 |
    |
 |
SZLOVÉNIA: A „KARANTÁNOK” ÁLLAMA Élet és Tudomány 41. szám 1991. október HÁTTÉR Szlovénia nevét, ha előbb nem, legkésőbb 1991 júliusának utolsó napjaiban megtanulta a világ, amikor is a szlovén területvédelmi alakulatok felvették a harcot a támadó jugoszláv hadsereggel. Ezzel a mindössze kétmilliós szlovén nép előtt több mint ezer év után először csillant fel a függetlenné válás lehetősége. A délszláv törzsek előőrsei a VI. század végén érték el az Alpok keleti vonulatait. Viszonylag hamar beolvasztották az ott élő romanizált illír lakosság maradványait. A VIII. század első harmadáig az avar fennhatóság alatt élő délszlávok benépesítettek az Alpok keleti felét a Dunától az Adriáig. Az avaroknak Bizánctól elszenvedett nagy veresége (626) után, a többi alávetett szláv törzzsel együtt, az alpesi szlávok is felkeltek a kagán uralma ellen, s Valuk nevű kenézük vezetésével csatlakoztak a Samo-féle szláv törzsszövetséghez. Az alpesi szláv államkezdemény hamarosan a Karantánia (vagy Karinthia) nevet kapta fejedelmének székhelyéről (civitas Carantara, Krnski grad). Átmeneti újabb avar fennhatóság után frank uralom alá kerültek. A „karantánok” állama - a IX. század végi rövid önállóság után - a X. század derekára megszilárduló Német római Birodalomnak a részévé vált. A szlovénok lakta területen több őrgrófságot szerveztek, s megkezdődött a német telepesek bevándorlása is. A birodalom belsejéből származtak a mai szlovéniai városok, Ljubljana (Laibach), Maribor (Marburg) alapítói. A főnemesség német anyanyelvű volt, a szlovénok zöme a jobbágysághoz tartozott. A XIV század végétől a XVI. század elejéig valamennyi szlovén lakosságú terület Stájerországtól Isztriáig a Habsburg-dinasztia birtokába került. Szlovén nyelvű biblia Noha 1414-ig még a kenézek beiktatási szertartása is szláv nyelven folyt, a középkor folyamán Alsó-Ausztriában teljesen, Stájerországban pedig java részében asszimilálódott a szláv eredetű népesség. A közép- és kisnemesek asszimilálódása - nyelvváltása - csak a XVII-XVIII. század fordulóján következett be. A szlovén államiság megteremtésére, minthogy nem volt meg a területi (közigazgatási) egység és hiányzott a nemzeti uralkodó osztály, gyakorlatilag semmilyen kísérlet sem történt. Az, hogy a szlovén nyelv és a szlovén kultúra mégis fennmaradt, a lutheránus prédikátor, Primož Trubar és Jurij Dalmatin érdeme. Noha a paraszti tömegek nagy része megmaradt a katolikus egyház kötelékében, a szlovén reformáció vezéralakja által szerkesztett Abecedarium és katekizmus, illetőleg a Dalmatin-féle szlovén bibliafordítás gyökeres változást idéztek elő a szlovén kultúra fejlődésében. A szlovén nemzeti újjászületés a XVIII-XIX. században a közművelődés területén ment végbe. Az egységes Szlovénia megteremtésének gondolata igazában 1848 tavaszán fogant meg. A XIX. század második felében a szlovén területeket erőteljesen iparosították. Mégsem volt elegendő munkaalkalom. Ezért - főképp az 1873. évi pénzügyi válságot követő két évtizedben - mintegy 250 ezer szlovén vándorolt ki az Újvilágba. A „fejőstehenek” Szlovéniában az alkotmányosság helyreállítása után (1860) - akárcsak a Monarchia többi tartományában - politikai pártok szerveződtek. A front két fő politikai irányzat, a konzervatív (és egyúttal Bécshez hű) katolikus Néppárt meg az egységes Szlovénia megteremtését hirdető liberális „ifjúszlovén” mozgalom között húzódott. Ez utóbbiból nőtt ki az 1894-ben alapított Független Nemzeti Haladó Párt. A délszláv egység eszméje 1908 után terjedt el, leginkább a szlovén értelmiség körében. A szocialista Ivan Cankar (egyébként a századelő jeles szlovén elbeszélője) 1913-ban már határozottan síkra szállt az önálló föderatív berendezést jugoszláv állam megteremtéséért. Az első világháború alatt szlovén politikusok is részt vettek a londoni székhelyű emigráns politikusokból álló Jugoszláv Bizottságnak és a Monarchia, délszlávok lakta területein 1918 őszén alakult Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak a munkájában. Ez utóbbi 1918. december 1-jén nyilvánította ki, hogy a Monarchia délszláv népei csatlakoznak Szerbiához és Crna Gorához. Az új délszláv állam csalódást okozott a szlovénoknak is. Hamarosan kiderült, hogy Belgrád hallani sem akar föderatív államberendezkedésről. Jugoszláviában a szlovén (és a orvat) gazdaságnak a „fejőstehén” szerepe jutott. Emellett a békeszerződések a határokat úgy vonták meg, hogy több mint félmillió szlovén rekedt Olaszországban és Ausztriában. A második világháborúban a szlovénok lakta területeket rövid időre Németországhoz és Olaszországhoz csatolták. A második világháború után a szlovénok végre egy (eleinte kevésbe) önálló szövetségi köztársaság keretei között élhettek. Az 1974. évi jugoszláv alkotmány bővítette a szövetségi köztársaságok mozgásterét, de számos fontos ügy (így a hadügy és a pénzügy) továbbra is a belgrádi központ kezében maradt. A nyolcvanas évek végén a minden nyitottsága ellenére alapjában véve szocialista jugoszláv gazdaság válsága kiélezte a belgrádi központ és Szlovénia között amúgy is mindig lappangó ellentéteket. Elismerésre várva A szlovén reformkommunisták, élükön Milan Kučannal, lépéseket tettek Szlovénia önállóságának megteremtése felé. A szlovén vezetés bizonyos intézkedései (így a szlovén különleges rendőri alakulatoknak a forrongó Koszovóból való visszavonása) a Slobodan Milošević-féle szerb vezetés dühödt ellenlépéseit váltották ki - például a szlovén árukat bojkottálták a szerbek, ami egyedülálló a föderatív államok történetében. A szlovéniai választásokon (1990 áprilisában) győztes jobbközép irányzatú Demos a teljes körű függetlenség elérését tűzte ki célul, értelmetlennek ítélve a délszláv államközösségben való további együttélést. Még 1990 decemberében népszavazást tartottak a függetlenségről, s azon a szlovén szavazok nagy többsége az önálló Szlovénia megteremtése mellett voksolt. A szlovén vezetés ezután (Horvátországgal együtt) megpróbálta a belgrádi központtal tárgyalásos úton rendezni az elszakadás kérdéseit oly módon, hogy kiskapuként nyitva hagyta egy konföderációban való részvétel lehetőségét. A tárgyalások azonban kudarcba fulladtak. A szlovénok, a népszavazás eredményének megfelelően, 1991. június 25-én kikiáltották függetlenségüket. Erre a belgrádi központ katonai akcióval válaszolt. A szlovén függetlenség megakadályozását célzó fegyveres kísérlet - részben a szlovén ellenállás, részben a bevetett erők kis létszáma is a jugoszláv hadvezetés hibái miatt - megbukott. A szocialista párti belgrádi vezetés és a kiváltságaikat féltő tábornokok a háborút Horvátország területére vitték át. Szlovéniában egyelőre nyugalom honol. De mindaddig, amíg a köztársaság függetlenségét a világ nem ismeri el, a nyugalom látszólagos, a szlovén polgárok igazi önállósága pedig csak álom. Sokcsevits Dénes NÉPSZABADSÁG – HÉTVÉGE 1991. május 18., szombat Afrika: lassú, csendes éhhalálra ítélve Az Öböl-háború, a kurd menekültek ügye, a bangladesi katasztrófa szinte teljesen háttérbe szorította az Afrikát fenyegető újabb éhínségveszélyt. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési - Szervezete (FAO) pedig már tavaly megfújta a riadójelet, amikor közzétette: több mint 142 millió afrikai, tehát a kontinens lakói közül minden harmadik alultáplált. A FAO idei világélelmezési programja szerint több mint húszmillió afrikaira leselkedik a lassú és csendes éhhalál. Ennyire közömbös lenne a világ? Hol vannak a segélyek, az élelmiszercsomagok és -küldemények? - vetődnek fel akaratlanul is a kérdések. Maga a FAO tavaly és idén összesen 585 millió dollárral segítette és segíti az afrikai kontinenst. A világszervezet 1991-ben nem kevesebb, mint 3,8 millió tonnában jelölte meg azt a mennyiségű élelmet, amelyre Afrikának szüksége van. - Igazából nem is az a probléma, hogy az éhség öl, hanem az, hogy az áldozatok száma ne érje el a százezres és milliós nagyságrendet - mondja Frederick Machmer Jr., aki az amerikai kormányzat megbízásából koordinálja az afrikai segélyprogramokat. A számok, akármennyire is szárazak, döbbenetesek: Szudánban és Etiópiában együttesen 15 millió ember vegetál az éhhalál küszöbén. A világ egyszerűen közömbös mindaz iránt, ami Afrikában történik - állítják egyhangúan a különböző nemzetközi segélyszervezetek képviselői. Az újságok legjobb esetben tíz sort szentelnek az ügynek, vagy rosszabb esetben egy kézlegyintéssel elintézik. Pedig most legalább háromszor annyi ember élete forog veszélyben, mint a legutolsó, 1984-85-ös éhínség idején, amikor Etiópiában és Szudánban 1,5 millióan haltak éhen. Az éhínség okainak kutatásakor sokan megelégszenek a már sajnos ezerszer elismételt jelenségek felsorolásával: a népszaporulat gyors és ellenőrizhetetlen növekedése, Afrika mezőgazdasági termelésének csökkenése, az elsivatagosodás ijesztő mértéke, a termést elpusztító sáskajárványok és persze a szárazság. Mindez igaz, de nem szabad elfeledkezni még egy, talán a fentieknél is fontosabb tényezőről: a politikai instabilitásról. A megosztottság, a hatalomért folyó versengés, az évtizedes polgárháborúkká fajult törzsi és etnikai ellentétek a szó szoros értelmében kiéheztetik Afrikát. A kiélezett politikai helyzetben az amúgy is lassan csordogáló nemzetközi segélyeknek jóformán esélyük sincs arra, hogy eljussanak oda, ahova és akiknek eredetileg szánták. A világ egyszerűen belefáradt abba, hogy hasztalan gyűjt és adakozik Afrikának - szinte teljesen eredménytelenül. Az első számú veszélyzónának számító Kelet-Afrikában, így például Szudánban a hatalmon levő Omar Haszan el Besir hosszú időn keresztül nem volt hajlandó semmilyen élelmiszersegélyt beengedni az országba. A döntésben nem is annyira a nemzeti büszkeség játszott főbb szerepet, hogy a „szudániak azt eszik, amijük van és amit megtermelnek”, hanem az, hogy az iszlám katonai diktatúra feje így akarta szó szerint kiéheztetni az ország déli részén ellene harcoló keresztény lázadókat. Emellett a keményen Nyugatellenes politikát folytató Szudán - az Öböl-háborúban Irakot támogatta - azzal vádolta a segélynyújtó országokat, hogy az élelmiszer mérgezett és a segélyakciók fedezete alatt fegyvert szállítanak délre a rebellis keresztényeknek. A szudáni gazdaság teljes szétziláltsága, a 13 milliárd dolláros külföldi adósság végül arra kényszerítette el Besir vezérőrnagyot, hogy február végén megnyissa az ország kapuit a nyugati segélyek előtt. Szudán ugyanis tavaly szeptemberben megtagadta az együttműködést a Nemzetközi Valutaalappal, így mindenfajta pénzügyi és gazdasági segély megszűnt létezni. A katonai diktatúra jelenlegi engedékenysége még közel sem nyújt elég biztosítékot arra, hogy az élelmiszersegélyek eljutnak az éhezőkhöz. Nincsenek utak, nincsenek hidak, kevés a szállítójármű, a kormánycsapatok és a lázadók pedig előszeretettel dézsmálják meg a segélyszállítmányokat. Hasonló a helyzet Etiópiában is, ahol Mengisztu elnök képtelen leszámolni az ellene küzdő Eritreai Felszabadítási Fronttal, míg a lázadók képtelenek megdönteni Mengisztu rendszerét. Az éhínség által leginkább sújtott Eritrea és Tigre tartományok a lázadók kezén vannak, a kormánycsapatok néha-néha „tisztító akciókat” hajtanak végre, mialatt a segélyszállítmányok vagy az etióp főváros kikötőjében, vagy valahol a déli tartományok felé vezető országútnak nevezett homokfelhő közepette vesztegelnek. A helyzet hasonló, hasonlóan rossz és elszomorító Szomáliában vagy Csádban is. „Hello Africa, tell me how are you doing?” - harsogta a Music Television néhány hónapja az afrikai származású dr. Alban slágerét. A kérdésre, mármint, hogy vagy Afrika; a válasz nagyon egyszerű: éhesen. A sors tragikus iróniája, hogy egy videoklip több figyelmet vált ki a világból Afrika iránt, mint minden idők legnagyabb éhínsége. Dési András | |
