 |
    |
 |
Gondolkodva örvendezzünk NÉPSZABADSÁG 1991. június 25. kedd Gondolkodva örvendezzünk -mondja a történész a szovjet katonai kivonulásról A politikusok - köztünk az eseményekben közvetlenül is részt vevők - kifejtették már véleményüket a szovjet csapatok Magyarországról való kivonása dolgában. Most a történészt kértük, mondja el, milyen volt e tekintetben az elmúlt majdnem fél évszázad. Balogh Sándort, a Politikatörténeti Intézet igazgatóját legelébb a háború magyarországi befejezéséről kérdeztük. - Valamit előre kell bocsátanom. Azért, mert gyakran még a hivatásszerűen politikával foglalkozók is megfeledkeznek rúla: a szovjet csapatok ittléte, az ittlétük mikéntje lényegileg mindig a nemzetközi politika alakulásától, a nagyhatalmak, főképpen a Szovjetunió és az Egyesült Államok megállapodásaitól függött. Akár nekünk kedvezőtlen, akár nekünk kedvező döntésekről, következményekről lett légyen szó. Az előbbire példa 1956, amikor az Egyesült Államok érdemben nem lépett föl Magyarország mellett. Az utóbbira a mostani kivonulás vagy a kezdőpont, a fasizmus szétzúzása. Katonák, civilek, atrocitások - Miért elevenebb a magyar társadalom széles rétegeiben a Vörös Hadsereg katonáinak rossz emléke, mint a hitleri Németország ugyancsak megszálló és legalább annyi, de inkább több honfitársunk elpusztításában részes erőié? - Az egyik ok: azok közül, akiket a fasizmus hurcolt el, kevesen maradtak életben. Nem beszélhetnek a megpróbáltatásaikról. A másik - vagy inkább: egy másik - ok: a német katona „szövetségesként” érkezett hozzánk, a szovjet pedig annak tudatában, hogy Magyarország hadat üzent az ő hazájának, először a magyar katonák lőttek a honfitársaira. A katona-civil viszony háborúban amúgy sem felhőtlen. Kiváltképpen sok atrocitás történik a polgári lakosság nőtagjaival. Szemtanúk állítják, hogy a nálunk nőkkel erőszakoskodó szovjet katonák ukrán földön, a hazájukban vívott harcok során sem viselkedtek sokkal lovagiasabban. Különbség volt, persze, a német katonák „európaibb”, a szovjetek „ázsiaibb” egyénisége, szokásai okán is. Ráadásul nagyon ügyetlen volt a későbbi magyar propaganda: a lakosság nemcsak, sőt nem elsősorban a plakátokon láttatott daliás, mosolygós, a magyaroknak kenyeret szelő, patyolattiszta katonákkal találkozott. 1944 ősze és 1945 tavasza nemcsak felszabadítás, hanem megszállás is volt. És a „hivatalos” magyar propaganda csak az első mozzanatot vette tudomásul. - Mi történt valójában a felszabadítás-megszállás utáni hónapokban, esztendőkben. Hogyan kapcsolódott a mi sorsunk a nagyhatalmakhoz, az ő akaratukhoz, a nemzetközi szerződésekhez? - Az Ideiglenes Kormány megalakulásáig a szovjeteknek voltaképpen nem volt kivel tárgyalniuk. A viszonyok teljes rendezetlenséget mutattak. Az 1945 januárjában megkötött fegyverszüneti egyezménnyel a megszállás intézményesült - miközben a Dunántúlon meg felszabadító harcok folytak. A nagyhatalmak korábbi - például jaltai - megállapodásai alapján Magyarországot a szövetségesek „nevében” a Szovjetunió szabadította föl, szállta meg. A lakosság persze nem „a szövetségesek”, hanem a Vörös Hadsereg katonaival találkozott. Az ország, a lakosság a szövetséges erők itteni tartózkodásának terhét a gyakorlatban úgy viselte, hogy a szovjet csapatokat tartotta el. Ahogyan angol, francia, amerikai csapatokat tartott el az olasz vagy a német társadalom. De míg az ottani polgárok tudták, hogy nekik nemzetközi szerződések alapján kell fizetniük - és fizetniük kell! -, nálunk ezt titkolták. - Hány katonát kellett eltartanunk? - A pontos számukat nem tudom. De nyilvánvalóan sokat. A magyar kormány a fegyverszüneti megállapodás aláírásakor jóval kevesebbre számított. Ráadásul el kellett látni a háború után Magyarországon keresztül haza igyekvő csapatokat is. - Ezek a csapatok a technikailag szükségesnél tovább tartózkodtak Magyarországon. Katonai vagy gazdasági okból nem siettette a távozásukat a szovjet hadvezetés? - Katonai ok a győzelem után már nem volt. Gazdasági érdekből tehát: hogy ameddig lehet, ne az otthoni kevés kenyeret fogyasszák a katonák. És a fegyverszüneti szerződés erre vonatkozó paragrafusa szerint ez teljesen törvényes volt. A békeszerződés gyakorlati érvénybe lépése, az 1947 szeptembere előtti egy esztendőben havonként majdnem 40 millióba került a szövetségesek, azaz a szovjet csapatok ellátása. Utána ez az összeg az egyhetedére csökkent. Lízingelt hadosztályok - Miért nem vonult ki a Vörös Hadsereg a békekötés után? - A magyar reménykedés - mert volt ilyen remény - csak rövid ideig élhetett. Addig, amíg ki nem derült, hogy a közeljövőben nem kötik meg az osztrák államszerződést. Azt pedig nem kötötték meg, hiszen előbb a németországi helyzetet kellett rendezni. Csakhogy a nyugatiak nem mentek bele abba, hogy a németek a maguk kezébe vegyek a sorsukat. Attól féltek, hogy a baloldali pártoknak, köztük a kommunistáknak, túlságosan megnövekszik a befolyásuk, ha a szovjetekkel együtt a három nyugati nagyhatalom katonai is elhagyják a térséget. Az Egyesült Államok pedig természetszerűleg nem akart kivonulni Európából. A végül csak 1955-ben megkötött osztrák államszerződésig az a békeszerződés volt irányadó, amelyik kimondta: a szovjetek az ausztriai megszálló erőikkel való kapcsolattartás végett Magyarországon is állomásoztathatnak csapatokat. Arról azonban a békeszerződés nem szólt, hogy mekkora csapatok, hány katona lehet nálunk. - Az államszerződés után azonban fölöslegessé vált a „katonai híd”. Miért nem mozdultak akkor sem a szovjetek? Egyvalamiről a legtöbben megfeledkezünk. Politikusok is, történészek is. Sokáig én magam is abban a tévhitben éltem - szakmai figyelmetlenségből -, hogy az osztrák államszerződés megkötése és az idegen csapatok magyarországi állomásoztatását ismét lehetővé tevő Varsói Szerződés közé beiktatódott valamennyi „holt idő”, amikor a szovjet csapatok törvénytelenül voltak itt. De rosszul tudtam! A Varsói Szerződést az osztrák állam- Személyesen is találkoztam ezzel a nemes és bölcs marxista némberrel, itt Szombathelyen a TIT-ben Gonda hívta meg előadásra. Körülmetéltségét nem tagadta meg, ekkor még magasan lengett a sarló-kalapács zászlaja, és bizony oly szemtelen volt, hogy a feladott kérdéseimet válaszra se méltatta pl.- mikor kaphatnak kárpótlást a volt szovjet hadifoglyok? Annyit kifejtett, hogy volt munkaszolgálatos, a volt katonának sohasem lesz megbocsátás… Nem örvendezett a szovjet katonák kivonulásának, ők nincsenek biztonságban… Önmaga felé borzalmasan érzékenykedő vérzékeny volt az egész előadása. Szemellenzővel adta elő a mondanivalóját… bántó is volt, mert a magyarság szenvedése az részéről nem fájdalom, csak ők… és ők amit szenvedtek… lehetséges e hősőkemlékműveket felállítani? Itt hősök nem voltak, csak mártírok és áldozatok, azok pedig csak a körülmetéltek közt voltak… ha nem is szó szerint hangzottak el ezek a mondatok, de gyógyír a magyar sebekre sohasem lesz, mondta ekkoriban ez mrxcsökevény bölcs. - VILÁGTÜKÖR 1991. június 25., kedd szerződés előtt írták alá és lépett hatályba. - Vagyis azokban a hetekben „kétszeres joggal” voltak itt a szovjet csapatok? - Bármennyire furcsának látszik, igen. - Alig több, mint egy esztendő múlva a magyar kormány kivonulásra szólította föl a szovjet erőket, nem sokkal később pedig ugyancsak magyar politikusok „behívták” őket… - A szovjetek néhány nap alatt nem vonulhattak ki. Katonailag tehát nem kellett „behívni” őket. Itt voltak. És jött számos újabb egység. Az utóbbiak valóban ideiglenesen tartózkodtak Magyarországon. - Hruscsov 1957-ben fölajánlotta, hogy a Vörös Hadsereg kivonul Magyarországról. Miért nem lett a felajánlásból valóság? - Előbb egy másik – föl nem tett – kérdést kell megválaszolnom: vajon miért ajánlotta föl a távozást? Egyebeken kívül azért, mert már voltak olyan rakétái, amelyekkel saját területéről is elérhette az Egyesült Államokat. És azért, mert a szovjetvezetés fontosnak tartotta, hogy gesztusokat tegyen a szovjet-amerikai viszony javulásáért. Ám a magyar vezetők úgy gondolták, hogy a mi hadseregünk nem elég erős, és nincs elég pénzünk a fejlesztésre. - Inkább – mai szóhasználattal – „lízingelni” akartak bizonyos szovjet csapatokat? - Lényegileg igen. Ami mégis vitathatatlan érdeme az 1957-es évnek: megszületett az itt állomásozó szovjet csapatok helyzetét rendező egyezmény. Addig a szovjet katonák a Vörös Hadsereg szabályai szerint éltek, viselkedtek. Attól kezdve az országgal, a lakossággal való kapcsolataikban a mi törvényeinkhez kellett igazodniuk. A következő években sokkal kevesebb szovjet katonát lehetett látni az utcáinkon, és a lakossággal való konfliktusok száma sem volt nagyobb, mint a német polgárok és az amerikai katonák közötti nézeteltéréseké. - Mennyibe került nekünk mindez? - Erre is csak politikusok válaszolhatnának ez idő szerint. Azt azonban én is tudom, hogy az érintett országok közül fizetéskor mi vonakodtunk leginkább és legeredményesebben. Fehér asztal mellett vagy „baráti telefonokkal” nemegyszer sikerült lefaragni valamennyit a merev katonai követelésekből. Erről soha nem volna szabad megfeledkezniük a vezető politikusoknak. Mindenkinek van fájdalma - Itt vagyunk tehát a jelenben. Nagy a versengés az „én tettem a legtöbbet a szovjetek kivonulásáért” dicsőség elnyeréséért. Ki mondhatja magáénak ezt az érdemet? - Sokaknak van valamelyes érdemük. A meghatározó tényezők azonban külföldön keresendők. A két nagyhatalom közül az egyik politikailag meggyengült. E gyöngülés nélkül aligha tájékoztatta volna 1988-ban a szovjet nagykövet a magyar vezetést arról, hogy bizonyos repülőegységeket elvisznek az „előretolt” térségekből. Aligha üzente volna Gorbacsov Grósznak, hogy kivonja a csapatait Magyarországról. Itthon e tekintetben annyi történt, annyi történhetett, hogy voltak, akik hangosabban, és voltak akik, halkabban szóltak a már eldöntött kivonás szükségességéről, hogy megpróbálták annak időpontját előbbre hozni. - Mit jelenthet nekünk a szovjet csapatok kivonulása? - Jó azt tudni, hogy országunkban nincs idegen katonai erő. Emberi voltunkban is többnek, teljesebbnek érezhetjük magunkat. Ésszel, szívvel is így éljük meg. De az ész mást is mond! Hogy miközben örülünk, ne sértsünk meg emberségünkben, személyiségükben, eszményeikben másokat. Ha elkerülhető, ne haragítsunk magunkra egy gondjai ellenére is nagyon erős szomszédot. Ha valakit, valakiket szóban, írásban – vagy akár csak fennhéjázó módon véghezvitt harangozással – megbántunk, az nem csak az SZKP vezetőnek fáj majd. Fáj a közembernek is. Fáj az ortodox pópának is. És orosznak, ukránnak, grúznak, tatárnak is. A Szovjetunió vagy Ukrajna vagy, Oroszország vagy akár egy orosz nagyhercegség mindig hatni tudó tényező lesz Közép-Európában. - A teljes semlegességünkről szó sem lehet? - Minden vonatkozásban szuverén állam csak kettő volt a legutóbbi négy és fél évtizedben. A többi több és kevésbé és különböző területeken szükségszerűen kapcsolódott másokhoz. Teljesen semlegesek csak akkor lehetnénk, ha a két szuperhatalom azt egyszerre szavatolná. Erre azonban legföljebb a békeszerződés körüli hónapokban volt halvány esély. Azóta nincs. Csupán a híd szerepét vállalhatjuk. Azét a hídét, amelyik mindkét parthoz odakötődik, amelyiken nyugatról keletre és keletről nyugatra is eljuthat, aki akar. Csak nehogy azt higgye közben: a híd a mérleg nyelve. A szovjetek most „megvicceltek bennünket”. Nem vártak a kivonulással június végéig. Elkerülték a Németországtól való megtámadtatásuk és a magyar hadüzenet 50. évfordulóját is. „Elrontották” tervezett megemlékezéseink, a harangzúgás örömét. A legjobb válasz erre az volna, a magyar politika akkor mutatná meg legjobban a maga erkölcsi erejét, ha június 30-án elállna a „hivatalos” harangzúgástól, ha nem maga akarná húzni a harang kötelét. Daniss Győző NÉPSZABADSÁG – KÜLKAPCSOLATOK- ÁLLÁSPONT Hallották? – amit tegnap mondottak, az máma már nem igaz… Nem hiszek magának… van egy dal amely így kezdődik…! 50 milliárdnál volt a követelés léce, ma már száz milliárdra állították ki a követelésüket. A károkat, amit a megszállócsapat tett ebben az országban, azt megfizetni nem lehet, sem erkölcsi, sem anyagi kárt. Megnéztem a helybeli Huszár laktanyát, amit bitoroltak hosszú éveken át, a romok közben még hullát is találtak a takarítók. Amit nem tudtak elvinni, azt helyben darabokra tördeltek. Kíváncsi leszek hogyan rendezik le a cseheknél és majd a németeknél az elszámolást. A fuldokló ember még a szalmaszálba is kapaszkodik, a +recsegő-ropogó szovjet birodalom így akar jövedelemhez jutni, magyarul zsarolni a kis népet, ha nem adod meg, akkor nem vesszünk semmi terméket… szóval fenyegeti a kis nemzetet. Még nem tudom a végelszámolást, mert az orosz azon botránkozott meg, hogy van magyar érdek is, ezideig sem rákosi, sem kádár rezsim alatt ilyesmi nem létezhetett. A magyar vezetőség lefeküdt a „Krem urainak” ellenvetés sohasem lehetett a két nemzet közt, csak orosz érdekek voltak, a magyar érdekek elsorvadtak. Moszkva meglepetése: százmilliárd 1991. június 19., szerda (Munkatársunktól) Kedd délután megtartották a szovjet a csapatkivonásokkal kapcsolatos gazdasági tárgyalások újabb fordulóját. Keleti György ezredes, a Honvédelmi Minisztérium szóvivője lapunknak elmondta, hogy ez alkalommal kitetszett: a szovjet fél, ahogy ezt Annus Antal altábornagy már az elmúlt heti tárgyalásról szólva elmondotta, továbbra is meg akarja kerülni a becslések alapjául kidolgozott metodikát, miközben rendületlenül hivatkozik rá. Az eddigi mintegy ötvenmilliárdos követelés helyett teljesen váratlanul százmilliárdos követeléssel állt elő a szovjet fél – mondotta Keleti ezredes. Arra a kérdésre, hogy miként emelkedett egyik napról a másikra kétszeresére az összeg, a szóvivő azt válaszolta, hogy ez rejtélyes és érthetetlen, annál is inkább, mivel a végleges értékmegállapítást a két fél szakértői még el sem végezték. A kedd délutáni tárgyalásokon úgy tűnt, hogy mindaz, amit szovjet részről hadműveleti–hadászati terveik jegyében engedély nélkül meg tudtak építeni, most meg akarják fizettetni a magyar féllel. Egyebek között 350 földfelszíni repülőgépbunker is szerepel a tételek között. Ugyanakkor a szovjet fél nevetségesen alacsony összeget ajánlott föl tervezetében az ökológiai károk kiegyenlítésére: kétmilliárd forintot. A dolog képtelenségét érzékelteti, hogy csupán Sármelléken 5,5 milliárdos kárösszeget állapítottak meg a magyar szakértők. A szóvivő elmondotta: a szovjet fél kedden eleve abból indul ki, hogy a végelszámoláskor magyar részről fognak fizetni, és már meg is jelölte, mire van szüksége: építőanyagokra, lakóházakra, mezőgazdasági termékekre. Silov altábornagy a maga felszólalását így fejezte be: „Nekünk katonáknak pénzre van szükségünk, akár dollárra, akár pedig schillingre.” Annus altábornagy viszont kijelentette: „Uraim, engedjék meg, hogy tartózkodjak a szovjet fél által megállapított kárösszeg minősítésétől.” A HM szóvivője óvott a végleges következtetésektől, hangsúlyozva, hogy a tárgyalásokon – nem a magyar magatartásban – már többször volt fordulat. Vas Népe XVIII. ÉVFOLYAM 56. SZÁM 1993. MÁRCIUS 8. HÉTFŐ 70 éve visszatért tíz falu Szentpéterfa ma is a hűség mintapéldája Egyetlen túlélő A macedón belügyminisztérium közölte, hogy a pénteki légiszerencsétlenségnek 81 halálos áldozata van, tizenhatan súlyos, vagy könnyebb sérülésekkel túlélték a katasztrófát. A Palair skopjei légitársaság egy bérelt Fokker 100-as típusú gépe – mint jelentettük, közvetlenül a felszállás után Skopjénél lezuhant. A macedón belügyminisztériumi szóvivő nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy merénylet történt. A személyzet egyetlen túlélő tagja, egy stewardess elmondta, hogy a felszállás után sajátos vibrálás volt tapasztalható, a gép megdőlt, a pilóta sikertelenül próbálta szintbe hozni, s ekkor történt a detonáció. A stewardess ekkor elvesztette eszméletét. Az áldozatok többsége jugoszláv állampolgár, zömben koszovói illetőségű volt. A repülőgép Zürichbe indult. A metsző hideg szél, és meg meginduló havazás sem tartotta otthon az embereket: s az egykori tíz vasi településen ma élők közül sokan elmentek tegnap délelőtt Szentpéterfára. Emlékezni. A trianoni békeszerződés megkötését követi határkiigazítások nyomán 70 éve, 1923-ban lett ismét Magyarország része - akkor - tíz vasi falu: ezek a ma többségében horvátok lakta Ólmod, Narda, Felsőcsatár, Horvátlövő és Szentpéterfa, valamint a többségében németek lakta Vaskeresztes és Pornóapáti. Szentpéterfa mintegy hatvan tagú küldöttsége nem félve az esetleges atrocitásoktól 1923 januárjában a Pornóapátiban megtartott visszacsatolási ünnepségre is elment, hogy a nemzetközi határkiigazító bizottság előtt ismételten kifejezze a Magyarországhoz tartozás szándékát. Hűsege nyílt vállalásáért Szentpéterfa „a leghűségesebb falu” (Communitas Fidelissima) címet kapta. Több mint fél évszázad után most ismét megemlékeztek a nagy eseményről. A reggel fél kilenckor kezdődő ünnepi misén horvátul és magyarul egyaránt szólt az ének. A celebráns a megyés püspök, Konkoly István volt. Ő bevezető köszöntőjében többek között azt mondta: - A magyar haza hálás horvát anyanyelvű polgárainak ragaszkodásáért, hűségéért. És az új, szabad, demokratikus körülmények között bizonyára mindent megtesz azért, hogy a kisebbségben élő más nemzetiségű és anyanyelvű polgárai minden vonatkozásban megkapják a lehetőséget alapvető jogaik érvényesítéséhez: így segítséget kapjanak nyelvük sajátos kultúrájuk megőrzéséhez, ápolásához. Ennek a tíz hűseges községnek a lakói kétszeresen is megérdemlik e téren a figyelmet és a gondoskodást. De ugyanerről szeretném biztosítani az itteni egyházközségek híveit is. Ígérjük, hogy mi is figyelemmel kísérjük, és igyekszünk teljesíteni a hit és vallásosság gyakorlásában a nemzetiségi igényeket. Igaz, egyelőre még vannak bizonyos adósságaink e téren a horvát és a német anyanyelvű híveink iránt egyaránt. Mindez elsősorban a paphiány miatt van, nem pedig a mi közömbösségünk és hanyagságunk miatt. Mindenesetre törjük a fejünket azon, hogy ezt az adósságot valamiképpen - és mielőbb - lerójuk. A megyés püspök kifejezte a maga és egyházmegyéje papjainak jókívánságait, és kérte a jó Isten áldását az ünneplő falvak lakosaira, és plébániainak híveire. Az 1933-ban emelt emlékműnél - a templom előtti téren -a Himnusszal folytatódott az ünnepségsorozat. „Mivé legyen a magyar lány? Ékes virágszállá, Erényekben tündöklő Tündéri sugárrá...” - olvasta fel az ünnepélyes visszacsatolás alkalmával, 1923. március 9-én egy akkor 12 éves iskolás lány által elmondott verset egy szentpéterfai lány. Szentpéterfa polgármestere üdvözölte a vendégeket, többek között Für Lajos honvédelmi minisztert Pusztai Gyulát, Vas Megye Önkormányzata elnökét, Rácskay Jenőt, Szentpéterfa országgyűlési képviselőjét, Gömbös Ferenc országgyűlési képviselőt, Wolfgang Daxot, a burgenlandi Parlament elnökét. Mint a mise kezdetén a megyés püspök, a polgármester is kiemelte, hogy Szentpéterfán különösen Strassner József esperes-plébánosnak, Hirschl Ferenc községi bírónak és Németh János igazgató-tanítónak volt szerepe abban, hogy 15 hónap és 8 nap után e település visszatért Magyarországhoz. (Folytatás a 3. oldalon) Szentpéterfa ma is a hűség mintapéldája (Folytatás az 1. oldalról) A polgármester bevezetője után Für Lajos honvédelmi miniszter, Vas megye országgyűlési képviselője lépett az országzászlós emlékműnél felállított szónoki emelvényre. A 70 évvel ezelőtt történtekre emlékezve Für Lajos utalt az előzményekre. Az első világháború után kialakított új európai államok, újonnan húzott határok kapcsán megállapította: - Nekünk Trianonban kellett aláírni 1920-ban a békeszerződést. Tudnunk kell, mert az elmúlt évtizedek során erről nem igen beszéltek, hogy ez a trianoni béke végzetes csapást mért a történelmi Magyarországra. Az ország elvesztette lakosságának egyharmadát, területének több mint kétharmadát, és össznépességének is majdnem kétharmadát. Súlyosabb békét csak Ausztriának kellett aláírnia. (...) Nekünk ez a béke - bárki bármit mond is – igazságtalan békediktátum volt. Igazságtalan volt, s nem csak azért, mert óriási területeket csatoltak el a történelmi Magyarországtól, hanem azért is, inert a Kárpát-medencében élő magyarságnak egyharmadát csatolták idegen országok fönsége alá, és az ott élőknek kisebbségi sorba kellett kerülni - mondotta a miniszter. E béketárgyalások során számos nyitott kérdés maradt, amelyeket később kellett tisztázni. Ausztria és Magyarország tárgyalási készségét, jelzi, hogy több ponton határkiigazításra kerülhetett sor. Milyen tanulsággal szolgálnak a visszacsatolással kapcsolatos események napjainkban? - gondolkodott hangosan Für Lajos. - Mindenekelőtt a hűséget szeretném kiemelni - folytatta. - A hűséget, amely egy szülőhazához kötheti a vele nem egy nyelvet beszélő népcsoportokat is. Köthette és kötheti ma is a Szentpéterfán és több más faluban élő horvátokat. Hűség a szülőhazához, amelyben századokon át együtt éltek - egymással igen jó megértésben - magyarok és nem magyarok: egyházasrádóciak és szentpéterfaiak egyaránt. (...) Hűség egy nép, egy ország sorsközösségéhez, ahhoz a sorshoz, amelyet századokon át egyformán éltünk át, bármilyen is volt az anyanyelvünk. (...) Hűség a családhoz, hűség a rokonsághoz. Hűség a faluhoz, a településhez, amelyben megszülettünk, s amelyben felnevelkedtünk. Igen, és hűség az egyházunkhoz. Hűség az édes anyanyelvünkhöz, amelyet gyermekkorunk óta beszélünk, és amely belső gondolkodásunknak is fontos meghatározó eleme lehet. Ha van példa, ha van minta arra, hogy mennyire hűségesek tudtak lenni szülőfalujukhoz, egyházközségükhöz, családjukhoz, rokonságukhoz az emberek, akkor ennek Szentpéterfa egyik mintapéldája lehet ma is az országban. Példája e tíz falu esete annak is - emelte ki másik tanulságul Für Lajos -, miként lehet határokat meghúzni. Lehet tárgyalásos, lehet demokratikus úton is. - Így is lehet tehát határokat rendezni, így is lehet országok közötti vitás kérdéseket elrendezni. S erről ma, és éppen itt, egy horvát ajkú hűséges község előtt azért is szólni kell, mert vannak helyek - tőlünk nem is nagyon távol, ahol más módon próbáljak meg azokat rendezni - figyelmeztetett a honvédelmi miniszter. - Lehet másképp is. A fegyverek csak olyan végső eszközök lehetnek, amelyeket csak akkor lehet használni, ha egy népet pusztulásra ítéltek. Itt azonban nem erről volt szó. Ezért kell ma ország-világ előtt mintaként feltűntetni azt a megoldást, amit itt választottak 70 évvel ezelőtt. Mit akarunk mi ma? - Azt akarjuk, hogy valóban tartsák tiszteletben a népek - a kis és nagy közösségek - akaratát. Soha ne lehessen a fejük fölött, akaratuk ellenére hatalmi szóval, esetleg éppen a fegyverek erejével dönteni a sorsukról. Őket kérdezzék meg. Ők mondják meg, mit akarnak és hova akarnak tartozni. Határok ma is vannak - állapította meg Für Lajos, Vas megye országgyűlési képviselője befejezésül. De a határokat nem ide-oda tologatni, hanem eltűntetni, átjárhatóvá tenni kell. Ez azzal is jár, hogy a nemzeti kisebbségeknek - akár a Magyarországon élő horvátoknak, németeknek és másoknak, akar a határainkon túl élő magyaroknak - joga legyen mindenkor kapcsolatot tartani az anyanemzettel. A megoldás kulcsa a népek önkormányzata, autonómiája. A Szózat után a rendezvény a helyi művelődési házban folytatódott. Előbb Zsiga Tibor nyitotta meg a 70 evvel ezelőtti események dokumentumaiból összeállított kiállítást, majd utána hazai és külföldi ének- és zenekarok, valamint tánccsoportok mutattak be színes műsort. Az ünnepi ebéd után délután a Sabaria SE e nemzetiségi települések válogatottja ellen játszott barátságos labdarúgó-mérkőzést. A leghűségesebb faluról, a tegnapi ünnepségről, valamint a még élő szemtanúk visszaemlékezéseiről a Magyar Televízió filmet készít: ez néhány napon belül, március 15-én lesz látható. Horváth Sándor Fotó: Kaczmarski Zoltán | |
