 |
    |
 |
Az eldugott gesztenye-püré - Gyermekkori visszaemlékezések Szhely, 1977. szept. 19. A 71-es őrházban éltem, mint ifi, fiatal gyerkőc, de már serdülőkorban is estem itt. A szomszédék kislányát keringettem, de hamarosan a nyakam közé csapott jó anyám, na meg a Mancika anyukája. Mit akarsz te Gyuszi, még nagyon gyerek vagy. De már akkor tudtam, hogy ő lány én meg fiú vagyok. Semmivel sem történt több, mint a fiúi vágy és a kíváncsiság. Később, persze amikor már képzős lettem, a barátságot nem bánták volna a Jakabék, ha folytattam volna, de már akkor más irányban voltam elfoglalva, így csak az egyik éven töltöttem ott pár hetet, Agárdon, és ezzel véget is ért az ismeretség. Ez év Nagyasszonyi búcsú alkalmával ismételten felkerestem a volt gyermekkori helyemet, az őrházat, kerestem a gyermekkori emlékeket, a kertet, a méhest, ahol megtaláltam az eldugott gesztenyepürét, a régi diófákat, na meg a szegények banánfáját, a szederfákat, amik oly sokszor adtak jóllakottságot. Nagyon megváltozott a régi táj, de még meg volt a kis házikó, az elsőszoba, ahová mindig oly nagy áhítattal léptem be, gyönyörű dívány, zöld plüss borította, az ágyakat pedig pünkösdirózsa színű ágytakarók tették ünnepélyessé a vendégszoba áhítatát. Sokszor csak bekandikáltam az ajtón és gyönyörködtem a szép pompázó színekben, anyámnak a gyönyörű kézimunkáiban, mert rendkívüli jó kézimunkás volt. Ebbe a szobába mint gyermek csak ünnep alkalmával léphettem be, vagy ha nagy vendég érkezett és kíváncsi volt termetemre. Egyébként sohasem lettem jelen a felnőttek beszélgetésén, gyereknek nincsen ott helye, tartotta az akkori családi regula, szokás. Más volt a felnőttek társalgása és más volt a gyermekek mondanivalója. Utólag azt kell mondanom, nem volt helyes ez a szokás, mert hiszen a gyermek is társas lény, és mennyire szükség lett volna, ha a felnőttek felvértezik az embert az élet csípős oldalaira. Akkoriban még egy gyermek nem olyan kiemelt érték és központ volt, mint ma. Mi szabadabban, azaz szüleinktől távolabb éltünk, nagyobb szigor és fegyelem mellett, a szülő nem tudott lenni lelki kapocs, nem tudott vele elbeszélgetni, mint ember az emberrel, a gyerek valami harmadrendű senki volt, aki nem tartozhat a felnőttek közé. Azt tudtam, ha valaki jött hozzánk, akkor mindig kimehettem játszani, amikor édesanyám kibeszélgette magát, a sok-sok kedves nénikkel akkor, pedig tudtam, hogy már bemehetek, sőt be is kellett menni, tanulni vagy valami parancsot végrehajtani. Négyen voltunk Testvérek, Jani a Bátyám, aki kereskedő munkakörben szolgált, inas, majd segéd lett, nővérem az Ilus, az polgári iskolába járt, sokat dolgozott a ház körül, magam pedig mint a legkisebb fiú, közszeretetnek örvendtem, de dolgozni kellett. A Gizus húgom, az már később érkezett, az még nem olvadt bele a családi körbe, hiszen kb. hét éves volt, amikor jó Édesanyám elköltözött a holtak múzeumába, elhalt. A favágástól, a tehenek etetésétől kezdve sokat dolgozgattam a háztájiban. Mindig volt valami munka, az évnek minden szakában. Apám borzalmas nagy erejű ember volt, aki fizikai munkás volt a születése pillanatától fogva, nem ismert határt és főleg nehézséget, egy alkalommal akkorát emelt, hogy a felsőkarjának tricepsz izmainak a zsinórjai elszakadtak. Szomszédolni szoktak nálunk, Vörösék, akik a közelben laktak. Kellemes, igaz magyar parasztok voltak, jó módban éltek. Sokszor és sokat tudtak csevegni anyámmal. Apám nem szokott tereferélni, őtet untatta a társalgás, nem emlékszem hogy ő is beolvadt volna a nyájas körbe. Igaz huszonnégy órai szolgálatot teljesített a vasúton, így nem is volt sokat otthon. Kedves öreg család volt a Baján család, akik a maguk szegénységükben is finomak tudtak lenni. A lányukat akkoriban egy rendőr vette el, az Annust, ez nagy rang és társadalmi kiemelkedés volt a paraszti sorsból. Nem tudom, mi lehet velük. Újlak felé volt kb. öt ház, ezek közül, akikkel barátkoztunk többet Morosicsék voltak. Sokoldalú és tudású család volt, főleg a gyerekek, a Károly, Ernő volt ezermester, amit sokszor meg is csodáltunk. Családi élet – Nővérem szerepe a családban Ez a család még létezik, minthogy a gyerekek. A nőtestvérük Morosics Ilus itt lakik Szhelyen, a hunyadi úton, többször látom nézegetni az ablakon. A Pista, aki kereskedő, rőfös lett, ezzel az internáló táborban találkoztam, egy jóakarónak a besúgása, azaz rosszakarata miatt. Fia a jelenben szobrászművész, a szhelyi termál parkjában van egy csigát tekerő meztelen gyermek, amit ő alkotott. Nekem kedves látvány a gyerek, mert a mi csigázó gyermekéveinkre visznek vissza. Nővérem, amikor már nagylányszámba ment, nagyon megtisztelt lány volt, tanult is, nagyon szép hangja volt, na meg remek színdarabozó is volt. Így bizony nem múlott el farsang, hogy egy-két színdarabnak a főszerepét ne játszotta volna el. Édesanyámnak nagyon tetszett a lánya játéka, soha nem múlott volna el, hogy ne kísérje el a legényegyletbe, ahol anyám is nagyon jól elszórakozott a jelenlevőkkel. Az akkori legények, akik számottevők voltak Vasvárott, Tóth Gyuszi, Simon Gyula, Véber Lala és egy egész sereg, mert akkor külön volt a parasztok köre és külön volt az iparosok köre. Ez az utóbbi rangosabb volt a paraszti léttől és ezek után jött a kereskedői kör, de ez már nagyon leszűkült, mert főleg ebben az időben csak zsidók voltak a kereskedők, a pénzesek, ezek, pedig csak üzletileg voltak barátok, tisztelők. Minden zsidó igyekezett megtartani a maga kuncsaftját, ha kellett még köszöntött is előre. Üzlet, az üzlet. Ezt csak azért mondom el, mert ha volt egy mulatság, főleg iparos bál, ahová a legény, fiatal zsidó kereskedők is elmentek, bizony nagyon gavallér módjára viselkedtek, mert amikor hajnaltájt megérkezett anyám és a lánya a bálból, bizony egy kosárra való édességet kaptak a táncoltató gavalléroktól. Emlékszem, amikor anyám mondotta, ezt a Pártos zsidótól kapta az Ilus, ezt meg a másiktól és volt boldogság, mert ehettem ekkor sok-sok csokoládét, narancsot. Bár minden héten lett volna egy-egy bál. Kedves napok voltak ezek, de érdekes sohasem fájt nekem, hogy a másik miért gazdag?...Még talán nem tudtam felfogni ezt a társadalmi egyenetlenséget. Nagyon szép lány volt a nővérem. Egy ruhájában végtelenül tetszett, amire még most is emlékszem. Kettős anyagból volt varrva, valami kis fényes selyem blúzocska, de elől más anyag a szoknya, pedig mogyorószínű valami anyag. Nagyon szép hajjal, hosszúra fonva, vagy eresztve, sokan megfordultak utána. Tudom, polgári elvégzése után varrni tanult Cserinkóéknál. Nagyon szépen tudott később varrni, amivel pótolta a család fenntartásához szükséges javakat. Az elkészült ruhákat legtöbbször magam szoktam hazavinni, úgy szombat estében, amikor bizony nagy boldogság volt pár krajcárt kapni, borravalóként, de én nem bort, hanem cukrot vettem rajta. Nagyon felkapott varrónő lette az Ilus, sokan keresték fel, hiszen a nők akkor is éltek a divattal, a széppel. A tanulásban sokszor segített a nővérem, ő jobb tanuló volt, mint én. Sokszor a tanulás kitolódott az iccakába, de ez is baj volt, különösen a háború idejében, a tizenkilences időszakban, amikor petrol sem volt. Egy kis nyolcas petrol lámpa fényénél szívtuk magunkba a tudomány abc-jét. Néha megrezzentünk, mert jó apám látta a világos ablakot az állomásról és képes volt hazafutni, azonnal az ágyba parancsolt bennünket. Bizony még tanulni sem lehetett a nagy petrol hiányában. (1920-1921) A megmaradt vasúti lámpásokból kiöntögette jó apám a megmaradt petrolt, és ez volt a készlet. Ahogy bejött a sötétség, már aludt is a jó nép, mert nem volt mivel világítani, tán egy kis zsíros kanóc, de ez meg büdös volt. De azért tanultunk, törtük a fejünket. Bizony, amikor Vasvárott polgári iskola lett, magam is az ötödik elemi után beiratkoztam a polgári iskolába. Na itt volt egy bukásom, ugyanis aki elvégezte az elemi ötödik és hatodik osztályát, az mehetett felvételi vizsgával mindjárt a második polgáriba. Magam is reménykedtem ebben, de mivel a korábban megnevezett Morosics Pistának súgtam, a tanár észrevette, és azonnal kijelentette, nem mehetek a második polgáriba. Így kezdtem rendesen a z elsővel, ez volt 1921-22-ben. Még ma is megvan az új polgári iskola, amibe ugyan én nem jártam, mert csak szükség tantermek voltak, hol itt, hol ott. Polgári iskolás lettem Nagy szó volt akkor a polgári iskola, de nagyon jól felépített tanterve volt, mert teljesen az életre készített elő, főleg a gyakorlati életre. Az akkori tanáraimra nagy szeretettel gondolok: Nyilasi Károly, aki elevette a Mariska nénit (Takács Mária), remek tanárnéni volt, Kolbai Ödön, aki véglegesen Vasváron telepedett le, tán még most is él. Az igazgató: Prohászka, nagy tekintélyű ember volt, akit nagyon tiszteltek, nagy tudással rendelkezett. Majd jött Scholtz igazgató, akinek a sírját meglátogattam Vasvárott. A mai általános iskola, sok tekintetben lemarad az akkori polgári iskola szintjétől. Tán más is volt a tanulóhad, más volt a szülői környezet, habár akkor ért véget az első világégés, jött Trianon, a maga hóhér kezével, mégis nagy elméleti szintet és főleg nagy gyakorlati érzéket kifejlesztő iskola volt az akkori polgári iskola. Ismétlem csak nagyon szegényes iskola volt anyagiakban, szemléltető tárgyakban, hiszen maguk a tantermek is szegényesek voltak A volt tűzoltó laktanya udvarán volt kettő tanterem, a jelenben valami körház épült ezen a helyen Vasvárott. De a tanárok lelkesedése, a nagy tanulni vágyás mindent pótolt. Ma pedig egy ált. iskola többel bír, mint valaha egy egyetem, felszerelésében és mégis nehéz eredményt elérni az iskolában. Sok barátom közül legjobban emlékszem Sallér Gézára, aki Rábahíd mellett lakott, apja valami vízmester volt. Remek tanuló volt, és ügyes faragó, még most is látom a sakk készletét, amit nagyon szépre kifaragott. Gézával szűrtük össze jobban a barátságot, osztottuk meg mondanivalónkat, sok mindenre kerestük a választ, de titok volt és bűn, ma pedig tanulni kell azt, amihez mi nekünk még csak sejtelmünk sem volt, pl. fogalmazás, hogyan születik a gyerek, nő és férfi kapcsolata, teljesen ismeretlen volt számunkra. A közelünkben lévő apácazárda, ahol a lányok tanultak, remek körülmények közt, csak apácák kíséretében sétálhattak, lehajtott fővel, mi pedig mint az éhes oroszlán, csak nagy távolból vehettük őket szemre, mert jaj volt nekünk, de főleg annak a lánynak, aki még csak a szempilláját is egy fiú felé mozdította. Utólag, ez sem volt helyes, túlzás volt az apácák szigora, habár munkájuk örökre pótolhatatlan más irányban. Remek tanerők voltak, nagy tudással bírtak, teljes szívvel és lélekkel csak az iskolának éltek. Nem voltak világi és anyagi gondjaik, igaz nem is értették meg a bimbózásnak indult hajadont, vagy a bajuszserkentő ifit. A havi gyónás, gyóntatószék volna a tanú arra nézve, hány elferdült nemű lányt és fiút neveltek fel, éppen azért, mivel bűn volt a biológiai ismeretek megismerése. Volt a zárdának egy kápolnája, ahová nagyon boldogan mentem karácsony tájában, mert a női és apácai énekkar csodálatos harmóniában gyönyörködtette a buzgó lelket. Ilus is tagja volt a női énekkarnak. Karácsony napján, azaz estéjén örök emlékezetemben marad, az a kedves muzsika, amit az apácák valahol beszereztek, valami hangjáték doboz, ami a teljes kápolnai, félhomályos csendben többször eljátszotta a Stille Nacht karácsonyi dalt. De szép volt, és mekkora örömöt tudott ez a kis muzsikáló doboz szerezni. Csupa misztikum, csend, és áhítat, elmélyülés. Saller Géza barátom később úgy tudom piarista paptanár lett, aki legutóbbi értesülésem szerint Tapolcán tanított. Egyszer meglátogatom, ha még él. Ugyanis félek már a látogatástól, mert most történt meg velem 1977. szept. 16-án, na meglátogatom a volt hadifogolytársamat Sári Jenő gyógyszerészt Balatonszentgyörgyön. Nagy szeretettel hívott ezelőtt kb. 15 évvel, amikor a faluba egy nénitől kérdem, tudja-e hol lakik az én barátom? Feleli, tudja, de már nem él, kettő éve meghalt. Bum!!! Nagyon lesújtott a hír, kedves jó barátom volt. Ővele akartunk enni Bpesten diós és mákos bejglit, a kölcsönkért pénzből. Meghalt Dr Szollár Laci keszthelyi ügyvéd is, aki szintén volt hadifogságban. Volt egy paptársam, akivel még együtt jártunk polgáriba Vasvárott, pap lett Búcsúszentlászlón. Na oda is elmegyek. Csehimindszenten betértem Takács Antal plébánoshoz a napokban, amikor jöttünk haza a Balatonról, kérdem tőle, ismered-e a Pesti Sándort, apátplébánost. Hogy ismertem volna, de meghalt egy-két éve. Mindjárt veszi elő a papi halottak könyvét, olvasom Pesti Sándor, született Vasváron, meghalt… Na kell ez nekem… Nem szabad nekem senkit sem betervezni a látogatásra, mert mire odaérek, már csak a fejfájával tudom a kapcsolatot megtartani. Amikor hazaértünk itt is volt egy meglepetés, Rábakovácsiban meghalt az Antal, akiknél, mint legényember vagy tíz éven át kosztoltam. Csak már halottak vesznek körül? Visszatérve a vasvári polgáriba, ismétlem nagy volt a tanulás iránti vágy. Erős volt az egyház befolyása itt is, kellett gyónni, gyóntuk a serdülő bűneinket, de csak azt tudtuk meggyónni, amit gondolatban követtünk el, mert soha nem éltük át a valóságban. Nagy volt a férfiúi szüzes tisztaság, Szent Imre példaképe, ott lebegett minden ifi előtt. Képét sokáig őrizgettem, mint legényember is. Buzgó lelkigyakorlatok húsvét táján teljesen tisztára mosták a lelki szennytől a teste, ami úgy magában akkoriban nem is volt megvetendő, felért egy szabadegyetemmel. Akkoriban egy utcán való csókolódzás iskolából való kitiltással járt volna, na meg a nagy megvetés, amit a társadalomtól kapott volna az ember, és a velejáró halálos bűn. Ma sokszor látni az utcán vonagló ifjú párt, akik az izgalmak birtokában, senkivel nem törődve, nyílt utcán úton, mindenki szeme láttára, egymásba borulva, cuppognak a csókolódzástól, fenekük a tekeredő mozgástól, talán éppen ez a pillanat, amikor a férfi végső megmerevedés utolsó gyönyöreit élvezi. De ahogyan jön a szerelem, úgy el is megy, hiszen Magyarország a válásban élen jár a világon %-ban. Az sem volt teljesen jó, ez a mai pedig tán szintén rossz vágányra terelődve kisiklott a jó érzés pályájáról. A kettő közt kellene keresni a valót. Ma már nem titok, hogy cipőt sem vesznek előzetes felpróbálás nélkül, nőt sem vesznek el feleségül előzetes kipróbálás nélkül. Mert azt nem értem, hogy a korábbi szigorú szex tiltás mellett jöhetett meglepetés az összekerült párok közt, ami kellemetlenné tett az együtt | |
