 |
    |
 |
Vasvári életből A leckék tanulását, mire jött a szilencium, a csendes foglalkozás, arra teljes egészében legtöbbször befejeztem és most jött az írásbeliknek a kidolgozása. Csend volt a dolgozószobákban, felsős volt a felügyelő, aki be is segített egyes tételek kidolgozásában. Tanulóévekből talán a legszebb időszak az volt, amikor mi is ötödévesek lettünk, akkoriban ez nagyurat jelentett az alsósok szemében, volt is valami szolgálatra kötelezés, pl. elküldhettük őket a boltba, vagy egyéb munkálatokra is felkérhettük őket, akik a legnagyobb készséggel teljesítették a kérésünket. Ez olyasvalami volt, mint a laktanyában az öreg katona sors az újoncokkal szemben. Ismétlem, amikor már ötödévesek lettünk, a téli estéken előbb megtanultuk a napi anyagot, ismétlem ekkorra már nagyon könnyen tanultam, az elsős évekhez viszonyítva negyed annyi időre volt csak szükségem a tanulásra, így a takarodó előtt, ami huszonegy órakor volt kötelező, felmentünk a hálóba, ott duruzsolt nagy szén kalór kályha és ki -ki mesélt, tervezett a jövőt illetőleg. Szerető barátság alakult ki köztünk, hiszen öt év volt már a hátunk mögött. Mindenkit szerettem, de mégis nagy szeretettel emlékszem vissza Meleg Jóskára, aki Baján a tanítóképzőnek lett később az igazgatója, már nem él. Szabó Nándorra, melegszívű, segítőkész mosolygós pajtás volt, Kadlecsikra, aki a matek királya volt, Weiland testvérekre, akik most Verő névre hallgatnak, és sok-sok másra. Igazi barátság aztán lassan-lassan de mélyreható barátság alakult ki Mester Imrével, akivel nagyon sokat legénykedtünk, de mindenben nagyon szolidan és finoman. Mi voltunk ketten Vasvárott a csinos, jóképű fiúk. Mivel mindenkit szerettünk és megbecsültünk, nagyon felkarolt az akkori vasvári intelligenciát képező vasvári elit, kollégák, ügyvédek, orvosok, mint fiatalokat nagy szeretettel vettek magukhoz és vontak be szórakozásaikba. A padláson készülhettem a képesítőre A hálóban eltöltött téli esték szépsége, a maga húsz évével mélyre ható terveket forgatott. Csodálatos, nem mindig a nők voltak a középpontba, sőt talán ez volt a legkevesebb, az akkori nevelési morál mást diktált, a napi munka, a jelenből hogyan lesz a jövőnk. Persze, alsóbb éves nem lehetett köztünk, igaz a hálóban csak ötöd évesek voltak elszállásolva is. De nagy tiszteletlenség lett volna, ha egy alsóbb éves kopogtatás nélkül főleg közénk jött volna. A tisztelet, a tekintély ezt meg sem engedte. Volt tekintélye az ötöd év viselésének, nagy munka volt a háta mögött, eljutni erre a lépcsőfokra az csak nagy harc után volt lehetséges, sokan közben ki-kibuktak, lemaradtak, vagy elkérték magukat más iskolába. Ezt tudva így bizony az alsósok felnéztek a felsősökre. Mint mindenkor, a képesítővizsga nagyon nehéz próbára tette ki a tanítójelöltet. Sokat beszélgettünk a tételekről, amit már karácsonykor kézhez kaptunk. Bizony egy-egy tantárgy keretében nyolcvan-száz tétel is szerepelt a címszótárban, volt mit emészeteni. Emlékszem az utolsó év karácsonyi szünetében, akkor már apáék eladták a volt édesanyai házat /jelenben Iván lakatos bírja/ és a temető utcában vettek egy kicsi kis házat. Egy szoba volt benne, na meg a konyha. Mivel a szobában nem fűtöttek, na meg nekem oda belépni tilos volt, mondván beviszem a piszkot, így nagykabátba burkolva felmentem a ház padlására és szívtam a tudomány emlőit. Mindennapra kiszabtam magamnak a mennyiséget, amit tűzön-vízen át meg is tanultam. Komoly munkát kellett végezni, hogy minden tantárgyból fel tudjak készülni. Bizony ilyen volt az én otthonom, nem dédelgetett a mostohám sem apám vasutas lévén, pedig kapta az olcsó szenet, a mostohának volt férfiszabó üzlete, de én csak a padláson kaphattam tanulásra való helyet, nem értették meg, hogy ez milyen megalázó rám nézve, de én nem törődve a mostoha viszonyokkal, törtem az ugart. Keményre izmosított az élet, nem adta készre a javakat, de még csak egy meleg szobát sem a tanulásra Nem zúgtam, valahogyan tudomásul vettem, hogy édesanyám nincsen, az árváknak nem lehet jobb sorsa. Emlékszem, amikor szeptember előtt elmentem az Imréhez, az édesanyja már vasalgatta az útravaló fehérneműket, ott majd elsírtam magam, ennek láttán, bezzeg nekem nem vasalt senki, nem készítettek fel az útra, nem sütötték a finom diós kalácsot, vagy a pogácsát. Amikor így érkeztem vissza év elején Pápára, az emeleten voltak a szekrények, és mindenki ette a legfinomabb hazait, én akkor elbújtam, s ettem a csupasz száraz kenyeret, vagy ha esetleg a nővérem vagy az Etel néni nem csomagolt be valamit, mert ők bizony ekkor többször gondoskodtak rólam. A tételeket nagyon be kellett osztani, hogy az idővel képesítésig jól gazdálkodjam, legyen idő még átismétlésre is. Nem is lett semmi kiesésem, mert amikor vége lett az osztály évnek, jöttek az írásbelik, matek, irodalom, utána akinek sikerült, az mehetett szóbelire, ami az írásbelitől pár hétre kezdődött. Az írásbelin, mint minden vizsgán az ember addig nagyon izgul, amíg a tételt nem látja maga előtt. Számtanból öt példa volt felírva a táblára. Persze írásbeli előtt nagy ünnepélyesen bevonult a tanári kar, az igazgatóúrral, Szarka Lajossal az élen. Pár szó és figyelmeztető után, akinél van puska, már nem fegyver, ami durran, hanem titkos, rejtett írás, adja le, súgni, vagy menet közben puskázni felfüggesztéssel jár, ami egy év kiesést jelent. Mindennek a szigornak dacára magam is készítettem mikroszkopikus kicsi betűkkel írt számtani puskát, képletek, stb., ami pontosan elfért a tenyeremben és azt menetközben, ha kellett még forgatni is tudtam. Ekkor elővették a zárt borítékot, amiben a tételek voltak a minisztérium által jóváhagyva, érintetlen, pecséttel ellátva,- | |
