 |
    |
 |
Az első percek – órák a kistanítói szobámban Hogy mikorra tértem magamhoz, mennyi idő telt el azóta, nem mértem az idő rohanását, tovafolyását, de emlékszem arra, hogy csak magamhoz tértem és körül néztem a kistanítói szobámban. A szoba nem volt nagy, tán 4X3 m, déli ablakkal, és egy kis előszoba, ahonnan a padlásra is fel lehetett jutni, hiszen egy létra volt beépítve a tovaközlekedésre. Valóságos kis múzeumban éreztem magamat, hiszen amint az ágyra pislogtam, legalább volt százéves, közönséges fenyőfából készült, és a lehetett rajta látni, hogy valaha sárgásbarnára festették a gondos kezek, az ágyban közönséges szalmazsák adott csendes pihenőt az elfáradt testnek. Hogy kinek készült valaha ez a noszolya, ki feküdt benne elsőnek? Sohasem tudtam kideríteni, de tán akkor nem is volt érdekes feszegetni a származását, hiszen nem ez a legfontosabb kinek és mikor készült, kik enyelegtek benne, fő az, hogy most engem akar szolgálni, nekem igyekszik csendes iccakát biztosítani. A vasvári Lőwinger zsidótól hitelben vásárolt lepedőt előkészítettem, amint terigettem a jól kitömött szalmazsákon, bizony egyszerre rangosabb lett ez a barokkstílusú fekhely. Na ez már készen volna. Jöttek sorjában a tartozékok, dunyha, bizony abba az időben nem paplan volt a szokás, egészen ismeretlen is volt proli körökben, a jól kitömött dunyha szolgált takaróul. Na ezt a dunyhát jó édesanyám hagyatékából kaptam a mostohaanyámtól, de csak cihájában, nem huzattal. Ez is több a semminél, vettem én nagyon szép damasztnak való huzatot, szintén hitelbe, gyönyörű volt, saját mintájában, fehér damaszt, ez már csak úri köröknek volt ínyére, mert a munkásnak nem járt fehér, csak tarka huzat. Felcibáltam valahogyan a dunyhára, szépen ragyogott a damaszthuzat, valami melegséget adott a szívem tájára, hiszen ez mind az enyém, az én otthonom, hamarosan felcibáltam a vánkosra való huzatot is, úgy emlékszem kis vánkosom is volt. | |
