 |
    |
 |
Pályázat jelent meg Rábakovácsiban Tablóképet csináltattunk, ma is megvan. Az eredeti oklevelem elveszett, csak a másolata van meg. Mint kész, végzett emberként hozott a gőzös Vasvárra. Apám nem igen mutatta ki az örömét, nem emlékszem semmire sem. Ellenben a Feri bácsiék nagyra tartották a diplomámat, azok lelkesedtek is nagyon, hogy tanító lettem. Abban az időben tanítónak lenni sokat jelentett, habár álláshoz jutni, majd csak akkora remény volt, mint ma ötös találatra lelni. Egy állás elnyerése bizony ötös találatnak megfelelt, de pillanatnyilag ez nem is volt elsőbb kérdés, fő a diploma, az már zsebben van. Többen gratuláltak a sikerhez, valamiképpen a bakter gyereknek megnőtt a karátja az ismerősök szemében. Nem is szólva, a templomban mind többet orgonáltam, ismertek sokan. Most jönne a története annak az időszaknak, hát hogyan volt, azaz hogyan is kezdődött az élettérnek a kiharcolása. Tehát végeztem,1930.juniusában-20 éves voltam. Húsz évem eladom, nem féltem semmitől, erőtől és akarattól duzzadtam, jön, aminek jönni kell. Nem is gondoltam az állásra, pihenni kellene egy évet, és majd akkor vetem be a horgot álláskeresésre. Amikor ez a gondolat így megérlelődött bennem, 0szkón vagyok Erzsi néniéknél és a Vasmegyében /Lingauer főszerkesztő újságja volt/ olvassuk a következőt. Pályázatot hirdetnek Rábakovácsiban osztálytanítói állásra. Feri bácsi nekem ezt mondja, nézd, olvasd el, meg kellene pályáznod. Ahogy ma nem tudom, hol van Afrikának valami kis falucskája, úgy nem tudtam én, hogy hol van Rábakovácsi. Feri bácsi, mint vasi gyerek, nekem magyarázta, hogy merre, Rum, Kám, Balozsameggyes és azután jön Rábakovácsi. Ő sem járt ott sohasem, de azért meg kellene pályázni. Én sem időben sem térben nem tudtam elhelyezni Rábakovácsit, teljesen vad idegen helynek véltem, egy cseppet sem lelkesedtem érte, Feri bácsi igen biztat, ne várj egy évig, pályázd meg ezt az állást, úgy sem biztos, hiszen ma állást kapni az ritkaság. Apámnak is mondtam, amikor megjöttem, akkor mondotta, hogy ő ismeri, azaz egykor jártunk Balozsában, Némethéknél, mint gyermek, ahol délben főtt krumplit ettünk ebédre, mondván ők nagyon szeretik. Egye meg a nyavalya, csak szeressétek, jobban szerettem volna, ha az udvaron futkározó sok-sok csibéből vágatok volna le egyet és azt szopogattuk volna, nem pedig közönséges tört krumplit. De a paraszt a fukar Mári néninek nem volt szíve ahhoz hogy csibét feláldozzon a rokonoknak, hiszen csak a haldoklónak szoktak már ekkoriban csibét levágni, a többi kellett földre, rétre, kaszálóra, mert a föld volt az Isten, hatalom, a tekintély akkoriban. Ez a kép még most is elevenen él bennem, azóta persze a Fukar Mári néni rég elporladt, már csak az unokák élnek, de a lelkemben egy fösvény, parancsolgató vénasszony maradt meg, akire nem szívesen gondolok vissza. Mert én úgy voltam beállítva, ma fiam egy nagyon gazdag paraszti rokonhoz megyünk tehenekkel valami gabonáért. Na én erre hogy gazdag, mint gyerkőc, mindjárt a jobb ételre és italra gondoltam, amitől nagyon távol estem. Na ez a kép állt elém, amikor az állásnál kisült, hogy ennek a falunak tőszomszédjában van az üresedő hely, amit a Római katolikus Egyházközség hirdetett meg. Apám elkönyvelte a bejelentésemet, de nem tett egy lépést sem, nem biztatott, főleg nem is támogatott ebbeli szándékomban. Maradtak megint Feri bácsiék Oszkón, akik már legközelebbi ottlétemkor kérték, hogy csak írjam meg a kérvényt, a pályázati kérvényt és a Feri bácsi elkísér Rábakovácsiba. Biciklin, Oszkótól ez kb. húsz km körül van oda és vissza megint húsz km. Erre való biztatásra gyöngybetűkkel megírtam a pályázatomat, bizony szépnek kellett lenni a kérvénynek, hiszen ez akkoriban nagyon fontos volt és mérvadó volt az egész egyéniségre. Nem tudom hányat rontottam el, amíg egy szép napon csak elkészült, megfelelő érvek alátámasztásával, főleg, hogy árva vagyok, rokonság taníttatott ki stb. stb... csatoltam az oklevél másodlatát, és Isten nevében egy szép napon elindultunk biciklin, nekem úgy kértek egy kölcsön biciklit, hiszen nem volt biciklim. Oszkóra legtöbbször gyalog futottam el kb. öt km volt tőlünk. Feri bácsi nagyon fess ember volt. Magas kb. száznyolcvanon felüli, jó erőben levő fiatalember volt, szép sötétkék vasúti egyenruha ezüst csillagokkal, fehér kesztyűben. Elengedhetetlen kellék volt a fehér kesztyű. Én meg tekintettel, hogy nyár van fehér bugyogóban díszelegtem, és később is így emlegettek, az fehér bugyogós, az tetszik. Erzsi néni pedig erősen hitt az Istenben, imádkozni kezdett, hogy az árvák egek Ura hallgassa meg a könyörgését. Semmi különös reménnyel, teljesen közömbösen mentünk, hiszen majd csak egyszer sikerül valahová eljutni, mondogattuk útközben. Jöttek a faluk sorjában Újlak, Kám, nemsokára jött Rum község, ez nagy község volt akkoriban is már. Majd jött Balozsa és már lehetett is látni a Rábakovácsi templom tornyát, hamarosan kiemelkedett a papi parchia-kúria, paplak, ami emeletes volt, ritkaság volt faluhelyen emeletesház-csak grófi körökben lehetett ez. Mindegy, csak menjünk. A paphoz kell menni elsősorban, ő az egyházközség elnöke, iskola igazgatója, a falu Alfája és Omegája... | |
