Maxim Gorkij /1868-1936/

A szovjet irodalom megteremtője, a szovjet írók nevelője, a világirodalom egyik legnagyobb elbeszélő művésze. Küzdelmes ifjúsága idején különféle munkával kereste kenyerét. Volt inas, kifutó, alkalmi munkás, mint később a mi József Attilánk. Zsenge gyermekkorától szerette a könyvet, meséket, verseket, elbeszéléseket. Fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba.
Marx „Tőke” c. híres műve rendkívüli hatással volt rá.
20 éves korában beutazta hazáját. Nyomort, nélkülözést tapasztalt mindenfelé, de megfigyelhette a népi forradalmi erők készülődését is. A nagy cél: a cári önkényuralom megdöntése, a néphatalom megteremtése volt.
Az író a forradalomnak áldozta tehetségét, szava és tolla mindvégig a szocialista társadalom jövetelét s igazát hirdette.
1905-ben „Egységes és kitartó harcra” buzdította a munkásságot, ezért letartóztatták, bebörtönözték, de forradalmi hitét nem tudták megtörni.
Mély barátságot kötött Leninnel.
Műveiben forradalmosodó, Oroszország aktív, a népért semmilyen áldozattól vissza nem riadó kommunista hősöket ábrázolt.

Gorkij apja, korán elhalt, négyéves korától nagyszülei nevelték, nagyapjának virágzó kelmefestő üzemében dolgozott. Az üzem tönkrement, szaporodtak a gondok. A kisfiú napról napra tanúja volt az anyagi, pénzügyi bajoknak, s nagyapja durvaságának. Korán megismerte az élet kegyetlenségét.

Az irodalom művészet. Az életet, a valóságot ábrázolja. Ez az ábrázolási mód, azonban sajátos, mert az irodalom a nyelv eszközeivel ér el nagy maradandó művészi hatást az író, költő. Ez a képszerű irodalom.
Gorkij így fogalmazott: Egy ismerős szatócs, hivatalnok vagy munkás leírásával annak az embernek sikerült fényképét megalkotni, ez fénykép lesz.
De ha az író el tudja vonni 20-50 vagy 100 szatócs, hivatalnok, munkás mindegyikéből az „illető osztályra” legjellemzőbb vonásokat, ha elvonja ezeket és egyesíti őket egy szatócsban, hivatalnokban, vagy munkásban, akkor ezzel az eljárással típust alkot az író, s ez már művészet.

Gorkij a szovjet irodalom megteremtője, a szovjet írók nevelője, az elbeszélő próza egyik legnagyobb művésze a világirodalomban. Életműve magában foglalja a tegnapot, és a mát, a régit és az új világot. A kapitalizmus és a szocializmus határán áll. Ítéletet mondott a kizsákmányoló osztálytársadalom felett, és hirdette az új világot. Küzdelmes ifjúsága, a munkásmozgalomban való részvétele és a marxizmus tanítása érlelték tehetségét, Lenin barátja volt.
Életét az új társadalomért, a népek felszabadításáért vívott harcnak szentelte.

Éjjeli menedékhely mesterművel búcsúzik a mezítlábas témától. Forradalom, de igaz, hogy nem írhatta így meg ezt a darabot, míg nem találja az új pozitív hőst. Csakis a Nyíl és a Viharmadár magaslatából születhetett meg Szatyin ember himnusza, amely nélkül az Éjjeli menedékhely csonka lenne. Mert az Éjjeli menedékhely páratlan szépségű humanizmusa csak azért lobogott ilyen fénylő lánggal, mert Gorkij nem sajnálja, vigasztalja, hanem felmagasztalja az embert. Sehol nem ír annyi szenvedésről, annyi félrefordult sorsról, mint ebben a darabban, mégis ebből a műből csendül ki talán legszebben az orosz irodalom minden poklon túlmutató emberhite.
Ebben a darabban négy felvonásban immár minden a helyére kerül. Nyoma sincs a korai elbeszélések anarchista romantikájának, illúzióinak.
Gorkij csodálatos művészete éppen az, hogy miközben szereplőinek egyéni sorsát könyörtelen, de igaz kézzel sodorja egyre mélyebbre, olvasójában, nézőjében a megváltás katarzisát, az embert a köznapok világából kiemeli és magasabb megtisztult erkölcsi, lelki világba emeli.
Az Éjjeli menedékhely Gorkij legsikeresebb darabja volt, néhány év alatt bejárta a világot. Hódító útját annak is köszönheti, hogy forma és tartalom ezúttal szervesebben illik össze, mint például a Kispolgárokban.
A téma alkalmasabb az emberek sorsának párhuzamos vezetésére, illúziók és könyörtelen valóság összecsapása pedig egybefonódó lírai szálakkal fűzi össze a szereplők végzetét.
Luka a 60 éves vándor valóságos prédikátor, bölcselkedő, jóra tanító bölcs, okos ember, vallásosságra inti a nyomor lakóit, megtérésre buzdítja, csak a jó győzedelmeskedhet a világban. Érdekes a nagy közönség mégsem fogadja megértéssel a darabot. Valahogyan Luka mondanivalója nem talált helyet az emberi szívekben. „Nincs valami jó kedvem…”
Gorkij később írja, hogy Luka alakjában a kártékony vigasztalót akarta bemutatni, aki hamis illúziókkal fosztja meg az embereket utolsó erejüktől. Így kíséri Annát a sírba, /feleség, 30 éves asszony/ és kergeti hazugságával öngyilkosságba a színészt.
Mivel az író nem tudta elérni a várt hatást, az Éjjeli menedékhellyel majd egy időben felcsendült, már-már súrolja az orosz forradalom himnuszát, a bátrak éneke is, a Viharmadár dala: „Jöjj vihar s légy még erősebb!”

Gorkij a romantikát teljesen elveti, nincs mit szépítenünk. Nagyon jól érezzük hibáinkat, fogyatékosságainkat, ezt mutatja a szereplőkön át.
Vallja: Nem kell hőseinket szépelgő szavakkal kipúderozni,
Hőseink nem romantikusak, egyszerűen emberek.
Szereplők: az éjjeli menedékhely tulajdonosa, Kosztiljov,
Karpovna: a feleség 26 éves,
Natasa: huga 20 éves

22. oldal hiányzik

ságot a maga sokoldalúságában és szakadatlan változásában mutassa meg, azt is el akarta érni, hogy megértsük a valóság embertelen, szörnyű elemei elleni harc szükségességét. Nála az eltorzult lelkű, elpusztult emberek jellemzésében sorsában mindig könnyen felismerhetők azok az egyéni negatív vonások, amelyek részben okozói voltak a pusztulásnak.
Gorkij, még azt is megkívánja és kifejezi művében, hogy ne kész tudományos eredményt közöljön, hanem „küzdőtér legyen” amelybe az élő, húsból, vérből való ember birkózik az anyag és a hagyomány ellenállásával.
Gorkij munkások között élt, és hirdette a könyvek hasznát: „A könyvek szárnyat adtak eszemnek és szívemnek...”