 |
    |
 |
A Déli vasúti élet – amikor a sorompó feltekert Amennyire terhes volt néha a tehénpásztorkodás, de egyben hasznos is volt, hiszen a természetnek a sok sok megnyilvánulásait közvetlen szemlélhettem. Sok élményt adott a természet, a növények élete, a hangyák szorgalma, a sármány kopácsolása, az akácvirágzás, méztermelés. Nem volt órám, de az árnyék mindig megmutatta a napi időt. Csak egy magasabb bot kellett, azt a földbe szúrtuk és figyeltem az árnyék növekedését, vagy annak fogyását. A mai gyermeknek hiányzik ez a szabadvilág, amikor nem a nevelők, nem a közvetlen irányítók szabják meg és fogják a gyermek kezét, saját meg lesz önmagának tervezője, szórakoztatója és tudósa. Ma már ismeretlen ez az őrzésforma, nincsen maszek őrzés, egy ember vagy kettő hajtja ki a falu összes teheneit és este pedig tereli azokat vissza. A mai gyermek nem is volna erre alkalmas, ideges, nyugtalan volna ennyi időt így elfecsérelni, habár mondom számomra nem elveszett idő volt ez. Az akkori Déli vasútnak volt a munkása apám, ez egy kisebb társulat, RT. Volt jobb volt az ellátás, emberibb volt a szolgálat. Nagyon sokat tartózkodtam a vasúton, hiszen a szolgálati idő alatt apámnak az ebédet hordtam és magam is segédkeztem a szolgálatban. A jelzéseket tudtam, ha 3x2-őt ütött a szignál akkor Kanizsa felől jött a vonat, ha 2x3-at ütött a kong, akkor Rábamolnári felől jöhetett a vonat. Ilyenkor a jelzőt sokszor magam állítottam be, aminek a karfelhúzója ott volt a bódéban. Nappal nem kellett a sorompót leereszteni, ami az őrháznál működött, de estétől reggelig az állomás irányította annak állását. Ha este voltam kint az állomáson, akkor a sorompót is leengedtem. Az állomástól kb. 4-500 m-re volt a sorompó, úgyhogy lehetett a sorompó állását, helyzetét az állomásról. Nagyon tetszett mindig a sorompó kolompja is, sokszor üttettem vele egyet-egyet. Egy alkalommal majdnem végzetessé vált a csingálásom, amikor játszottam a sorompócsigájánál. Amint egy alkalommal apám eresztette le a sorompót, én a csigákon csingálódtam, és hogyan nem, csak azt veszem észre, hogy a kötényemnél fogva húz engem a csiga, azaz teker fel én meg állandóan görbülök a nagy lefelé való húzástól. Rémület támadt bennem, ordítok – segítség, mert nem tudtam szabadulni és már éreztem, hogy hamarosan derekamat kapja el a csiga, amikor is valaki nagyot rántott rajtam és a kötényem ketté szakadt és így váltam szabaddá. Ki volt ez a jótevő? Németh Imre bácsi a vasvári bírónak a fia, akinek cséplőgépje is volt, Németh Sárinak az apja, aki a jelenben a Hadnagy utcában laknak. Sírva köszöntem meg az Imre bácsinak ezt az életmentést, ha megköszöntem, de azt tudom, hogy apám másnap amikor megtudta az esetet, hogy majd eltette a fiát láb alól, azt mondta, hogy érezte amikor a sorompót engedte lefelé, hogy valami nincsen rendben és mintha valaki súgta volna neki, ne tekerd tovább a csigákat, mert életveszélyben van valaki. Bizony nem dicsért meg ezért a tettemért sem jó apám, de nagyon köszönte az életmentést az Imre bácsinak. A jelzőkhöz sokszor vittem ki a lámpákat. Az állomástól Oszkó felé volt az egyik előjelző lámpa, amiben petró égett és előtte zöld vagy fehér üveg volt. Ha zöldet mutatott a jelző, akkor a masinisztának lassítani kellett, úgy hogy a főjelzőknél meg tudjon állni – főleg ha az pirosat mutatott, azaz nem szabadállásban, tehát nem mehetett be a vonat az állomásra. Az előjelző lámpa súlya kb. 6-7 kg súlyú lehetett, ne volt könnyű, mert volt egy karó, amit a vállamra tettem és azon vittem ki az előjelzőhöz a lámpát. Leeresztettem a jelző kapcsos részét, ráakasztottam a lámpát és már húztam is felfelé. Vigyázni kellett, ne rántsak rajta nagyot, mert akkor esetleg elaludhatott és bizony nagy kár származhatott volna belőle. Amíg én a lámpát cipeltem reggel be, kb. attól függött mikor volt virradat, más nyáron és télen, este mire kezdődött a szürkület, szintén különböző időtájt, addig apám a tehenek körül tett rendet, mert azokat nagyon szerette gondozni, ápolni. Sokszor szerettem volna szunyókálni, de mese nem volt menni kellett. Sok élményt adott akkoriban a vasút, szinte ez volt a kulturális központ. Autók még nem voltak – a szállítás úgy személyben, mint teherben csak a vasút szolgálhatott. Egy motorkerékpárra emlékszem Breiner Bélának zsidó kereskedőnek volt egyedül, amit mindig nagy csodálattal néztünk, ha találkoztunk itt-ott vele. Autója pedig ha jól emlékszem a Rozner bárónak, majd később Bíró zsidó nőgyógyásznak lett. Másra nem is emlékszem. A kerékpár volt a központi fuvaros eszköz, de ez is borzalmas rangban hordozta magát. Ha néha a raktárban volt egy kerékpár, remegve közeledtem feléje és kértem apámat csak egy kicsit had vigyem ki a raktár melletti kis lapra és ott a lábamat rátéve lesántikáltam rajta. Leírhatatlan nagy élmény volt számomra és egyben elérhetetlen csúcs, lesz e nekem is valaha ilyen közlekedési eszközöm. Örök rejtély volt számomra, biciklizni csak így lopva tanulgattam meg, nagyon sokára. Bátyám a Jani, aki Réberger zsidónál volt mint kereskedő inas és segéd, néha az jött haza kerékpárral, hogy mielőbb visszaérhessen dolgozni, és amíg ő tömte a kis hasát, azalatt titokban kivittem az útra a biciklit hogy sántikálva ugrálhassak vele pár métert. Nagy tekintélye volt ekkor a kerékpárnak és ez így nagyon kevés volt Vasvárott. Az állomáson keresztül megismertem a város kereskedőit, urait, sokszor segített apám az urak csomagjainak feladásában a vonatra – emlékszem a Rozner báró, aki egy lábbal és mankóval ment, mindig egy koronát adott az apámnak, borzalmas nagy pénz volt ez akkoriban, amikor fillér volt a zsemlye. Nagyon is gavallérok voltak a kereskedők nagyobb ünnepek alkalmával, bőven adták az ajándékokat, ki mivel kereskedett. Sokszor kaptunk hízott ludat és kacsát, tyúkot stb., ki mit szállított. Ősszel gazdagon voltunk ellátva gyümölccsel, amikor a gyümölcsszüret megkezdődött. Persze az állomásfőnök többet kapott, Bugvics aranypaszomántos főfelügyelői rangban volt. Nagyon kedves főnök úr volt, aki ugyan reggel szolgálatátvevés elött első volt az irodában, | |
