 |
    |
 |
Eckstein zsidónál szolgáltam élést. De amikor ma teljes a házasság előtti teljes szexi élet, nincsen kendőzés, mindenben megegyeztek, azaz egymásban megtalálták a teljes kielégülésnek minden formuláját, és mégis olyan hamar jut hervadásba ez a fiatal házaspár. Na, nem akarok elkanyarodni a témámtól, visszamegyek Vasvárra. Magam is polgárista lettem. Nehezen tanultam, de borzasztó nagy volt bennem a szorgalom, és az akarat. Ezzel pótoltam a gyengébb tehetségemet, azaz amit mások megtanultak rövidebb idő alatt, arra nekem kétszeres, sőt háromszoros időt kellett szentelnem. Így is boldogultam az egész életemben. Nem tudom mit kellet fizetni a polgáriban, de a szüleim teljes egészében elláttak, amire csak szükségem volt. Magam is besegítettem a fenntartásomhoz, mert akkor már instruáltam Lőwi Gyuszit egy tej-vaj kereskedő gyerekét, ahol fizetség fejében mindig kaptam kakaós tejet, vajas kenyérrel. A nyári időszakban, pedig Eckstein zsidó rőfös nagykereskedőhöz szegődtem, rolettakészítéshez pamutgombolyítónak. Abban az időben az ablakokra úgy szőtték a rolót, persze csak a gazdagabb emberek tudták ezt így megvenni. Hurkapálcika vastagságú pácikákat szőttek össze, nagyon szép mintásra, és ezt tették fel az ablakra, úgy hogy egy zsinór segítségével fel és le lehetett ereszteni. Ecksteinéknél dolgozhattam minden nyáron, már nem tudom mennyi volt a fizetésem, de biztos, hogy a keresetem szeptemberre be volt ütemezve, egy-egy ruhára vagy tanszerre. Igen jól éreztem itt magamat. Életemben először láttam itt nagyon szép zsinórral díszített fehér inget, amit nem tudtam, hogy mikor kell hordani, mert nappal sohasem láttam a gazdámon, de másut sem. Nekem nagyon tetszettek ezek a díszes ingek, amikről csak nagyon későn tudtam meg, ezekben az ingekben kell aludni. Honnan tudtam volna én, hogy nappalra is meg éjjelre is más inget kell hordani. Nálunk ez ismeretlen fogalom volt, főleg olyan szép ingben kell aludni, hogy bíz én nappali ingem nagyon messze volt tőle. Amit hétfőn felvettem, azt csak vasárnap szabadította le rólam, egy hét volt a hordási idő, ez volt a szokás. Rőfös szerettem volna lenni - Vásárok Jó anyám igen örült a serdülő fiának. Sokszor, ha mentem haza ebédre, főleg nyári időszakban, ott találtam a szénakazal déli oldalán feküdni. Mondván olyan jó meleg van itt és nagyon fáj a hasam, légy szíves mosogass is el, mert nagyon beteg vagyok. Még akkor nem tudtam mi baja lehet édes jó anyámnak, csak később tudtuk meg, amikor negyvenhárom éves korában végzett vele a rák betegség. A zsidó nagyon megszeretett és látta bennem a nagy igyekezetet, úgyhogy heti piacok alkalmával bevitt a boltjába és nekem adta a delin kendők eladásának a részét. Végtelenül boldog voltam, ha egy-egy kendőt eladhattam a jó néniknek, igaz eladni tudni is kell. Nem szabadult meg tőlem egy vevő sem, mert annyit és annyiszor próbálgattam, agyon dicsérve a portékát, na meg milyen jó arcot ad, tükröt is tettem a bájos vevő elé és bizony a szép törökös, gyapjas fejkendők csak fogytak. A zsidó ezt látva értékelte, úgy hogy már magával vitt a vásárokra is. Ez pedig nagy szám volt részemre. Éjjel egy és kettő óra tájban megpakoltuk a lovasszekeret, sok-sok áruval, felraktuk a sátornak való favázat, ponyvát, persze ehhez kellett valami szakértelem is, mert pakolni megint tudni kellett. Nem mindegy volt, hogy mit hová és hogyan pakolunk el. Most az a kérdés hol volt a vásár?... Rumban, Körmenden, hány km a szerint indultunk, hogy mire reggel hat óra van, már kezdődjön a sátorverés, a kirakodás. Nagy-nagy lázas munka volt ez. Amikor mindent elrendeztünk, és még nem jöttek a kedves vevők, a gazda elővette a reggelinek való szárazkolbászt, és bizony jó-jó nagy falatokat kapva hamar eltemettem. Ennek ki kellett tartani délután három-négy óráig, mert előadás alatt nincs evés. Szintén a delinkendők, na meg a kékfestőkelmék jutottak a részemre. Ha jó vásárt csináltunk, akkor a gazda jó kedvében ismét jó darab kolbászt adott ebéd és vacsora fejében egyben. Nagyon szerettem ezt a mesterséget, jól értettem mennyit kell először árat mondani, mennyire engedhetem le az árát, fő az hogy ha egyszer a lábát betette a sátorba a vevő, vagy ha egyszer a kezébe vette az árut, nem szabadott elengedni üres kézzel. Sokszor majd egy félórán át tartott az alkudozás, persze a gazdám az figyelte az ott levő segédeket is, na meg engem is, és amikor már árban nem tudtunk megegyezni, a gazdám félszemmel egyet kacsintott lopva rám, na még engedhetek pár krajcárt, de csak azért, mivel múltkor is itt vásárolt, remélem legközelebb is itt fog vásárolni. Örömmel csomagoltam be a portékát, gazdám volt a pénztáros, még ő is szólt egy-két nyájas szót, így mindenki örült és mindenki jól járt. Bizony voltak megrögzött vevőink, csak nálunk vásároltak, más sátorba nem tették be a lábukat. Néha ellenőrizték a más sátrak áruit, árakat és elégedetten távoztak haza, hogy jól vásároltak. Szabott árak nem voltak, azért lehetett alkudni. Pl egy cejg nadrág hat pengő volt, ezt árultuk 7-8 pengőért és a végén 6,50-ért eladtuk, de így is volt rajta 20-30% haszon. Megtörtént, hogy a vevő, főleg ha többször ott vásárolt és sokat, nyereség nélkül adtuk el neki a ruhát, de ez is megérte, mert máskor behoztuk rajta az engedményt. Akkor még igazi üzlet volt az üzlet, ki tud szebbet, jobbat, olcsóbbat adni. Bizony, amikor már elszéledt a vevő tábor, úgy délután négy-öt óra tájban, kezdődött a bepakolás. Legtöbbször nagy ládák voltak a ruhatárolók, azokba pakoltunk bele. Már esteledett, amikorra elindultunk hazafelé. A szekér tetején jót aludtam legtöbbször. Hazaérve jött a boltba való visszapakolás. Bizony sok-sok munkával járt egy-egy ilyen vásári hurcolkodás. De nagyon szerettem ezt a mesterséget, majdnem ezt is folytattam később. A zsidó nagyon szeretett volna a polgári után inasnak leszerződni, de édes jó anyám azt mondta: Fiam ez nem katolikus embernek való foglalkozás, mert itt nagyon sokat kell hazudni. Így indultam el a tanítóképzőbe Pápára 1925-ben. | |
