Katasztrófa a Don-kanyarnál

A 2. magyar hadsereg és Jány Gusztáv...

A magyar királyi honvéd vezérkar 1942 tavaszán egy olyan hadsereg élére állította az 59 éves vezérezredest, Jány Gusztávot, amelynek összetételét, feladatát és alárendeltségi viszonyait kormányközi megállapodások szabályozták. Ezek utólagosan nézve mindenképpen hátrányosak voltak Magyarország számára, sebtében készültek és szülőanyjuk a politikai szükség volt. Hitler az 1942-es nyári keleti hadjárathoz szövetséges csapatok kiküldését igényelte. Ezt a kérését visszautasítani nem lehetett. Azért nem, mert a királyi Románia - versengvén Berlin kegyeiért Észak-Erdély visszaszerzése érdekében - a német kívánságot maradéktalanul teljesítette, és 26 hadosztályt adott 1942 nyarára a keleti frontra. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke boldognak mondta magát, hogy a Keitellel való tárgyalásokon sikerült a németek követeléseit 15 hadosztályra (ebből tíz fronthadosztályra) leszorítani. Ma is érthetetlen, hogy a keleti arcvonalra kiküldendő magyar 2. hadsereg felfegyverzését illetően a magyar illetékes katonai szervek miért elégedtek meg a németek szóbeli ígéreteivel.

A 2. magyar hadsereg létrehozása politikai aktus volt; a trianoni problémákból fakadt, miközben Jány Gusztáv, akit e hadsereg élére állítottak, az első világháború neveltje, annak a korszaknak katonája volt, és mindvégig maradt. Politikával soha nem foglalkozott. Nemcsak azért, mert a hadseregben még - Ferenc József idejéből tiltották a politizálást, hanem személyében is távol tartotta magát a kor „divatos" világnézeti mozgalmaitól. Nem esett, mint annyi más katonatársa, a német hadsereg bűvkörébe, ami főleg azért említésre méltó, mert a Wehrmacht - legalább is 1941 decemberéig - Európa első hadserege volt, és a Moszkva előtti csatáig valóban legyőzhetetlennek látszott.
Akik ismerték, dicsérték szerénységét, szigorúságát. Jó harcásznak tartották - de nem tartották hadásznak. A hadászat tudományához ugyanis hozzátartozik egy adag politikai bölcsesség. És ez az utóbbi hiányzott Jány Gusztávból a sorsdöntő januári napokban, amikor a hadseregnek nemcsak ,,katona" kellett, hanem hadvezér is - vagyis a „politikai katona" tudása, merészsége.
A hadsereg felállítása és összetétele nem Jány feladatköréhez tartozott. Ő itt csak asszisztált. Kortanúktól tudjuk...
...103. számú hadtápszázad parancsnoka, tartalékos főhadnagyi rendfokozatban 1942.június 12-től 1943.január 6-ig részt vettem e hadsereg hadműveleteiben... Az első háborúban harminc hónapot, a másodikban pedig két hónapot töltöttem az első vonalban, s innen tudom, hogy a hadra kelt seregnek kollektív öntudata van. Sőt, ösztönélete is, ami a halállal való állandó együttélésből származik... A Hitler szolgálatára állított magyar hadsereg kollektív öntudatában az élet, hogy otthon ezt a hadsereget » leírták «."
A tisztikarral is baj volt. Túl sok tartalékos tiszt került a csapatokhoz, a hadtáphoz. Márpedig a tartalékos tisztek esetében nem volt törvényben a politizálási tilalom. A fegyveres szolgálatra behívott falusi tanítók, jegyzők, leventeoktatók jó része a szélsőjobboldal híve volt. Soviniszták, antiszemiták uralták politizálásukkal a „mezőnyt". Külön szerencsétlensége a hadseregszervezőknek, hogy a nemzetiségi, illetve a zsidó munkaszolgálatos századok élére ezekből a tartalékos tisztekből neveztek ki parancsnokokat. Vagyis, „ebre bízták a szalonnát". És kerültek tartalékos tisztek az első vonalba is, mégpedig hosszabb szolgálatra. A tapasztalataik a frontról még az első világháborúból származtak. Így szakmailag sem voltak megfelelően eleresztve.
Az 1942-es nyári hídfőcsaták után - amelynek során a frontvonalat járva Jány is megsebesült - a hadsereg-parancsnokság beszüntette a további aktív hadviselést. A 2. magyar hadsereg védelembe ment át, amihez szintén kevés volt az ereje és felkészültsége. Októberre kiderült, hogy a Vörös Hadsereg nem omlott össze, Sztálingrád elfoglalásáért Paulus csapatainak keményen kell küzdeniük, és a Kaukázusban sem úgy haladnak a dolgok, ahogy azt Hitler elképzelte. Dálnoki Veres Lajos tábornok szerint - ő 1942 augusztusában az 1. páncélos hadosztályt vezette az urivi hídfő elfoglalásáért indított sikertelen csatában - már akkor felismerhető volt a tény: az 1942-es Vörös Hadsereg más, mint volt 1941 nyarán. Keményebb. Megtanult harcolni, a katonák felszerelésén és élelmezésén pedig nem lehetett nem észrevenni a nyugati szövetségeseknek az ezekben a hónapokban nagy mennyiségben beérkező segítségét. „Amerikai konzerv volt a vöröskatonánál, és orrunkban éreztük a sok új bőrt, annak illatát, a derékszíjakét, a pisztolytáskákét, amivel a fogságunka kerülő orosz fel volt szerelve".

Idegen érdekekért

1942 őszén nagy „búcsújárás" volt a magyar csapatok doni frontszakasza mögött. Akkor már mindenki tudta, hogy a 2. magyar hadsereg a soron következő telet kint tölti a Donnál. Megígérték Jánynak, hogy megsürgetik, kiharcolják a németektől az ígért kiegészítő hadfelszerelést. Főleg páncéltörő ágyúkat, mert azokból a honvédseregnél nemcsak kevés volt, de még a meglévők sem voltak eléggé hatékonyak a T-34-es harckocsik ellen. ...biztosítására csoportosult át. Jány ez ellen tiltakozott Weichsnél. Az tehetetlenül megvonta a vállát - de a noteszba bejegyezte: „A Führer által elrendelt átcsoportosítás helytelen. Egy támadás esetén ez az elhelyezés sem az olaszoknak, sem a magyaroknak nem lesz jó."
Január 12-én Moszkalenko tábornok 40. hadserege az urivi hídfőből megkezdte offenzíváját. Weichs noteszából: „Úgy látszik, a magyarok bátran harcolnak." Január 14-én a 40. hadsereg újabb tartalékok bevetésével tovább folytatta harcát, az áttörést 10 kilométerre szélesítette ki, és 10 kilométernyi mélységben nyomultak előre. Ugyanezen a napon a voronyezsi front középső és déli része is támadásba lendült. Egyidejűleg megkezdte offenzíváját a voronyezsi fronttól délre álló szovjet délnyugati front 6. hadserege is, amelynek feladata az olasz csapatok védelmi vonalának áttörése, és utána a Zsukov marsall által megtervezett nagy átkaroló támadó hadművelet, az „osztrogozsszkrosszosi offenzíva" kivitelezése volt. A támadó csapatok - legalábbis január 15-ig - mindenütt kemény ellenállásba ütköztek (ezt szovjet levéltári adatok is támogatják).
Január 14-én v. Weichs a Cramer hadtestből csak egyetlen páncélos dandárt tudott bevetni a magyarok megsegítésére. Akkorra derült ki, hogy a hadtest teljes alkalmazását Hitler saját magának tartotta fenn - igaz, Rosztovig más tartaléka nem volt. Jány így tehetetlenül szemlélhette a VII. hadtesténél mind rosszabbra forduló hadihelyzetet: még a saját páncélos hadosztálya sem állt a rendelkezésére.
Maga is kint járt az első arcvonalban egy könnyű repülőgéppel, hogy szemrevételezze a helyzetet. A látottak után lelkileg letörve tért vissza Alekszejevkára, a hadiszállására. Január 15-én este a hadinaplóba bejegyezteti: az eredeti arcvonal helyreállítására nincs remény, az adott helyzetben már kitartani nem lehet; tervszerű...
Witzleben generális volt az, aki látván Jány szorongatott helyzetét, igyekezett valamiféle ,,aranyhidat" létrehozni a „B" hadseregcsoport és a magyar hadseregcsoport között.
De Jány nem akarta észrevenni a segítő kezet. Kovács Gyula vezérőrnaggyal, sokak szerint „rossz szellemével" megbeszélte a helyzetet. Vezérkari főnöke a németektől világos visszavonulási parancsot igényelt.
Végre január 17-én éjjel megjött a „B" hadseregcsoporttól a magyar csapatok visszavonulására az engedély. A Jány-Kovács páros minden igyekezete arra irányult, hogy a doni arcvonal közepén elhelyezett IV. hadtest csapatait valamiféle rendben visszavonultassa. Mínusz 40 fokot mutatott a hőmérő. Jány most már fittyet hányt v. Weichs vezérezredesnek az inkább csak alibiként neki küldött táviratára, amelyben a „B" hadseregcsoport parancsnoka, „csodálkozásának adott kifejezést", amiért a VII. hadtest engedélyt kapott a magyar hadsereg-parancsnokságtól a visszavonulásra: ,,... ismételten rámutatok arra, hogy a Führer parancsa, mely szerint állásának minden részét az utolsó emberig védje, teljes mértékben érvényben van... Ennek megfelelően utasítom, hogy cselekedjék..."

A katonák nem érdemelték

Január 22-én Jány már képet alkothatott a hadsereget ért vereség mértéke fölött. Az Oszkol völgyébe addigra vagy 17 000 ember gyűlt össze, jórészt fegyver nélkül. Jóllehet a III. hadtest Stomm vezérőrnagy parancsnoksága alatt ez időben még a doni vonalat tartotta, de maga a 2. hadsereg gyakorlatilag már nem létezett. A harci csoportok fölött a parancsnokságot - német utasításra - a Cramer hadtest, illetve a német 2. hadsereg parancsnoksága vette át. A 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én 12 órakor hivatalosan is kivált a német arcvonalból.
...Magyarországra. Jányt Hitler a vaskereszt lovagkeresztjével tüntette ki.
Április 6-án megkezdődött a 2. hadsereg maradványának hazaszállítása. A parancsnok az utolsó szerelvénnyel hagyta el Oroszországot. Budapesten ünnepélyes körülmények között a pályaudvaron fogadták. Egy láthatóan megtört, megöregedett katona fogadta fáradt, erőltetett mosollyal az üdvözlő beszédeket. A kormányzó magánkihallgatáson fogadta, új parancsnokságot azonban már nem kapott.
Szálasi uralomra jutása után a honvédség reaktiválni akarta, de ő nemet mondott, majd 1945 elején Nyugatra települt át. A háború végét Bajorországban élte meg. Tizenhárom hónapot töltött amerikai hadifogságban, ahonnan 1946 őszén szabadult. Amikor megtudta, hogy a budapesti népbíróságok a 2. hadsereghez tartozó volt tisztjeit felelősségre vonják, elhatározta, visszatér Magyarországra.
1947 októberében - háborús főbűnösként - halálra ítélték, majd 1947. november 23-án Budapesten golyó által kivégezték. (Tegyük hozzá: a keleti fronton bevetett, a németekkel fegyvertársi viszonyban harcoló hadseregek egyetlen vezénylő tábornokát sem ítélték halálra hazájában 1945 után.) Magam szükségesnek látom a perújrafelvételt. Hiszen Jány oroszországi működése alatt korrektül viselkedett mind saját csapataival, mind a polgári lakossággal szemben. Hadműveleti vonatkozásban követhetett el hibákat, és mindenképpen terhére róható az 1943. január 24-én kiadott hadparancsa - de ez utóbbi semmiképp sem olyan súlyú okmány, amiért Jányt háborús bűnösként kivégzőosztag elé kellett volna állítani. Ha felelősségről beszélünk, nem egyedül ő marasztalható el tetteiért, főleg nem januári tétovázásaiért. A felelősségben osztoznak vele legfelsőbb magyar politikai és katonai vezetők is.
Gosztonyi Péter

Ki vesztette el a becsületét a Donnál?
Ötvenévi hallgatás után szólal meg a zászlóaljparancsnok


Ott voltam végig a Donnál az első vonalban század- és zász1óaljparancsnokként. Személyesen éltem át az eseményeket.
Ki futamodott meg és mikor a Donnál? 1943. január 12-én hajnalban, nagyszabású tüzérségi előkészítés után, támadásra indult a Vörös Hadsereg. A szövetséges olaszok csaknem ellenállás nélkül, azonnal visszavonultak (lehet; hogy a hírszerzésük jobb volt?), a szárnyakon lévő néhány magyar alegység szintén megingott. Mindezek ellenére most már a saját erők szétszabdalva és bekerítve, de tartották állásaikat. Csak 13-án, a sötétség beállta után lehetett kitörni a gyűrűből, és vette kezdetét a többhetes, állandó harc közbeni, lépcsőzetes visszavonulás. Január 23-án még mindig csak Szemideszjatszkojéban védekeztünk, a volt magyar III. hadtestparancsnokság székhelyén, körülbelül 30 kilométerre eredeti arcvonalunk mögött. Jellemző adat, hogy ebbe a gyűrűbe zárva a körvédelmet, mint rangidős tiszt, Tavassy Lajos csendőr alezredes szervezte. A magyar hadseregparancsnokságot, Jány vezérezredest még rádión sem tudtuk elérni. Ő viszont január 24-én kiadta parancsát ( tőlünk oly távol, Nagy-Oroszországban! ).
Részlet a Jány-féle 294/2. hds. 43. 1. 24. hadseregparancsból: ,,... becstelenség az a lelkeveszített, fejnélküli, gyáva menekülés, amit látnom kellett, s amiért most a szövetséges német haderő és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van."
Ki futamodott és hová? Elvesztette-e becsületét a magyar katona? 1943. január végén kitörtünk északnyugati irányban, és harcok közben eljutottunk Olymig, ahol Siebert német vezérezredes, a voronyezsi német hadseregparancsnok és Stomm Marcel altábornagy, a III. Magyar hadtest parancsnoka egybehangzóan a visszavonulók feloszlását rendelték el. A német és magyar alegységek egy része ezt elutasítva kitörésre szánta el magát, ami Gorcsecsnojénál sikerült is. Moszkalenko marsall is elismeri, hogy a hatszoros-nyolcszoros túlerőben lévő szovjet gyűrűn körülbelül 7000 német és magyar átvágta magát.
Tartozom azzal az emlékeknek és az igazságnak, hogy leírjam: a háromhetes, állandó harcban, hidegben, éhezésben kimerült katonák fegyelmezetten és céltudatosan harcoltak a világ egyik legerősebb hadserege ellen - ott és akkor győztek! Jány parancsára gondolva talán megkérdezhető: ki vesztette el a becsületét?
Tudta-e ezt Jány vezérezredes?
1943 márciusának végén elérkeztünk Kijev-Darnyicába, ahol rendezni kellett a csapatokat. Itt derült ki, hogy az 1942 júniusában kiszállított gyalogoszászlóaljból (16 tiszt és 800 főnyi legénység) már csak két tiszt és százötven katona maradt. Hadifogságba senki nem esett, tehát elpusztultak. Itt kellett kihirdetni az említett hadseregparancsot, amit csak ekkor kaptunk meg.
A megbántott katonákban, megerősödött az a korábbi, meggyőződésük, hogy a háború értelmetlen, mészárszékre küldték őket.
Szenttoronyi Gyula
ny. alezredes
Budapest


Öt kérdés

Édesapám a 2. magyar hadsereg katonájaként megjárta a Don-kanyar poklát. Hadifogságából hazajövet, első kézből tudhattam meg, hogy milyen módon küldte az orosz katyusák elé a magyar bakát a hadvezetés.
Ezért néhány kérdésem lenne Raffay Ernő államtitkár úrhoz.
1. Ha a magyar hadsereg a világ egyik legsötétebb diktatúrája, a kommunizmus ellen folytatott igazságos háborút, akkor minden bizonnyal lennie kellett egy másik diktatúrának. Megnevezné?
2. Amennyiben ugyanarra gondolunk, mint történésztől kérdem: lehetséges-e egyáltalán igazságos háborút folytatni, idegen ország megtámadásával, egy diktatúrához (diktátorhoz) csapódva?
3. Ha a magyar katona hős volt, aki elesett idegen földön, vajon hős volt-e az az orosz katona is, aki a hazáját védte és vesztette életét az ütközetben?
4. Hősök voltak-e azok az angol és amerikai katonák, akik a Szovjetunió oldalán harcolva estek el a háborúban?
5. Legalább erkölcsi felelősség terheli-e azokat a történészeket, akik a mindenkori hatalom szája ízének megfelelően átigazítják a magyar történelmet?
Ujvári Miklós
Gödöllő


Tanúkihallgatás

Olvastam Gosztonyi Péter Katasztrófa a Don-kanyarban címmel, január 13-án megjelent cikkét. Véleményem szerint amennyiben a szerzőnek Raffay úrral együtt sikerül elérnie Jány Gusztáv perújrafelvételét, szíveskedjenek azt is biztosítani, hogy legalább a helyi lakosság képviselőit, a mozgó vesztőhelyek túlélőit, az orvosi ellátás hiánya miatt meghalt magyar honvédek (akiket a közelben lévő zsidó orvosok megmenthettek volna, ha ezt felsőbb parancs nem teszi lehetetlenné) özvegyeit és árváit is meghívják tanúskodni.
Mint tudjuk, az orosz ember nem tipikusan bosszúálló természetű, mégis - tapasztalatom szerint - a lakosság még a háború után öt-tíz évvel is gyűlölettel emlékezett a magyar hadseregre, amely Gosztonyi Péter szerint korrektül viselkedett.
Bárhonnan is nézzük, Jány Gusztáv nevéhez és bűnös mulasztásaihoz fűződik a doni tragédia, ennek ellenére még magas kitüntetéseket is elfogadott!
Szomorú, hogy Gosztonyi Péter cikke arra kényszerített, hogy fájó sebekben vájkáljak, de úgy gondolom, hogy túlzásba viszi a szerecsenmosdatást.
Hódos Mátyás
Budapest


Nincs mit feloldani

Olvastam a Népszabadságban Raffay Ernő honvédelmi államtitkár beszédét, amelyet a 2. magyar hadseregre emlékező rendezvénysorozat keretében a Hadtörténeti Múzeumban mondott, miszerint a magyar hadsereg a világ egyik legsötétebb kommunista diktatúrája megsemmisítéséért indult harcba, a náci Németország szövetségében. Kijelentette azt is, hogy jót tenne valamennyiünk lelkének, ha ezt az ellentmondást valahogy feloldanánk.
Az államtitkár úr történész. Ennyire félreérti a történelmet? Mert akármelyik oldaláról nézzük a háborút: bűnös volt. Egy ilyen háborúba rángatták bele Magyarországot. Nincs mit feloldani. Hacsak nem azt, hogy az „antibolsevista" háború nyitotta meg az európai kaput a bolsevizmusnak.
Dr. Bán Ervin
Budapest


Derekán vasabroncs
„... kopott fejfámon elmosódó írás...”


Már a második világháború is 47 éve befejeződött, de az első világháború igazságtalanságait, következményeit az örök vesztesek sorába tartozó népek, országok a mai napig érzik-szenvedik. A két világháború között, majd a második világháború után sem érezték a győztesek politikusai, hogy végre valamiképpen a krisztusi, az emberi elveknek, az igazságnak már helyt kellene adni. Mindkét esetben az önzés, az érdek és a bosszú volt túlsúlyban. Elmaradt a becsületes, tisztességes világfelülvizsgáló tanácskozás. Helyette lett Nürnberg, a háborús bűnösség, amely egyoldalúan a csak vesztesekre vonatkozott. A kétszázezres vlaszovista ukrán, a százezres horvát usztasa hadsereg tagjainak a kiirtása nem volt háborús bűn, hanem csak „belügy". Katynért sem felelt máig sem senki.
Az első világháborúnak még volt valamelyes lovagias szelleme. Még úgy-ahogy betartották a genfi egyezményt. Az emberi és anyagi károk óriásiak voltak akkor is. De az egész emberiségre igazán súlyosan ható károk a szellemi veszteségek voltak. Az első világháborúban még - mind a haditudósításokban, mind a prózairodalomban és a költészetben - hangot kapott az emberiesség emelkedett szelleme. Ezek közé tartozott Gyóni Géza költészete is. A második világháborúban a régi latin közmondás érvényesült: Inter arma silent musae (a háborúban hallgatnak a múzsák). A korszak magyar írói máig adósak a világháború borzalmainak, utóhatásainak dokumentumregényébe foglalásával. Cseres Tibor és Illés Sándor végeztek e téren úttörő munkát. A többi magyar író nem vett részt a háborúban? Netán a másik oldalon állt? A költészet is néma volt és az a kevés, ami mégis megjelent, bizony, inkább a „Világ proletárjai, egyesüljetek!" szellemet képviselte, hol burkoltan, hol nyíltan. Kivétel Radnóti Miklós, Mécs László, Erdélyi József és Alföldi László, akik a hazafias szellemet szólaltatták meg. Ezzel szemben elöntötte az országot a nosztalgikus, álhazafias jellegű műdalok tömege, amelyek slágerré váltak.
A 75 éve meghalt Gyóni háborús költészete az összmagyarsághoz és - azon túl - az emberiséghez szólt. Mindhiába! Rajta kívül még hány Petőfi, Arany és Ady pusztult el értelmetlenül az első és a második világháború poklában? Sem az első, sem a második világháború áldozatait nem feledhetjük! Százezreknek sírjaik sincsenek s halottaink csak emlékeinkben maradtak meg. Gyóninak talán még van sírja Krasznojarszkban, de a nemzet kegyelete mégsem tud egy szál virágot sem tenni a sírjára. „Kopott fejfámon elmosódó írás" - írta a saját halálára a Sírversében... Persze Gyóni sem a przemysli és sem a váteszi versek megírása idején még nem sejtette: költészete a magyar lírában örökké élni fog.
A mai öregek, a 70-80 évesek nemzedékének a tagjai a két világháború között az iskolákban és a hazafias ünnepélyek alkalmával gyakran idézték Gyóni világhírre szert tett versét, A csak egy éjszakára címűt. A '30-as évek elején a népekben az első világháború emlékei már elhomályosulóban voltak, de új háború volt készülőben. Így Gyóni és költői magaslata - verseivel együtt - a feledés homályába merült.
Honnan indult és mivé fejlődött, mit adott a magyar irodalomnak életének 33 rövid éve alatt? A Pest megyei Gyón községben 1884. június 25-én született. Származása a közép-európai - közelebbről a történelmi Magyarország - nemzetiségi keveredésének jellegzetes példája. Édesapja a Felvidékről az Alföldre települt szlovák ivadék; édesanyja pozsonyi német tanító leánya. Eredeti családneve Achim és ő Gyóni választott nevével szlovák fiúból magyar költővé lett. Apja a szlovák lakosságú Gyón község evangélikus lelkésze volt. Azt szerette volna, ha fia követi a hivatását és örökli a parókiáját is. De a fiú a pozsonyi teológiáról kilepett és a lelkészi hivatás helyett a polgári életet választotta. Versei és prózai írásai már papnövendék korában is megjelennek.
A hittudománytól való távozása után - apja kívánságára - a közigazgatásban, odahaza, jegyzőgyakornokként dolgozott, de a betű, az irodalom iránti szerelme nem hagyta nyugodni. Már pozsonyi tartózkodása idején a Pozsonyi, majd a Nyugat-magyarországi Hírmondó számára dolgozott. Otthoni évei után 1910-ben a soproni Napló munkatársa lett. Innen hívták be '12-ben egy boszniai helyőrségbe katonai szolgálatra. Ez a hadiélmény emberi meggyőződést és költői megnyilvánulást vált ki Gyóniból. A Cezár, én nem megyek című - méltán nevezetes - versében tiltakozik a megszálló erőszak ellen. A vers célzata miatt Gyóni ellen a katonai ügyészségen eljárás indult, amely azonban elsimult.
A Boszniából történt leszerelése után a Szabadkán megjelenő Bácskai Hírlap és a helyi Színházi Újság szerkesztői helyét foglalta el. Most már számos vidéki lapban jelennek meg írásai és budapesti lapok is közlik a verseit. Neve egyre ismertebbé válik. A Szabadkáról szépen kibontakozó költői sikert az első világháború félbeszakította. De ez egyben új irányt adott költészetének. Tulajdonképpen ekkor vált igazi költővé.
Gyónit 1914 szeptemberében katonai szolgálatra hívták be Przemyslbe. Ez a kis galíciai városka (amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott) az első világháború történetében szomorú hírnévre tett szert. Az itt lezajlott, hosszan tartó, súlyos harcok során sok tízezer magyar katona pusztult el. Gyóni lelkesen indult a háborúba és költeményeiben kezdetben dicsőítette a magyar vitézséget, a háborút. De ez csak addig tartott, amíg közvetlen közelről nem ismerte meg a háború borzalmait, igazságtalan és értelmetlen voltát. A harcok során bőven nyílt alkalma meglátni a katonák szenvedéseit. Ez döntő fordulatot jelentett élete és költészete számára. Most már a háborús valóságot, a háború poklába hajtott százezrek kínjait, vágyait szólaltatta meg. Amíg Przemysl a Monarchia hadseregének a kezén volt, versei Budapestre jutottak. Személyében megszületett az első világháború magyar katonaköltője. Amikor azonban költeményei már nem a háborús lelkesedést szolgálták, verseire a sajtónak nem volt többé szüksége. A verseit addig rendszeresen közlő Budapesti Hírlap beszüntette a közlésüket.
A háború zajában és öldöklései közepette új szellemben, bátor hangon szolalt meg egy új Gyóni Géza. Versei - irodalmi jelentősegükön kívül - azért is különlegesek, mert szinte dokumentumjellegűek. Az első háborús költeménykötet Lengyel mezőkön, tábortűz mellett címmel Przemyslben, a Knoller Nyomda kiadásában jelent meg. A háborús verseknek mind a katonák között, mind a hátországban óriási sikerük volt. A kötet több kiadásban, tízezer példányban jelent meg, és Gyóni nevét fölkapta a hír. Lefordították németre is, és Drezdában 1915-ben (Auf polnischen Fluren, am Lagerfeuer címmel) került a nemet olvasók elé. Przemyslben írt költeményeinek többsége a, katonaság számára kiadott Tábori Újságban jelent meg. Az Újság 1914. december 12-ei száma első oldalon közli az Alexis levele Alexandrához című versét. Gyóni e versben az egyszerű orosz katona keserűségét és bánatát örökítette meg drámai erővel. A vers vezérgondolatának alapját az elfogott orosz tábori postában talált levelek adták.
A przemysli várban írott versei közül a Csak egy éjszakára című megrázó erővel tárja az olvasó elé a katona szenvedéseit, kínjait. Még ma is tetemre hívja az uszítókat, a vámszedőket. A költemény mondanivalóját a nép átérezte és megjelenése után már a hátországban is széltében-hosszában idézték. Ez a költemény minden békeszerető, háborúellenes emberhez szól, bármely nemzethez is tartozzék. A világ háborúellenes közvéleménye átérezte a przemysli várból érkező őszinte hangot s annak hatalmas propagandaerejét. A verset lefordították német, olasz, szlovák, horvát és finn, sőt, angol nyelvre is. A vers 1914 novemberében a Levelek a Kálváriáról című kötet I. részében jelent meg Przemyslben, s a hazaengedett sebesült katonák útján Budapestre is eljutott.
Gyóni nevének ezek a versek mind máig tartó maradandóságot szereztek az irodalomban. Az eleinte Ady nyomdokain haladó költészete már nem hasonlítható senkiéhez sem. Így kapott a vidéki újságok költője a háború rettenetes élményeinek a hatása alatt országos, sőt világhírnevet. Ezzel az elismeréssel, népszerűséggel azonban életében már nem jutott semmire, mert ez időben a fronton katonáskodott, majd hadifogságba kerülvén, ott sínylődött. Az erkölcsi siker már csak messzi távolból érte el, s az is számára rövid ideig tartott.
A körülzárt Przemysl városát és várát az osztrák-magyar hadvezetőség 1915. március 22-én feladta. Akkor már a várban semmiféle élelem nem volt található s a lovakat ették. A bevonu1ó orosz hadsereg kiéhezett magyar katonák ezreit találta. Gyóni sok tízezer bajtársával hadifogságba került. Végső állomása a krasznojarszki hadifogolytábor lett, ahova 1915 októberében került főhadnagy Mihály öccsével együtt. A táborban írt versei ismét új oldaláról mutatták meg a költőt. Gyóni szemlélete a hadifogságban a politikai és társadalmi viszonyok megítélésében ismét megváltozott, erről több verse tanúskodik. A Hegyeken át a hír szalad kezdetű X. levelét 700 példányban kézírással sokszorosította, egy hadifogolytárs pedig rajzaival illusztrálta. A tábor különböző nemzetiségű foglyainak nyelvére is lefordították. Itt fejezte be a Levelek a Kálváriáról című kötetét, amely a saját pokoljárását varázsolta költészetté. Ennek, valamint a Krasznojarszkban írt verseinek kéziratai a Vöröskereszt közvetítésével, az Oroszországgal kötött humanitárius egyezmény segítségével kerültek haza. Az egyezmény értelmében a rokkant hadifoglyokat kicserélték és a hazatérő magyar katonák hozták magukkal a kéziratokat. A több hadirokkant küldönc közül Tscheik Ernő iglói tanár neve megmaradt. De megmaradt még egy különleges krasznojarszki emlék, egy hegedű, amelyet a táborban készítettek Kolozs Richárdnak, aki a hadifogolyzenekar prímása volt. Gyóni ebbe a hegedűbe ragasztotta be ajándékként saját kézírásával a kis papírt, amelyen a következő olvasható: „Krasznojarszk, 1916. szeptember. / Barna fiúk elő a brácsát! / Ott künn a halál hegedül... / Sírunk a varjak meg nem ássák, / Míg él a dal: / Hazádnak rendületlenül. / Gyóni Géza Kolozs Richárdnak." Ez a vers az ismeretlenek között szerepel, de mind a hegedű, mind benne a vers szerencsére megvan és ma a sárospataki Tudományos Gyűjtemények Múzeumában látható. A Levelek a Kálváriáról mindkét része 1916-ban az Athenaeumnál megjelent.
A hadifogságban, a tábor lakóinak a közösségében Gyóni közelebb jutott az otthoni igazságtalanságok fölismeréséhez és ennek hangot adott a költészet eszközeivel. Amikor 1917-ben Szentpetervárott kitört az orosz polgári forradalom, lelke, agya már készen állott az új eszmék befogadására. (L. az Isten kegyelméből című verset!) Az Utolsó tánc című versében mint a „távoli bús nép keserű fia" üdvözli az orosz forradalmat. Idehaza Ady ébresztgette a nemzetet, a hazától több mint kétezer kilométerre pedig egy oroszországi hadifogolytáborból indultak el egy másik „új időknek új dalai".
A halál mindig fájdalmas és mindig kegyetlen, különösen az, amikor az emberiséget, egy nemzetet éri a veszteség. Ilyen tragikus sors jutott osztályrészül Gyóninak, hiszen még éppen csak megindult a Parnasszus felé vezető úton. Mihály öccsével került a krasznojarszki hadifogolytáborba, és ez a két szerető testvér számára eleinte megkönnyítette az életet. Gyóni kálváriája 1917 tavaszán kezdődött. Mihály öccse kiderítetlen betegségben súlyosan megbetegedett. Ereje napról napra fogyott, és bajtársai egy napon, június 8-án azzal a hírrel keresték föl Gyónit, hogy öccse meghalt. Napok alatt omlott össze lelkileg és testileg. Bajtársai már a temetésen észrevették a súlyos kedélyváltozást, és ő is hangoztatta: most rajta van a sor. A temetés utáni harmadik napon már a súlyos beszámíthatatlanság jelei mutatkoztak rajta. Idegei teljesen fölmondták a szolgálatot, és kórházba kellett vinni. Amikor érte jöttek, őrjöngve ordítozott, s legközelebbi barátait sem ismerte meg (életveszedelem nélkül nem lehetett a közelében tartózkodni). Meg kellett kötözni, úgy vittek el a szerencsétlen költőt. Állapota nem változott, és két hét múlva, június 25-én, éppen a 33. születésnapján (krisztusi kor!) a halál megváltotta szenvedéseitől. Az élő halottból igazi halott lett. Így lett szegényebb a magyar irodalom, és így tört ketté egy ígéretes tehetség.
Utolsó, kétszakaszos versét közvetlenül öccse halála után írta, Az élet titka címmel, a testvér elvesztésének bánatsúlya alatt. Utolsó verseinek egyike a saját halálára írt Sírvers, amelynek gondolata gyönyörűen tükrözi Gyóni igazi költői és emberi arculatát és békevágyát: „Hazai domb lesz vagy idegen árok, / Bús sírom füve, amelyen kihajt, / Kopott fejfámon elmosódó írás / Bolygó vándornak ezt hirdesse majd: / Boldog, ki itt jársz, teéretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt: / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt."
Temetésén a krasznojarszki tábor minden lakója - nemzetiségi különbség nélkül - részt vett. A sokezernyi hadifoglyot ez alkalommal nem kísérték fegyveres őrök a temetőbe. Bajtársai ismertetőjelnek a derekára vasabroncsot tettek, hogy ha majd egyszer a hamvait hazaviszik, fölismerjék a maradványait. Gyóni Géza maradványai azonban ma is a krasznojarszki hadifogolytemetőben nyugszanak. A két testvér sírja egymás mellett.
Az első világháború utáni években - a költő halálának a 10. évfordulóján - mozgalom indult Budapesten hamvai hazahozatalára és itthoni síremléke fölállítására. Egy ideig gyűlt a pénz a magasztos célra, de később a lelkesedés lelohadt és a mozgalom csöndben megszűnt. Talán most, az új politikai légkörben, a megváltozott társadalmi helyzetben bizonyosan nem lenne semmi akadálya a költő hamvai hazahozatalának s a Nemzeti Pantheonban való végső nyughelyre tételének.
KELENVÁRY JÁNOS LÁSZLÓ

„...mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki...”

1860. március 26-án alsósztregovai otthonának dolgozószobájában, az „oroszlánbarlangban" Madách Imre papírra vetette Az ember tragédiája utolsó sorait. A több mint egy éven át készült, 1859. február 17-én megkezdett drámai költemény, első olvasója, egyben Madách legjobb barátja, Szontagh Pál tanácsára, másfél evvel később Arany János kezeibe került. Arany János "úgy concepcióban, mind compositióban igen jeles műnek ítélte, s „irodalmunk legjobb termékei" közt jelölte ki a helyét.
A nagy költő türelemmel csiszolgatta a verselés egyenetlenségeit, bemutatta a drámát a Kisfaludy Társaságban, és 1862-ben kiadtak a szöveget.
Igazából 1883-tól vált ismertté a mű, mert ekkor mutattak be színpadon. Azóta máig megszámlálhatatlanszor adták elő, irodalmi műveltségünk alapjaihoz tartozik, idézzük, eltorzítjuk, parodizáljuk: a Tragédia él.
Költője nagyon magányos volt, mikor írta, és megírása nagyon nehéz évtizedet zárt le életében. 1849-ben Madách, a szabadságharc idején mint lelkes forradalmár és mint Nógrád megye választmányának tagja, népfelkelésre szólította fel a dél-nógrádi községeket az orosz intervenció ellen. Ekkor már házasember. 1845-ben vette el a bihari alispán leányát, Fráter Erzsébetet, anyja és barátai határozott ellenzése dacára. A házasság első évei boldognak látszottak, három gyermekük is született. De a forradalom elbukott, a család gyászba borult: Madách nővérét családjával együtt megölik, kisebbik öccse a tavaszi hadjáratban szerzett tüdőbetegségbe halt bele. A család anyagi helyzete is megrendül, és a házasság tönkremegy.
1852-ben magát Madáchot is bebörtönzik, mert tiszttartójával, Bory Istvánnal együtt, Kossuth titkárát, Rákoczy Jánost rejtegetik. (Rákoczyt távollétében halálra ítélték, mert végül is sikerült külföldre menekülnie.)
Madách 1853-ban kiszabadult ugyan a pesti börtönből, és hazaérkezett Csesztvére, de amúgy is gyenge egészsége megromlott, és házasságát sem lehetett mar megmenteni. 1854-ben elváltak, és Madách gyermekeivel együtt Alsósztregovára költözött. Próbálta rendbe hozni gazdaságát, reménytelenül küszködött a bankkölcsönökkel, közben titokban szatírát írt a Bach-rendszerről - és 1859-60 telén behúzódott az „oroszlánbarlang"-ba. Készült a Tragédia.
Hogy a szerző milyen magányos volt, azt jól érzékelteti egyik barátjához intézett levele: „Említettem több ösmerősöm előtt, hogy írtam egy költeményt, melyben az isten, az ördög, Ádám, Luther, Danton, Aphrodite, boszorkányok s tudj' isten, mi minden játszik: hogy kezdődik a teremtéssel, játszik az égben, az egész földön, az űrben - mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki."