 |
    |
 |
Az 1. magyar hadsereg Kéri Kálmán Vezérkari ezredes 1944. október 15-e és az 1. magyar hadsereg Tegnap még harcolni a Vörös Hadsereg ellen, ma pedig együttműködési elhatározásból átlépni az arcvonalat és tárgyalásokba bocsátkozni az ellenféllel, eddigi szövetségesünk ellen. Mily könnyű leírni e sorokat. De mennyi lelki erő és gátlást kellett fokozatosan leküzdeni, míg meggyőződéssel erre az útra léptem. Az eddigi járt és kezdetben jónak, a haza szempontjából hasznosnak vélt, de mindinkább veszedelmessé vált útról letérni egy eddigi ismeretlen, bizonytalan útra. Különösen nehéz annak, aki a két világháború közötti, kommunistaellenes szellemben nevelt honvédség vezérkari tisztje volt. Nos, ez történt velem 1944. október 16-án. Könnyű volna visszaemlékezéseimet leírni az események száraz, tárgyilagos ismertetésével. De az események szereplője ember, húsból és vérből faragott ember, akinek magatartását nem pusztán a pillanatnyi helyzet, hanem egész múltja neveltetése és a társadalomban elfoglalt helye is meghatározza. Így cselekményeit, rendszerint nem ösztönösen, önkéntelenül, hanem a korábban átélt események lelki hatásainak állandó befolyása alatt végzi. Ha meg akarjuk értetni az adott helyzetben való magatartásunkat, célszerű visszaidézni azokat a korábbi eseményeket, melyek szellemi hatása alatt állottunk. I. ELŐZMÉNYEK 1940-ben mint fiatal vezérkari tiszt, tapasztalatok szerzése céljából megfigyelőként részt vettem a német-francia háború végső szakaszában. A látottak alapján megszerkesztett úti jelentésemet a következő mondattal fejeztem be, „A német hadsereg egy európai háborúban legyőzhetetlen.” De már 1942 januárjában, mint pozsonyi katonai attasé azt jelentettem, hogy a frontról hazatérő német és szlovák tisztekkel folytatott beszélgetéseim arra engednek következtetni, hogy a Vörös Hadsereg ellenállása a német véderőnek súlyos, bizonyos vonatkozásokban pótolhatatlan vesztességeket okozott. A legyőzhetetlen szövetségesbe vetett hit még a sztálingrádi fordulat előtt megingott bennem. Mint Bartha Károly, Nagybaconi Nagy Vilmos, végül Csatay Lajos Honvédelmi miniszterek szárnysegédje pedig képet nyertem a német erők fokozatos gyengüléséről, a Szovjetunió, valamint nyugati szövetségeseink erősödéséről és nagy katonai sikereiről. Sztálingrád, El-Alamein, Kursz és számos győzelmes csata a szovjetunió addigi megszállott területén, valamint az angol-amerikai csapatok partraszállása Franciaországban, s végül a Kárpátok elérése a Vörös Hadsereg által, nem hagyhattak kétséget azt illetően, hogy Németország ezt a háborút elvesztette. Így alakult ki fokozatosan az a meggyőződésem, hogy ha a németekkel maradunk, minket is az a sors ér, mindazon következményekkel, melyek a vesztest sújtják. Magyarországnak 1944. márc. 19-i megszállása pedig gyógyíthatatlan lelki sebet ütött rajtam, és immáron a németektől való távolodást, majd a szakítást tartottam egyedül célravezetőnek. Ebben a lelkiállapotban kerültem ki 1944. június 10-n a harctérre. Bár régóta óhajtottam harctéri beosztást, mégis nehéz szívvel búcsúztam el miniszteremtől és munkatársaimtól. Különösen az foglalkoztatott, hogy hogyan tovább. Az irodában még lehetett meditálni és elmélkedni az események alakulása felett, de a harctéren a cselekvésé, a fegyvereké a szó. A parancs értelmében emberek ezreit és tízezreit kellett halálba küldenem egy olyan ügyért, amit már magamban régen elveszettnek könyveltem el. A kibontakozást azonban ekkor meg nem láttam. Mindez igen sok lelki problémát okozott. Csatay Lajos, aki elődjével Nagybaconi Nagy Vilmossal ellentétben nem volt „politikus” miniszter és politikusokkal csak a legszükségesebb mérvben érintkezett, majdnem kizárólag fegyverzeti, szervezései és hadügyi kérdésekkel foglakozott. Az Országos Kaszinót, melynek régi szokás szerint minden Honvédelmi Miniszter tagja lehetett sőt kellett és mely a polgári politikusok találkozóhelye volt, csupán egyszer, bemutatkozáskor látogatta meg. A Kormánypárt havonkénti pártvacsorájára is csak egyetlen egyszer ment el. Amint mondotta, annyira érdektelen volt számára, hogy először és utoljára volt ott. Vagyontalan ember volt, aki igen szerényen és visszavonultan élt. Vezérkari képzettsége mellett gépészmérnöki oklevele is volt és gazdag csapattiszti tapasztalatokkal rendelkezett. Ezek megszerzése érdekében őrnagy sorában vezérkari szolgálatról is lemondott, elviselve inkább több évi ranghátrányt. Jól beszélt franciául és tökéletesen németül. Az egykori Monarchia német nyelvű katonaiskoláit járta tíz éves kora óta, mégis kifogástalan magyarsággal fogalmazott és idegen hangsúlytól mentesen beszélt magyarul. 1942 májusától decemberig a Don mentén harcoló 2. hadsereg kötelében a pécsi hadtest parancsnoka volt, közben huzamosabb ideig helyettesítette a sebesült Jányt, hadseregparancsnoki minőségben. Amikor 1943. június 12-én miniszter lett, már az első szokásos napi helyzettájékoztatás alkalmával, melyen általános kérdések is szóba kerültek, kifejti, hogy a Vörös Hadsereggel szemben, az egykori doni 2. hadsereghez hasonló „társaságot” kiállítani bűn. „Ha harcolni akarunk úgy géppisztolyok legkorszerűbb páncéltörő fegyverek tömegére és páncélosokra van szükség és még valamire: küzdeni akarásra és praktikus kiképzésre. Ezt illetően példát vehetünk az oroszoktól. Célom a szükséges fegyverzet előteremtése, a többi a Vezérkar Főnökének feladata” jelentette ki Cstay. Nagyon is tisztában volt a Vörös Hadsereg erejével és saját gyengéinkkel. A németek győzelmében már ő sem bízott, hitt, de helyzetünket akkor még nem látta olyan súlyosnak, mint elődje Nagy Vilmos. Hitt azonban a fegyverszünet lehetőségében és ebben az angolszászok támogatásában és pedig annál inkább, minél nagyobb sikereket ért el a Vörös Hadsereg. Ekkor még úgy vélte, hogy a háború tartamát az angolszászok partraszállásának sikere, vagy annak a németek általi elhárítása fogja meghatározni. Az angolszászok megjelenését szicíliában csendes örömmel fogadta remélve, hogy néhány hónap alatt Magyarország határához érnek. 1944 elején azonban már úgy ítélte meg a helyzetet, hogy karácsonyra nem mi, hanem az oroszok lesznek Budapesten és a háború kimenetelét nem egy esetleges franciaországi partraszállás, hanem a Vörös Hadsereg sikerei fogják meghatározni. A csodafegyverekben, mint a háborút eldöntő tényezőben nem hitt, legfeljebb mint annak meghosszabbítójában. Csodálta a német hadiipar teljesítését, még 1944 tavaszán is. De úgy vélte, hogy ez az utolsó erőfeszítése, mert a bombázások és a helyenként már vészesen jelentkező nyersanyaghiány, beleértve az üzemanyaghiányt is, elháríthatatlan krízishez és a szövetségesek fokozatos, végül nyomasztó fegyverzeti fölényéhez vezet, melyet a német vérrel már nem tud ellensúlyozni. Nevelésénél fogva típusa volt annak a tisztnek, aki a hadsereget a napi politika befolyásától távol akarta tartan. „Ne izmusokban törjék fejüket tisztjeink, hanem ismerjék meg fegyvereiket és képezzék ki embereiket. Hogy melyik izmust kell követni, majd meghatározza a legfelsőbb hadúr”, mintha ma is hallanám szavait, amikor egy vezérkari tiszt nyilas megjegyzéseiről tudomást szerzett. A kommunizmust a magyar nemzeti érzelem mérgének, a szociáldemokrata politikusok kozmopolitáknak, nem teljes értékű magyaroknak, a nyilas vezetőket fantasztáknak, náci majmolóknak, magukat a magyar nemzeti összetartozás szószólóinak mondó, valójában azonban azt megbontó és az államfő tekintélyét aláásó politikusnak tartotta. A magyar belpolitikát elavultnak, időszerűtlennek ítélte, a háború utáni szociális reformok feltétlen szükségességéről meg volt győződve. Szerette a magyar földművest, de a magyar gyári munkást is, pártpolitikai hovatartozásától függetlenül. A kommunisták számát elenyészőnek tartotta. Egy alkalommal dicsérettel emlékeztem meg kiváló sofőrjeinkről. Tudta, hogy szervezett munkások, mosolygott, hogy a nyilasok ezt egyszer szóváteszik a parlamentben, mondván, hogy szárnysegédje baloldali elemeket tűr meg a miniszter környezetében. „Csak tartsd meg őket, ha megbízol bennük” nyugtatott meg és ő is megszerette őket, mert saját sofőrjeitől is csak jót hallott róluk és mikor önként jelentkeztek, hogy a frontra is elkísérjenek, még külön dicsérettel is megemlékezett róluk. Hátha még tudta volna, hogy önként fognak követni a 4. Ukrán Front főhadiszállására is. A szociáldemokrata párt támogatását, mint a nácizmus, de egyben kommunista érzelmek ellenszereként, Kersztes Fischer Ferenc belügyminiszterrel egyetemben, célszerűnek tartotta. Nem volt sem filo-, sem antiszemita. Zsidó munkaszolgáltatások bevonultatásánál, az egyéni kivételezést megtiltotta és szigorúan évfolyamonkénti bevonultatást rendelte el. A hátországban lévő munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett nemcsak elítélte, de meg is torolta. Ebben nagy segítségére volt Rőder Jenő vezérőrnagy, akinek Nagy Vilmos minisztersége óta az volt a feladata, hogy a munkaszolgálatosokkal való bánásmódot teljhatalommal ellenőrizze és megállapításairól tíznaponként jelentést tegyen. Jól emlékszem szavaira: „egyesek nem akarják megérteni, nem az fontos, ki zsidóbarát, vagy zsidóellenes, hanem kizárólag az, hogy ki van tisztában azzal, hogy háború után súlyosan meg fog minket terhelni a zsidókkal való bánásmód.” A németek helyzetének rosszabbodásával párhuzamosan egyre inkább egyetértett azzal, hogy a kapcsolatot az angol és amerikai ellenféllel keressük. Úgy vélte hogy így a későbbiekben támogatásuk biztosítva lesz az oroszok által esetleg pártolt kommunista befolyás ellensúlyozására. A vezérkar helyzetkiértékeléséről, különös tekintettel a németek magatartására, Kádár Gyula vk. ezredes a minisztert közvetlenül tájékoztatta. Viszonyukat a kölcsönös teljes bizalom jellemezte. Kapcsolat keresésük a nyugati hatalmak felé is Kádár ezredes jelentései alapján jutott a miniszter tudomására. Csatay abban a hittben élt, hogy az angolszászok 1944 nyarán a németeket Olaszországból kiverik és Magyarország határához érnek. Átállási kísérletünket ebben a helyzetben tartotta legcélszerűbbnek, mert akkor a németek erős balkáni haderejének beavatkozásával már nem kell számolni. Nagy csalódást jelentett számára az angolszászok csigalassúságú előhaladása Olaszországban. Ebből arra a téves következtetésre jutott, hogy amennyiben Franciaországban partraszállnak, ott is ugyanolyan lassan, metodikusan fognak tért nyerni. Vágyálma volt egyes háromhatalmi megszállás kialakulása. A háború után viszonyunkat a Szovjetunióval nem tartotta túl aggályosnak. Úgy vélte, hogy egy polgári Magyarországnak jó és kölcsönösen gyümölcsöző viszonya lehet a Szovjetunióval. E téren számolt a szovjet-román ellentéttel is, aminek következtében Magyarország a szovjet politikában szerephez juthat. Szorgalmazta az angolszászokkal való közvetlen kapcsolat megteremtését. Javasolta, hogy az orosz hadszíntéren lévő gyenge magyar megszálló hadosztályok hazaszállítása ellenében egy magyar hadtestet kell a nemeteknek felajánlania, mely Horvátországban és abban az időben odatartozó Dalmácia egy részében látná el a megszállás feladatát és így kijutna az Adriához. Az l. magyar hadsereg 1944 áprilisi felvonulásával kapcsolatban a Kárpátoktól északabbra abban reménykedett, hogy egy mozgósított és együtttartott magyar hadsereg gyors átállási kísérletnél döntő szerepet játszhat majd. Ezért az általa németellenesnek ismert Náday vezérezredes kinevezését e hadsereg élére melegen üdvözölte. Károsnak ítélt minden magyar támadó tevékenységet, mint felesleges vérpazarlást és kizárólag olyan ellentmondásokkal értett egyet, melyek támpontok visszafoglalását célozták, melyekről a Vörös Hadsereg csapatai a magyar védelmi rendszerbe mély betekintést nyertek és teljes tűzcsapásokat intézhettek. Horthy-t tisztelte és hűségesen szolgálta. Elveit sokszor maradinak találta, de tisztelete odáig elment, hogy ellenvéleményt sohasem nyilvánított, külpolitikai elképzeléseit teljesen magáévá tette. Többször, igen tapintatos előadásaival iparkodott célját elérni, ami néha sikerült is. Így pl. akkor midőn Horthy hozzájárulását elnyerte, hogy kiváló fiatal altiszteket is lehessen tisztekké kinevezni, amire 1944 tavaszán sor is került. Talán kissé hosszadalmasan időztem Csatay Lajos jellemzésénél, de a ha a légkört csak némileg is vázolni kívánom, melyben mint szárnysegéd és a miniszter törzsének vezetője éltem, ezt elengedhetetlennek tartom. Hiszen nem én gyakoroltam miniszteremre befolyást, hanem az ő nézetei hatottak énrám. Maradandó volt Csatay elődjének Nagy Vilmosnak a befolyása is, aki politikailag szélesebb látókörrel, liberálisabb felfogással, a munkaszolgálatosok kérdésében a közvéleménnyel szemben sokkal pozitívabb állásfoglalással töltötte be miniszteri tárcáját. Tisztelő szeretettel adóztam bátorságának, mellyel politikai nézeteit nyilvánította. Kül- és katonapolitikánk tévutjait nála korábban kevesen ismerték fel. Ha pedig arról kell szólnom, hogy mi hatott rám közvetlenül és élesztette bennem a háborúból való mielőbbi kilépés szükségének érzését, erre szolgáljanak még az alábbiak. Többszöri vezénylésem a német vezérkar közlekedés és felvonulási osztályához, egyéb külföldi szolgálati utjaim során, valamint katonai attaséi szolgálatom alatt sok német vezérkari tiszttel ismerkedtem meg. Szárnysegédi beosztásom alatt 1942.VIII. 1-tő1 1944. jún.10-ig, ha Budapesten átutaztak többen felkerestek. Köztük részben már hadsereg vezérkari főnöki beosztásban lévő tábornokok is. A frontról jövők mindig értékes képet festettek az ottani viszonyokról, a mérhetetlen ember, és anyagveszteségről, melyeket mindenek előtt a hitleri hadvezetés rovására írtak. Ezek a tisztek 1943 őszétől elkeseredésükben Hitlert és Keitelt már élesen bírálták, stratégiai és taktikai analfabétáknak bélyegezték és balsikereik okául őket tették felelőssé. E beszélgetésekről miniszteremet természetesen tájékoztattam és reá ugyanolyan hatással voltak, mint reám, azaz hogy a háború elvesztése elkerülhetetlen. Ezek a tájékoztatások, de különösen minisztereimnek Hitlernél tett látogatásai, melyekre rendszerint elkísértem őket, rendkívül befolyásoltak. Amikor Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében 1942 őszén jártam a Vezérkari főhadiszálláson, Vinnicán Hitler szóhoz sem engedte jutni miniszteremet, hanem hosszas tájékoztatást adott a harctéri helyzetről, kijelentvén, hogy Sztálingrádot akkor foglalja el amikor akarja. Másnap Kijevbe utaztunk a magyar megszálló erők parancsnokához, majd a 2. magyar hadseregparancsnokság álláspontjára, Alexjevkára. Kijevben Bakay altábornagy szemlesütve mosolygott Alexejevkán pedig Jány mosolygott a leplezetlen gúnnyal, mikor Nagy Vilmos a Hitlertől hallottakat elmondotta. De a java csak most következett. Alexejevkáról, a Heeresgruppe B. Weichs vezérezredes főhadiszállására repültünk Sztárobjixelszbe. A miniszter tiszteletére adott vacsorán szomszédom egy német vezérkari ezredes balti német, tökéletes orosz tudással, aki emlékezetem szerint a „B” hadseregcsoport hírszerző osztályának vezetője volt, vagy beosztottja. A kérdések tömegét intézte hozzánk, ez hivatásához tartozott, de saját helyzetükről is eléggé tárgyilagosan nyilatkozott. Érdeklődése azonban kiterjedt arra is, hogy mily benyomást szereztünk a hitleri főhadiszálláson és milyen tájékoztatást adott Hitler. Amikor annak szavait idéztem, miszerint Sztálingrádot akkor foglalja el, amikor akarja, a következő párbeszéd zajlott le: „Persze, persze Herr Kamerád, amíg jó az idő. De mondja csak milyen idő van most? „Amikor jöttünk, hűvös, ködös volt az idő, feleltem.” „Gondolja, hogy ezt a Führer megtudja változtatni?” „Nem hiszem, de mit változtat az a Führer tervein?”, mondotta tettetett naivsággal. „Nézze, ha köd van, az oroszok éjjel, de nappal is átküldhetnek csapatokat és lőszert, ez pedig a Führernek szándékát megnehezíti. És mit gondol ebben az időben számíthatunk még napsütéses napokra és holdvilágos éjszakára, amikor az oroszok mozgását a Volgán ellenőrizhetjük? Csúnya ősz van, de maga csak ossza a Führer egészséges optimizmusát. Úgy van ez rendjen!” Így adta értésemre, hogy Hitler szavai és a valóság között mekkora a különbség és hogy Sztálingrád elfoglalása már aligha lehetséges. A vacsora utáni pesszimista hangulatot egyes német tisztek erőltetett jókedve sem tudta eloszlatni. Aki huzamosabb ideig volt egykori társasságukban és nyelvük árnyalatát is jól ismerte, sok mindennel jött tisztába. Amikor pedig Csatay minisztert kíséretem el 1943 késő nyarán az OKW kelet poroszországi főhadiszállására, egy kapkodó beszédű Hitlert hallottam, aki lebecsülte a Vörös Hadsereg térnyerését. A német vesztességeket az orosz veszteségekkel szemben lekicsinyelte. A Vörös Hadsereg lehetőségeit kimerítettnek nyilvánította és a saját közeli döntést meghozó pótlásait fennhéjázóan dicsérte. Egészen másképpen beszélt a helyzetről a német szárazföldi erők vezérkarának főnöke, Zeisler tüzérségi tábornok, aki a Keleti arcvonal eseményiért volt felelős. Amikor megpillantottuk a kiterített, vagy a falon lógó helyzettérképeket és hallottuk Zeisler pátoszmentes, abszolút reális tájékoztatását a Vörös Hadsereg erejéről és saját utánpótlási nehézségeinkről, ismét ízelítőt kaptam, a hitleri blöffről és a valóságról, de egyben arról is hogy megszálló hadosztályainkat milyen veszélyek fenyegetik. Előrelátható volt, hogy ezeket a hadosztályokat a németek a legnagyobb szükség idején be fogják vetni, pedig felszerelésük a Vörös Hadsereg elleni harcra egyáltalában nincs és így aránytalan vesztességeket kell majd elszenvedniük. Mindez ismét egy lökést adott a még józanabb gondolkodásra. De hatással voltak rá a követi és attaséi jelentések is, melyeket a miniszter tájékoztatása céljából kaptam kézhez, melyek reális helyzetjelentéseinkkel, kevés kivételtől eltekintve, kitűntek, szóbeli jelentéseik alkalmával pedig leplezetlenül rámutattak a német hivatalos állásfoglalások valótlanságára és mind reménytelenebb helyzetükre. Ha pedig megszálló hadosztályaink helyzetjelentései a németek nehézségeit illetően nem győztek volna meg, úgy parancsnokaink, vezéri főnökeinek, magasabb rangú törzstisztjeink szóbeli tájékoztatásai megtették a magukét, úgy a miniszternél, mint nálam. Megrendítőek voltak Vasváry József vezérőrnagynak kimerítő magánlevelei, melyeket egykori parancsnokának Ruszkiczay-Rüdiger vezérezredesnek, a miniszter helyettesének írt szorgalmasan és melyeket módomban volt elolvasni. Az ellenünk szövetséges hatalmak harctéri eseményei, a lehallgatott és megfejtett rádiósürgönyök tisztánlátásomhoz ugyancsak hozzájárultak. Igen hasznos volt még a svájci Neue Zürichter Zeitung cenzúrálatlan példányainak állandó olvasása, melyeket azokat nekem Rakolczay László berni katonai attasé egész 1944. október 15-ig megküldött. E tanulmány meghatározott tere tiltja, hogy felsoroljam mind azt a sok-sok epizódot, mely gondolkodásra késztetett és észre térített. Az első hetekben kétségtelenül különbség volt Csatay vezérezredes és a szárnysegéd felfogásában a német szövetség értékét és veszélyeit illetően. De hogy a miniszter tájékozottsága fokozódott, úgy maradtak el a véleménykülönbségek. Hűséggel szolgáltam Nagybaconi Nagy Vilmos és Csatay Lajos minisztereimet, mert úgy éreztem, hogy helyes úton járnak. Gondolataik és cselekedeteik mikor erősen hatottak rám, különösen mikor Csatay korlátlan bizalmába fogadott és vele benyomásaimról, elképzeléseimről szintén és a németekkel szembeni magatartásunkat illetően nyíltan beszélhettem, és a legkényesebb kérdéseket is szóbahozhattam. Törzsemet teljesen a miniszter elgondolásai szerint vezettem. De lehetőleg az intézkedések indokolása nélkül, mert már úgy véltem, hogy a falnak is füle van, melyek a németekig elvezetnek. Törzsemben legmegbízhatóbb munkatársaim Papp Lajos tüzér ezredes volt, akinek titoktartásában feltétlenül megbízhattam. Rajta kívül a legbizalmasabb ügyeket csak a miniszterhelyettessel, sok éven át vezérkari osztályvezetőmmel, valamint Ealter Emil követségi tanácsossal, a külügyminisztérium sajtóosztályának helyettes vezetőjével mertem megbeszélni. Utóbbit pozsonyi szolgálati időmből ismertem és akit mindig értékes, igen hasznos tájékoztatásokkal szolgált. Nos ebben a légkörben éltem mint szárnysegédje, legbizalmasabb közvetlen munkatársa Nagy Vilmos és Csatay Lajos honvédelmi minisztereknek. Harctéri beosztásomat a Tatárhágót védelmi VI. hadtest vezérkari főnöki pontot, abban a tudatban foglaltam el, hogy a németek ezt a háborút elvesztették, egyedüli helyes út, a „szakítás” Németországgal. II. Irányelvek és tapasztalatok 1944. június 9-én délután Csatay Lajos Honvédelmi miniszternél jelentkeztem azzal, hogy szárnysegédi teendőket Hatz Ottó vk. ezredesnek, a volt szófiai és ankarai katonai attasénak átadtam és elbúcsúztam a minisztertől. Az útravaló melyet kaptam, értelemszerűen a következő volt: ”Az első hadsereg feladatát abban látom, hogy az orosz hadsereget a Kárpátok előtt, vagy a Kárpátokban, addig tartsa vissza, míg az angolszászok délről és délnyugatról közelebb érnek. Akkor a német rendszabályok, melyek átállásunk ellen bevezethetők, már csak korlátoltak lehetnek és a németek ellen való fordulásunk sikert ígérő lesz. Kíméld a magyar vért!” Csatay vezérezredes szavai alkották azokat az irányelveket, melyeket mint hadtest, majd hadsereg vezérkari főnök szem előtt tartottam. A VI. hadtest pk. törzsszállása, ezidőben Tatarovon települt. Az 1. hadsereg és a jobbszárnyán küzdő VI. hadtest feladata a merev védelem volt, ami az elfoglalt állásokhoz való görcsös ragaszkodást jelentette. A legkisebb egység visszavonulásához is a Lembergben székelő, és a Modl vezértábornagy parancsnoksága alatt álló Heeresgruppe Nordukraine előzetes engedélye kellett. Béklyóba kötött vezetés mintaképe volt ez. Ebben a vezetési légkörben küzdött a VI. hadtest: Klomija, Szataniszláv körzetében az l. hadseregre nézve oly veszteségteljes csatában, majd a Mikulicin, Gyelatin-i ellentámadásban, mely a Tatár-hágó előtti védelem megtámasztását célozta. Parancsnokom Kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy volt, akitől én, a kevés harctéri tapasztalatokkal rendelkező vezérkari tiszt tanulni akartam. Előző beosztásomból tudtam, hogy a kormányzó bizalmi embere, kiváló összeköttetésekkel rendelkezik és a cserkészet vezető egyénisége. Korábban sem szolgálati, sem magán érintkezésben nem álltunk, és egymást csak hírből ismertük. Ezért meglepett az a beszélgetés, melyet 1944 június végén folytattam vele melynek lényege alapvetően befolyásolta okt. 15-i magatartásomat. Hadtestparancsnokomat Budapestre rendelték kormányzói kihallgatásra. Visszaérkezése után vacsora, annak végeztével a szobájába hivatott. Bizalmasan arról tájékoztatott, hogy a kormányzó őt a következő kormányban kultuszminiszteri tárcára szemelte ki, egyben érdeklődött, hogy alkalom adtán vállalkoznék-e egy igen kényes feladat végrehajtására? Mii volna az? Felelte: az események rosszabbra fordulása esetén az oroszokkal tárgyalni. A belém nevelt fegyelem hatása alatt röviden csak annyit jelentettem, hogyha erre valaha parancsot kapok, természetesen. E beszélgetés után a hadműveleti osztály vezetője tette meg nálam a szokásos esti jelentését. Közben vettem észre, hogy nem a jelentést figyelem, hanem a hadtest pk. szavain rágódom. Csak most döbbentem rá mily szokatlan feladatra vállalkoztam, mely ellen egész énem tiltakozott. „Az ellenséggel tárgyalni, nem ezt talán inkább végezze el más, én becsületes katona akarok maradni, aki harcol, nem pedig tárgyalgat.” Mindinkább úrrá lett rajtam az a sejtés, hogy közeleg az az idő, amikor fontosabb a lesz a tárgyalás, mint a harc, a fegyvernél is döntőbb lesz a szó. Ekkor kezdtem oroszul tanulni. Hadtestparancsnokom Horthy tájékoztatása és a tervezett miniszteri kinevezése mély benyomást gyakoroltak. Szíve szerint inkább Beregfy hadsereg pk. utóda szeretett volna lenni, de nem óhajtott a Vörös Hadsereggel kapcsolatot kereső és vele tárgyaló parancsnokságot betölteni. Úgy éreztem, hogy tárgyalások esetleges felvételét kétségbeesett lépésnek tekinti és a szövetségesi hűség megtagadásának Modl vezértábornaggyal, elöljáró német parancsnokkal mindenkor őszinte, bensőséges viszony kialakítására törekedett. Ő azok közé a tábornokok közé tartozott, akik még 1944 nyarán is csak a németek oldalán történő harc folytatását látták, nem néztek a jövőbe. Nem ismerték fel, hogy a „szövetségesi hűség” az országot és a nemzetet katasztrófába viszi és csak hogy egy célravezető út van szakítani Németországgal. Hogy a kormányzó Farkas tábornokot erről az oldalról ismerte-e, nem tudom. Véleményem szerint Horthy előtt eltitkolta nézeteit, csak így történhetett meg, hogy még a miniszterelnöki posztra is szóba kerülhetett. 1944. július végén az addigi hadsereg pk.-t Beregfy Károlyt felmentették. Új hadtest pk. Miklós Béla lett, a kormányzó addigi főhadsegéde, akit 1944. aug. 3-án történő beérkezéséig és a hadsereg pk. teendők átvételéig hadtestparancsnokom helyettesített. Ebből kifolyólag Husztra, a hadsereg parancsnokság új harcálláspontjára távozott. Beregfy felmentésének oka nem annyira az általa vezetett hadsereg veressége volt, mint inkább a német véderő főpk.-ság kívánsága volt, miután a visszavonuló magyar hadsereg balszárnyát nem az elöljáró német parancsnokság utasítása szerint vette vissza, nyugat felé Szamba irányában, halogatva ezzel a Vörös Hadsereg előretörését a Kárpátoktól északra, Krakkó és a német birodalom belseje felé. Budapestről kapott bizalmi parancsnak megfelelően Berregfy visszavonulását déli irányba, a Kárpátok gerince felé rendelte el, lezárva ezzel a kárpáti átjárókat. Ez ellenkezett a német hadművelet tervekkel. Az új hadsereg pk. meglátogatta a legexponáltabb helyen küzdő VI. hadtest arcvonalát. Itt mondotta el, hogy nemrég Hitlernél járt, az ott szerzett benyomások alapján igen súlyosnak mondotta a helyzetet, a jövő igen borúlátónak tekinthető. Emlékszem szavaira: „Csodafegyver nincs! Ezt a háborút a németek már elvesztették”... Hadtest pk.-t a hallottak igen lehangolták. A búcsúzás után hozzám intézett szavai azt sejtették, hogy új elöljárójától inkább buzdító szavakat várt volna, mint ezt a pesszimizmust. III. Az 1. magyar hadsereg vezérkari főnöki beosztásban 1944. aug. 8-án az éjszakai órákban a hírközpont vezetője riasztott fel egy igen sürgősnek jelzett távirattal. A Honvéd Vezérkar Főnökének rendelete volt ez. Megbízott az 1. hadsereg vezérkari főnöki teendőinek ellátásával és utasított, hogy sürgősen de legkésőbb aug. 10-én a kora reggeli órákban jelentkezzem a hadseregparancsnokomnál, Miklós Béla vezérezredesnél. Új parancsnokomról keveset tudtam. Zárkózott, rideg modora mögött csak fokozatosan ismertem meg az igen művelt, katonailag kiválóan képzett, erélyes tisztet, aki súlyos cukorbajából eredő fizikai gyengülésének alkalmával, rendkívüli akaraterővel küzdött azért, hogy szellemi készsége töretlen maradjon. Miklós Béla 1942-ben lett Horthy főhadsegédje és a katonai irodájának a főnöke. 1944. aug. l-én kinevezték az 1. hadsereg parancsnokává. Típus volt az előkelő, igen olvasott, több nyelvet beszélő huszártiszteknek. Lefelé zárkózott, sokszor rideg, nyers modorú, felfelé kíméletlenül őszinte tiszt volt. Földbirtoka révén igen jó anyagi körülmények között élt, de ezt szerényebb anyagi helyzetben élő tiszttársaival sohasem éreztette. Hadseregparancsnoki kinevezését nem kitüntetésnek inkább mellőzésnek tekintette. Érezte, hogy Horthynál elvesztette a bizalmat. Személyével szemben intrikát gyanított. Úgy vélte, hogy ő már csak honvédelmi miniszter lehetne csak.... Sértődöttségét mi sem jellemzi jobban, mint távozása alkalmával kijelentette, miszerint a főhadsegéd termeinek küszöbét többé nem lépi át és személyére nézve nem tartja kötelezőnek azt az előírást, hogy az államfőnél való kihallgatás alkalmával a főhadsegédet is fel kell keresni és a kihallgatás tartalmáról tájékoztatni. Politikai ambíciói nem voltak. A politikusokat kerülte és véleményükre nem sokat adott. Politikai pártoktól független tisztikarnak volt a híve. A nyilas elveket és a kommunista eszmét egyaránt károsnak tartotta a honvédség szellemére. Horthy tisztelete csökkent a szemében. Könnyen befolyásolhatónak tartotta és nem eléggé titoktartónak. Kormányzóhűsége azonban töretlen maradt. Mint hadsereg pk. tudatában volt annak, hogy fegyverszüneti tárgyalásokra előbb vagy utóbb sor kerül, mégpedig a Vörös Hadsereggel. Petrov hadsereg tábornok levelét óvatos örömmel fogadta és a válasz igen udvarias megszövegezésével bízott meg. A Vörös Hadsereggel szemben lealacsonyító megnyilatkozásokat mindenkor helyreigazította, a németekkel szemben néha maró gúnnyal. Az elöljáró német parancsnokokkal való érintkezést a minimumra csökkentette, ellenszenvét, bár mindenkor hűvös udvarias maradt, amit észre is vettek és tudomására is adtak. Csak jelentkezésem alkalmával tudtam meg, hogy a német főpk. midőn tudomást szerzett elődöm felváltásáról, a magyar hadsereg élére egy német vezérkari főnököt is kinevezett és sürgős beérkezésem azért volt fontos, hogy őt megelőzzem. Jelentkezésem napján meg is jelent egy fiatal német tábornok, vagy vezérkari ezredes, de helye elfoglalva lévén, még aznap el is távozott. Vezérkari főnöki teendőim átvétele idején az l. hadsereg három hadtestre tagozódott. a., / Balszárnyán az Uzsoki hágó előtt a XLIX. német hadtest védett, mely fokozatosan kivonásra került. Helyét két hadosztállyal a III. magyar hadtest foglalta el. b., Középen a VII. magyar hadtest, teljesen leharcolt hadosztályaival általában Toronyai és Vereckei-hágók előtti állásokban tevékenykedett. A hadtestpk. aug. közepén az erdélyi hadszíntérre lett elszállítva, hadosztályainak állományát pedig más hadosztályok feltöltésére vettük igénybe. E hadtest helyét az V. hadtestpk-ság foglalta el, két hadosztállyal. c., Jobbszárnyon a VI. hadtest védett a Tatár-hágó előtt két hadosztállyal és két hegyi dandárral. A hadosztályok, az újonnan beérkező 6.10. és a 13. kivételével átszervezés alatt állottak, ezek a hadosztályok, bár létszám és fegyverzet szempontjából a rendszeresített állományt elérték, még hetekig nem voltak teljes értékűek. Hiányzott a tartós együttélésből és a közös harcokból fakadó összetartás érzése és az együttműködés mechanizmusa. A német hadtest felváltása után több német katonai, biztonsági, utánpótlási beszerzési szerv lepte el a hadsereg hadtápkörletét, ismeretlen okból, céllal, és hellyel. Pl. ahol egy lóüdülő állomás tanyát vert, ott már egy német pályaudvar parancsnokság is szükséges volt, továbbá SS kommandóság..., mely nyilván a lakósságot, minket és a német hadsereg egységeit volt hivatva szemmel tartani. A hadsereg parancsnoksághoz kissé idegenkedve vonultam be. Székely László Vk. ezredesen /a demokratikus honvédség debreceni 6. hadosztályának későbbi parancsnoka/ Itt kiváló együttest találtam. Az l, hadseregpk-on annak törzsénél nyüzsögtek a német összekötő törzs tisztjei és altisztjei, töménytelen szóbeli, de főleg írásbeli tájékoztatást kértek, mindent szemmel tartottak, tájékozottságuk elsőrendű volt, és meglepő, előbb tudtam meg a híreket tőlük, mint a saját magyar tudósításokból. A német összekötő törzs vezetője Schiff német vk. ezredes volt, együttlétünk másnapján észre kellett vennie, hogy más szelek fújdogálnak, nem befolyásolhatja intézkedéseinket. Rövidesen fel is váltották, utóda: Röder vezérkari ezredes lett. Rendkívül körültekintő és óvatos magatartásra kényszerített bennünket, minden olyan cselekményünkben és a magyar pk-sággal való érintkezésünkben, melyet titokban akartunk tartani. Ennek a német törzsnek a leépítésén fáradoztak, de nem sikerült pár tiszttel apasztották a létszámot, de ez csak csepp a tengerben. A helyzet október 15-ig nem változott. Augusztus vége felé a hadsereg alárendeltségében változás állott be. A Heerengruppe Nordukraine pk-ságának, mely emlékezetem szerint Krakkóba került át, nem közvetlenül, hanem a Szobráncon székelő Armeegruppe Heinritzi útján lettünk alárendelve. Ez közelebb lévén, nagyobb befolyást akart felettünk szerezni. Törekvéseit azonban hadsereg parancsnokságon hol diplomatikusan, hol nyersen elhárította. A hadsereg hadrendjében a páncélos alakulatok hiányoztak, így erős ütőerővel nem rendelkeztünk. A hadsereg élelmezési létszáma augusztus elején kb. 320-350 000 főt tett ki, melyből kb. 25 000 esett az alárendelt XLIX. német hadtestre. Alakulataink létszáma általában teljes volt. Kiképzésük még elmaradt a kívánalmaktól. Különösen kitűntek a hegyi alakulatok. Alföldi magyarjainkat, így a 13. hadosztályt az erdős, hegyes terephez kellett szoktatni, mielőtt állásaikat elfoglalták. Katonáim mérsékelt harci kedvvel küzdöttek a Kárpátokban. Különösebb lelkesedés nem fűtötte őket, de kötelességüket teljesítették. A hegyi csapatok szelleme e téren is kivált. Egy hegyi zlj. sokszor felért egy gyalogezreddel. A kormányzó tekintélye már nem volt a régi, ezt a jobboldali befolyások is eredményezték. A doni katasztrófa és az azt követő visszavonulások /1943. jan-12-től kezdve/ a németek tekintélyét, a tiszteknél és a legénységnél egyaránt alaposan megtépázták. A zsidó musz. száma a 10 000 főt is meghaladta és egy részük kifejezetten tehertétel volt már. Nem szabadott őket hátországba küldeni, nehogy a németek kezére kerüljenek, itt sem szabadott őket a németekkel összeereszteni. Véleményem a tisztikarról: A tábornokok és azok az idősebb törzstisztek valamint tart. tisztek, akik az első világháború végén az összeomlást átélték, már bizonyos aggodalommal nézték az eseményeket. Pesszimisták lettek a győzelem felett. A Kárpátokig való visszavonulás, az angolszászok eredményes partraszállása, bolgár, finn és román átállás mély nyomokat hagyott bennük. A fenti események kihatottak a fiatal tartalékos tisztekre is. Ezek egy részénél azonban a szélső jobboldali propaganda eredményeként még élt a hit, hogy a németek oldalán harcolva ha nem is a teljes győzelem, de egy mindkét fél számára elfogadható béke elérhető és a nemzeti szocialista társadalom felépíthető lesz. A vezérkari tisztek: itt külön kihangsúlyozom azonban, hogy észrevételeim kizárólag az l. hadseregnél szolgálatot teljesítő vezérkari tisztekre vonatkozik. A helyzet reális felismerése felülről lefele némileg változott. Csodafegyvereket kigúnyolták, a németek ellenálló képességét már kritikusan kezdték megítélni. Érezhető volt a lelki válság. A hadseregpk-ság idősebb vezérkari tisztjeinek a hadtestek vezérkari főnökeinek és a hadosztályok vezérkari főnökeinek legnagyobb részénél egybehangzó véleményként alakult ki az a felfogás, hogy a háború további folytatásának nincs már más értelme, mint a kedvezőbb fegyverszüneti és a békefeltételek érdekében minél kisebb vesztességekkel járó, főleg passzív védelmi harc, mindaddig, míg a legfelsőbb vezetés a harc beszüntetésére a legkedvezőbb időpontot megtalálta. A legtöbb tiszt már csak az esküje által volt elkötelezve, politikai megoldást vártak, tudatosan vagy tudat alatt a politikai megoldást várva abban a meggyőződésben harcolt, hogy az országot a Vörös Hadsereggel szemben meg kell védeni. A tisztikar a szovjet és angolszász szövetséget természetellenesnek tartotta. Sokan voltak akik úgy vélekedtek az ország határán kell őrt állni, Sokan voltak akik egy angolszász-német fegyverszünet lehetőségében bíztak... Anyagi vonatkozásban az l. magyar hadsereg a maximumot jelentette amit az ország elbírhatott, 1944 őszén mégis csak alig néhány száz géppisztollyal, rendelkezett ez a hadsereg. T-34-es harckocsik leküzdésére alkalmas páncéltörő lövegek csak egyes gyalogezredeknél voltak elvétve. A légvédelmi tüzéranyag volt a legkorszerűbb, a légvédelmi ágyuk a T-34-es ellen a legjobb fegyvernek bizonyult. A hadosztályok, hadtestek és a hadsereg közvetlen vonatalakzatok is túlméretezettek voltak és így sok emberrel, lóval túlterhelték az élelmezési létszámot. Több gépkocsi kellet volna, üzemanyaggal egyetemben. Gyalogsági lőszer bővebb volt, tüzérségi lőszer volt kevés, lőszerrel takarékoskodni kellett, főleg német eredetű lövegek gránátjaival. Ruházatban, élelmezésben hiányt nem szenvedtünk / Ezt én mondom, igen mert magyar területen volt mit enni / a magyar paraszti házakban bőven volt élelem / A hadseregnek a lakóssághoz való viszonya jó volt, rekvirálásról, fosztogatásról nem tudok. Partizán tevékenység 1944 szeptember végéig alig volt észlelhető. A Kárpátoktól északkeletre elterülő területeken a tavaszi hónapokban élénk partizántevékenység volt. Októberben azonban már a hadsereg fő közlekedési útvonalát a Huszt - Munkács - Ungvár útvonalát kezdték veszélyeztetni. Vezérkari főnöki beosztásom alatt nagyobb támadó hadműveletekre nem került sor. Feladatunk: a védelem volt. A VI. hadtest szívósan védekezett, kivéve a 18. tart. hadosztályt Jaramce-i magatartását, mikor is állásait túl korán feladta és tetemes hadianyagot hagyott vissza. Ez alkalommal a parancsnokságok és a csapatok olyan rendszertelenül vonultak vissza, hogy még a hadosztályokkal is megszakadt minden összeköttetés. Olyannyira, hogy a 18. hadosztályoknak a megkeresésére csak segédtisztemet, valamint Buvári József és Fábián Antal szakaszvezetőt, gépkocsivezetőimet küldhettem el, akik dicséretes módon meg is oldották a veszélyes helyzetekben bővelkedő feladatukat. A VI. hadtest csapataival ellentétben az északon küzdő V. hadtest csapatainál a sztaniszlavi csata folyamán rendszertelen visszavonulásokra, sőt pánikra is sor került. A védőállások elhagyása rendszerint csak elrendelt és rendezett visszavonulás formájában történhetett meg. A védelem erejét a kiépített védőállások fokozták. Ilyenek voltak a Kárpátok gerincétől északra előkészített Prinz Eugén és Hunyadi állások, amelyek tábori erődítés szerűen kiépített föld és fa, vagy csak földtámpontokból állottak. A nagy arcvonalszélességek miatt az előkészített támpontok csak közlekedési utaknál voltak sűrűn elhelyezve, egyébként nagy térközöket hagytak üresen, ezeket a szakaszokat derítették fel az orosz felderítők és itt szivárogtak át mesteri módon. A Kárpátoktól délre húzódott az Árpád erődvonal. Ez a fő közlekedési vonalat elzáró erődrendszerből állott, vasbeton erődítményekkel, harckocsi elhárító akadályokkal, aknamezőkkel, az előterepet és, az egyes erődtérközöket tökéletesen uraló gyalogsági nehéz és tüzérségi tűzrendszerekkel. Az Árpád erődrendszert állandó erődszázadok védték. A nagy kiterjedés folytán, itt is maradtak több kilométeres hézagok, ezeket a térközöket a tervszerű visszavonulás alkalmával ide rendelt hadosztályok vagy hegyidandárok szállották meg. Az erős, áttekinthetetlen terepen azonban átszivárgások itt is lehetségesek voltak. Az 1. magyar hadsereggel szemben a 4. Ukrán Front l. gárdaseregének részei a 18. hadsereg és a 17. gárda lövész hadtest csapatai tevékenykedtek. A Vörös hadsereg a doni harcok óta, na meg Kolomija, Sztaniszlav környéki csatában nagy respektust vívott ki magának. A magyar katona tartott tőle a harcban és félt a hadifogságtól. Géppisztolyokkal az oroszok jól voltak ellátva, ami nagy tűzerőt és mozgékonyságot biztosított nekik. Mesterei voltak a fegyvereiknek használatában, ha a támadás elakadt, gyorsan beásta magát, ellentámadás pedig sokszor nagy véráldozatokat kívántak. Ellentámadásaink gyakran már az ellenfél gyalogsági és aknavető tűzében összeomlottak. Igen sűrűn végeztek felderítést. Járőreik a sötétség, vagy köd leple alatt közelítették meg állásainkat és fedezetten, vagy leplezetten előttünk maradtak egész nap, csak éjjel húzódtak vissza. Voltak olyan orosz járőrök, akik néhány kilométerre is behatoltak arcvonalunk mögé és visszavonulás alkalmával néha még rajtaütésszerű tűzharcba is bocsátkoztak velünk szemben. Igen kellemetlenek voltak aknavető járőrei, amelyek szintén észrevétlenül mélyen beszivárogtak állásrendszerünkbe, sőt mögé is és néhány lövés leadása után állást változtattak, így helyüket megállapítani nem lehetett. Erkölcsi hatásuk nagy volt az aknavetőknek. Támadásaik bevezetése rendszerint harcfelderítéssel indult és a kora reggeli órákban voltak indítottak össztüzet és támadást. Tüzérségük nagy tűzösszpontosításra volt képes, de a hegységben való harcban ez nem nagyon jutott kifejezésre. Páncélosaiktól igen tartottunk. A T-34-eseknek félelmetes híre volt, kiválóságukat saját bőrünkön ismertük meg. Repülőtevékenységük inkább felderítő jellegű volt, bombázások csak elvétve fordultak elő. Meglepő volt a gyakori nyílt rádióközlésük. De a rejtjelzett táviratukat is könnyedén megfejtettük. Sebesült harcost ritkán hagytak vissza. Rendszerint csak szállításképtelen sebesülteket találtunk. Felejthetetlen részemre 1944.aug. 9-ének a reggele. Jama községnél egy elhagyatott ház kamrájában találtam rá egy haslövéses ukrán harcosra, aki az ellentámadásban folytán sebesült meg és irgalmat kérve a nyakában lógó keresztet mutatta felém. Gyenge orosz tudásommal iparkodtam megnyugtatni és fejét megsimogatva egy cigarettát nyomtam a szájába. Minden mozdulatomat bizalmatlanul kísérve, majd a géppisztolyomat mereven nézte, de a csapattestét nem volt hajlandó elárulni. A Worochta-i hadikórházba került és meggyógyultan távozott. Halottaikat, ha csak egy lehetőség volt, mindig hátravitték. A legnagyobb tanulság talán az volt, hogy ahol állásainkba betörtek, ott azonnal körvédelemre rendezkedtek be, aknákkal és akadályaikkal biztosították magukat. Majd ezekből a kis hídfőkből támadtak tovább, vagy tartották azokat nagyszabású támadások megindításáig. Mi volt a németekről való benyomásom? Amit a legfelsőbb német parancsnokság vezetési csődjéről alakítottam ki és melyek különös hatással voltak rám. A területhez való görcsös ragaszkodás, mely megtiltotta a legkisebb állásrész feladását is. Megkövetelte még olyan esetekben is az ellentámadást, aminek a sikere reménytelen volt, és ez mind súlyos veszteséggel járt. A hadtestpk-nál lévő összekötő törzs vezetője az „Ausharren” kitartási Führerparancsról szónokolt, mely néha már órákkal elkésve érkezett. Végül jött az „Igelstellung” sündisznóállás utasítás, majd végül az „Ausbrechen” kitörési intézkedés, mikor a körülzárt német egységek súlyos veszteséggel próbáltak egérutat nyerni, elvesztve minden harci felszerelésüket. Láttam a németek ésszerűtlen vesztességeit, melyek minket is értek volna, ha követeléseiket teljesítjük. Tanultunk a Don után már, nem 1943 januárját írjuk, nem csináltunk oktalan ellentámadásokat, sokszor a németek tiltakoztak, minden a Führerrel való fenyegetés csak süket fülekre talált. Aki az esztelen parancsokat kapta, és végrehajtásuk estén látta a borzalmas vesztességeket, és valóban átérezte, az csak egyet kívánhatott érjen már véget az az állapot, azaz a háború, ha kell akkor egy fegyverszünet árán is, akár tetszik a németeknek akár nem. Idősebb német tisztek, tábornokok ugyanezt érezték és velem szemben nyíltan beszéltek, féltek a fiatalabb német tisztektől. Abban a biztos hitben ringattam magamat, hogy a magyar nép háború után reformokat fog követelni, de nem fog a forradalom útjára lépni. Ez pedig megerősített abban, hogy jó úton járok és nemes célok érdekében lépem át a harcvonalat a Vörös Hadsereg felé. Tiszttársaim előtt a Szovjetuniót és Vörös Hadsereget sértő kijelentések éppen ezért nem tettem, sőt felfogásomat igyekeztem előttük nyíltan hirdetni. Erre éppen október 12-én este nyílott alkalom, amikor egy tüzértisztet búcsúztattunk. Tiszttársaim előtt lévő nyilatkozataim meglepőek voltak, csodálkozva néztek rám, egy vezérkari ezredes szájából szokatlannak vélték a Vörös Hadsereg mellé való hasonulásomat. Ezek a tisztek bizonyára csodálkoztak azon, hogy pár nap múlva már a Vörös Hadseregnél tevékenykedek. IV. Események X. 15-ig. 1944 A IV. Ukrán front csapatai által szeptember közepén indított megújuló szívós támadások eredményeként az l. hadsereg fokozatosan visszavonult a megerődített Árpád állásba, sőt a jobbszárnyon az erődvonal mögé Tiszakorkútig. A hadsereg jobbszárnya a Honvéd Vezérkar Főnökének parancsa értelmében visszavonulóban volt Máramarossziget felé. A hadsereg többi részének vissza vétele az Uzsok, csap vonalra volt készítve, részint elrendelve. A Felső Tisza völgyében a 10. hadosztály Rahó körzetében okt. 12-15 között berakott és szállítás alatt volt Budapestre. Ide irányították Kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy vezetése alatt a VI. pk-ját is. Visszamaradt alakulatait Vasváry József vezérőrnagy parancsnoksága alá rendelték. Új beosztásom idején kb. 25 000 német katona volt a hadsereg körletében. Ezek a számok okt. 15-ig 300-400 főre csökkentek. Igaz viszont, hogy október elején a Heeresgruppe Nordukraine parancsnoksága Rahüra irányított egy német kiképző zászlóaljat, melynek létszáma csaknem 1000 főt tett ki, ráadásul kiválóan volt felfegyverkezve. Okt. 15-én / 1944/ ez volt az egyetlen számottevő német egység a magyar hadosztályok arcvonala mögött. A 4. Ukrán Front magyar hadifoglyokból három tisztet és több fő legénységet visszaengedett. Ezeket Husztra kísértettük. Ezek egy felhívást adtak át, mely szerint a harcot be kell szüntetni az oroszok ellen. Az átjött tisztek a 4. Ukrán Front fő pk-tó1 Petrov tábornoktól egy levelet is hoztak Miklós Bélának. Lényege az volt, hogy reméli, hogy az ellenségeskedés hamarosan megszűnik és üdvözli az l. magyar hadsereg pk.-kát. Petrov levelét Gallai Emil Páncélos őrnagy Budapestre vitte a Kormányzóságra, Gyulai századossal pedig egy szívélyes levelet küldött a 4. Ukrán Front főpk-jának. A németek minderről semmit sem tudtak, Okt. 9-én- a hadseregparancsnokság Budapestre költözött, ahonnan 12-én este érkezett vissza Husztra, egészségileg megviselt állapotban. Okt. 10-e körül Horváth Ferenc vezérőrnagy Székely határőrség pk-ja keresett fel Huszton, tőlünk Dk-re küzdő 2. magyar hadsereg pk-ja Veres Lajos vezérezredes megbízásból. Aziránt érdeklődött, hogy amennyiben a németeket ott kellene hagyni, milyen álláspontra helyezkednék? Közöltem vele, hogy teljesen a kormányzó parancsához fogom magamat tartani. Okt. 12-én, vagy 13-án a VI. hadtest vezérkari főnöke hívott fel távbeszélőn és közölte, hogy Kőrösmezőtől nyugatra a Tisza forrása közelében orosz tisztek és legénység jött át csapatainkhoz kérve, hogy az előző napon zsákmányolt fegyvereiket adjuk nekik vissza, miután köztünk már fegyverszünet van. Sürgősen felhívtam Kuthy vezérkari ezredest, a Vezérkar Hírszerző osztályának vezetőjét, mi az igazság? Kuthy Vk. ezredes közölte velem, hogy fegyverszünetről nincs tudomása, ezért elrendelem, hogy az orosz bajtársakat vendégeljék meg, és kérjék fel őket a távozásra. A Nagyvárad-Debrecen körzetében dúló harcok arra késztettek, hogy elrendeltem Técső-Vencsellő közötti Tisza-vonal lezárását, a német egységek csak külön engedélyemmel léphetik át. Ebből kifolyólag fegyveres összetűzésre is sor került a németekkel Tecsőnél. Hogy a haseregpk-ám Budapseten kivel tárgyalt és miről, engem nem tájékoztatott. Megemlítettem, hogy a kormányzó közeli huszti látogatásra van kilátás és utasított, hogy a különvonatának a Turánnak biztosítását szervezzem meg. Egyben bemutatott egy magyar őrnagyot név említése nélkül, akit Budapestről hozott magával és utasított, hogy a vonalakon való átkelését biztosítsam, a németek előtt teljes titoktartás mellett. E feladat végrehajtásával Burits őrnagyot bíztam meg, a hadsereg hírszerző osztályának a helyettes vezetőjét. Később tudtam meg hogy ez az őrnagy Nemes őrnagy volt aki okt. 15-én szerencsésen meg is érkezett Moszkvába. Hogy Faraghó vezérezredes Moszkvában fegyverszüneti tárgyalásokat folytat, arról nem lettem tájékoztatva. Hogy a kormányzó által kiküldött fegyverszüneti bizottság van Moszkvában és kik annak tagjai, azt okt. 15-én 10 óra körül Karlóczy vezérkari ezredestől tudtam meg. Okt. 13-án este a Vezérkar 1. osztályától távirati értesítést vettünk, hogy a hadseregparancsnokommal együtt 14-én estére Szatmárnémetire érkezzünk be, ahol Honvéd Vezérkar Főnöke eligazítást fog tartani részünkre. Okt. 14-én délután indulásra készen voltunk, de jött a lemondó távirat. Csak az érdekesség kedvéért számolok be arról, amiről csak hónapok után szeretem tudomást. Fegyverszünettel való összefüggő tevékenységet egy távirat kiadása jelezte volna, az alábbi szöveggel: „Az 1920. évi III. l. számú rendeletem érvénybe lép.” Ez a távirat sohasem érkezett be Husztra, és miután céljáról tájékoztatva nem voltam, elképzelem, mit tettem, volna vele..., félredobtam volna. V. Események okt. 15-én délelőttől 16-án éjfélig Helyzet a hadseregnél okt. 15-én. A Felső Tisza, Vesca és Ung völgyében támadások bontakoztak ki, súllyal Szolyva irányában. Itt a hadtestparancsnok, a helyzet súlyosbodásával számolt. A Tisza völgyében a 10-hadosztály lépcsőzetes kivonása megtörtént, vasúti szállításra, berakodottan Miskolc-Hatvan útiránnyal Budapest felé tartott. A VI. hadtestparancsnokság zömében gépkocsimenetben szintén útban volt Budapest felé. A hadseregparancsnokság okt. 13-án Beregszászra való áttelepülését megkezdte. A parancsnok és a hadműveleti osztály vezetője Beregszászon, az új határállásponton berendezkedés alatt, a vezérkari főnök és a szűkebb törzs egy része még Huszton működött. Reggel még sejtelmünk sem volt egy hadsereg sorsdöntő óráivá váltak. A hadseregparancsnokság áttelepítésének ellenőrzésére és jelentéstételére hadsregparancsnokommal okt. 15-én 11 órakor Husztról Beregszászra indultam. Alig kezdtem azonban a napi helyzet ismertetésébe, amikor a rádióban elhangzott a kormányzói proklamáció, amelynek lényege az volt, hogy Horthy az eddig velünk ellenséges hatalmaktól fegyverszünetet kért. Nem nyilatkozott arra vonatkozólag azonban, hogy azt megkapta volna és annak mik a feltételei, de nem tartalmazott semmi olyat sem, ami a hadsereg további feladatára támpontot nyújtott volna. Döbbent csendben hallgattuk a rádiót és kérdőn, vizsgálgatva néztünk egymás szemébe. „VÉGRE!” Ez volt talán első gondolatom, de most hogyan tovább?, volt a második. Feszült pillanatok. Aztán egy kérdő fejbillentés és kézmozdulat felém. „Kegyelmes Uram! Alázatosan jelentem, hogy a hadseregparancsnoksághoz tartozó minden rendű és rangú egyénével szemben minden rendelkezésemre álló eszközökkel el fogok járni, aki a Kormányzó Úr intencióival szembe helyezkedne”. Engedélyt kérek arra, hogy Husztra szűkebb törzsem működő részéhez, azonnal visszatérhessek, ahová, véleményem szerint, időközben be kell érkezzen a kormányzó úr hadparancsa, melyben bejelenti a fegyverszünet tényét, annak feltételeit és a Honvédség is megkapja feladatait a fegyverszünet végrehajtásával kapcsolatban. Különösen vártam a szovjet csapatokkal szembeni további magatartásunkat szabályozó intézkedéseket. Úgy véltem, hogy a hadparancsot közvetlenül követi a Honvéd Vezérkar Főnökének hadműveleti utasítása, mely az l. magyar hadseregnek az eddigi velünk szembenálló 4. Ukrán Front pk-jával az együttműködésünket szabályozza és azonnal végrehajtandó hadműveleti feladatokat elrendeli. A hadseregpk-ám javaslatomat elfogadta és hozzáfűzte: „Én addig intézkedem a Beregszászon lévő németek lefegyverzésére és a német összekötőtisztek bevonultatására.” Látva hadseregpk-mon a meglepetését a proklamáció elhangzásakor, el sem tudtam volna képzelni, hogy előttem vezérkari főnöke előtt, aki vele egyetemlegesen volt felelős a hadseregért, valamit is elhallgasson. Csak 1965-ben, Vattay volt altábornagy a kormányzó főhadsegéde, valamint a katonai iroda főnöke és helyettese, Pogány vezérkari ezredes írásaiból szereztem tudomást arról, hogy a szükséges tájékoztatás és parancs birtokában volt. Miklós Béla ugyanis okt. 11-én kormányzói kihallgatáson jelent meg. Itt meg kapta „az 1920.évi III. l. sz. rendeletem érvénybe lép” jelmondatnak tartalmát, aminek vétele után: l., a harcot be kell szüntetni; 2., A szemben lévő szovjet erőkkel fel kell venni az érintkezést; 3., A németek ellen harcolni kell; 4., A rendre és fegyelemre különös súlyt kell helyezni. Miklós Béla felkérésére a jelmondat szövegét hadseregparancsnokom kis jegyzet füzetébe Vattay be is írta. A proklamációt követő bénult csönd után zsongani kezdett a méhkas... 14 óra után érkeztem vissza Husztra. Elsőnek Kovács vezérkari százados, a hadműveleti osztály egyik tisztje jelentkezett és átadta a honvéd vezérkar 1. osztályának Budapestről érkezett táviratát, amely a harc folytatását a németekkel való teljes együttműködést rendelte el. A táviratot még egyszer elolvastam, nem akartam hinni a szememnek. Hiszen én Budapestről a Vezérkar Főnökétől az átállást szabályozó hadműveleti parancsot vártam, és ehelyett ezt kellett elolvasnom. Közben a törzsem tisztjei gyülekeztek a szobámban, Huszton, és feszült figyelemmel néztek rám. Katonai pályám talán legválságosabb pillanatát éltem át. Kezdtem érezni, hogy Budapesten nincs valami rendben, és ha nem tudok higgadt maradni, ellentmondó intézkedések útvesztőjébe kerülök és a hadsereg felbomlik: először szellemileg, aztán szervezetileg. De töprengésre nem volt idő, intézkedni kellett általánosságban, és tisztázni a helyzetet a további parancsok alapjainak a megteremtéséhez. Így született meg a hadseregpk. 15 óra körüli intézkedése, mely szerint az alárendelt csapatok feladata a védőállásokban való kitartás, a bármely irányból őket érő támadások visszaverése, de egyben minden provokatív magatartás kerülése a Vörös Hadsereggel szemben. Abba a hitben éltem, hogy a vezérkar l. osztályának távirata a Vezérkar Főnöke szándéka ellenére, vagy talán tudtán kívül került a távírógépbe. A német összekötőtörzs vezetőjét személyesen felszólítottam, hogy körletét hagyja el, a távíróvonalaikat pedig megszakítottam. Ebben a légkörben a késő délutáni órákban érkezett meg a Honvéd Vezérkar Főnök távirata, mely szerint a harcot a németek oldalán folytatni kell. Hollósi-Kuthy altábornagynak vezérkari főnöke volt, ezzel kapcsolatban a következőket mondta el Berkó István vezérkari alezredes: „kormányzó rádiószózatának elhangzása idején 1944. okt.15-én a Perecsenyben települt hadtestparancsnokság tiszti étkezdéjében az ebédlő asztalnál ültünk a hadtest törzs összes tisztjével a már jóval előbb kinyitott rádiót hallgatva. A kiáltvány elhangzása után a velem szemben ebédelő Hollosy-Kuthy altábornaggyal kivonultunk az udvarra és ott négyszemközt tárgyaltunk. Mivel a kiáltványban az hangzott el, hogy a honvédség alakulatai csak a szervezetszerű magyar elöljáróinak engedelmeskedjék, azonnal felkértem a parancsnokomat, hogy javaslatomat meghallgatva intézkedjék. Azt hittem, hogy titkos utasítás birtokában van. Hollosy-Kuhy kijelentette, hogy egy jottányival sem tud többet, mint amit a rádióban hallottunk. Telefonon kerestem az l. hadsregpk-t ott csak Székely László vk. ezredest találtam, aki semmivel sem tudott többet nálunk, de megígérte mihelyt lehet küldenek intézkedést. Meglehetősen izgatott lelkiállapotban kb. 1 órát vártunk, amikor úgy döntöttem, hogy gépkocsin Beregszászra megyek és ott azonnali parancsot kerek Dálnoki Miklós Béla vezérezredestől,. hadseregparancsnokomtól. Így is történt... Majd kettő óra autó út után megérkeztem Beregszászra, ahol Kéri Kálmán vezérkari ezredest még mindig nem találtam, mert ő még Huszton volt, a régi törzsszálláson. Így egyenest a hadseregpk.-hoz mentem, aki a vármegye házán, a volt főispáni irodában tartózkodott, mely épület körül volt véve tábori csendőrökkel. A legnagyobb erélyre volt szükségem, hogy bebocsássanak. A hadseregpk, előszobájában annak személyi segédtisztje Csukásay-Gartner alezredes fogadott bizalmatlanul, gorombán és nem akart beengedni azaz bejelenteni. Miután erre én is goromba lettem közölte, hogy a Kormányzóval beszél és ha befejezte bemehetek, kb. 10 perc tellett el és bementem. Érthető módon Dálnoki Miklós vezérezredes is ugyanolyan ideges állapotban volt, mint mi, környezete és jó magam. Kértem, adjon intézkedést, főleg jelentse ki, hogy van e fegyverszünet? Dálnoki Miklós Béla kijelentette, hogy fegyverszünet nincs. Akkor mi a teendő? Ha az orosz támad? Felelte: védekezni kell, de mi tartózkodjunk a támadástól. Mikor a kezem a kilincsen volt, utánam szólt: azt sem bánom, ha kiküldötök parlamentereket. Erre nem feleltem, hadikövet kiküldetésének előfeltételei vannak. Már sötét volt, amikor visszaérkeztem a III. hadtestpk-ra és közöltem Lovász Olivér vk. őrnagy helyettesemmel, ő erre keserűen mosolygott... Közben jött a Honvéd Vezérkar Főnök közvetlen parancsa a harc további folytatására. A harcot tovább folytattuk... és semmiféle ezzel ellentétes intézkedést nem kaptunk / német törzsek bevonása, német csapatok lefegyverezése / Térjünk vissza a hadsereg törzshöz. Közben távbeszélőn jelentkeztek a hadtestpk-kok, és részben vezérkari főnökök is. Tájékoztatást szeretnének, már mint tőlem. Csak azt ismételem, hogy később majd mindent elmondok, de higgyék el, hogy minden rendben van. Milyen jó, hogy nem látták tépelődésemet, gondoltam nem is érzik át sem ők, sem törzsem a bensőmben feltörő bizonytalanságát és hogy mennyi erőt vesz igénybe ennek palástolása és leküzdése. Mert közben szól a budapesti rádió és a németek melletti további kitartásra buzdít, majd a Bátyum települt kirendeltségnek parancsnoka és a vezérkar l. osztálynak utasítására bejelenti, hogy a kormányzói szózat nem hiteles. A Vezérkar Főnökével kapcsolatot teremteni nem sikerült, szárnysegédje Kapitánffy vk. őrnagyhoz kapcsoltak. Beszélgetés után nem lettem okosabb, sőt kétségeim fokozódtak és érezni kezdtem, hogy egy boszorkánykonyha főztjébe kerültem. Végszükségben a kormányzóságot hívtam fel, hogy az ott lévő barátommal Pogány vk. ezredessel beszéljek. Világos választ kértem arra vonatkozólag hogy a kormányzói szózat hiteles-e és érvényben van-e, és ebből kifolyólag mi a hadsereg feladata? Átkapcsolt Vattay tábornagyhoz, aki kijelentette, hogy a kormányzói szózat hiteles és érvényben van, a németekkel való érintkezést meg kell szüntetni, majd azzal fejezte be a telefonbeszélgetést „nincs időm veled tovább beszélgetni, mert itt zajlanak az események.” Abban megerősítettek, hogy ne Szálasiék, hanem Horthy proklamációjának szellemében járjak el. Sajnos Miklós Béla sem a kormányzói kihallgatáson kapott parancsról, a Vattayval folytatott beszélgetésről sohasem tájékoztatott. Ennek egyik okát abban látom, hogy Miklós Béla a vezérkari tisztekkel szemben bizalmatlan volt. Könnyű volna most Miklós Béla felett pálcát törni és minden előkészület elmaradásért őt hibáztatni. Szavaim és tetteim őszinteségében ki tudja mennyire hitt. Tartott attól, hogy én is arra az útra lépek, mint a szomszédos 2. hadsereg vezérkari főnöke, a parancsnokát Vers Lajos vezérezredest okt. 16-án cserbenhagyta, elárulta, vagy a 3. hadsereg vezérkari főnöke, aki hadseregparancsnokával azonosulva, teljesen a németek mellett foglalt állást. 1944. márc. 19-e után, tehát a német megszállás alatti időben már súlyos bizalmi válságban éltünk. Én sem bíztam meg minden vezérkari tisztemben. Az események azonban nem csak Budapesten, de nálunk is peregtek. Felhívott a munkácsi hírközpontunk pk-ja és jelentette, hogy kisebb német csapat jelent meg a hírközpont előtt és annak átadására szólította fel. Arra a kérdésemre hogy a hírközpont általunk kellően biztosítva van e-igennel felelt. „Akkor tagadd meg a felszólításukat és ha kell tűzzel verd ki őket.” A németek erőszakhoz folyamodtak, de néhány lövés után a szándékukkal felhagytak. Közben az idő vészteljesen sietett. Németektől parancsot már nem fogadhatok el, budapesti elöljáróimtól észszerű parancsot pedig már aligha várhatok, azt hogy melyek a fegyverszünet feltételei és miként kell a hadseregnek működni a jövőben, mindinkább csak azokkal tisztázhatom, akikkel eddig szemben állottam azaz az oroszokkal. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a szándék, hogy a világosság beálltával azaz okt. 16-án korán reggel a Huszthoz legközelebbi arcvonal részén átmegyek és felveszem az érintkezést a 4. Ukrán Front parancsnokával. Senkivel összeköttetésbe nem jutottam, Vörös János vezérezredes nem jelentkezett, sem Pogány vk. ezredes, 16-án hajnalban a budapesti hírközpont már nem kapcsolta őket. Éjfél előtt hadseregpk-ám váratlanul visszatért Husztra. Jelentettem beszélgetéseimet Vattay altábornaggyal és eredménytelen kísérletemet, egyben a szándékomat is, hogy a reggeli órákban a 4. Ukrán Fronttal érintkezésbe lépek. Az volt a benyomásom, hogy mérlegeli a tervezett lépésemet, töprengésemet, töpreng a javaslatomon. Október 16-án a hajnali órákban Molnár vezérkari alezredest, a hadsereg hírszerző osztályának a vezetőjét hivattam. Felszólítottam, hogy Malinics Dezső hadnagy, a hadseregparancsnokság orosz tolmácsa kíséretében induljon el két órán belül egy rádió adóvevő készülékkel és lépje át az arcvonalat, vegye fel a kapcsolatot az általa elért első orosz pk.-val és állapítsa meg ott, vagy onnan a fegyverszüneti feltételeket. Az ellenállomást helyettesítse, Burits szds. kezelésébe hagyja vissza, hogy érintkezés a hadsereg pk-val biztosítva legyen. Hadsereg pk-om Molnár vk. alezredes útba indítását jóváhagyta, személyesen is eligazította is eligazította, egy megbízólevéllel és rejtjelkulccsal is ellátta. Molnár a feladatot készséggel vállalta, de mint utólag kiderült, előkészületei elhúzódtak és csak az arcvonalnak hadseregparancsnokom és általam történt átlépése után érkezett első vonalainkhoz. Onnan azonban előttem ismeretlen oknál fogva visszafordult. A kora reggeli órákban én is készülődtem az indulásra, teljesen megbízható gépkocsivezetőim, Fábián Antal, Buvári József szakaszvezetők és legényem Kiss András őrvezető és dr. Pinezich Magda külügyminiszteri orosz tolmácsnő kíséretében. Közbe sikerült kapcsolatot kapni telefonon Honvéd Vezérkar Főnökével. Miklós Béla ingerülten azt kérdezte, hogy 14-én este miért nem jött el Szatmárnémetibe a tervezett megbeszélésre, majd hogy mi a hadsereg feladata; Vörös János vezérezredes hadseregparancsnokomat ekkor arról tájékoztatta, hogy irodáját nem hagyhatja el, az előszobában németek vannak, majd úgy intézkedett, hogy a hadseregnek a harcot a németek oldalán kell folytatni, különösen ügyelve balszárnyunkra, nehogy az l. német páncélos hadseregnek a duklai horpadásban küzdő részei veszélyes helyzetbe kerüljenek. Felhívta figyelmét, hogy Heinritzi vezérezredes meghívásának eleget tegyen, és nála jelentkezzen Szobráncon. Hadseregparancsnokomat a Vezérkar Főnökével folytatott beszélgetés végleg kihozta a sodrából, felháborodása nem ismert határt. Rövid idő múlva közölte velem, hogy a 4. Ukrán Fronttal való érintkezésvételt a saját személyére is szükségesnek tartja és perceken belül indulhatunk. Javaslatomra a hadsereg parancsnokságot a 16. hadosztály parancsnokának Vasváry vezérőrnagynak adta át, ideiglenesen, akit kormányzóhű tábornoknak tudtunk. Hadseregparancsnokom utasítására egy hadseregparancsot kellett m | |
