 |
    |
 |
Olaszországba utaztam – 1935 Ebben az időben, az 1934-35-os időszakban bizony nagyon kevesen utazgattak –a kollégák is csak csodálkoztak, hogyan tudok én majd minden nyáron egy-egy külföldi útra vállalkozni. Az utazás is szenvedéllyé tud lenni –lemond minden más mellékkiadásról –cigaretta, ivás, nőzés– csak az utazási tervek sikerüljenek. Legnagyobb élményem közé tartozik az olaszországi utam –1935-ben. Valahogyan vágytam megnézni Rómát, a katolikum bázisát, a katolikus anyaszentegyház Szt. Péter utódját. Ekkori Nemzeti Újság hirdetett két hetes olaszországi utat –központul Róma, Ostia, stb. Biz az utazási költség megfelelt kettő havi fizetésnek, de akárhogy is, ezt az utat nem hagyom ki. Amikor többen megtudták, hogy Rómába utazom, Csodálkozva, meglepetéssel, irigységgel vették tudomásul. Pintér plébános se mutatott semmi különös érdeklődést, se besegítést az utazásba, csak a végén, amikor megjöttem–...na látta a sok fényt, a cafrangot?.... Nagyon készültem erre az utazásra, éppen a húsvéti ünnepekre volt az út beütemezve, tehát Rómában már áprilisban május van –legszebb ünnepkör köszönt rám majd az örök városban. Nagyon soknak merész kívánságuk volt, hozzak ezüst rózsafüzért, pápai áldással ellátott szentképet, stb. Magam sem tudtam, hogy majd mire lesz lehetőségem, hiszen utazási pénzen kívül nem igen akadt más pénz is. Nem is voltam jártas a valutaszerzésben, esetleg dollár...vagy líra...üzleti dolog érdekelt legkevésbé –hogy mit is lehet onnan hozni –már anyagiakkal kapcsolatban– ilyen gondolatokkal nem foglalkoztam. Nagy örömmel vártam az indulás napját-hiszen a falubél még senki sem volt Rómában, de tán még a környékből sem. Rakosgattam az utazási költségre való pénzt –hiszen akkor sem kevés összegű egy ilyen út, főleg nekem, aki mindent adósságban kezdett. Tán az volt a hiba, hogy akkoriban még nem volt annyi ismeretterjesztő utazási kalauz c. könyv amiből alaposan tudtam volna készülni, de volt is egy előny hiszen társas utazás volt, a protokoll –a kísérő– mindent elmagyaráz és beprogramoz, mint ahogyan meg is volt a kettő hétnek a teljes programja. Arra emlékszem, hogy Kanizsára kellett leutaznom –ott csatlakoztam ahhoz a vonathoz, ami vitt bennünket Rómába. Voltunk vagy harmincan –egy kocsiban utaztunk– nagyon sok idősebb –idősebb?– nekem igen időseknek látszottak, mert az én huszonöt évemhez egy negyven már idősnek tűnt fel. Nagyon kíváncsian vártak az útitársak –ki lesz a csatlakozó– hiszen a kocsiszámülőhely– ez mind tudott volt. A magam megszokott nyájasságával köszöntöttem az útikirándulókat–bámultak, néztek, ilyen fiatal, magam képviseltem a legkisebb korosztályt, mindenki idősebb volt. Majd azt kérdezték, hogyan hogy utazom, ki vagyok? Mennyi a fizetése egy tanítónak –bizony, amikor kiejtettem a havi jövedelmemet, hogy kb. 150 pengő, mindenki csak ámult bámult –és ebből tudok utazni?– nagy művészt, élet bűvészt véltek bennem felfedezni, vagy valaki –szülők, rokonok besegítettek? –nem– csak magam. Nagy elismeréssel voltak a kocsi utasai irántam, hiszen voltak, akik ennyi pénzből még napi kiadóra is kevés, nem utazni belőle. Nem szégyelltem bevallani a valóságot, de éreztem már ekkor, hogy nagyon sok lehet a havi jövedelme itt mindenkinek. Koszorúzás – Piave folyónál. 1935 Volt, akinek egy havi fizetése több volt, mint maga az útiköltség –hát abból nem is volt nehéz elvenni– de nekem össze kellett rakni –havonta–, de ment. Amikor mát némileg megismerték a falusi tanítónak a jövedelmi lehetőségét, csak dicsérni tudtak a nagy tettemért, elszántságomért és valami megmagyarázhatatlan nagy szeretettel, glóriával vettek körül –majd mint édes gyermekeiket ápoltak– gondoskodtak rólam, szívesen elcsevegtek velem –szóbőségem volt, bírtam a szórakoztatást Délben indultunk Kanizsáról –gyorssal–majd másnap délelőttjén pillantottuk meg Szt Péter templomának a kupoláját. Útközben, amikor elértük a jugó határt –nem valami nagy szimpátiának örvendtünk –jött a parancs: minden ablakot felhúzni, kilesegetni tilos– hű! –hát itt tartunk?– 1935-ben?–Bizony amíg el nem értük az Olasz határt, se ajtót se ablakot kinyitani nem szabadott. A vonatunk elérkezett a magyar hullámsírhoz a Piave folyónak krematóriumába –ahol százak és százak hagyták ott életüket, amikor az olaszok visszaveréskor megárasztották a folyót, és ennek a folyónak a sebes áradatába kényszeríttették bele a visszavonult magyarokat. Rengeteg magyar lelte itt a halálát, habár amikor láttam a folyót csendes simaságában folydogált, habár mint hegyi folyó most is nagyon sietett, sodrása nagy volt neki. Az volt a szokás, ha magyar kirándulók utaztak a folyón keresztül, akkor egy kis koszorút, vagy virágcsokrot dobnak a folyóba, amikor a vonat keresztül megy a hídján. Ez is egy vesztett csata volt... | |
