 |
    |
 |
Diákévek Pápán Pápán sok iskola volt, és van. Többek közt volt a híres gimnázium is, ahová Petőfi és Jókai is járt, leány-tanítóképző, polgári iskolák, gazdasági iskola. Nagy diák város volt akkoriban is Pápa. Így bizony nagyon sok diák érkezett már velünk is. Tényleg a csomagokkal kísérve indultunk be a városba. Útközben találkoztunk az Eszterházi kastéllyal, a belvárossal, a nagy templomával, ahová én is öt évig jártam nagy buzgalommal és hittel, majd jött a Jókai utca, bizony már többet jöttünk két kilométernél. Egyszer csak feltűnik egy remek park, és a park közepén sárga ruhába öltözött, kettő emeletes tanítóképző. De bevehetetlen várnak tűnt fel, öt évig fogom ostromolni, öt évig szívom ennek az emlőit, öt évig örömben és bánatban fogom tölteni el ifjú éveimet? Ó mennyi kérdés, mennyi találgatás? Nagyon szépen festett kívülről ez a pompás épület, iskola nagy betűkkel felírva, Református Áll. Tanítóképző, messziről olvasható volt a homlokzaton. Gyönyörű vasrácsos kerítés ölelte körbe a parkot, mint valami díszes nadrágszíj, úgy ölelte magához a parkot is meg az impozáns épületet is. Sokan szállingóztak a képző felé, olyanok mint mi, de voltak már idősebbek is. Biztos ezek már másodévesek, vagy több. Amint beléptem az utcáról egy kis vaskapun, az intézet parkjába találtam magam. Szép fenyők legyezgettek felém, a hírtelen kapott forróságomat igyekezték legyezgetni, hiszen új élet, új tanya, őt év. Mély lélegzetet vettem, sóhajtottam, fel a magasba néztem, talán azt figyeltem, hogy kapok-e segítséget onnan fentről, akihez annyit imádkoztam már. Kapaszkodtam a hitnek a pókszálába, ami a magasba emelt és már az Alma-Máter lépcsőin kopogott a kis cipőm, ami tényleg felfele vitt engem. Nagy üveges ajtón át értem egy kis előcsarnokba, ahol az első világháború volt tanítványainak nevei voltak aranybetűkkel bevésve márványba, már akik hősi halottak lettek. Ismét egy csapóajtó és már hosszú folyosón találtam magam, jobb felől kiírva tanári, igazgatói iroda. Istenem milyen titokzatos minden, mennyi megcsodálni való akad itt. Itt már nagy volt a forgalom, sok-sok diák, otthonosan járkált, kelt fel és alá, sőt hangzott el parancsszó is, harmadikasok ide… stb… és akkor mutatják ám, hogy aki itt dirigál. Az most lesz már ötödéves. Majd sírva fakadtam, lesz belőlem is valaha ötödéves?... Majd kezet csókoltam neki, hiszen ez már majdnem tanár… még bajsza is van neki. Ez volt a Békefi Aladár tanító dinasztia. A szülőkkel együtt bementünk a tanári szobába, ahol kedvesen fogadott egy tanár /Pufi nevelőtanár volt/. Ekkor hamarosan átestünk a formalitásokon, és közölték velem is, hogy internátust nem kaphatok az első évben, de nem messze van egy maszek, privát, ott vehetek ki szobát. Tény így is lett. A tanítóképzőtől nem messze volt a zsidótemető. A temető gondnokának volt egy hátsó kiadó diák szobája, amit minden évben kiadott. Négyen foglaltuk el a szobát. Forszhoffer Román /már elhalt/, Bagics Lajos /már elhalt/, a vasvári Horváth Károly és én. Bizony a négy ágyon kívül még egy asztal talál helyet a szobában, szekrénnyel, na meg az én nagy kufferom. Telt ház is lett ekkor. Szakácséknak hívták a házigazdát. Kedves család élt ott nagy fiaikkal, Ernő és Laci. Laci az kipallérozott pesti srác volt, nagyon sok huncutság volt benne. Na már együtt vagyunk és a jó emberek kis helyen is elférnek. Búcsút vettek a jó szülők, és már sokszor elhangzott és ismételten ismétlődött a szülői intelem, „Fiam, aztán tanulj!!!!” Na végre magunkra maradtunk. Egymás közt megbarátkoztunk. Román volt a legtapasztaltabb, hiszen ő már másodszor kezdi az első évet, tehát ő már mindent tudott. Hát szóval itt bukni is lehet, de osztályt is lehet ismételni, jaj csak ettől mentsen meg az a nagy Úristen!!!! A föld alá bújok, vagy világgá bújdosom. Az első nap nagyon keservesen telt el, hiszen minden szokatlan, de egyben ismeretlen is, na meg hiányzik az otthon. Kosztot az internátusban ettük meg. Tankönyveket az iskolában kaptuk meg a városban. Az ünnepélyes tanévnyitás nagyon szép volt. Itt láttam meg az összes tanárt, bizony akkor már mind az ötvenfelé siettek, ne igen volt kezdő köztük. Megszöktem Pápáról Talán éppen ez az összeszokott tanári kar tudta kiverekedni azt a nívót, hogy aki itt Pápán nem tudott boldogulni, azt eltanácsolták más képzőbe, és ott megállta a helyét. Ezt ők maguk is nyíltan hirdették, és eszerint szabták is ki a tanulási szintet. Fiam, ha nem boldogulsz, menj Csurgóra, talán majd ott el tudod végezni a képzőt, de itt nem. Ezt mindjárt tapasztaltuk is az első évben, mert a 45 elsősből végleg lemaradt, kimaradt, elment kb. 10 fő. Ahogyan a tanítás kezdődött, bizony voltak nekem nehézségeim. Ugye hazulról semmit sem vittem, legnagyobb nehézséget a németnyelv adott. Bizony mindjárt intőt is kaptam az első negyedben. A másik kettő vasvári nem. Ez borzasztó szégyen volt rám nézve, ezt az intőt nem kaphatják meg otthon. Fiatal legényke volt a postás Vasvárott, azzal megbeszéltem már korábban a dolgot, ha ez időtájban hivatalos koperta megy a szüleimnek, akkor azt a levelet nem lehet továbbítani, mert abban intő van. Ezt pedig nem szabad a szülőknek megtudni, anyám szívbajt kaphat, apám meg beáztatná a kötelet és vizesen hozná ide Pápára. Így is lett, a borítékot a Péter postás titokban őrizte karácsony szünetéig és nekem adta át és lettem a címzett. Engem is nagyon bántott ez a német nehézség, de ha nem ment, akkor hát nem ment. Bizony erre a szülők nem gondoltak, hogy valahová elküldtek volna német szóra Burgerlandba, vagy csereként, vagy másképpen. Az első nehézségek láttán, az otthont nehezen feledve, bizony a Gyuszika egy szép napon, mindjárt az elején, tán az első hónapban felült ismételte a vonatra, pát intett Pápának, úgysem jövök én ide vissza, indultam haza. A vonatom este 10 óra tájban érkezett meg Vasvárra. Látván, hogy apám van szolgálatban, messze kikerültem, hogy még csak a szagról sem ismerjen meg, futottam az őrházig, hogy mielőbb anyám karjaiban sírhassam ki magamat. Zörgetek. Ki az? – kérdik. Titokzatosan mondom, én vagyok a Gyuszi… Te szent Isten, mint a villám, akik otthon voltak, ugrálnak ki az ágyból, mi van velem? Mi baj van?... Jönnek a kérdések, minden van csak öröm nincs, főleg ölelgetés anyám részéről, amire már úgy vártam. Amikor már tisztában volt anyám a hazajövetelemmel, hogy inkább leszek rőfös, na megcirógatott engem akkora pofonokkal, hogy bizony lett sírás, de nem az örömtől… na még csak ez hiányzott. Reggel hazajön apám, ahogyan ismerem, őtet is elfogja a Szt. Antal tüze, nem fogja sajnálni sem az öklét, sem a cséphadarót, ami a kezébe kerül hirtelen. Nem is vártam én meg a kivirradtat, hajnalban ismételten ment egy vonat Pápa felé, anyám még egyszer akart adni egy útravalót, azt már kivédtem, és nagyon sietem az állomás felé, de szintén úgy helyezkedtem el, hogy jó apám szemhatárából kiessek. Ahogy jött a vonat, uzsgyi, be a kocsiba, bíz én nem integettem senkinek. Elbújtam, úgy hogy még ismerősöket is kerültem. Így lettem én is másodszor pápai diák. Ha nem ilyen fájdalmas a viszontlátás, akkor sohasem mentem volna vissza Pápára. Talán ez volt a helyes, megint csak idejében jól alkalmazott pofon, jó pedagógiai fogásnak bizonyult, mert bizony öt évet csak lehúztam egyfolytában ezek után. Apám már csak anyámtól értesült a váratlan látogatásról. Nem jött el utánam sem, hogy esetleg ott lerója apai szigorát. Nem is kellett többet ilyen módszerhez folyamodni. Nagyon igyekeztem tanulni Nem mondtam el határozásomat a szobatársaimnak sem, legalább is nem igen hangoztattam hazamenetelem célját, így csalódottan látták, se kaja, se süti, fülem, farkam lóg, itt valami nincsen rendben. Reggel, mint máskor, rendesen mentem az iskolába, de nekem csak a gondolatom az iskolán kívül repdesett, de mivel már a képző kalitkájába jutottam, így nem volt mit tennem, beállni a rúd mellé és jöjjön, aminek jönni kell. Így is lett. Mindjobban belejöttem a napi munkába, előkészületekbe, úgy hogy pár hét után már csak mosolyogva gondoltam vissza az elcsattant meleg pofonokra. Tanulásban nem jártam az élen. Legnehezebben a német kínzott legjobban, na a matek sem volt igen nagy barátságban velem, a többit amit tanulni kellett, azt vasszorgalommal és akarattal megtanultam. Mindig elmondtam a leckét hangosan magamnak. Szakaszos tanulási módszerem volt, egy összefüggő szakaszt megtanultam, azt elmondtam, majd jött a másik egység, azt is felmondtam, majd összefogtam az első egységgel és így mondtam el hangosan. Ez a leglassúbb tanulás, de eredményes. Legjobb az a tanulási módszer, főleg prózai tantárgyaknál, amikor elejétől végig elolvassa figyelmesen kétszer-háromszor, és most igyekszik visszaadni. Magamnak készítek vázlatot a feladott anyagból, jó ha le is írom, és annak alapján mondom el összefüggően. Azt tudom és emlékszem a felsőbb években már igyekeztem előadni, nem leckét felmondani, olyan kis előadásként feltálalni a felelni valót. Talán hogy később sikeres szónoklataim voltak nagyobb ünnepélyek alkalmával, talán ekkor alapoztam meg magamban a szónoki akcentust, amivel nagyon sokan nem rendelkeztek. Engem hallgatni szórakoztató és tanulságos volt, ahogyan mások elmondták. Igaz eleinte minden szónoklati ünnepi beszédemet szószerint megtanultam. Emlékszem Rábakovácsi nagy sikeremre, amit a hősök emlékműve előtt éreztem, hogy az ünneplő közönség, szív, érzelem, értelem és akarat, színpad és színész együtt lélegzik. No, majd még erről később úgyis írok. Tehát a képzőbeni életem napjainak malma, napról-napra darálta a perceket, és csak eltelt az első nagy szünetig az idő, jött a karácsony. Ekkor már az intézeti diáksapka fedte a prepa /diák/ fejét, színekben gazdag volt, így nagyon előnyös külsőt adott a nagy diáknak. Bizony volt is megtisztelőm Vasvárott, de szerénységem mellett nem tudtam én, hogy milyen ínyenc falat vagyok én a lányok részére. Anyámék már ekkor a Béla-tér területén épített házban laktak. Örömkönnyeivel csókolgatott, intőről nem tudtak, volt mi kérdezni való bőven. Tél volt, mert ekkor karácsonykor, hó és jég volt mindenütt. Apám is örült, neki is volt pár kérdezni való, de főleg jó anyámnak voltak holmi kihalászni valója belőlem. De ekkor már még jobban betegebb lett. Boldogan töltöttem el a szent karácsonyi ünnepkört. Mivel hegedűt tanultam zenetanulásra, így a hegedűn játszogattam a karácsonyi dalt. Rövid volt a szünet. Hármunk közül nekem volt kisebb átlagom, de a jó közepesek közt futkároztam, kivéve a németet. Ha jól emlékszem félévkor meg is buktatott a Nyustyu /Kovács tanár/ németből, ami bizony nagy szégyen volt rám nézve. De hiába, ősi bükkfa magyar nyelven nem akarta befogadni ezt a történeti átkos német szót. Karácsonyi szünetben ismételten megrakott jó tanácsokkal megrakottan püfögött a gőzös vissza Pápára. Becsülettel álltam neki a tanulásnak. Nem jártam csavarogni, nem nőztem, hiszen pénzem sem volt fölösleges, ami gondot okozott volna annak elköltésére. Úgy éreztem, tanáraim felismerték bennem a nagy akarást, mert a jobb jegy megadására ez inspirálta őket. Tanáraimat szerettem, hiszen nagyon kiforrott, tapasztalt, nagy gyakorlatiassággal telített tanárok voltak, akiknek a hátuk mögött legtöbbnek ott volt az első nagy világháború, sőt a 133 napnak is a sok csalódása. Tanáraim a képzőben Minden tanárunkat nagy tekintélytől övezett babérkoszorú ruházat fel, mégis talán kettő az, aki magasan kiemelkedett a többi közül. Kraft József tanár, aki cm-re legkisebb volt, hozzá még púp is csökkentette férfias nimbuszát, de annak dacára, még a púpjában is ész volt. Irodalmat, módszertant, didaktikát tanított, bámulatos nagy szívvel és lélekkel. Erről mesélik, hogy a szigora miatt ’19-ben gallérjánál fogva lógatták ki az emeleti ablakból, hogy némileg a diákok is bosszút álljanak túlszigorúsága miatt. Ez megtörtént, amit most elmesélek. Kb. 1975-76. évben a Derkovics iskolában helyettesítettem, azaz napközit vezettem, délutánonként mindig láttam egy paraszt bácsi tekintetű embert, aki kullokra felszerelt edényekkel felszerelve elvitte az ételmaradékot. Én nagyra becsültem benne ezt a nagy szorgalmat, és amikor vittem a srácokat sétálni, mindig egy adjon Istennel honoráltam ezt a fáradozását. Jó pár hét után, amikor többször megismétlődött ez a szívélyes köszöngetés, érdeklődve a disznók hogyléte iránt, egyszer csak nagy bátortalansággal kérdi: „Tanárúr hol végzett?” Pápán, volt a felelet. Ekkor sorban sorolja fel a tanárok neveit, Sághi, Juhász, Kovács és főleg kihangsúlyozva Kraft tanár személyét, de egyben szórja is az átkot. Meghökkenve hallgatom ezeket a neveket és kérdem, hogy-hogy ismeri ezt a tanári kart? Akkor meséli el szomorúan, hogy Kraft az utolsó évben, akkor még úgy tudom négy éves volt a képző, tehát 1923-24-ben, és írásbelin nem engedte át, sem pótírásbelin, sem kormány engedélyével harmadszor. Ezért kárba veszett az ott eltöltött évei, így nem lehetet tanító, de a gyűlölet és az átok azóta is záporesőként hull szegény Kraft Józsefre, pedig tán már csak a csontjait szopogtatják a földi élősdik. Engem is nagyon meglepett ez a történet, habár ennek híre volt a képzőben, ha valakire berágott Kraft, akkor Isten legyen neki irgalmas, mert Őnála nincsen irgalom, megbocsátás. Rettenetes konok, hajthatatlan, de egyben nagyon komoly tanár volt. Róla szól a következő történet is. Mivel cm-ben a kicsi volt, és tekintettel már az akkori képzőben külön teremben volt a kémia, fizika, zene, rajz, mit sem sejtve az egyik kis prepa hátulról oldalba vágja, „Pajtás melyik teremben lesz az irodalom?” Kraft mit sem törődve a dolgokkal, csak úgy rávágja, a 15-ben. Csak akkor hökkent meg a kis nebuló, amikor ez a pajtás jött be a 15-be, mint tanár, hogy megtartsa az óráját. De azért sohasem tudott volna haragudni. Velem is megtörtént egy végzetesnek vélt história. Ismeretes, amikor már negyedéves lesz a jelölt, akkor mintatanítási vázlat benyújtása után, az ottani gyakorlóiskolában kellett tanítani. Erre az órára felsorakoztak az osztálytársak, Kraft tanár az élen, és a szaktanító tanár, és még sokan mások. Már ez a látvány felforralja az emberben a vért, ennyi ember előtt kell tanítani. Na mindegy. Mindenki elfoglalja a helyét, az osztálytársak hátul, velük szemben, a bíráló tanári kar pedig nekem háttal, valami irodalmi témám volt, Himnusz, vagy ehhez hasonló valami. Átveszem az osztályt, kezdem pontosan a kiszabott tanítási vázlat alapján: Előkészítés, célkitűzés, tárgyalás, szó és tárgy magyarázat, beszédelemzés érzelmi és hazafias, na meg a nevelési szempontok erősen domináló jellegével. Amint belemelegedtek a tárgykörbe, hátulról elég hangosan jönnek a bírálati, elmarasztaló mondatfoszlányok, amik felpumpálták már, amit lehetett bennem, és már nagyon zavart és betetőzte még egy hangosabb Kraft tanár hangja, hogy ez nem jó, nem így kellene. Elborult előttem minden, sötét lett, mint Puszta télen c. versben a kiszabadult tinó elbődítette magát, és hátraordítottam: „Ez pedig másképp nem lehet!” Borzalmas csend támadt, egy prepa a tanárának visszautasítja a megjegyzéseit, a Kraftnak?... Ahogyan nagy golgotai verejtékezés közepette lecsengettek, én is éreztem a borzalmas Bartók disszonanciát, csak azt nem tudtam lesz e feloldás ezek után. Nem szól hozzám senki, főleg a tanárok közül. A folyosón mellém szegült Lajos, csak annyit mondott: „Pajtás azért ismételem meg én is az osztályt, Te sem leszel ötödéves jövőre.” Kraft tanár úr Kb megegyezett az osztály véleménye Lajoséval, de azért volt, aki kiállt mellettem, de félve az oroszlán karmaitól, na majd meglátjuk, hogy mi lesz a bírálaton. Ugyanis minden tanítás után ugyancsak bevonultunk a terembe a szaktanárokkal, akik rész vettek a bemutató tanításon, és jött a kiértékelés-főleg mindig a tanítást bemutatott jelölt kezdi el a mondókáját, mennyiben érzi hol volt jó és rossz, mennyiben érte el az Óra kitűzött didaktikai és nevelési céljait. Hát kezdtem. Mondtam pozitívumokat is, na meg legyen benne negatívum és most itt kellett nagyon diplomatikusnak lenni, hogy Kraft tanárnak hogyan húzzam ki a méreg fogát, mert vagy most bukom el, vagy győzök. Itt előre kell bocsátanom Kraft értékelte mindenkori szorgalmamat és szimpatikus, tanulóként kezelt-főleg árva gyermek voltam már akkor és ezt ő tudta. Amikor odaértem a bírálatomban arra a kritikus pontra, akkor úgy hidaltam át a sóhajok hídját, hogy nagyon zavarólag hat a tanítást végzőre, ha hátulról hangosabb megjegyzések jutnak a jelöltnek a fülébe, feltétlen ez nagyon zavaró hatású lehet, még egy jó kipróbált tanárnak is, így engem .nagyon megzavart a korai hangos bírálat, amiért is nem tudtam már magamat tartóztatni, mert csak kiegyensúlyozott szubjektivitás mellett juthatunk el az eredményhez. Valamiképpen jól eltaláltam szarvak közt a tőgyét, mert éppen Krafnak aki a fundametuma a didaktikai és tanítási, módszertani pszihológiai megtestesülése, úgy láttam az önkritikát elfogadta és ha külsőleg nem is kért bocsánatot, de sohasem éreztette velem ezt a vulkánikus kirohanásomat. Így bizony nem lett igaza az én Lajos barátomnak. Azért még azt is el kell mondani, éppen Kraft tanárral szemben, feltétlen belejátszott a harmadéves koromban való óriási energiám, mert akkor tényleg el akart Karf buktatni didaktikából, úgy hogy 4/5-re állított ki évvégén, tehát majd teljes bukásra. Nem is feleltetett, mondván majd évvégén befejezheti a kitervezett aknarobbantását. Most is jól tudom, amikor megkaptuk évvégén előre a 98 tételből álló didaktikai tételeket, mint az őrül úgy tanultam minden sorát. Tudván Kraft szándékát, de azt is tudtam a vizsgán nem csak maga lesz jelen, ott lesznek a vizsgáztató bizottságnak tagjai: igazgató /Szarka Lajos/ az élen, tehát nem húzhatja rám kivégzés giotinját. Ha rizseb rizsebet eszik, tettem fel magamban akkor sem buktatsz el Kraft. Ezt a tantárgyat csak magolni kell, azt pedig tudok. Meg is tanultam a 98 tételből 97 kifogástalanul. Valamiképpen az időből kicsúsztam és az utolsó tételre már nem jutott idő. A bukásra állókat négyesével behívták a vizsgabizottság elé. Mindenki megkapta tételét, és ha Van Isten!!!! én az utolsó előtti tételt kaptam, tehát a 97-et, amit még megtanultam. Annak rendje módja szerint kifejtettem teljes egészében a tétel minden pontját, a vizsgabiztosok csak ámultak okosságomon, hogyan lehetett engem bukásra kiállítani?? Nem is buktam meg jó jeggyel zárták le ezt az évet. Ettől kezdve lettem én nagyon megbecsült tanuló Kraft szenében, és ezzel a szemüveggel bírálta el a tanítás alatti ingerültségemet. A legjobb barátságban éltük le a hátralevő kettő évet. Negyedikben nagyon felfejlődtem, az osztály hatodik helyezettje lettem a 35-böl. Nagyot léptem előre. Úgy visszatérve a sok átokra amit rázúdítottak szegény Kraft tanárra, volt is foganatja, valamiképpen a családi- és gyermekeivel nem volt szerencsés összhang. Pl. tudom, amikor negyedik után mentünk vissza 18 éves lányát temette el... és így sorjában érte sok-sok csapás. De bámulatos szívósággal viselte, órákon sohasem lehetett észrevenni a boldogtalanságát, de azt is tudjuk a tanítás után mindig a temetőbe vitte az útja, ott kereste a vigaszát. Én nagyon szerettem és boldogan és főleg nagy tisztelettel zárom emlékeim közé. Egyik találka alkalmával koszorúztuk is a sírját. Adjon az Isten örök nyugodalmat, és amíg mi élünk velünk él Karft József is. Zenét tanultam Szombathely, 1977. okt. 16. /vasárnap/ Palotaőrségi szolgálatom alatt 18h-reggel 6 óráig Pontosan ötven évvel ezelőtti diákéletemnek a legszomorúbb korszakára, irányítom az életem sorsának az iránytűjét, ami nagyon szomorú helyre vitte sorsom hajóját. Ahogyan már szőttem a pápai diákéletemnek tarka köntösét, úgy bizony nagyon nagy gyásznak, a feketének jutott benne a legnagyobb hely. Egy ficánkoló, jókedvű, ifjúnak a vidámságába, bohóságába, csilingelő jókedvébe belekongott a halálnak, a végzetnek harangszava, amely zene az összes akkordoknak a legszomorúbb disszonanciáját adja, főleg, ha egy édesanya elhalt földi porhüvelye felett szól e zene. Ahogyan visszaemlékszem édesanyámra, kettő kívánsága volt, amit úgy szeretett volna megérni. Az egyik: közel a templomhoz építkezni- ez sikerült is neki, a másik, hogy a fiát mielőbb szeretné a gyönyörű domonkos templom országos ritkaságú orgonáján szent dalokat hallgatva örömkönnyeket hullatni, a fiam orgonál- Nem nagy kívánság volt, csak idő kérdése és minden megvalósítható, még ez is. Ez a kívánsága sohasem teljesedhetett be itt a földön, habár én nagy szorgalommal vívtam magam a zene honába, de mégis csak kell hozzá egy-két esztendő, amíg ezt a csodaszép orgona hangszert úgy tudjam megszólaltatni, hogy azon édesanyám, na meg a jó ájtatos hívek imádságos szívük fel tudjon emelkedni Istenhez, a múzsák szárnyakat adjanak a lélek felemeléséhez. Nagyon tanultam a zenét Pápán. Habár elsőben hegedűn kezdtem játszani, ami a magam idejében és magam korában nagyon is eredményes volt. Block -Úgy emlékszem ennek a hegedű iskoláit cserélgettem sorjában, már fekvésben is tudtam játszani. Iskolai zenekarban is szerepeltem, na meg a magyar dalokat sorjában fűztem már a vonómra. Éppen jó anyám óhajának hogy eleget tegyek, közben szabad óráimban a zongorát is pötyögettem, persze ha lehetett a harmóniumot is igyekeztem felhasználni terveim megvalósítására. Úgy bizony én a hivatalos hegedű órák mellett elértem a zongorán azokat, akik csak azt játszották, sőt harmóniumon is velük, ha nem előttük jártam muzsikus szinten. | |
