 |
    |
 |
Képesítés története Nagyollóval az igazgató úr felbonja, átadta a szaktanárnak, a jelenben Juhász számtan tanárnak, aki felírja az öt példát a táblára. Már írásközben, amint olvastam a példák szövegeit, éreztem melyiket tudom könnyebben megoldani, vagy melyik okoz nehézséget. A példa felírás után a tanári kar kivonult a teremből a tornateremből, ahol helyet foglaltak a kis asztalok, sem látó, sem súgó lehetőség nem lehetett. Lemértem a példák nehézségét, elkezdtem őket oldani. Egy helyen nagyon megzavarodtam, valami ilyenféle szöveg volt, két szám szorzata ennyi négyzetméter stb.… hogyan lehet két szám szorzata négyzet…? Ez teljesen megbénított hirtelen. A jóságos de borzalmas szigorú Bütyök, Juhász Imre tanár úr, tán látta az én kínomat, arrafelé sétálva látja, hogy nem írok, csak nézek és bámulok. Úgy a szemével int: Mi van?. Mondom neki...két szám négyzete, hogyan lehet?...hát persze egy területnek voltak a számadatai, pl. hosszúság és szélesség...persze hogy négyzetet adnak, eloszlott a felhő, kitisztult az agy, és ha jól emlékszem hármat teljesen megcsináltam, a negyedikbe belekezdtem, de ez már nagyon is elég volt négyest kaptam rá. Ez jó volt. Időben is jól álltam, habár nem tartoztam az elsők közé. Pl. Kadlecsik Imre, aki nagyon gyorsan kidolgozta mind az öt példát, és ez az Imre, aki a legjobb matekos volt az egész intézetben mégis felfegyverkezve jött el az írásbelire. Hát akkor én hogyne készültem volna fel valamivel. És ami a legborzasztóbb, amikor elsőnek viszi ki az Imre a kész tételeket, amint lépked a tanári katedra felé, valami hirtelen puffanás, odanézünk, Jézus! az Imrének leesik az ölébe zárt matekkönyv. Hirtelen lenyúl érte, eldugja. A Juhász Imre matek tanár oly finom volt, egyébként az Imrét nagyon szerette tudása miatt nem vette tudomásul a könyvleesést, mintha nem is történ volna semmi. Nagy lélekre vall tanár úrnak ez a finom, emberies magatartása. Hiszen Kadlecsik Imrének nem kellett a könyv, de nem is értettük minek hozta be magával. Kabala?… lehet. Az írásbelim sikerült, így mehettem szóbelire. Kemény munka kellett a hátra levő tételek megtanulásához. Mindennap a temetőbe mentem, ott kerestem csendes helyet, a halottak múzeumában leletem erőt a tételek megtanulásához. Napról-napra beosztott tételszámmal kellett felkészülnöm, ez ment kb. este hat óráig, reggel öttől. Erre az időre teljesen topa lettem, elfáradtam, letettem a könyvet. Reggel kezdődött elölről. Eljött a képesítés napja. ABC sorrendben voltunk beosztva. Az első nap délutánjára lettem beosztva, negyed magammal. Délelőtt nem tanultam már semmit, a városban csavarogtam, templomban jártam. Ebéd után mivel nagyon meleg volt letusoltam és kettőre készen ott álltam a képesítő tanterem előtt. Pontosan jött a tanári kar, miniszteri biztossal az élen, nevét elfelejtettem, nagy volt a drukk, egy zabszemet nem lehetett volna elhelyezni, előtte is sokat kellett menni WC-re. Az asztalon a tételeket kirakták és abból kellett húzni, majd három perc gondolkodási és jegyzetelni való időt hagytak, és kezdődött a felelés. Mielőtt bementem volna képesítésre, az az érzésem támadt, nem tudok semmit, borzalmas káosz uralkodott az agytekervényekben, de amikor felbontottam az első irodalmi tételt, mint a gomolyfelhők közül kikandikáló napsugár, úgy villant meg a teljes tétel szövege az agyamban. Nagyszerűen ment, erőt kaptam, bátorságot és tényleg csak azok a tételek lettek előttem világossá, amit a cím kért. A többi elpihent, csak az ugrott előtérbe, csak az dominált. Leírhatatlan érzés támadt bennem, amikor kb. négy órai megfeszült figyelem mellett a miniszteri biztos felállva, kijelenti, azaz megköszöni a munkánkat, és eredményesen befejezettnek mondja ki a képesítést. A folyosón én akkorát ugrottam a várt pajtások közt, majd kinyomtam a fejemmel a mennyezetet – végeztem – sikerült... Vége!!!! Oklevél öröme Azért volt egy kritikus tételem, didaktikából, még a mai napon sem tudom, de akkor sem tudtam, mit kellene a megadott tétel alatt felelnem. Nagy rutinnal, amikor elkezdem a felelést, lesz, ami lesz, én beszélek és beszélek, mondom a szöveget, a szaktanár nem szól, a miniszteri biztos nem ebben szakos, ő sem szól bele, de éreztem, hogy én hasalok, de nem a tételt mondom. Feltettem magamban, azt nem mondhatom, hogy nem tudom, esetleg adnak egy póttételt, nem majd beleszólnak, vagy rávezetnek a tételben megadott témára és akkor minden rendbe jön. Pedig a híres és szigorú Kraft József tanár úr szakja volt. Ő tudta a tételt de nem zavart meg és így teljes komolysággal elfeleltem egy teljesen más tételnek a szövegét. A folyosón rám várt pajtásoktól kérdeztem: gyerekek mit kellett volna ezen tétel alatt mondanom- egészen más berkekben jártam én. Azóta is hangoztatom, értelmes, jó kiállás még a tanárt is befolyásolhatja. Így lettem én, ahogyan az oklevélben is meg van írva: Czeglédy Gyula tanító Úr!... Akik a névsorban utánam voltak, végig izzadták az egész időt, különösen a végén állók, Weilandok... Jó anyám ezt sem érhette meg. A ballagásomon nem volt ott senki, igaz akkoriban nem is volt akkora parádé, felhajtás, mint most, pedig akkor tanulni és végezni nagyobb szó volt, mint ma, amikor lassan már odajutunk, hogy az ország határára ez lesz felírva: Dr Magyarország. A ballagás, jobban intézeti belsőbbségben nyilatkozott meg, az intézetnek szólt, nem pedig a nagy rokonságnak stb. ... Nem járt semminemű nagyobb külsőséggel, egy kis virágcsokor, ugyanúgy végigjártuk a tantermeket, az udvart, elbúcsúztunk a tanároktól, fűtől, fától és vége a ceremóniának. Nem emlékszem volt e bankett vagy sem?... nem tudom egypárnak ott voltak a szülei, a közeliek, de csak igen gyéren voltak az idegenek. Mondom, akkoriban bensőségesebb volt a ballagás mint ma, és nem a ruhának és az ajándéknak volt a ballagás. | |
