 |
    |
 |
A vasvári búcsú Vasvár évente kétszer főleg nagyon hangos faluvá vált, azaz községgé. Nagy napok voltak a búcsúk napjai, Mária nevenapkor és kisasszonykor. Hogy mi is volt az a búcsú? Erről hamarosan az utókornak sejtelme sem lesz, mert a mai kornak felvilágosult, ateista pora, lassan rárakódik, csak az idősebb korosztály maradványainak emlékeiben élnek és maradnak meg egy darabig. Egyház találmánya és azt kell mondani nagyszerű találmány volt a papok részéről, habár elfajult és elpénzesedett, vagyonszerzésre ment, de én efelett nem mondok most ítéletet, Luther Márton is talált már valami elítélni valót a búcsúkban, legyen ez másnak a gondja, ne nekem. Miért is mondom azt, jó ez nagyszerű egyházi találmány volt a maga idejében? Ha ma 1977-ben kiszűrök mindent ami az embereket közelebb hozza egymáshoz /telefon, távíró, rádió, Tv, hajó, autó, kerékpár, utak állapota, posta, stb. stb…/ akkor ott tartunk amit megírtak a nagy íróink, Gárdonyi: okos a magyar, de csak a saját falujában, Fazekas M. a Ludas Matyiban - el kell hagyni a faluját, hogy valamit is lásson a kertek alól. Nincs vége a világnak, saját faluja végénél. Amikor az egyház összekötötte a lekieket a pénzzel, minden templomnak adtak egy védőszentet, és annak a szentnek a neve napján búcsút hirdettek a papok, a bűneik lerovására, ájtatosság elvégzésére. A mennyország megszerzésére, halálunk utáni boldog Isten látására, ezeknek a csábító és könnyedén megszerezhető lelkitöménység elbirtoklására megindultak a rokonok, ismerősök, ismeretlenek, a szomszédos falvakból, gyalogosan, esetleg szekéren annak a templomnak a védőszentjének kegyelemosztására. Volt, aki tíz-húsz vagy még több kilométert csapázott le és útközben morzsolgatta a rózsafűzért, és hangos énekekkel dicsőítették Máriát, Jézust, különösen, ha falun keresztül vezetett az út át. Ugyanis prosecciókat szerveztek a papok, és a kis csapat élére zászlókat, feszületeket vivőkkel látták el. A papok voltak az első Ibusz, Coopturiszt szervezők, akik ugyan nem a nagy tengerekre, Spanyolba és Görögbe, Aranypartra szervezték be a megtört cselédet, kis parasztot, hanem a közeli faluba vagy esetleg városba és nem vonattal, de nem is repülővel, sem szekérrel, kimondottan hogy hűvösebb legyen a nyert búcsúi malaszt, csak gyalogosan. Nagyszerű gondolat, nagyszerű népnevelés volt ez a maga idejében, amikor kimozdított a szent vágy, a pap szervezőképessége a saját vackából, földes szobájából, vagy az istálló priccséről, az izzadságtól megkérgesedett parasztot, munkást, ígérve ha ezt is megteszed, jobb sorsod lesz a másvilágon, amiért érdemes a keresztet a vállaidra venni, mert hiszen ez csak a siralomvölgye, előkészület az örök életre, a boldogságra. Ez a földi nyomor véges, de a túlvilági örök fény ragyogásában való élet örök-végtelen, habár ott is van félni való. Valaki elveszíti már itt a földön a rossz életével a belépőkártyát-bilétát a mennyországba, és akkor átjut a kárhozatra, a pokolra. Törleszthetsz éhes proletár vétkeidből, egy jó búcsúval, amikor is kiengeszteled a jó Istenedet, és majd birtokolhatod a fényt, az örök ragyogást. Tehát érdemes búcsút nyerni, úgy hogy beállsz a prosecciósok közé, magadra húzod legjobb köntösödet, végy magadhoz valami elemózsiát, de szebb, ha böjtölsz az úton. Úgysincs, amit bepakolj. Mekkora várakozás, mekkora készülődés, várvavárás e napnak, amikor is reggel mise után a falu apraja nagyja összegyűlve, az itthonmaradottaktól való elbúcsúzás után felállított, fegyelmezett rendben. Elől a zászlóvivők, a gyerekek, külön a lányok és a fiúk, majd az ifjak, legények, nagy lányok, férfiak, és középen a pap a kántorral/ ha a pap kényelmes ember volt és nem volt neki ebből különös haszna, akkor csak a kántor lépett középre/, igaz a falu végéig elkísérte a gyülekezetet az Isten szolgája. Amikor is felhangzott a szép dallamú Mária ének: Téged megyünk köszönteni, Szent fiadtól áldást kérni, Mária segíts… Nem kellett senkit sem bíztatni az éneklésre, hiszen a szív és a lélek ünnepe volt ez, otthagyva a robotot, a szennyes istállót, a kaszát, ki-ki, ha tehette felöntött reggel a kis papramorgóval. Előjött a hang, hiszen aki ott volt az mind fújta a dalt, de az volt a szép és emlékezetes, ha már elvonult az ájtatos had, még mindig hallható volt a mezőben járók fohásza. Aki a mezőn dolgozgatott, levette a süvegét, összetette a kezét, amíg látta a búcsúsokat, velük duruzsolta a fohászokat, adj Uram már szebb jelent, ne jövőt, most azonnal, mert már nincs sok hátra, Nekem nem jövő kell, a jelen az enyém és ennek a keresztjét hordani már nincs erőm. A harangok csengő-bongó hangja sokáig hirdette a búcsúsok elmenetelét, szép harmóniában elvegyült a pacsirtahangja, az ájtatos hívők kórusa, majd a kisharang zengő ércének muzsikája. A falu végén, amikor elbúcsúztak a kísérőktől, hamarosan levetették a cipőjüket, fiatalok, öregek, hogy addig se vásson, na meg aztán így könnyebb volt a gyaloglás, hiszen csak a misére jutott a cipő, máskorra mindig mezítláb volt a gyaloglás. Felszedték a kis motyójukat a búcsúsok még egy Istenhozzád, pusziszkodás, megindult a végcél felé a menet, mezőn-erdőn át, ahol csak lehetett rövidítették az utat. Falun kívül csak ima volt, de ha falun vezetett keresztül az útjuk, akkor hangos énekbe kezdtek, sőt úgy illett, hogy a faluban lévő harangok is megszólaltak, így fejezték ki a szeretetüket a búcsúsok felé. Kedves fogadtatás volt ez. Arra mentek, láttak, szemlélődtek a meggyötört lelkek, látták más falvak rendjét, határát, szebbet vagy jobbat, vagy rosszabbat, mint az övüké, amit otthon hagytak. Látták a határt, a munkájuk gyümölcsét, látták a másét, a semmit. Alkalmas helyen letelepedtek, ott lehetett pisilni, a reggelit, akinek volt elfogyasztani, ha volt és nem fogadott böjtölést, néha ez a túlbuzgóság hozta az összeesést, a kimerülést, ájulást. Ugyanis könnyebb volt a nyomort elviselni, ha felajánlott a böjtjét, akkor nem zúgolódott a nincs felett, hiszen így szebb és kedvesebb az áldozata Isten előtt. Általában húsz-harminc km-es körzetekből jöttek össze a búcsúsok, amit úgy osztottak be, hogy még aznap a búcsú színhelyére jussanak. Nagy búcsújáróhely volt Vasvár. A Szentkúttal kapcsolatban volt valami csoda valamikor ahogyan a legenda elmondja, és ennek a szent kútnak a vizéből való mosakodás, feltétlen gyógyulást hoz, persze nem mindenki számára, ehhez sok ima, Máriához való feltétlen bizalom, és a teljes hit hozhatja meg a lelki üdvösséget, vagy a test gyógyulást. Magam is nagyon vártam, mint gyerek a búcsú napját, hiszen ez akkoriban felért egy nagy turizmussal, nagy kongresszussal. Amit írtam már a 71-es őrház, ami község szélén volt, oda ágazott el Újlak, Kám, Szemenye, Rum stb. faluknak az útjai. Minden proseccis csoport, amikor elérkezett az őrházhoz, letette a szenteket, zászlókat, a hűvös fák árnyékában leülve pihengették ki az út fáradalmait. Mint gyermek ott settenkedtem köztük, és bizony nem is hiába, mert bizony volt, aki osztogatta a finom mákos-diós kalácsát, ami nekem akkor borzalmasan nagy adomány volt, habár búcsú alkalmával jó édesanyám a legjobb falatokkal látta el a házat, hiszen vendég nélkül egy búcsú sem múlhatott el. Anyáméknak meg nagy volt az ismeretségük, rokonságuk, akik szintén búcsújárók voltak. Amikor kipihengették magukat, ittak is ettek is, felhúzták a cipellőjüket, amit eddig a vállukon hordtak, megkímélve máskorra is, ismét rendezték a sorokat, a kántor elkezdte érces hangján: Téged jöttünk köszönteni…átvette a dalt a gyülekezet és hangos énekléssel vették át csendes birodalmat, Vasvár utcáit. Attól függött mekkora volt az a község, ahonnan elindultak a búcsúsok, mert már előre tudtuk, hogy honnan jönnek sokan, pl. Rum, Szhely, Rábahídvég, Nagykanizsa, mert a nagy prosecciók elé kijött a plébániáról egy pap, minisztráns gyerekekkel, és a pap vezette be a templomba a tömeget, persze nagy harangzúgások közepette. Természetesen ezt csak pénzen lehetett megváltani, ha előre beküldték a papfogadást és harangozásért járó pénzösszeget, akkor ez a fogadtatás A Szentkúti ájtatosság dukált, ha elmaradt a pénzbeküldés, simább volt a bejövetel. Azért ha hallottuk az összes harangok zúgását, tudtuk, hogy nagy prosecció érkezett. A búcsúsok a templomba mentek és ott, aztán aki ahogyan bírta úgy ordította Mária segíts, ahány búcsús, annyi ének és annyiféle, volt is ám nagy káosz , persze ha jött kettő-háromszázas tömeg, ezé volt a babér, mert az ő énekük elnyomta kisebbekét. A feldíszített Mária oltár előtt hosszan elénekelgettek, majd imádkoztak, amikor borzalmas nagy tumultus közepette igyekeztek kijönni a templomból, hogy másnak is adjanak helyet. De már tele van az egész város idegenekkel, valóságos népvándorlás, ki erre, ki arra viszi az útját. Talán a legnagyobb probléma most jön, hol lesz a szállás? Na ha igazi aug, volt, akkor meleg idő volt és a szentkút befogadott minden búcsúst, ott aludt mindenki. Magam is többször aludtam kint. Mint a méhek a lépen úgy nyüzsögtek az imádságtól lerészegült ájtatos lelkek. Tele lett a völgy, a kápolna, a domboldalak, tömeg és tömeg mindenütt. Ki-ki a maga zászlója köré gyülekezett, mert itt egyszer elvesztette a saját nyáját, azt megtalálni ebben a nagy tömegben többet nem tudta. Volt itt több ezer ember. Az imádság mellett este kigyúlt a sok-sok ezer gyertya, aminek a fénye még misztikusabbá tetet a búcsús helyet. Szebb volt, mint a mai görög tűz, mert változatosabb és maradandóbb volt azoknál. Igyekeztek a szentkúti forrásvízből inni, ami borzalmas hideg volt, többen kaptak tőle torok és mandulagyulladást, hiszen arra felforrósodott hangszálakra ráitta a jéghideg forrásvizet, azon csodálkozott másnap, hogy berekedt. A hit szerint és csoda szerint a fájós testrészt meg kellett mosdatni a kút vizével. Na itt aztán volt tülekedés, néha-néha egy-egy felordítás: ne löködj te marha…ez sem volt egészen egészséges cselekedet, ha a meleg lábát a hideg forrásban mosogatta. De a hit, hogy ez gyógyít, ám ki tehetne ellene „Szegénynek drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít…” a költő szavaival élve. Na aztán volt még egy nagyon forgalmas hely, maga a kút, ahová pénzt kellett beszórni és akkor kendő alá bújva belenézni kellett a kútba, de sohasem láthattam meg Mária képét. Talán én nem hittem erősen, mert csak azok láthatják meg, akik erősen hisznek, ugyan én láttam benne képet, már kút vizében, de az én képem volt az. Nagyon sok pénz dobáltak a kútba a hívők, volt mit aztán a Szuper bácsinak, a nagy előimádkozónak másnap dolga, hogy hogyan szedje ki a sok pénzt a kút fenekéből. Több alkalommal a Ludesi szikla fölött színdarabot játszottak a vasvári színműkedvelők. Nővérem is játszott benne, „Bölcsesség” volt a szerepe, vallásos darab volt, Jézus életével kapcsolatosan. Az akkori viszonyok mellett megelőzte az összes szabadtéri /szegedi, külföldi/ játékokat, az esti fény nagyon nagy áhítattal itatta teli ezt a szép színdarabot. Egyik domonkos pap Imre atya, tanította be ezt az impozáns, esti játékot. Ezrek gyönyörködtek a játékban, és sokáig emlegették a hívők ezt a szép színdarabot. Szinte úttörő volt a színházi életben, mert akkor ilyen nagyobb szabású rendezvényt, bizony nem igen mutogathatott a vidék. Ma is javára válna egy-egy színtársulatnak ilyen rendezés. De hol van már a tavalyi hó, hol van ma már ekkora türelem, idő, idegzet? Ki vállalkozna ekkora áldozatra? Ez már a múlté. Imák és énekek egész éjjel hangzottak, egy percre nem szűnt meg a fohászkodás, szebbnél szebb dalok zengtek el a hívők ajkairól. És ami a legfőbb volt, tízezrek tudtak együtt is énekelni, egy éneket egy nyelven. Voltak tömegdalok, amit egyszerre ezrek tudtak dalolni. Ez volt a szép és ünnepies. Később sokszor hiányoltam a jelenkorban, hogy de nagy nehézségbe ütközött egy-egy tömegdalnak az éneklése (összejövetelek, gyűlések, úttörők). Persze nem csak imádsággal él az ember, volt itt szem-szájnak ingere, jobbnál jobb Laci pecsenyék. Már messziről jött a finom illat, amit nagy-nagy lapos sütőben sütöttek a Lacipecsenyések fenn a dombon, volt ott kolbász, hurka, ital és bizony nem igen lehetett ellenállni a jó ingert csiklandozó finom falatnak. Talán aki böjtöt fogadott, az sem érte be csak az illatával, bizony volt itt zsibongás, mert ez a terület már messze esett a szent helytől, itt már szabadott nem énekelni és imádkozni, hanem mást is nótázni, sőt ölelgetni, ugyan ez itt akkoriban szentségtöréssel és halálos bűnnel járt. Így bizony erről csak a sötét helyek, bokros védősáncok tudnának csak mesélgetni egy-egy titkos szerelemről. Hemzsegett a koldusoknak áradata is. Ki vaknak tetette magát, kislánya szedte el a pénzt, ki sánta, ki egy lábú, ki-ki hogyan állt ki, de úgy hogy vagy a hangos imájával, vagy énekével, vagy egy-egy szájmuzsikával, vagy hegedűvel, rossz harmonikával magára vonja a figyelmet, és alamizsnára buzdítsa a búcsúst, mert hiszen írva vagyon, aki az én nevemben kér, az nekem ad, mondta az Úr. Bizony voltak nagyon rászorultak ezekre az alamizsnázásra, de voltak bizony, akik a napi bevételüket valami kiskocsmában felejtésre használták fel. Másnap, tulajdonképpen az ünnepnapon, azaz a névnapon, mert ha hétköznapra esett a Mária névnap, éppen olyan ünnep volt, mint a többi, vallási és állami ünnepnap volt ez. Innen a szentkútról elindult a tömeg be a városba, hogy tíz órakor induló hatalmas körmeneten részt vehessen. Még azt akarom mondani, hogy szállás legtöbbször kint volt a szabadban, de rosszabb időben, a pajtákban, templomokban, és házaknál, ismerősöknél, rokonoknál. Rengeteg cigány is felsorakozott ilyenkor, bizony a templom nemcsak ájtatos hívőkkel telt meg, de megtelt tetűvel és bolhával is. Búcsúi körmenet A nagy körmenet harangok zúgása, orgona zengése, az ezrek éneklése közepette elindult a Divósi templomhoz. Rengeteg zászló, kereszt, fátyolos lányok, hajkoszorús lányok, nagy szentképekkel feldíszített legények tarkasága kígyódzott majd egy órán át, mire felért a tömeg a temetőn át a divósi templomhoz. Itt tábori misével összekötve, erre az alkalomra minden esetben egy-egy híre papi szónokot hozattak valahonnan, aki aztán leolvasztotta a hitetlenség vastag páncélját a szívekről, meglágyította a lelkek berkeit, könnyeket csalt ki a szemekből, erős fogadásra szorította be az öklöket, és ha volt mint emléket hazavinni, vitték a szónoknak egekbe emelő ékességét, sokáig ragyogott a szónok hitigazságának gyémántgyöngyei, s bizony otthon tovább adták a hozzátartozók széles táborának. Egy Bőle Kornél domonkos atya valóságos Pázmánya volt a korának, és még sorolhatnám sorra a nagy hitszónokokat, akik a domonkosok táborában voltak. Ezrek csüngtek szavain, s ha jó termőtalajra talált hitszónok magvetése, nem maradt el az erkölcsi hatás sem a hívő számára. Be szép és jó lehetett látni a szónoknak a hívők arcán elsimult gondráncokat, a földi siralmakat, egy pillanatra a megszűnt pletykázásokat, valahogyan mindenki könnyebbnek érezte magát a szónoklás után, mintha a bűnök leestek volna a hívők lelkéről, mint a kullancs szabadul a cigaretta vagy a szesz szagától. Elhagyja az ember testét, megszabadítja a további kellemetlenségektől. Így érezte magát is a hívő, a szónoklás hallgatása közben. Majd a szónoklás és a mise befejeztével, megindult visszafelé a nagytemplomba a hívők sokasága, valahol közepe táján a tömegnek az unbellával, a főpap kezében vivő oltáriszentséggel. Állandó csengettyű hangja kísérte az unbellát, majd tömjénfüst illatozta körül. Amerre vitték az oltáriszentséget, kivirágosított, gyertyafényes ablakok fogadták a nagy vendéget. Áldást osztó pap amikor osztotta az áldást a hívők ezre térdepeltek le, szívták magukba a hit forrásának üdítő illatát, majd hangos csengettyűszó és sok tömjénfüst töltötte be a teret. A búcsú, mint vursli – vásári látványosság özöne Sokáig, zúgtak, búgtak a harangok, amíg véget ért a nagy körmenet. Tedeum laudámus: „Téged Isten dicsérünk…” éneknek felcsendülésével ismét áldást osztott a pap a templomban, majd lassan-lassan lecsendesedett a nagytemplom. De ez nem tartott sokáig, a csendet felváltotta itt-ott felcsendülő dal, „Téged voltunk köszönteni…”, mert az egyes prosecciók már mint a gólyák indulási alakulatot vettek fel, mert még aznap, az este beálltakor vissza kell térni a saját paróchiájára. Színek sokasága, tarka-barkasága képét nyújtotta a templom tere, zászlóerdő keletkezett, amik már nagyon is ünneplő ruhába öltöztek. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a hozott zászlókat és kereszteket, feszületeket itt vásárolt művirágokkal, szalagokkal cicomázták fel, nem is szegényesen, aminek színtarkasága ugyancsak színpompát adott a tömegnek. Szokás volt, hogy a lányok is valami koszorúslányokhoz hasonló fejdíszt vásároltak, amint akik elnyerték a megtisztulás szent tisztaságát, szűziességét, megváltoztatta az arcnak a hétköznapját, Isten koszorúslányaként érezve pirultak a nap hevében. A nyakukba is akasztottak ugyancsak csillogó Mária képet, ami pedig a zarándokoknak a jelképe szokott lenni. Hanglárma, sok-sok keresgélés után mint a postagalamb irányt vettek az egyes csoportok, ismételten ha nagyobb volt a zarándokcsapat pap vezette őket el egy darabig, harangok hangja mellett és ez így ment délután 3-4 óráig. Erre már nagyon megfogytak az ájtatos lelkek sokasága, persze maradtak még sokan vissza, akik esetleg vonattal készültek hazafelé, mert hosszú mentesítő vonatot indított a MÁV, megfelelő irányban. Mindenre gondoltak a búcsúsok, az ottmaradottakra főleg. Mindenki számon tartotta ki maradt otthon, ki várja majd a falu végén, hogy annak megfelelő búcsúfiát tudjon átadni. Édesanyám finom süteményei A búcsúsok ezen igényének kielégítésére, az akkori kereskedelem nagyon felkészült, de mindenki maszek volt, nem volt ott az ÁFÉSZ, MEDOSZ, egyéb állami vállalatok, amik nem is voltak, csak kis kereskedők, akik gazdag készlettel terítették ki a szebb és változatosabb búcsúfiákat, csak tudjon választani a kedves vevős búcsús. Sok sátor volt a templom körül. Ahogyan mentünk a templom felé, le egészen a völgyig, kétoldalt sátor mellett, sátor. Mi minden volt akkor? Nehéz volna ebben tájékoztatót adni, de rengeteg játékkészlet volt itt felhalmozva tükörtől, szentképig, mézeskalácstól, márcosig…jó-jó labdástól a trombitásig… Akkor még a kereskedő kereskedő volt, csinálta a portékájának a reklámot, kiabált, rigmusokat énekelt: akár kicsi akár nagy, hét-hét minden darabja, és még ki tudja ezeket felsorolni. Ittam a várva-várt márcot, ami a legjobb italnak bizonyult abban az időben a gyerekeknek. Mi volt ez a márc? Közönséges mézesített víz, ami talán valamivel erjesztett, vagy ízesített volt. De nagyon jó volt, különösen ha meleg idő volt, akkor sokan megszomjaztak és itták a márcot. Tetszettek a szájmuzsikák, amiből mindig vettem egyet, vagy apa hozott haza az állomásról. Ugyanis akkor nem volt teherautó szállítmány, minden a vonaton zajlott le és ajándékba kapta az árusoktól. Így tanultam meg legelőször muzsikálni. Addig fújtam-fújtam, amíg csak nem keletkezett rajta nóta. Az első nóta után már jött elő a többi, és minden kijött már rajta később. Ma is tudok még muzsikálni rajtuk. Szépen tudtam fújni: „Jártam ablakid alatt egy holdvilágos éjjel…”. És még sok-sok nótát fújtam ki. Itt volt az Anetta, aki mindent tud. Nagy sátor, előtte a kiabáló és egy bekötött szemű hölgy, aki meg tudja mondani azt, hogy mi van a kiabálónak a kezében. Nagy csodálatra be is mutatta a titokzatos tudását, elővett pl. egy tükröt. Mond meg nekem kedves Anetta, mi van a kezemben? Felénk mutatja kiabálós bácsi, a nő pedig bekötött szemmel van. Nagy csodálkozásunkra mondja a nő: tükör. Jé!!!! Majd az egyik nézőnek elkéri a pénztárcáját. Mi van kezemben? Pénztárca… Kivesz belőle egy koronát… Mi van a kezemben? Egy korona… Melyik fele néz rám?...a Koronás része…Ezt mind nagy-nagy csodálattal néztük és most jött a biznic, az üzlet, tessék, tessék befáradni, az elrekesztett sátorba és mindenkinek megmondja a jelenét, jövőjét, nincsen titok. Sokan letették a garasukat, ki ne volna kíváncsi a jövőjére, szerencséjére, vagy szerencsétlenségére. Sok-sok pénzzel bezsebelve indultak ők is haza. Na aztán volt egy lélekvizsgáló saturnus masina, kezünket kellett rátenni és nyomban leolvasta az összes életünk titkait, szintén a jövőjét is és már dobta is ki írásban, nyomtatva az életük folyását. Hol piros hol zöld cédulát kapott valaki, és azon olvashatta élete folyását. Hogy is hívták ezt a gépet? Saturnus. Voltak a késesek, dobálók. Hej de sok kést nyert a Jóska bátyám, már könyörgött neki az árus menjen el, mert tönkre teszi. Voltak a birkózók, vasmeghajlítók, medvetáncoltatók…Cája a világhírű birkózó, aki megvív vele, sok pénzt nyerhet, vagy aki megvív a medvével, szintén sok pénzt kaphat. Persze voltak beugrató jelenetek is, propagandák, akik belejátszottak a bíztatásba, de ezek a saját emberei voltak a pénzkeresőknek, így mintha idegenek lennének, mindig vállalkoztak a felhívásra, lefizették a voksot, /amit a cég előre kölcsönzött neki/. De kellett látni az ottani gyülekezetnek, hogy immár jelentkezett kettő-három tag is a felhívásra, ha neki megéri, tán neki is megéri, hátha nyerhet valamit, de nem tudta azt, hogy ez beugratás. Hát a ringis…az volt még csak álom. Gyöngyökkel díszített ringispil, körhinta, hol kis lovakkal, padokkal ellátva. Akkor még nem hajtotta ezeket a csodabogarakat motor, emberi erővel mentek körbe. Négyszeri hajtás után egyszer felülhettünk. Magam is, aki kis pénzű srác voltam, bizony többször hajtottam a ringist és így lehettem körhintás. Nagyszerű intézmény volt a búcsújárás. Ha valamikor kellett ezt csinálni, akkor a maga idejében korszakos találmány volt ez az egyház részéről. Menni /nem vonaton, nem autón, nem buszon/ apostolok lován, kilométereket, elfelejtve a bút, gondot, nem volt gyűlölet az emberi szívekben, megengesztelődni, megfürdeni akart az üdvözülendő tisztító vizében, könnyek patakjának csurdogálása közepette mosogatta lelkének bűnös foltjait, új emberré akart válni, bűneitől akart szabadulni, felebarát igyekezett lenni, mily sok ígérettel, fogadalommal telítetten énekelte, szívből esedezve: Mária segíts! Mint gyermeknek még akkor nem volt ilyen nagy és épületes szemléletem a búcsúk felett, mert nekem történetesen mást jelentett, hiszen mint emberpalántának, hol volt még a világnézete? De mégis jelentett ünnepet, a hétköznapitól szebbet, amikor csak mosoly, emberi csókok, ölelések, egymás iránti nagy megbecsüléseknek sorozatában szemlélődhetett az ember. Az ajtó nyílott, hangos felkiáltás, üdvözlés, mennyi öröm egy kis helyen, lelkizőn egy kis szobában, és így jöttek sorjában, ki tudja hányan. Igen nagy szeretettel vésődött szívembe ez a nap, búcsú napja, talán, mint gyermeknek csak a látványosság, a trükk, az ártatlan pénzkicsalások egész sorozata. Nem is volt hiány semmiben, mert akkor szabad volt a találmány, az ipar volt verseny, ki mivel jön elő, mivel hívja fel a figyelmet? Emlékszem, amikor a vékony kis gumiszálon repült a jo-jo, színes papírba göngyölgetett fűrészpor, a gyerekek egymást ijesztgették, mintha megdobná, de mire odaért volna labda, a gumi visszarántotta a labdát és nem maradt más hátra csak ijjedelem, meg egy nagy kacagás. Most is csodálattal gondolok vissza a sátorra, ahol magas pódiumon egy nagyon erős embert lehetett látni, akit kb. 5-6 méter vastag lánccal, valóssággal lekötötték, és akkor jött a csodálkozás, hogyan menekült ki a láncoknak a ketrecéből. Mi volt az üzlet benne? Kiabálta a kikiáltó bácsi, aki úgy meg tudja láncolni, hogy nem tudja magáról lebontani a kötelet, nagy összegű pénzt nyerhet. Pillanatnyilag kecsegtető is volt az ajánlat, hiszen miért ne lehetne úgy lekötözni? Tessék-tessék lehet jelentkezni. Hogy ne lett volna felbuzduló magyar, majd ő megmutatja, hogyan kell leláncolni, amiből sohasem bújhat ki, na és mi történhet, veszteni nem veszít, csak nyerhet. Szemünk láttára a jelentkező felment e pódiumra, kezébe vette a hosszú láncot, és már kezdte is a kötözést. Valami szabály volt, úgy emlékszem, a lábait szabadon kellett hagyni, hogy menni tudjon. Bizony ide-oda csavargatta a láncsort a vállalkozó, és magam is azt véltem, na ebből aztán nem lesz szabadulás. Amikor teljesen behálózta a láncköteg, a kikiáltó bácsi felszólította a tisztelt közönséget, tessék-tessék befáradni a zárt sátorba, csekély belépődíj mellett, sokan voltak kíváncsiak, mi módon sikerül megszabadulni ennek az izmos embernek a bilincstől. Magamnak sohasem volt annyi pénzem, hogy egyszer is bemehettem volna végignézni a láncharcot, de mindig megvártam a kijövetelt, nyert-e a kötöző legény? Bizony nagy-nagy ámulattal beszélték pár perc leforgása alatt, sok-sok tekervényes úton egyszer csak leesett a láncköteg. Így pénzt nem nyerhetett az illető. Természetesen kezdődött a trükk előröl, és ki tudja egy-egy búcsú alkalmával hányadszor… Ugyan magam sem voltam ekkor teljesen vagyontalan, mert ilyenkor az a szokás, hogy minden vendég nyomott a markomba valahány krajcárt, ha sok vendég jött, akkor sok volt a bevételem, ha nem jöttek a vendégek, akkor kevesebb volt a búcsúi vagyonom. Na persze nem volt mindegy, hogy mi legyen az ebéd. Édes jó anyám nagyon jó szakács volt, főleg remek süteménykészítő. Nagyon sokszor hívták a rokonok, ismerősök lakodalmi főszakácsnak. Legtöbbször búcsúra már hetekkel előbb megkezdődött a készülődés, amikor már betették a ketrecbe a libát, kacsát, hogy tömjék szegény állatot, áldozzunk a nagy Hadúrnak velük. Meg is híztak azok kellőképpen. Bizony még az udvari kemencét is segítségül kellett hívni, hogy annak tüzes katlanában süljenek meg ezek az ízes falatok. Nem vitás, hogy a kemencében sült húsok, pogácsák, sütemények sokkal jobbak a kis redliben, sütőben kényszerült megsütésnél. Valami pluszt kaptak, ízben-színben, a kemencében sült ételek, nem is szólva a finom omlós kalácsokról. Hej nem kellett ekkor már nekem a szederfa, egyéb mezei táplálék, válogathattam jobbnál-jobb falatokban, nagyon szerettem az édes tésztákat – ma is – a kiporciózott adagokon felül megkaptam a széleket, sőt ha besegítettem egyes tészták keverésébe, akkor a lábast is mindig kinyalhattam. Bizony nagyon jól meg tanultam magam is egyes süteményeket sütni, szegény szomszédék, akik nem voltak ennek a tudománynak a birtokában, sokszor magam sütöttem meg számukra a süteményt. Édesanyám nagy vendégszerető volt, de ahogyan emlékszem rá, nagyon sokan és örömmel keresték fel, mert akkoriban tudásban, gyakorlati, konyhai művészetben, kézimunkázásban felülmúlta az akkori asszonytársakat. Jöttek hozzá tapasztalatcserére, Erzsi néni /Gerencsér Feri édesanyja/ mindig nagy csodálattal beszélt anyám süteményeiről, nem érti, ő is ugyanígy azzal a recepttel süti meg a tésztát, mégis más, nem olyan omlós, nem olyan szép a Gizié /anyámé jobb és omlósabb/. Ez a szakácsművészet. Csodálatos, amit még ma nem akarnak elismerni, hogy szervezni tudni kell. Habár egy faluban sem kellett plakátok sokaságát kirakni, hangos bemondóknak naponta elismételni, nem kellett a sajtónak nagy betűkkel hozni, de még a kisbírónak a dobján sem szólalt meg, minden hívőnek a lelkében élt a búcsúnak a napja, és ez mint mágneses erő mágneses térben nagy vonzalmat fejtett ki. Látogatás a 71-es őrházban Miér kellett a népnek az nagyszerűség, ez vágyakozás, ez az átszellemülés?... Ezt nem akarom itt részleteiben analizálni, de igenis betöltötte a léleknek a kongását, telítettét tette egy ilyen szent forradalmi kielégülés. Megnyugodott, megpihent, mint a felkavart tó vize, amelyet erő hatására pocsolyává tettek. Nagyszerűek voltak a domonkos papok Vasvárott. Nagyon képzettek, de egyben haladók is voltak a társadalmi problémák megoldásában. Mint szerzetes papok aszkétizmus fogadalmával, sok időt tudtak eltölteni a felkészültségben, és mint embert is nagyobb kapacitással, nagyobb fajsúllyal, karáttal tudták a cél érdekében felhasználni. Sok-sok kedves emlékkel emlékezem vissza rájuk, habár mint emberek ők is küzdöttek emberi gyarlósággal. Nagy búcsú után, mint ahogy a vízbe dobott kő vízgyűrűi, is mint jobban elhalványulnak, úgy a nagy ünnepiségből, nem maradt vissza más, mint egy-egy halom szemét, egy-egy átéjszakázott vad mulató és ismételten jöttek a dolgos hétköznapok. Ami még nagyon nagy nyomot hagyott a lelkemben az a kép, amikor úton útfélen a legkülönbözőbb nyomorgó embert lehetett találni, aki a legkülönbözőbb taktikai és pszichikai fogásokkal ráhatott a búcsúsok lelkivilágára, hogy garasait elkérje. Ekkor adni, az érdem volt, lelki üdvösségnek egyik fázisa volt. Aki ad, kétszer kap. 1977. aug. Mária búcsúján ismételten elmenetem Böskével az édes kis párommal a gyermekkori búcsúra, hogy elfeledve az eltelt ötven, hatvan esztendőt. Voltak is számosan ájtatos lelkek, akik meghintették magukat a szent hamuval, de már csak morzsája annak a nagy népmegmozdulásnak, amit ezelőtt ötven, hatvan esztendővel. De mégis nekem szép volt, kedves volt, megnéztem a gyermekkori 71-es őrházat, gyermekkorom kedves játszóhelyét. Persze már csak nyomokban található meg az emlékeknek a helyei, a fák, a szederfák, diófák, a szilvafák. | |
