely katonák /a fehérek/ akik tisztogató munkát végeztek a városban. Köztük volt Molnárffy szds. Akinek a nevét nem felejtem el, de magam is jól emlékszem rá, kutyakorbáccsal sétálgatott mindig. Miért is emlékezetes ez a név? Vörös megbukása után Szamueli Tibor páncél autón menekült Vasváron keresztül, igyekezett elhagyni a határt. Amikor kitudódott a menekülés, akkor Molnárffy szds. Parancsot adott apámnak, hogy ha jelzik a páncélvonatot, akkor az Oszkói dombon – ami elég meredek, /most szüntették meg ezt a nagy emelkedőt/ szedje fel a síneket, ezzel Szamueli vonatát elfogják majd. Szamueli szökése Elment a páncélvonat – keresztülhúzott egyik iccaka az állomáson – szabadjelzőt kapott a vonata, és mi lett ebből?... Amikor megtudták a Szamueli elrobogását, apámat három napon át keresték a fehérek kutyakorbáccsal, hogy a parancsmegszegőt kellően megbüntessék. Apám a raktár alatt készített magának szállást és ott koplalt és szomjuhozott. Amikor előkerült arra már a fehér katonák is elmentek. Apám ezt nekem magnóra el is mesélte, de Endre mit sem tudott a szalag tartalmáról és rájátszott valamit, így örökre leveszett apám hangja, de a munkáskiállása is. Fehérek vették át a hatalmat mindenütt, így az állomáson is. Egy fhdgy. itt lett öngyilkos, jól emlékszem a temetőnek az árka felé temették el, hiszen az öngyilkost a papnak sem szabadott temetni, de a többi békés meghaltak közé sem. Sokszor kerestem fel sírját ennek a székely fhdgy-nak, de hogy miért lett öngyilkos, csak halvány foszlányokként emlékszem vissza, úgy rémlik valami szerelmi bánat gyilkos golyója vetett önkezűleg véget. Szeptemberi nap volt. Reggel kint állok az állomás várakozóján, jöttek mentek az emberek, várták az érkező vonatot. Ekkor jött a postáslegény kb. 17-18 éves lehetett, akinek a sapkagombja még vöröset mutatott /tán elfelejtette levenni, vagy tán tűntetni akart még vele, nem tudom. Ott volt Paradicsomos Lajcsi piros kereszt mellett lakott, majd két méteres legény, amikor meglátta ezt a vörösgombos zsidó kölket, mint a megbőszült bika, futás – hátulról úgy valogba rúgta ezt a postást, hogy nem tudott a lábán elmenni, majd agyonverte a Lajcsi. Így emlékszem a végére is ennek a 133 napnak. Na persze vannak még más emlékeim is pl. a töltények robbantásai. 1914-ben, amikor őriztünk a vasút mentén, jött ám egy hosszú tehervonat szerelvény tele katonákkal, hangos dalokkal éltették a háborút. Vitték a gőzmozdonyok Oszkó felé Szerbiába. A háborús vonatok menete – sebesültek érkeztek Kalaplengetés közben énekelték „Megállj, megállj kutya Szerbia…” kezdetű katonadalt. Még a puskák csövei is virággal voltak kidíszítve. Oly lassan ment a hosszú szerelvény, hogy mi nyugodtan felugráltunk a szerelvényre és vissza, így kísértük őket egészen fel az Oszkói kanyarig, onnan futásban vissza. Később már szedtük gyümölcsöt, mert ősz felé volt – őszirózsa volt, meg szilva, alma és zsomborszámra öntögettük be a vagonba a katonák felé, akik nagy örömmel fogadták az ajándékot. Sokszor megismétlődött ez a hangos katonai zarándoklás. De egyszer apám, hogy sebesült vonat jön Szerbia felöl. Ugyancsak lassan jött a hosszú szerelvény, de nem daltól, hanem jajgatástól volt hangos a szerelvény – nem éltették a háborút, tele kötözéssel, kinek keze, feje, lába és vöröskeresztes ápolók látták el a munkát mellettük. Hű, hát a háború ilyen borzalmas, nem kíméli meg az embereket? Nem csak mi lövünk, az ellenfél is lő vissza? Bizony sok sebesült vonat jött, már megszokottá vált és nem is csodálkoztunk azaz sajnálkoztunk, hiszen ennyi sajnálati tartalékunk már nem volt – elfogyott a részvét tára. A háború végefelé, pedig vegyesen jöttek, sebesültek épek, puskával puska nélkül, vagonban vagontetején, felfordított fegyelmetlenségben, kiabálták vége a háborúnak – le a fegyvert…! Igaz amikor bevonultak, az volt a jelszó, mire a falevelek lehullnak arra visszajönnek és bizony négyszer hullottak le a falevelek mire beszüntették a tüzelést. Azóta minden faluban márványtáblán van felírva a hősök nevei, akik meghaltak a hazáért. Csak azt nem tudom még most is, hogyan is volt akkor a haza? Kinek volt hazája? Mit is kellett védeni? Ahogyan Ady mondta – Siratják a másét, a semmit… Valahogyan tényleg mit is kerestünk mi akkor ott, ahol foly a magyar vér. Apám karjára volt felírva – félkarommal védem a hazámat, a másikkal ölelem a babámat. Trebenyében volt katona. Utcai harcok – Barabás István igazgató A háború végével aztán nem volt semmi sem drága, szórták el a fegyvert, a lőszert. Zsomborszámra szedtük össze a vasúti töltés mellett az elszórt éles lövedékeket és vittük őket a tűzbe. Meghúzódva hallgattuk azoknak elrobbanását, vagy a két vágány közé szorítottuk be a patront és egy szeggel a gyutacsára ütve sütöttük el, nagy durranás közepette. Csodálatos hogy még élek! Nagyszerű fürdőhelyünk volt a Papmalom. A malmosnak a nevét már elfelejtettem, habár az unokája a Derkovics iskolában tanít- nem malom volt ez, csak daráló, és ennek a darálónak a vízikerekét hajtotta ez a kis patak. Remek volt itt fürdeni, na meg halászni, mert sok volt ezen a tájon a hal. Ugyanis majd minden második harmadévben a Rába mint rakoncátlan gyerek kifutott a medréből, a rengeteg hal visszamaradt a tavacskákban folyócskákban. Bizony volt rá eset, hogy a vasút előtt, sásas vízből kosárszámra szedtük ki a csukákat. Addig tapostuk a vizet, míg teljesen pocsolyává nem tettük, és akkor a csukák a víz tetejére jöttek fel, pipáztak, csak a kosarat kellett alátenni, és kettő-három nagy csuka ficánkult benn. Nagyon szerettem a csuka húsát. Most már ez ismeretlen a mai gyermekek számára, igaz a Rába sem önt ki, ezek a tavacskák is már rég megszűntek, csak az emlékezetben maradtak meg a számunkra. Innen az őrháztól jártam az elemi iskolába a temető mellé. Időben legalább félóra volt az őrháztól. Ha a temetőn keresztül mentünk, akkor talán valamivel közelebb volt. Soha sem éreztem, hogy messze van. Jó volt ez a kifutás. A temető oldalában voltak nagy csatározások kővel – Szentmihályfalvi és a Zsidóföldi gyerekek között. Utólag is borzalmas, ha rá gondolok, mekkora kövekkel vettük egymást célba és nem történt súlyos baleset sohasem. Híres volt az iskola igazgatója Barabás István. A jelenben márványtábla hirdeti emlékét az iskolájának falán. Nagyszerű ember volt, szinte megelőzte majd egy félszázaddal korát. Barabás István a vasvári igazgató, tanító, főtanító, katolikus kántor, helyi, majd országos tűzoltó parancsnok, dalárda vezetője, már akkor megszervezte a helyi Fogyasztási Szövetkezetet, amely hosszú éveken át nyereséggel dolgozott – nem veszteséggel – a helyi faiskola vezetője, ellátta a környéket gyümölcsfacsemetékkel, gyönyörű konyhakertje volt, amelyben mi is sokat dolgoztunk, tanultunk palántákat nevelni, szemezni és oltani a fákat. Nagyon sok oldalú ember volt és amellett rendkívülien gyakorlatias és szemléltetően tanító ember volt. Miért nem folyt ki a petróleum a kannából? – kérdi egyszer a cselédlánya. A bedugott kannából nem folyhat ki a petróleum, mert nincsen felülről való nyomás- életre életet tanított. Imakönyveket és énekeskönyveket írt, amit nagyon sokáig használtak helyben és országosan. /Szegény mai népnevelők, hol vagytok ti ettől a pedagógustól?/ És ez sohasem volt fáradt, Munkásegyesületet szervezett, ahol nagyon sok színdarabbal szórakoztatták a lakosságot. Valóságos kultúrközpont volt, ahová elmenni élmény volt. Bámulatos szervező készség gyülemlett fel benne, amit aztán maradandó társadalmi jólétre váltotta be. Vásár és ünnepnapja sohasem volt, hiszen napi háromszori, vagy négyszeri kántorizálás teljesen kitöltötte a napját. Már Ő akkor megszervezte a bit misét, hogyan? Pl. karácsonykor az éjféli misére nemcsak az orgonának szép akkordjaival töltötte be a hívők szomjas lelkét, ott volt a cigányzenekar, és még ezen felül a nagy fúvós zenekar. Örök élmény számomra ezek az éjféli misék, de a nagytemplomban egy tűt nem lehetett volna leejteni, emberhátán ember. Jó hogy tél volt, mégpedig akkor igazán tél volt karácsonykor, mindig fehér karácsony volt, nem mint most, így a nagy tömeg melegét a tél kiszívta a templomból, de bizony mégis megtörtént, hogy a rengeteg pára a mennyezetről visszacsapódva, mint cseppkőbarlangban van, egy-egy csepp pára visszacseppent. Öröm volt nézni, a hosszú kígyózó embertömeget, amint tért hazafelé, ki-ki hol lakott. Senki sem akart otthon maradni ezen az estén, mert nagy zenei élményt mindenki szomjuhozta, talán csak a nagy öregek virrasztottak a karácsonyfa árnyékában. Ki tudja ezt ma már utána csinálni? Talán nagyon meg volt fizetve? Mikor volt jól megfizetve a pedagógus? Ha emelték a fizetést, akkor már az árak jóval korábban megugrottak és ugráltak menetközben is. Így nincsen nagy értelme a fizetésemelésnek, ismét milliomosok leszünk, ha ez így megy tovább. Barabás István már akkor a munkára nevelt, de nem csak nevelt, hanem csináltatta is velünk a munkát a kertben, az udvaron és még a saját konyhájában is. Ugyanis ha valami rosszat tettünk, akkor kaptunk száz rossz pontot. Ezeket a rossz pontokat csak munka árán szerzett jó pontokkal lehetet letörleszteni, pl. vödörvízhúzás, konyhára való beszállítása 10 pont. Udvarelsöprése ismét kb. 20pont, fakertben való munkálatok után ismét kaptunk jó pontokat, nagyon igyekeztünk mielőbb egyenlő mérleget csinálni, sőt a jó pontokat összegyűjteni arra az időre, amikor törleszteni kell majd. Érdekes soha egy szülőnek nem kellett értesítést küldeni, beírni az ellenőrzőbe, nem jött egy szülő sem panaszra, hogy pici aprósága miért seperte el az udvart, vagy miért vágott fát az udvaron? Ez természetes volt, sőt igényelte az akkori munkásember, hogy fiából sokoldalú, jó munkást neveljen az iskola. És ami mind titokzatossá válik előttem, hogy ezt a sok adminisztrációt is ellátta Barabás István igazgató, főtanító úr, ha jól emlékszem a pipáját használta gyakran, talán az nyugtatta meg? Vagy szivarozott? Nem emlékszem pontosan rá. Örök példaadó embert faragó, alakító nagy zseni képében marad meg emlékezetemben, de egész akkori Vasvár és környék lakói szívében él és élni fog. Ugye nem a főiskola, az egyetem csak ily nagy zsenik kialakítására, adhatnak a főiskolák sok-sok ismereteket, halmazokat, de nem adja meg az élethez a munkához való hozzáállást. | |
