 |
    |
 |
Polgárékkal való találkozás ...ám, de erre nem terjedt ki már a figyelmem, hogy mivel is szegezzem fel a képeket. Na most jött az első szomszédi segítség. Ahogyan kitámolygok az előszoba ajtaján, tekintetem Polgár Jenő kántortani úr, főtanító úr ajtaja felé szállt, akik úgy vélem őrségben álltak ezideig, figyelve az én meg jelenésemet és nagyon kedves mosollyal, bájjal szólaltak meg, milyen soká elvoltam a szobámban, de egyben tán láthatták is sírástól kipirult arcom, szemem aszaltságát és ezt is figyelembe véve, mint lábadozó beteget igyekeztek édesdeden patronálni. Természetesen a középpontban a Jenő édes húga a Terka állt, aki szintén nagy segítőakarása mellett igyekezett magányosságomnak, elhagyatottságomnak szomorú perceit fűszerezni. Több kérdéssel fordulhattak hozzám, amire nyájasan, a magam szelídségével igyekeztem a labdájukat visszapasszolni vigasztaltak, erősítettek, majd jó lesz itt, nagyon jól fogom majd magamat érezni, hiszen minden elődöm évtizedeket töltött itt e1. Nem valami túlságosan osztozkodtam vigasztaló szavaikban, jön majd az, aminek jönni kell, engedem magamat az ár sodrásának, és csak találok egy szigetet, ahol tényleg megpihenhetek. Több kérdéssel fordultak hozzám: nem vagyok e éhes, nem kell e valami ? Szemétlapáttól kezdve, seprűig mindent megvettem, de szeget és kalapácsot nem vásároltam. Így kértem elsőben kalapácsot és szeget, aminek a segítségével elhelyezhetem a képeket. Így is lett. A fehéres meszelt fal mindjárt nem volt már idegen, hiszen szeretteim néznek már rám, van, kivel beszélgethetek, a ridegséget felváltotta a baráti képekről lesugárzó melegség. Polgár Jenő a maga korában, és a maga idejében kiemelkedő pedagógus volt, akinek mindig volt mondanivalója, nézete (habár ez színek szerint változott többször). De egész pónemje, öltözködése, személyi szuggeszciója, a nők szemében férfiszépség, olvasott, iskolában nagyszerű pedagógus képét kölcsönözte pillanatnyilag, a megismerkedés idejében. Nagy személyiség, szinte központi csomópont a húga a "Terka volt", aki akkoriban volt húsz valahány éves, tán velem egykorú? Sohasem tudtam meg, de nem is kerestem, olyan volt, mint az átlag, jó testvér, nagyszerű háziasszony, és főleg készséges bátyja gondozó, de a központi kérdés, férjhez kell neki menni, mint az elődömnek. Itt kell beszúrnom a következő epizódot. Hogy Rábakovácsi második számú tanítói állása megüresedhetett, ezt Polgár Jenőnek és főleg a Terkát megelőző nővérkéjének köszönhető, akik összeszűrve a barátságot szerelemmel, gyerekkel és ebből bíz csak házasság lehetett. Ügyes volt a Rózsi a korábbi húga a Jenőnek, sikerült a gyeplőt H. Józsi szájába kanyarítani és nem volt kitérés, oltárhoz kellett vezetni a Rózsikát. Na, nem volna egészséges sógor-húgi közösségében egy iskolánál fungá1ni, így jutott el H. Józsi Csörötnekre, és így üresedett meg, azaz így lehettem én az utód. Na, persze, az én sínem is le volt már fektetve, csak én mindig kisiklottam a csapdából, azaz nem az én asztalom volt Jenő s húga szerepköre. Nincs az a kár, amiből haszon ne származhatna. Bizony a faluban, akkoriban nagy nyereménynek számított, ha egy tanító elvesz valakit, főleg egy olyanföldi halandót, amiből olyan sok van a faluban is, se iskola, se szépség, se vagyon… Az első estém Most pedig a csapdát úgy állították be, hogy ismét fognak egy újabb vőlegényt, bizony ezt valamiképpen, "Jól megfogta az Isten lábát" közmondással fűszerezték. Az események nem is maradtak el ez irányú lasszókivetés nélkül, de erről még korai beszélni, majd visszatérek, hiszen még csak az első nap, első felvonásánál tartok, ne vágjak a dolgok elébe. Amint az ég kioltotta a maga lámpáját, meggyújtottam a magam, nyolcas, cilinderes, petrolos lámpáját. Sárgás-vöröses fénytől új szint kaptak az ódon, megkopott bútordarabok, de mintha így félhomályban szebbeknek tűntek volna fel, félhomályban még a csúnyák is lehetnek szépek. Beköszöntött a csend, habár mégsem volt egészen csend, mert akkor tudtam meg, nem is vagyok egyedül, hiszen valami pörcögést hallok az ágy felől, a szekrény felől. Amint nézegetem, bizony mintha apró kis, mákszemnyi lyukakat furdostak volna bele, szúette a szegény, és még van rajta mit enni, továbbra is. Vacsoráztak a szúk, mint rendesen, csak hogy én mit ettem, arra nem emlékszem. Leszállt az est is a falu határára, nincsen mozgás, különösen az én kis ablakomnál nincsen, mert hiszen, ismétlem nem utca volt, csak egy szer, ami elbámészkodott az egyházi birtokra, leste-leste napról napra, ki az ura, ki a gazdája ekkora birodalomnak. Nem mozogtam el sehová sem, de láttam, hogy a szomszédban lakó Góczánék nyújtott nyakkal nézegetnek át a palánkon, mikor láthatják meg az új mestert, a kistanítót? Később nagy barátság alakult ki köztünk, hiszen a Józsit, Lalit (később százados lett), tanítottam valahányat. Elmaradhatatlan éjjeli hangok keletkeztek, a szomszédházakból, ki-ki ugató kutyusok adták hírül a gazdának a járókelőket. Szép esti kép volt ez. A kanász üdv durrogtatása Akkoriban jól tudtam aludni, nem győztem gyönyörködni a szép ágyneműmben, minden ontotta a friss, kellemes illatát. Csalogatóan hívott magához, édes nyugalmat adott a mai könnyekre, álmodtam, hogy mit, azt már a rozsda megemésztette. Jött a hajnal, jött az első ébresztő, a kanászkürt, csaholó kutyahang, majd tíz jó nagy ostorcsattantás, akkoriban ez is rangot jelentett a kanásznak. Természetesen meg is duplázta az ablakom alatt a János bácsi, kürtjének üvöltését, hisz így akart kora reggel üdvözölni. Mint nagyúrnak kijár a kürtfújás, még tetézte három, négy ostordurrantás, miért ne, hiszen hallotta már hogy a királyok érkezésekor ágyukkal üdvözlik a nagyurat. Miért ne adná meg nekem is ezt, a kedves nagyúri szertartást, hiszen mibe kerül ez? Neki semmi, nekem egy kis ijedséget a kezdetben, később megszokást. Ijedten ugrottam az ablakhoz erre a nagy riadalomra, de nem kívántam megköszönni, hiszen ha ez így dukál, akkor minden oké, rendben van. Később tudtam meg, hogy az a minden tiszteletet megadó kanász bácsi, valamikor ötven hold föld tulajdonosa volt, csak valamiképpen felaprózta oly kicsinyre, hogy a kocsmaajtón befért az ára, a torka pedig bírta lenyelni e birtoknak az árát. Csodálatos pazarlásképpen könyveltem el akkoriban, ezt a könnyelműséget Itt jut eszembe a következő kis történet is. Minden reggel, ahogyan a nap már kitörölgette szeméből az álmosságnak nyomait, a kanász azonképpen cselekedve, szájába vizet vett és annak rendje módja szerint megmosakodott, pár köpésre valót volt a szájának a térfogata, már indult is a szolgálati útjára. Kutyájának hűséges kísérete mellett mindennap ugyanazon a helyről indulva el szolgálatára, a jelenben a paplaktól, ami mellettem, a többi házaktól eltérően, gőgösen, büszkén, nézte le a többieket, hiszen küllemében is nagyobb, emeletes. Na meg tán négy kis putri is, de tán még több is elférhetett volna köbmétereiben és négyzetmétereiben. Szóval itt kezdte reggel a János bácsi a tülkölést, ostorcsattogtatást, mire minden, kapu kitárult és röfögve indultak a szebbnél szebb malackák, süldők, anyadisznók. Itt-ott az asszonyok a kötényük alá rejtve siettek János bácsi felé, és valami kis papíroskába burkolt kis csomagot nyújtottak át neki, aki sietett a vállán lelógó bőrtarisznyába dugni, és ígérte, hogy azon lesz, mielőbb begörögjön az emse, vagy épségben kerüljenek vissza a kismalacok. Amikor az első kihajtás volt, azaz szoktatás, kész komédia, cirkuszi látványosságnak megfelelő események sorozata következett be. Bizony, ilyen kis oktalan állatkákkal egymaga a kanász sem bírt ekkor a tulaj egész családja közrejátszott, abban hogy segítsen, nehogy megszökjenek a kis állatok. Volt itt futkosás, kiabálás, „fuss utána”, „hozd vissza”, „ne engedd”, és ez bizony nem kis feladatot adott a családnak, a gazdának és főleg a pásztornak. Pár napig ez így ment, de így volt ez hazafelé is, amikor már a gazda finom szemeskukoricával leste a hazahajtást és leste a kis négylábúakat, hazáig legtöbbször az asszony csalogatta szemmel a kis síró-rívó cocát, nyomában a gyerekei, hátha megszöknek és futni kell utánuk. Legtöbbször nagy fekete folt a malackák hátán, valami festékkel bekent jel, hogy a sok közül messziről felismerjék a magukét. Volt itt fekete jel, kék, vörös, így mindenki tudta melyik az ő malacuk. Ötven-hatvan négylábút hajtogatott a legelőre naponta János bácsi. Nagy érték volt a kezében, sokszor mondtam hasonlatot. Ha kismalac nem jött megeste a csordáról, akkor az egész család indult felderítő útra, keresésre, de ha gyerekük nem ment haza, senki sem indult a keresésére, több érték volt egy disznó tán, mint egy gyerek. Hogy visszatérjek a mondanivalómra, az egyes falvak kanászai arról voltak híresek, hogy melyikük tudja legszebben hívogatni a nagy szilaj kürtön, vagy egy rossz rézkürtön a kocákat, és főleg kinek az ostora durrant nagyobbat. Ez magában, is verseny volt. A kanászok közt ismert is volt kinek volt a legszebb ostora, ami bizony nagy művészetet árult el, hiszen az ostornak a nyele, ami kb. ötven-hatvan centinél nem volt hosszabb, de nagyon díszesen faragott nyél volt, tele népi motívummal, ez magában nagy értékvolt. Legtöbbször maguk a kanászok faragták ki hosszú időn át. Maga az ostor kb. 3-4 m hosszú bőrostor volt, ami majd három részből állt. Az első negyede vastagabb fonás (nyolcas-fonás), majd egy hatos fonás és még vékonyabb, majd csak egy szállal végződve. Hogy most durranjon is, sudárból (tengeri sásból) kellett kb. 15-20 cm, ceruza vastagságú fonás, aminek a vége felbolyhozva, és tulajdonképpen ennek köszönhető a nagy durranás. A kanász a feje felett többször nagy kört ír le az ostorral, majd hirtelen irányt váltva ellenkező irányba csap vissza és ekkorra várható a sudártól kapott durranás. Nem is volt könnyű kezelni ezt az ostort, mert bizony az ügyetlenebb, saját magát találta el, a csípős ostorral. Tehát, János bácsi is igyekezett felzárkózni a jó kanászok közé, és bizony durrantott is reggelenként az ablakom alatt akkorát, hogy egy jókora vadászpuska durranásával is felért. Kezdetben ez még csak szórakoztató volt, de később már bosszantott, de nem illett volna ezt szóval kifejezni, hiszen hogyan lehetne egy művészt megsérteni, tűrtem egy darabig. Míg végre kitaláltam, hogy ezt a nagy teljesítményt, egy-egy kupica pálinkával kellene honorálni a János bácsinak... | |
