 |
    |
 |
Előléptetés HONVÉDELMI MINISZTÉRIUM REHABILITÁCIÓS BIZOTSÁGA 1. számú példány Nyt. Szám: 21/148/1990 CZEGLÉDY GYULA (1910. Gerencsér Gizella Szombathely Balogh Gy. u. 15 9700 Tisztelt Czeglédy Úr! Örömmel tudatom, hogy a Magyar Honvédségnél folyó rehabilitácó keretében javaslatot tettünk az Ön előléptetésére. A Honvédelmi Miniszter úr a javaslatot elfogadta és a 47/1993. számú parancsában előléptette. SZÁZADOSSÁ Ez a dokumentum a rendfokozat igazolására szolgál. Budapest, 1993. június 30-án Tisztelettel: (Szőke László) elnök Szombathely, 1988. március 28-án 17 h 30 p.í/i> Szombathely város 10, sz. választókerületének tanácstagja : Kánya János hív erre a beszámolóra. A tisztelet és a tisztesség úgy diktálja, hogy ennek a meghívásnak eleget teszek, hiszen Kánya János minden tiszteletet megérdemel. A beszámoló a „Munkásszálló” ebédlőjében zajlik le, közel hozzám, így fáradság nélkül el is érem. Amikor mentem, már többen voltak a teremben Kánya János az ajtóban fogadja az erkező vendégeket, öröm és boldogság sugárzik le az arcáról, igazi házigazda módjára fogadja az érkező vendégeket. Mivel rossz a hallásom, az első sorokban foglalok magamnak helyet, mert sokszor csak susognak az emberek és én abból egy szót sem értek meg. Elöl kidekorált asztal, virágokkal feldíszítve, piros drapéria emeli az ünnepi hangulatot. Majd telt ház és már jönnek is hivatalos hivatottak helyet foglalnak az asztalnál. Jelen van Dr. Szele Ferenc megyei tanács elnök h. is. Rövid várakozás után a HNF illetékes szónoka köszönti az egybegyűlteket, majd felkéri Kánya Jánost, hogy tartsa meg a beszámolóját. Ja míg el nem felejtem, előbb volt egy kis ünnepség is, elhangzott pár vers és a közeli iskola énekkara kedves dalokkal emelte az ünnepi hangulatot. Igen kedves és jó érzést keltő beköszöntő volt ez a kis műsor. Kánya János megköszönte a szép produkciót, majd virágcsokorral üdvözölte a kórust vezető tanárnőt. Majd ezt követte a többi virágcsokornak az átadása, így köszöntötte János a 80 éves édesanyját és még pár idősebb hölgyet, akik mindenkor nagy szorgalommal jelennek meg az értekez1eteken. A rövid kis megható és jóérzést kiváltó elő műsor után Kánya János állt fel kezdte a beszámolójának a mondanivalóját. Nagyon szép szokás János mindig sorra megemlékezik azokról, akik már az örök honba távoztak, egy perces felállással fejeztük ki részvétünket irántuk. Majd sorra vette a betegeket, akik nem tudtak eljönni az értekezletre. Ez nagyon emberies cselekedet. Majd sorra követte az elmúlt évnek kiemelkedő eseményei, városi és kerületi szinten, hol miben volt kiemelkedő esemény, építkezés, kulturális előrelépés. Miben fejlődött a körzet, utak, hidak, parkok felújítása. Nagyon sokról tett említést János, amit most én itt nem akarok beszámolni, egyébkent a Vas Népe újság 1988. április. l. pénteki száma a 4. oldalon részletesen foglalkozik „Népünnepély a Hunyadi úton” címmel beszámol Pósfai János riportjával. János, mint a jó gazda, mindenütt ott van, ahol valamit el kell rendezni, az ügyet képviselni kell a felsőbb szerveknél, gondos gazda módjával kezeli a körzetének minden kis kérését, panaszát. Jó volt hallgatni a lelkes és lelkiismeretes beszámolónak minden mondatát. Nagy tapssal jutalmazta a körzet hallgatói a Jánosnak mélyen szántó mondanivalóját. Majd következtek a hozzászólásoknak a sorozata. Mindig van mondanivaló a hallgatóság részéről, hiszen vagy köszönet vagy egy újabb javaslat csak születik meg a jelenlévőkben. Egymásután jöttek a felszólalók, ki ezt, ki azt mondotta. Minden felszólaló valamit akart mondani, vagy valamit megköszönni, amit a tanácstag tett, vagy ami még meg nem valósult azt szorgalmazta. Magam is már összeszedtem a mondanivalómat és szót kértem. Írásban nem készültem fel, csak gondolati vázlatot tartottam fontosnak, aztán majd felöltöztetem azokat ünneplő ruhába. Kezdtem: sokan fognak felszólalni a körzet lakóiból, sok mindent megköszönni, hogy lerendezte az öregek ebédjét, a téli szenét hazahozatta... az utcán az árkokat betemetette, hogy a fény kigyulladt a parkban. A Jurisics utca flasztert kapott... Kánya János valóságos szerelmese körzetének, mindenütt ott van ahol valami nemes ügynek a magvát kell elültetni. Úgy érzem, ha az országos vezetők, hivatalos vezetők, megbízottak fönt, középen és lent ilyen elhivatottsággal és felelősségérzetével végezték volna az ország ügyeit, minden téren és szinten, gazdasági, pénzügyi, művelődésügyi síkon... akkor ma nem kellene kibontakozásról, szerkezetátalakításról, inflációról beszélni, már kirojtosodott szót agyoncsépelni: koncepció Ekkor nem került volna az ország meddő helyzetbe, nem volna 11 milliárd dollár adóságunk..., jó lenne ha mindenki a maga területén, üzemben, gyárban hivatalokban, politikai karosszékekben ügyszeretettel végeznék a rajuk bízott feladatokat, akkor Magyarország nem kerülhetett volna ekkora csődbe. Egy futballcsapatnál, játék közben ha valamelyik játékos nem játszik kellő ütőképesen, menetközben játék alatt leváltják, és kérdem nálunk kit váltottak le a mulasztásokért? Igaz láttam egy karikatúrát a Vas Népében, húzzák az íróasztalt kötéllel a hivatalnokkal együtt a földszintről emelik a második emeletre, tehát ha itt nem tudja hivatását betölteni, viszik egy másik beosztásba, fizetésének meghagyása mellett, sőt talán még többet kap, vagy esetleg nyugdíjazzák és érdemeinek elismeréséül kitüntetik és pénzbeli jutalmat kap. Finnek, akiket a háború porba döntött, agyonbombázták, tehát a semmiből indult el a jó vezetés következtében a jó irányítás folytán ma a leggazdagabb országok közt a 14. helyen áll. Ez a kis körzet csak egy kis sejt a nemzet testében, csepp a tengerben, de a csepp maga a tenger, minden kémiai összetételében. Egy testben is egy sejt ha elkezd burjánozni, ebből rák lesz, a rák az pedig még ma egyenlő a halállal. Minden sejtnek megvan a maga funkciója, és ha ez a sejt nem tudja már egészségesen betölteni a szervezetben a maga szerepét, akkor csak végpusztulást sietteti elő. Ezelőtt 10 évvel nem vették észre szekerén ülők, hogy az ország süllyedőben van. Vezetőink bejárjak az egész világot, külön repülőgéppel utaznak be ezer és ezer km-t, fogadják búcsúztatják a világ minden tájáról érkező politikusokat, és mégsem ébredt tudatára ez az ország, hogy eladósodtunk, nincs hitelünk? Én vallom, hogy nincsen olyan döntés a vezetők részéről, ami minden lakosnak megfelelő volna, sokszor ellenkezik a lakók nézetével. Pl. mennyi támadás érte a városi tanácsot, hogy a főteret átalakította, megszűnt a zsugázóknak a nyerészkedése, az ivóknak bújócskája. S ma azt kell mondani, nagyon szép a főterünk, tágas, virágos hangulatos. Általában nagyon sok vezetőnek a munkája hasonlít a tavaszi vetéshez, ember állat tiporja, de utána mégis áldás fakad. Most kilépek a 10. sz. körzet területéről, tovább tekintek. Ebből a kiskörzetből már elhangzottak olyan javaslatok, amik ha kezdetben nem is kerültek meghallgatásra, de később mégis csak megvalósult. Pl. 82-ben amikor ismét tanácstagi választásra került a sor, ebben a körzetben volt már egy tanácstag, egy hölgy, ha most megint választani kellene, felszólaltam: nem értem az egészet, hogy lehet egy jelöltből választania, választáshoz legalább két főnek kell lennie. Jelöljünk mi a hivatalos jelölt mellé egy másikat is, így javasolta a körzet egyhangúlag Kánya Jánost. Ez szokatlan, sőt ismeretlen volt a HNF előtt... Nem elégszünk meg mi az Ő döntésükkel?... Sehol nincsen ilyen helyzet, a HNF jelöl egyet a nép pedig szavaz rá... Nagy visszhangot váltott ki az illetékes fórumon, de hiába, ez a demokráciának a fejlődése, újat és jobbat javasolni. Így lett két jelölt a szombathelyi 64 körzetből csak nálunk Cupi János vezérigazgató helyettes így szólalt fel, ha már a mostani tanácstag már nyolc éven át volt tanácstag, akkor továbbra sem ellenzi, hogy ne legyen. Igen ám, de kértük, hogy bizonyítson a tanácstag a munkaterületén valamit. Sajnos, nem tudott meggyőző érvekkel maga mellet sem kiállni. És csodák, csodája a legközelebbi választáskor, ami négy év után következett be a HNF mindenhol kettős jelölést javasolt. Ugye-ugye, lehet a vaskalap alól kinézni és főleg előre nézni, nem betokosodni a meglévő maradiságnak a burkába. Nem szabad az eredményeinket leértékelni, de a hibákat sem szabad elhallgatni. Temetői harang története. Egy időben a Jáki úti temetőbe állítottak egy haranglábat-haranggal felszerelve. E harangnak a hangja mellett kísérték az elhunytat az örök sírhonba. Na most jöttek az ellenlábasok, a hívők és hitetlenek, azaz csak annak tettetők, minek a harang, ez klerikális múltnak a csökevénye, és ahogyan lenni szokott, minden mulandó és végzetes így a temetői harang is egyszer visszakerült a földre, elromlott a szerkentyűje és egymagában búslakodott a harangláb tövében. Elnémulva várta az idők szavát, a megtérésnek az idejét, ahogyan Salulból lett szent Pál. E 10-es sz. körzetben hangoztatta Gyula bácsi, miért nem szól a harang? Nincsen rá fedezet a megcsináltatására... Elektromos szerkezetnek a vásárlásara...stb. Ekkor jött az összefogás, a társadalmi munka, Gyula bácsi is sokat dolgozott, főleg vasmunkában... Ismét poraiból kikelve felkerült a harang a helyére, még tetőt is csináltak hozzá eső ellen... És azóta ismét megkondul hívőnek és nem hívőnek az utolsó útjában. Márványtábla: Dr. Szele Ferenc megyei tanács h. elnöke felé fordulok és a következőket mondottam. Elnök úr! Ebben a városban hiányzik egy emléktábla, már több faluban és varosban láthatók, de Szombathelyen még nem található. Az elnök úr nagy figyelemmel és kitágult szemekkel néz rám... Miféle márvány tábla hiányozhat a városból?... Folytatom: jó volna a 2. világháborúban elesett „ÁLDOZATOKNAK” a tiszteletére egy márványtáblát felállítani, emlékezzünk és emlékeztessünk felírással. Rójuk le kegyeletünket az áldozatoknak emléke felett. Több helyen láttam már ilyen emléktáblát, Gércén, Cenken, stb. Azóta is hallani ilyen táblák leleplezéséről. Ismétlem nem hősökről van szó, csak áldozatokról, mert valamiképpen mid az első világháborúban elesetteknek a márványtábláin, szobrain hősök szerepelnek és így vannak elkönyvelve a történelemnek lapjain, a 2. világháborúban elesettek a mostani ideológiában csak áldozatoknak lehet nevezni őket. Javaslatomat kérem jegyzőkönyvben rögzíteni... A helyét is megjelölöm, azaz teszek rá javaslatot, amikor végleges felszámolásra kerül a Szt. Márton utcában lévő öreg temető és ezt a temetőt „kegyeleti” parkká akarják kialakítani, legméltóbb helye lenne itt ennek az emléktáblának. Jöhetnének a szülők, testvérek, rokonok egy-egy szál virággal, egy égő gyertyával megemlékezni hozzátartozójuknak. Sajnos nincsen feltérképezve a II. világháborúban elesetteknek a sírjai, senki sem tartotta őket nyilván, örök álmukat alusszák a nagy orosz honban, Szibériától kezdve mindenütt. E megszületett márványtábla előtt megjelenik egy könnycsepp az árvák szemében, akiknek szívében még élnek még a szeretetnek lángja, melege. Az utókor úgyis hamar felejt, de ez a márványtábla legyen mementó! Úgy vélem a nemes célra találunk adakozókat, pénzbeli segítőket. Kibontakozás. A múltkoriban mentem a Trabant kocsimmal... Kezdtem a témát... és karamboloztam. Jött a rendőr, elvette a jogosítványomat, nem vagyok alkalmas egy Trabant vezetésére, még hozzá vette elő a fizetési tömböt meg is büntetett... ráadásul. Kérdem: akik vezették és vezetik az országnak a nagy kocsiját... csődbe vitték az országot, 11 milliárd dollár adóságba kergették a gazdasági, pénzügyi állapotunkat, országos nyomort hoztak a Jelenben, elvették tőlük a vezetési jogsit, leváltották őket? Megbüntették ezen politikai sofőröket? Nem! Továbbra is ott ülnek az ország kormánykerekénél, nincs leváltás, nincs személycsere, ha van is akkor meg még magasabb pozíciónak a bársonyszékébe ültetik bele, vagy érdemeinek elismerése mellett kitüntetve helyezik magas nyugdíjazás mellett vissza a civil életbe. Ezek a vezető sofőrök büntetlenül élvezik továbbra is a szegény gazdasági helyzetben lévő országnak a keserű millióit..., havi nagy fizetéseket? Nincsen utánpótlás? Vagy a görcsös kapaszkodás mellett nem engednek helyükre arra jogosultat? Orvos kell a beteghez a kórházban nem a beteg gyógyítja a beteget, az orvos igyekszik visszaadni az egészséget a betegnek. Itt pedig fordítottan van, a fuldokló akarja a másik fuldoklót kimenteni a káoszból a hínárból. Puskin parkban pusztuló ház. Valaha nagy nyüzsgő élet folyt a Puskin parkban lévő szép tágas házban. Valaha ez volt a Brenner kastély /mérnök volt/ a háború után itt volt a tanfelügyelőség, majd Orlay szakiskola, volt úttörőház... stb. Most pedig romokban hever. Amikor látom ezt az épületet eszembe jut egy vers: „E pusztuló házban pusztul a haza....”, valahol olvastam a romos ház falán. Valóban engedik lerombolni a földig, amikor az iskola kiköltözött innen kevés pénzen lakhatóvá lehetett volna tenni, később itt tanultak célba dobni a mai nemzedéknek izgalmat kereső ifjúsága, sikerült is minden ablakot kidobni, az ablakkereteket összetörni..., a volt iskola végzett növendékeinek, tanárainak a tablóját tiporni... Borzalmas látvány az egész. Lakáshiány van... Jó volna ezt a szép házat megmenteni az utókornak „még az unokáink is látni fogják”..., jelszóval. Lehetne ifjak háza vagy egy szép nyári söröző..., vagy öregek klubja... nagyon széppé lehetne varázsolni ebben a csodás környezetben. Erre nincs fedezet..., de egy miniszternek külön Tu repülővel beutazni a világot, azt lehet... Lakótelep. Ahol mi lakunk, kezdetben szántó és kiskert volt... és mindenki Hunyadi útnak, telepnek nevezte... Később amikor már kinőtte magát ez a lakónegyed, jött a hír: Joskar-Ola név. Mi ez? Mit is jelent?... Emléktáblát avatnak... Még Kádár János is megszemlélte... idegen név idegen is marad mindörökre... Úgy mondták valahol az orosz honban van egy város, ennek a nevét vettük föl, mivel ezt a várost Szombathely testvér városának könyvelte el. Az igaz, hogy a testvért nem lehet választani... Úgy kell elfogadni ahogyan van... szépségével, hibáival... Azt vetettem fel hogy ebben a körzetben lévő iskolának nincsen neve... De ne importáljunk idegen nevet... Van a magyar történelemnek, művészetnek örökbecsű nagyságai azok közül kereszteljük el az iskolát, de olyan nevet adjunk az újszülöttnek nehogy évek múlva le kelljen venni a névadó táblát és új névvel ellátni. Mint pl. Zsdanovsról elnevezett utcáról is levették az utcai táblát, és kapott, azaz visszakapta a régi nevét „felsőőr” Keresztelünk, magasztalunk és akasztunk. Azóta kaptam választ a megyei Művelődés Osztályról, a település kérte hogy az iskolát kereszteljék Joskar-Ola névre... Ki kérte? És kik kérték, erről hallgat a krónika. Lesz még itt paszita egykor. Ugyanis amikor mi idejöttünk lakni, azaz építkezni, kezdet kezdeten Hunyadi telepnek nevezték el ezt a új lakónegyedet... és ez lett volna a helyes is, Hunyadi utca, Hunyadi telep...Mi 1960-ban jöttünk be Söptéről lakni Szombathelyre. Erdély kérdése. Szomorú hírek jönnek Erdélyből..., naponta jönnek a menekültek, székelyek, vannak köztük románok is... A román kormány gyilkolja a magyar kisebbséget..., a székelyeket. Három millió magyar lakja Erdélyt és hontalanná válik ez az ezeréves őslakó, a betolakodó román bocskor kirugdalja otthoniból az őslakókat. Sajnos a Trianonban megkötött szerződésben földarabolták az országunkat „Csonka Magyarország nem ország” lett a jelszó. 1940-ben óriási örömben, virágözönben mentünk Erdélybe, örömmámorban úszott Erdély... mosoly, öröm, ölelés, csók a székelyekkel. Jaj, de nemsokára volt ez a Tiszavirág élet, ismét elszakította a történelmi fordulat, és azóta sír a székely, bujdosóvá vált, otthontalan saját földjén. Most az a hír járja, hogy a székely falvakat felszámolja Csaucseszku / a román főtitkár / tömbházakat építtet és falvakból odatelepíti be a székelyeket. És falvakat pedig feldúlja, felszántja. Borzalmas törvénytelenség..., gyilkosság..., a jelenben már tízezerről beszélgetnek, hogy annyian jöttek volna át. Tudtommal minden nemzetközi szerződést 20 év elteltével felül lehet vizsgálni. Amikor Trianonban összeült az első világháború után a nagyantant..., minden országnak volt már ekkor hivatalos kormánya, amit elismertek mindenütt. Így volt hivatalos kormánya a cseheknek, osztrákoknak, románoknak stb. ... Magyaroknak pedig nem volt, Károlyi elmenekült... maradt az országban Kun Béla bolsevik /zsidó/, akkor Trianonban érdeklődtek, hát hol is van Magyarország, ki az államfő? Felelet: egy orosz bolsevik, kommunista..., erre a nyugati hatalmak nagytőkés urai, mi.?... Európába bolsevikok akarnak fészket verni?... Mindenki akkorát hasíthatott Magyarország testéből, amennyit nem szégyellt... Ekkor került országunk a kínhalálra. Adják vissza a területtel együtt Erdélyt, ne csak a népet... adják vissza az ezeréves történelmi határt. Sajnos, ez a vándorlás, ez a menekülés mindnagyobb számokban jelentkeznek napjainkban... Ilyen parázs hangulatot pendítettem meg ezen a tanácstagi beszámolón... Fényképek és újságcikk is dokumentálja. Nagy taps, azóta is gratulálnak ismerős ismeretlenek... Egy csepp a tengerből.... ui. Ez tartalmazta a felszólalásomat, amire az újság hozta, hogy „szenvedélyes” volt. Igen szenvedélyes, amikor látom az ország hajóját süllyedni, nemzeti vagyon pusztulásra van ítélve. Ha a Donnál harcolt 2.magyar hadsereggel foglalkozunk, nem elég csupán annak ismerete, hogy mi történt ezzel a hadsereggel a Donnál, illetve a Dontól való visszavonulása folyamán. Ismernünk kell azokat a körülményeket is, melyek a hadsereg kiküldéséhez vezettek, a felállítását elrendelő irányelvek lényegét, valamint azokat az okokat, amelyek balsorsát előidézték. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a két világháború közötti idők magyar politikáját a revízió jellemezte. „Vissza mindent az ezeréves határokig!”, majd legalább azt megtartani, amihez a bécsi döntések segítettek és végül abban: „még visszaszerezni a szomszédainknál visszamaradt magyar testvéreinket”! Tudjuk, hogy az 1941. évi szovjet-német háború mindkét félnek rendkívül súlyos veszteségeket okozott. A németek a potenciális ellenfelek sorából a Szovjetuniót kikapcsolni nem tudták, ezért ezt 1942-ben szándékoltak kierőszakolni, amihez azonban a saját német erők nem voltak elegendők. Evégből a román, a szlovák, olasz, horvát és a Magyar erőkre is szükségük volt. A magyar Kormány úgy érezte, hogy a Magyar segítséget, a német és olasz döntések eredményeként, az addig megvalósult revíziós céljainkra tekintettel, nem tagadhatja meg. A segítség mérvének és módjának letárgyalásával Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvédség vezérkarának főnöke lett megbízva Horthy kormányzótól kapott ama megszorítással, hogy a segítség a Honvédség csak egy létszámban erősen korlátozott részéig terjedhet. Német részről Keitel tábornagy volt megbízva a tárgyalások lefolytatásával, aki viszont a teljes Honvédség igénybevételét szándékozott kieszközölni. Két törekvés állott szemben egymással. A Magyar korlátolt segítségadás a német teljes bevetéssel együtt. Keitel, aki a románok nagyarányú segítségét már biztosította, enyhe, de igen érthető módon célzott arra, hogy a Magyar törekvések elérése a magyar segítség mértékének függvénye leend. Tudnunk kell ugyanis, hogy a 2. bécsi döntés, amely Erdély északi részét és a Székelyföldet juttatta vissza, nem elégített ki sem minket, sem a románokat. Addig azonban mi, kénytelen, kelletlen, a megállapított határvonalakhoz tartottuk magunkat, addig a románok ismétlődő provokációkkal sértették azt úgy, hogy a határ állandó villongások színtere volt. Ezeket kivizsgáló és a németek által vezetett bizottságok gyakran minket indokolatlanul sértő döntéseket hoztak, a román határsértések számát pedig nem csökkentették. 1941-ben Bartha Károly, magyar honvédelmi miniszter a Kormányzó utasítására Hitlerhez utazott és ott többek között a kiélezett magyar román viszonyra is kitért és Hitler befolyását kérte a viszony javítása érdekében. Ekkor jelentette ki Hitler, hogy a magyar-román kérdés elintézése a háború tartama alatt nem időszerű, de a háború befejezte után szabad folyást enged annak, akár fegyveresen is. Ez volt az egyik oka annak, hogy magyar kormány a háború befejezésekor minél nagyobb erővel akart rendelkezni, hogy azzal egyik távolabbi célját, a még román uralom alatt maradt magyarságot majdan az anyaországhoz visszaszerezhesse. Az eddig elért revíziós célok megtartása és a jövendő célok eléréséhez szükséges megfelelő erő biztosítása, szembeállítva a német törekvésekkel, követelményekkel eredményezte azt a kompromisszumot, amely a 2.magyar hadsereg megszervezéséhez és a hadszíntérre küldéséhez vezetett. Ez az összes mozgósítható Magyar erők kb. 1/3-át jelentette: 9 könnyű hadosztály és egy páncélos hadosztály hadrendjébe sorolt 200 000 emberrel. Keitel ezt is csak szívós, időnként szívósan nagy feszültségekkel terhes tárgyalásokkal és német részről a Magyar hadosztályok, fegyverzetét és felszerelését megfelelően kiegészítő ígéretekkel érte el. Szombathelyi ugyanis ismertette a magyar hadosztályok hiányosságát, korszerűtlen fegyverzetüket és felszerelésüket, különösen a páncélelhárítás és motorizáció terén, amit Keitel tudomásul vett azzal, hogy a hiányok pótlása a hadosztályoknak a harctérre érkezesekor meg fog történni, hozzáfűzve azt, hogy a vörös hadsereg már igen legyengült, súlyos harcokkal számolni már nem kell. Mint ahogyan annakidején Vilmos német császár 1914-ben, augusztus első napjaiban kijelentette, hogy mire az ősz végén lehullnak a levelek a fákról, a német katonák otthon lesznek. Úgy most Keitel jelentette ki a jól tájékozottság minden fölényével, hogy a döntés keleten a hadműveletek megkezdése után, 2-3 hónap alatt, tehát a tél bekövetkezte előtt meg fog történni. Miután a magyar vezérkar a Szovjetunió területen hírszerzési lehetőségekkel nem rendelkezett, ezért Keitel szavai nem egy Magyar fülben keltettek kellemes rezonanciát. Ezzel a háttérrel hagyta el az otthoni földet a 2. magyar hadsereg. Nem egy hadaszati céllal, nem egy élet-halálra kiképzett és felfegyverzett seregként, hanem egy politikai cél érdekében, korlatolt feladatokra is csak részben képesítve, meghatározott és létszámilag túl nem léphető állománnyal, sorait kellő számú harc- és szakképzettségű állománnyal hiányosan feltöltve, nemzetiségi katonákkal tarkítva, nehogy az itthon maradó, későbbi célra tartalékolt 1. és 3. hadsereg ütőképessége hiányt szenvedjen. A 2. hadsereg alkalmazási területéről Keitel tájékoztatást nem adott, mint ahogy annak a magas német seregcsoport parancsnokságnak, amelynek alárendeltségébe a 2. magyar hadsereg jutott, sem adott tájékoztatást a Magyar hadsereg harcos állományáról, tehát: a fegyverrel küzdők létszámáról, amely lényegében alacsonyabb egy 200 000-es német sereg harcos állományánál. Ezt illetően lényeges befolyást jelent a gépkocsival és gépvontatású eszközökkel való ellátottság, mindenekelőtt a tüzérség egy részénél, főleg azonban a seregtestek trénjénél, hadtápszolgálatnál. Csak példának álljon itt egy 3 tonnás tehergépkocsi és egy fogatolt jármű teljesítményének összehasonlítása. Egy 3 tonnás tehergépkocsi kb.8-10 országos jármű terhet képes elszállítani, és nem 25-30 km-re hanem annak akár tízszeresére. Egy tehergépkocsi vezető 20-30 kocsist képes pótolni, és annyival kevesebb katonát a megállapított létszámból elvenni és a harcos állományra meghagyni. Ezt persze a német hadvezetőség nem vette figyelembe a 2. hadseregnek kiutalt harcsáv szélességének megállapításánál. De Keitel ígéretei is csak ígéretek maradtak. Korszerű lövegeket és lőszert kellő számban a hadsereg nem kapott. A vörös hadsereg harckocsiait leküzdő páncéltörő fegyverekből és tehergépkocsikból pedig semmit. Csoda-e hát, ha a vörös hadsereg T-34-es harckocsiai olyan fölénnyel harcoltak. Ugyanakkor a magyar katona éhezett és fázott a nélkülözésektől is, nemcsak a tél miatt kellett szenvednie!? Meg kell örökíteni ennek a „kálváriának” igazi okait, és a bűnösöknek a kellő helyen való keresését! A 2. hadsereg élelmezésére vonatkozólag a megállapodás úgy szólt, hogy a hadsereg élelemmel és lótáppal való ellátása a németek kötelessége olyformán, hogy a magyar honvédelmi minisztérium a magyar szabályzatokban előírt élelmi és lótápot a magyar hadsereg létszámának megfelelően kellő mennyiségben a német hatóságoknak a határon átadja, a németek pedig azt vagy a hadsereghez szállítják, vagy a hadsereg közelében telepített német raktárokból esetenként a helyszínről beszerzett cikkeikkel kiegészítve a magyar hadseregnek átadják. Nos, a németek a rendelkezésre bocsátandó cikkeket pontosan átvettek, de a 2. hadsereg raktárai nem ezeket a cikkeket kapták meg kellő mennyiségben és a magyar katona étkezési szokásainak megfelelően. A lótáp pedig sokszor napokig elmaradt. A hideg idő beálltával a lóállomány nagy részét a frontvonalaktól messze hátra kellett telepíteni, nehogy éhen pusztuljanak. Gépkocsit a németek nem adtak és kellő mennyiségű lótápot sem. Hiába volt ugyan a hátsó raktárakban élelem noha nem is mindig kellő mennyiségben, de sohasem magyaros összeállításban. Ennélfogva sem az előbbi, sem a megfelelő téli ruhanemű nem volt a harcosig előreszállítható. Kellő fegyverzet hiányában, éhesen és fázva, ugyan melyik hadsereg katonája lett volna képes a Don-t tartósan megvédeni?! A film megtekintése azt a benyomást keltheti, mintha a nélkülözések és a háborúval járó borzalmak valamint a munkaszolgálatosokkal való méltatlan bánásmód megörökítését tűzte ki, tűzte volna céljának, mintha kizárólag a harc és a fegyelem céltalansága, a fegyverzet elhagyása, elszórása, a rendszertelen visszavonulás lett volna az egyetlen célravezető és igazolható. Alig akad a megszólaltatottak között valaki, aki a kilátástalannak tűnő küzdelemben a fegyelem, a fegyver megtartásáról szólt volna. Pedig jegyezzük meg jól, az egykori ellenfél a későbbi barátban is csak a kiváló harcost becsüli meg, az embertelen küzdelemben is a fegyelmezett katonát. Igaz fegyelmet csak ott lehetett tartani, ahol a tisztek, tiszthelyettesek, őrmesterek, tűzmesterek, tisztesek a helyükön voltak és ha kellett a fegyelmet drasztikusan is fenntartották. A harctér nem kaszárnya, nem gyakorlótér hanem az élet és halál fegyveres küzdelmének színtere, ahol az életben maradás valószínűségét esetenként csak fegyveres erőszakkal lehet kikényszeríteni, és amelyet minden valamire való hadsereg szabályzata biztosit is. A fegyelmezett visszavonulás sohasem kíván annyi áldozatot, mint a vezető nélküli visszaözönlés. Ma még sokan meg nem értéssel viseltetnek azokkal szemben, akik a fegyelem fenntartása érdekében megengedhetetlennek vélt fegyelem fenntartó eszközöket vettek igénybe, pedig a fegyelmezetten visszavonulok biztosítottak az Oszkol vonal tartását és rendetlenül visszaözönlők felvételét. Ha azok a vonalat elérték, a nemetek által szállásukból kiűzetve még nem fagytak meg vagy legjobb esetben hadifogságba nem estek. Mély meghatottsággal gondolunk tehát mindazokra, akik a 2. hadsereg katonáiként végigszenvedték a poklok kínjait és sebesülten vagy szerzett, maradandó betegségekkel tengetik életüket, vagy viseltek a hadifogság testi és súlyos lelki terheit is. Gondoljunk tisztelettel azokra is, akiknek módot adott a sors és az adott események, hogy bármely rangú határozott vezető vagy vezetői készséggel rendelkező egyszerű honvédtól vezetve, fegyverrel a kézben fejezték be hazánk egyik legnagyobb katasztrófáját, melyben áldozatai voltak egy ma már irreális törekvésnek, hogy bajtársaik zömét egy későbbi, a határain túl élő magyar testvéreik hazaterese érdekében megőriztek. És talán már helyénvaló, ha meggondolás tárgyává tesszük a következőket: 200 000 embert küldtek ki a Don-hoz. A veszteségeket pótolni lehetett, de egyetlen honvéddel sem volt emelhető a hadsereg létszáma. Ha németekkel azon fegyverzettel és felszereléssel lett volna ellátva, vajon képes lett-e volna-e tartósan tartani az arcvonalat, az olaszok által tartott front összeomlása után, dél felől átkarolva? Aligha! Előbb-utóbb, de a katasztrófa bekövetkezett volna. Ha a hadsereg létszámát emelték volna, ahogy azt a hadsereg parancsnoksága folyamatosan kérte, vajon akár 400 000 magyar is képes lett volna-e a vörös hadsereg pörölycsapásainak tartósan ellenállni? A hadtörténészek döntésére bízom, hogy az adott és a magyar hadseregre kényszerített német vezetés mellett indokolt lett volna-e 200 000 honfitársunk helyett akár 400 000-nek a kiküldése? Vajon a hadsereg parancsnokság létszámi kéréseinek a megtagadása súlyos, bűnös mulasztás volt-e? Cinikusnak és embertelennek tűnő kérdés! Bár sohase jusson népünk olyan helyzetbe, hogy hasonlóan súlyos kérdésben kelljen állást foglalnia! Budapest, 1982. XII. 7. Kéri Kálmán Kivonat a 2. hadsereg parancsnokság hadműveleti naplójából. / 2. hds. Csomag l943. I. 14. 17.sz. melléklet 4.oldal utolsó és 5. oldal első bekezdés./ A Don-nál harcoló 2. magyar hds. III. hadtest vezérkari főnökének, Sárkány Jenő vk. ezredesnek távbeszélőn történt beszélgetése a 2. hadsereg vk. főnökével, Kovács Gyula vezérőrnaggyal 1943. 1. 14-én 6 h 30-kor. „...Most elrendeltük a körvédelmet és ezután dicső pusztulásunk következik. Mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hdt. hősiesen harcolva pusztult el. Ígérem, hogy fogságba élve nem kerülök. Stomm vörgy. üdvözletét küldi a Kegyelmes Úrnak. Várjuk tehát a páncélosokat és ezzel: finita la comedia.” „Kívánom, hogy a Jóisten legyen veletek „ - válaszolt a hds. vkf. | |
