 |
    |
 |
Szeptemberi napok az iskolában Úgy reggelenként, sőt dicsérve a szép rézkürtnek a rekedt hangját, na meg a puskaropogásnyi kellemetlen ostorcsattogtatást. Szerénységének teljes alázatával nyugtázta a reggeli köszöntést és főleg a drága nedűt, a szilvóriumot. Na másnap reggel ugyancsak ki akart tenni magáért, hiszen ő sem hálátlan velem szemben, ha már egyszer tetszik a reggeli zenebona, ám mindent bele jelszóval. Riadtan ugrottam fel az ágyból és bizony már nyújtottam is a kupicát a kedves ébresztőmnek. Több reggelen ez már így dukált, amikor is már a nyavalya majd megevett mérgemben, miért kell nekem kanászébresztő, de sértegetni sem szabad a falu pásztorát, első emberét. Hallom ám a csattogtatást mindnagyobb erővel, de bizony én nem mozdultam ki az ágyból, hagytam az ablakokat zárva. Végre megunta a várakozást a falunk főpásztora, majd megkísérelte másnap is ugyanezt a rigmust, szintén nem nyújtottam hálakupicáját, amikor is egyik reggel nagy méreggel tovább állt. Nagy dühvel még morgott is hozzá, na neked sem fogok ám többet reggelenként ingyért kürtölni, csattogtatni. Azóta a legnagyobb csendben vonult el ablakom alatt János bácsi, én pedig engedtem magamat pihentetni. Másnap kezdtem ismerkedni a munkahelyemmel, az iskolával, azzal a tanteremmel, ahol lámpásként gyújtom a kis koponyákban a tudás világát. Maga a tanterem, falusi viszonylatban tágas, világos, négy ablakkal (esetleg hárommal). Fehérre meszelt falak, a padok pedig a hagyományos ötös, hatos ülésekkel, két sorban. Az alsó három, vagy négy osztályt kell majd tanítanom. Létszámra nem emlékszem pontosan. Polgár tanította a felső öt, hat és még úgy emlékszem a negyediket is. Úgy emlékszem ötven gyermek volt az alsó háromban, vagy négyben. Visszatérve a tanteremre, nagyon tetszett a tágassága, világossága. Bizony kevés falunak volt ily szép iskolája. Már a padokba képzeltem a kis nebulókat, mennyi öröm, játék vidám kacagás színhelye lesz ez a tanterem. Hogyan fogom feldíszíteni? Milyen szemléltető eszközöket fogok készíteni, hiszen oly nagy életideállal telítetten indítottak el tanáraink az útra, hogy bizony most csak apró pénzre kell váltani a tanultakat és indulhat az élet kereke. Meghallgattam kollégám intenciáit is, kerülve minden súrlódást, hiszen mégiscsak ő tapasztaltabb, őtet 1927-ben választották meg kántornak. Persze mindenek felett maga az egyház, helyi nagysága, iskola igazgatója, egyházközség elnöke, maga a nagyságos és főtisztelendő plébános úr volt, az alfa és omega. Nagy tisztelettel mentem fel hozzá, a szokásos ajtónállóval találkozva. A háztartásvezetőnőjével kellett ismételten nyájas szavakat váltani. Hangos dicsértessék a Jézus Krisztus köszöntésével, ez dukál és csak ezzel a köszöntéssel lehet a küszöböt átlépni. Pár aranyfogát csillogtatva kifejezte rokonszenvét irántam: „és csak nagyon hallgassak a nagyságos úrra, aki nekem igen nagy jótevőm lesz és már adott is engedélyt az emeletre való menésre, ahol a dolgozószobájába megtalálhatom a ház nagy urát, Jó régi, kissé kopott, de még nagyon jó erőben lévő deszkalépcső vezetett felfelé, közben egy -két szentnek a szobra nézett rám, mint ismeretlenre és viszont. Majd egy csapóajtón át kellett jobbra tartani. Pár lépésre egy áttetsző üvegajtó állta utamat, de már a nagyságos úr körvonalai kezetek kirajzolódni az íróasztalnál. Hol is fogok kosztolni? Kellő tiszteletet kifejező kopogtatás után kapok engedélyt a belépésre. Amint becsuktam az ajtót hangos dicsér… Az irodában vagyok, nem nagy szoba, pár képpel, holmi irattárt szolgáló szekrénnyel, ablak mellett ülve fogad a nagyságos úr. Aranykeretes szemüvege adott valami nem mindennapi küllemet, gömbölyödő, jól táplált arcának, sőt közben megvillanva a pár aranyfoga, magasabb szellemű lényt takart maga mögött. Úgy emlékszem leültetett és nyájas mosolyok közt elbeszélgettünk, hogy miről arra már nem emlékszem, csak tudom, hogy valamiképpen nagyon kellett éreznem, hogy Ő az úr és minden csak az Isten akarata szerint, azaz az ő szemlélete szerint folyhatnak a dolgok, mert hiszen a pap szava Isten szava, így hitték szegények. Nem tudom, meddig beszélgettünk el, de magam is úgy éreztem, nincsen köztünk ellentmondás, amit mondott miden megvalósítható, de miért is ellenkeztem volna vele szemben. Talán mégis csak azon kell folytatnom, hogy a lét-tudat már ekkor is alapeszme volt, hát hol is étkezem, azaz ki fog engem táplálni? Bizony ez nem könnyű dolog falun, mert a maguk egyszerű napi kosztjukat nem akarják felszolgálni, hiszen tán nem, is emberi mindig. Sokszor pár napra is megfőznek előre, egy embernek, meg külön főzögetni nagydolog és nem is kifizetődő. Bizony okozott is nagy fennakadást számomra, mert akik elfogadtak Szabó Imréék, Pástiék-, maguk sem tudták mit adjanak reggelire, főleg vacsorára, na meg, ami az igazsághoz tartozik nem is tudtam nagy árat fizetni a kosztért. Hamarosan rájöttem, milyen kellemetlen nekem reggel elindulni reggelizni és főképp vacsorára rögzíteni magamat A reggeli és a vacsorai időszak egyben a gazdának is okozott nehézséget, hiszen falun központi kérdés az állat és a föld. A reggeli és esti etetéshez felkészülni, stb. Biz én láttam, hogy valamiképpen változtatni kell a dolgon, kocsma nem alkalmas evésre, bisztró teljesen ismeretlen fogalom volt abban az időben, úgy határoztam, hogy csak ebédet fogok enni a háznál, reggelit, vacsorát magam fogom elkészíteni. Így is lett, ez volt a jó, tartottam egy kis ételkamrát és kész. Naponta, meghozattam a finom tejet, vettem egy spirituszfőzőt, még főzni is tudtam, ha kellett. Na én úgy gondoltam Polgárék foglalkoztak magukban a kosztadással, csak tán nem volt jó csalétek egészen a kezdetén, így nem ajánlották fel konyhájukat, hiszen amit a Jenőnek főztek, az nagyon jó és ízletes volt. Ahol pedig ketten már esznek, a harmadik nem lehet gond. Hogy mikor, azt nem is tudom, de egy időben mégis csak náluk kötöttem ki kosztérozásra, de teljes csődbe jutottam velük, bizony befellegzett az odajárás, ők mondtak e fel, vagy én, ezt már az idő pora belepte. Az tény, egyszer csak sok viszontagság után, Horváth Elekékhez mentem ebédelni. A Mári néni nagy szeretettel fogadott, nagyon tiszta és nett, jó főző asszony volt a maga idejében így bizony vagy nyolc éven át ő kosztérozott. Áldassék az ő szent neve, sokat fáradozott értem, sokat virrasztott iccakákon, hogy mikor jövök haza, és aztán nagyon vigyázott rám, nehogy Terka karmaiba essek. Ma már falun is van étkeztetés, ez nem probléma, de akkor semleges helyet találni, hogy mentes legyen az ember minden földi csábításától, nem volt könnyű dolog. | |
