 |
    |
 |
Rábakovácsiban és Balozsameggyes községekben mondottam el ezt a beszédet... Rábakovácsiban és Balozsameggyes községekben mondottam el ezt a beszédet a II. világháborús emlékmű előtt. 1990. szept. 23. Tisztelt gyászoló közönség! Nem először állok itt ezen a helyen, az I. világháborúban elesetteket már elsirattuk és méltattam azoknak hősiességét kb. 1930 és 40 között. 1924-ben XIV. tc. amely a hősök emlékünnepe néven május utolsó vasárnapját rendelték el emlékezésül. Ha most a testi szemeinket egy kis időre jelképesen becsukjuk, akkor láthatjuk magunk előtt a véres harcmezőket, ahol elesett katonák fekszenek elszórtan a csatatereken, megmerevedett üveges szemmel néznek az ég felé, Istenem! Hát csak ennyi az élet? Nincs többé szenvedés, izgalom, riadó, harczörej… és most válogassuk ki sok-sok ezerből a mi falunkbélieket képzeletben, ha testüket nem is találjuk, de a nevüket rávésték erre a gránit táblára. Egy nagy közös sír felett állva emlékeztet rájuk, emlékük most itt együtt vannak, ismét velünk élnek, hazajöttek a faluba, ahol születtek, ahonnan elszólította őket a haza parancsa, mert csak azok halnak meg, akiket elfelejtenek. Nem vagyok hivatva arra, hogy most ezen a gyászos emlékezésű percekben azon elmélkedjek, hogy miért kellett ennyi áldozat, hogy ez a világháború mennyire volt igazságos, vagy igazságtalan, ezt majd a történészek, jogászok megvitatják, megfogalmazzák. Mi ma a végtisztesség megadására vagyunk elkötelezettek, s amit nem szabadott az elmúlt évtizedekben még csak megkísérelni sem, ma az utókor kaphatott lehetőséget arra, hogy az utókor, a falu és annak lelkes gondolatviselői megvalósíthatták rég óhajtott kívánságot, emlékmű felállítását. Bécsben láttam egy hatalmas háborús emlékművet ezzel a felírással: Nie wieder Krieg! Soha ismét háború! Ezzel az emlékmű felállításával egyben temetjük is őket, jelképesen, mert hiába is keresnénk nyugvóhelyüket, úgysem találnánk rájuk, de most itt együtt vannak az áldozatok, a mártírok, a hősi halottak. Van egy hely ahol elsirathatjuk őket, az édesanyák a fiaikat, az özvegyek férjüket, unokák a nagyapjukat, rokonokat, meggyújthatják az emlékezés gyertyáit, koszorúval, virággal áldozhatnak kegyelettel emléküknek, van egy hely ahol megemelhetjük kalapunkat e szent honfiak nevei előtt. Szentelt víz hullott nevetekre, jelképes sírotokra, ezzel elismertük, hogy igen is ez a hely szent, és ami szent, annak tisztelet, megbecsülés a jutalma. A márványtáblán olvasott nevek közül mind ismerősek nekem, van köztük volt tanítványom is, velem voltak katonák… 1930-1942-ig Rábakovácsiban tanítottam. Kedves gyászolók! A nemzet függetlenségéért, az emberi társadalmi és nemzetközi szabadságáért mindenütt vannak veszteségek, olykor vereségek és ezt kísérik a hősök, mártírok, áldozatok tetemei. Az emberek tudják, hogy a vérveszteségben is benne van, benne rejtőzik a győzelem, tudják, hogy az áldozat a holnap ígérete. A magyar történelemben többször is volt sorsfordulat, 1948. 1919. 1956. 1990... A magyar nép túlélte, valóban túlélte a háború rettenetét, az első világháborút, s a hősi halottainak nevei itt állnak előttünk, majd végig élte a 133 napi vörös terrort, a II. világháborút, túlélte, sőt kitakarította uralmából az új nyomorgatóját a magát kommunizmusnak nevező népidegen rákosiszta, sztálinista rendszert. Sok-sok áldozatot kívánt. Hajtsunk fejet a nemzet hősei előtt, akiknek életük lángja oly korán kihunyt. Emeljük fel rájuk szemünket abban a biztos tudatban, hogy nem a történelem kiszolgáltatott áldozatai voltak csupán, de ezúttal cselekvői a nagy eszmékért küzdő harcosok, akik a történelmet halálukkal is formálhatták, alakították. A magyar nép tiszteletétől övezve nyugodjanak békében idegen és magyar földben, amelyet valamennyien magunkénak vallottunk. Fájdalmas, nehéz feladatra vállalkozott az, vagy azok... akik megkísérelték összeállítani azoknak a névsorát, akik a II. világháborúban életüket adták a haza szent nevében. Köszönet a rendezőknek, a falu áldozatkészségének, adományaiknak, fizikai munkájuknak. Miért is van erre szükség? Azért hogy iszonyú késéssel is, végre megörökíthessék azoknak a nevei és emlékei, akik mártírok, áldozatok, hősi halottak lettek akár békés járókelőként, kenyérért sorba állóként, vagy otthonukban, harctereken, internálótáborokban, hadifogságban érte a tragikus halál, a vég. Egy nemzetet az is jellemez, hogyan él a szívekben, az elesetteknek emléke, milyen a kegyelet. Mostanában kezdjük megtanulni, hogy becsülnünk kell mindazokat, akiknek életét az I. és a II. világháború vérözönében kioltották. Nekik országszerte emlékművet szándékoznak állítani az utókornak, hogy emlékezzenek, hogy emlékeztessenek. Tudván, hogy minden halottal szegényebb lett az ország, úgy gondoljuk, hogy I. II. világháborúban elesett bármi úton meghalt, színre, vallásra, fajra való tekintet nélkül megilleti a kegyelet, a megbékélés. Az a véleményem, hogy nem önként ment a háborúba, koncentrációs táborokba, internáló táborokba, hadifogságba, sem az orosz, sem a német, sem a magyar katona… Vittek bennünket, szerencsétleneket. Egy népnek el kell viselni a történelmét. Bármi úton is halt meg, megilleti a főhajtás, a tisztelgés és a számbavétel. A II. világháború súlyos sebet ejtett a nemzet testén, amelyről most kezdjük levenni a kötést, és erőre kapó friss, tiszta, gyógyító légáramlásnak tesszük ki a sérüléseinket. Szerte az országban a mostani ünneplések gyógyulást hozhatnak a sebekre, de csak akkor, ha a tragikus eseményből általános örök érvényű tanításként mindenki levonhatja azt, hogy a szellemi és fizikai erőszakkal nem szabad és nem lehet sem a népek közötti, sem az országon belüli politikai problémákat megoldani. Nem sebeket ütni, hanem sebeket akarunk gyógyítani, osztozkodni akarunk a gyászolók fájdalmaiban, veszteségeiben. Pedig ezeket az embereket, hősöket, áldozatokat, mártírokat egyszer el kell siratni, mert zömében áldozatok, mártírok, hősök voltak. A 2. hadsereg utolsóként hagyta el a Don-i állásokat, majd 150 000 embert veszített kettő hét alatt. Budapest és Don közti távolság 1500 km. Idáig jutott el a magyar hadsereg 1942. szept. havában. Itt álltunk 1943. jan. 12-én. A fegyverforgató magyar férfilakosság 1/3-a állt a SzU. földjén. Ilyen távol a magyar katona sohasem harcolt, ha csak II. András királyunk keresztes hadainak a kalandját nem számítjuk be. Mátyás király 1435-ben nyert háborút, ekkor győzött Magyarország. „Nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára.” A Don kanyarban 1942 telén én is ott voltam, elborzadva láttam a felszerelés hiányát, lőszer, puska, autó befagyott, mert nem volt fagyálló olaj… a bőrbakancsokban elfagyott a katonák lába, mert a bőr 20 fok hidegnél már nem véd, az orosz szőrcsizmát a „valenkit” használta, ez bírja az 5 fokos hideget is, csak ne legyen vizes, minden este ki kell szárítani. Bécs és Budapest közötti távolságot kellett a magyar hadseregnek védeni, majd egy km-re jutott némi őrség. Tisztelt gyászolók! 1943. jan. 12. az orosz ellentámadás megindult, jan. 13-ra virradó reggelre. A hőmérő mínusz 35 fokot mutatott. A mozgás is megerőltető volt. Vastag kesztyűben nem tudták kezelni a fegyvereket. A katonáknak odafagy a kezük a závárzathoz. A lövegben megfagy az olaj, a lovak a hidegben és takarmány hiánya folytán elpusztulnak, legyengültek és nem tudták vontatni a lövegeket. Kemény hidegben az emberek megfagytak, elvéreztek, meghaltak, megsebesültek, szenvedtek és megőrültek, hóvakságot kaptak, éhen haltak, érezték, hogy nem a Donnál kell a hazájukat megvédeni, de ha már mégis ott kellett nekik meghalniuk, sok-sok vadmadár gyomra lett a koporsójuk a feláldozott testüknek, akkor legalább egy-egy könnyet ejtsünk ma értük. Az I. világháborúban minden 28. lélek, katona halt meg, míg a II. világháborúban minden 10. katonának oltotta ki az életét. Ukrajna, Kiev, Harkov, Don, stb. olyan földrajzi nevek, amit sohasem tudunk elfelejteni, továbbá hogy hazánkon is végighömpölygött ez a világégés vérzivataros történelmi hadjárat. Apánk, bátyánk, testvéreink, tragikus sorsú nemzedéke, lövészárokban elpusztult százezrek, gázkamrás halálgyárak értetlen áldozatainak tömegsírjai rémlenek elő gondolattársító képzeletünkben, amikor ez előtt a hősi emléktábla előtt állunk. A II. hadsereg vesztesége: 147 971 fő. Ez a szám a halottak, foglyok, eltűntek tömegeit jelenti. Hány közülük a halott?… sohasem fogjuk tudni. Ha számításba vesszük a meghaltakat, eltűnteket, fogságban meghaltakat, munkaszolgálatosakat a 2. hadsereg halottai kiteszik a 100 000 főt, ezenkívül 60 000 hadifogoly. Borzalmas számok… csupán kettő hét alatt volt ennyi veszteségünk. És persze az otthonmaradottak, édesanyák, özvegyek, hozzátartozók mérhetetlen fájdalma, gyásza. Nem volt talán még ma sincs olyan család, ahol a nagyszülők generációját ne sújtotta volna személyre szólóan a gyilkos háború vérveszteségei. A SAS behívókkal frontra parancsolt „Hősi halottak” a nyomtalanul eltűntek és a hadifogolytáborok névtelen kiszenvedettjei, akár nyugaton, akár keleten, akikért hosszú időn át… „Még a harang sem kondulhatott meg!” Róluk ugyanis hivatalosan szót sem szabadott ejteni, egészen addig, amíg a tisztánlátás ezt a sztálini örökölt görcsünket fel nem oldotta. Tudtommal elsőben a megyében a háború után, elsőben Gércén, majd Nagycenken mertek emlékművet állítani. Ez a maroknyi nép 5. abban a szomorú rangsorban, amely az áldozatok számát sorolja. Eddig voltak jó és rossz halottak, pedig tudjuk, a halálban nincsen minőségi különbség. Akikre itt emlékezünk, életüket a legszentebbet áldozták fel a haza oltárán: Tisztelet emléküknek! Egy népnek el kell viselnie a történelmét. 1942. nov. havában indultam a doni harctérre, a 7. hadosztályhoz. A halál minden percében leselkedett rám és ránk, akik ott voltunk, ha valaki önök közül a Briaszki erdőben, a partizánok gócpontján utazott keresztül, az én szerelvényem előtt robbantottak fel egy vonatot. A mi szerelvényünk előtt három kaviccsal megrakott vagonkocsi volt, nehogy a mozdony alatt robbanjon az akna… mikor pedig tűz alá vették az orosz partizánok a szerelvényünket, a golyók átütötték a vagon oldalát, a vagon lakói pedig velem együtt hasra húzódva feküdtünk a vagon padlózatán, borzalmas pillanatok, percek voltak ezek… A vagont elneveztem élők koporsójának... az én vagonomban nem lett sebesülés, de a szomszédságban volt a konyha és ők állva voltak főzés közben, bizony ott lett áldozat. A halál kaszája folyamatosan suhogott, kit talált, kit nem talált. Majd megindultan álltam a bunkerokban kitett fényképeket, feleség, édesanya, gyerek fényképek, vagy láttam egy-egy rózsafűzért, szent medáliát, amit a feleség, vagy az édesanya adott a harctérre indulónak, hogy legyen oltalmazója, segítsen a fájdalmak elviselésében. Egy levél a szerető feleségtől: Ne félj, hogy nem várlak. Ha úgy vánszorogsz is, Panasz se, csak áldás szakad ki a számon, Csak hazajöhess már, Édes, édes uram, bús katona párom. Csak a test volt messze a határtól vagy 1500 km-re, légvonalban, de a lélek itthon járt… Kettő „Moháccsal” is felér a doni katasztrófa, a veszteségek, pontos adatok nem ismeretesek. A szovjet ellentámadás 1943. jan. 13-án indult meg, a 200 000 magyarból 30 000 maradt meg életben. A háború nem csak az orosz földön szedte az áldozatokat, itt a hazai földön, a faluban is volt háborús áldozat. Nem szabadott nyíltan gyászolni a csatamezőkön elesetteket, a hősi halottakat, mártírokat. De a mély emberi érzéseket nem lehet tartósan visszaszorítani. Szerencse, hogy a politikusok lehántolták hazánkról a „bűnös” jelszót, megváltozott a háborúban részvetteknek a megítélése, nem lettek, lettünk háborús bűnösök, ma már nem tilos az általános gyászos emlékezés. Végre szabad a háború áldozatainak emléket állítani, márványba vésni mindazoknak a neveit, akik a legdrágábbat, az életüket adták a haza oltárára, akiknek életük lángja oly korán kihunyt, akár idegen, akár magyar földön. Még a hadifoglyokról sem lehetett beszélni, magam is majd három évet, mint jóvátételi orosz hadifogoly dolgoztam Szibériában, 42 kg súllyal, betegen érkeztem haza, mint jóvátételi számlán szerepeltünk, 600 000 magyar volt az orosz hadifogságban, ebből kb. 250 ezer sohasem tért haza. Ha már tudatosan valljuk, hogy a háborúnak mártírjai, áldozatai és hősei vannak. Amint mondottam, különböző időszakokban 70 millióan harcoltak a háborúban, közülük 17 millióan életüket vesztették. De azt is tudni kell, hogy több polgári személy halt meg, mint katona. Európa 9 millió zsidójából 5-6 millió zsidó vesztette az életét. A Székesfehérvári polgárok tervezték a Don kanyarba a 2. hadsereg régi temetőjének a meglátogatására, de a szovjet hatóság nem járult hozzá. A „Tél tábornok” 16-35 fok hideg okozott sok-sok halált. Senki sem tudja senki sem tud bizonyosat még ma sem... A halottakat nem gyűjtötték össze. Mit is csinálhattak velük, amikor egy méter mélységű fagyos volt a föld, egy méteres volt a föld fagya, lehetetlen ilyen beton földbe sírt, gödröt ásni... A tavasz folyamán hatalmas dózerok nyomtak rájuk némi kevés földet a lövészárkok, bombatölcsérekbe fektetett oszlásnak induló hullákra, tetemekre. Számolatlanul, olvasatlanul temették el őket, a számok örökre ismeretlenek. Ki vette volna őket nyilvántartásba az eltemetetteket. Nem találna senki sem szerettei sírjára, ne is kutassuk, ne keressük őket, örökre az enyészet ölelte magához, sem fejfa, sem emlékmű nem hirdeti ottlétüket, halálukat. Kár felszakítani, zaklatni a megbékélt lelkeket, nyugodjanak békében, legyen nekik könnyű az idegen, akár a hazai föld. Sírvers: Hazai domb lesz vagy, idegen árok, Bús sírom füve amelyen kihajt, Kopott fejfámon elmosódó írás Bolygó vándornak ezt hirdesse majd: Boldog, ki itt jársz, teéretted is Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt Véres harcok verték fel hírét De csak a béke katonája volt. /Gyóni G./ Nem sebeket szakítani jöttünk ma ide, hanem gyógyítani… Itthon állnak az emlékhelyük, itt mondjuk el értük imáinkat, itt vegyük le süvegünket, itt hajtson fejet minden mai élő. Nem sokon múlott, hogy engem is nem gyászolnak, katona szerencse, ahogyan szokták mondani, ott voltam a Don kanyarban, a magyarországi harcokban, Temesvártól kezdve Alföld, Dunántúl… egészen a nyugati határig. Sokszor perzselt a háborúnak harci tüze, majd ezt követte a 3 éves szibériai hadifogság, alig hogy magamhoz tértem, koholt vádak alapján az ÁVÓ börtönében, különböző internáló táboraiban sínylődtem /Buda déli, Kistarcsa/ 17 hónapot. Kérdezheti valaki, hogy miért? Erre most röviden nem lehet válaszolni… /talán a „BOSSZÚ”/. Sok zsidóból lett a legvéresebb ÁVÓS… Nincsen eszme, amiért a népet szabad lenne megnyomorítani. Századunk rendkívül mozgalmas és változatos magyar történelme sajátosan telített sorsforduló eseményekkel, küzdelmes vívódásokkal, a szélsőséges erők harcaival, leszámolással, a nemzeti tragédiák sorozatával. „Legyen oltár a hősök táblája.” A templomi oltár után legyen ez az emléktábla a falunak nemzeti szent hősi oltára, ahogyan meggyújtják a templomi oltáron a gyertyákat a szent mise kezdetén, úgy majd meggyújtják a falunak apraja nagyja a hősi oltára előtt is az emlékezés, a kegyelet, a szeretet, a megbecsülés gyertyáját, idézzük fel lelkünkben a hőn szeretett mártírok, áldozatok, hősök szent emlékét. Nem tudjuk hol nyugosznak, de ezentúl ennél az emléktáblánál koszorúzhatunk, virágot hozhatunk, gyertyákat égethetünk, imát mondhatunk a lelki üdvösségükért és méltán imádkozhatunk a következőképpen: „Imádkozzatok érettünk, kik már menybe tértetek, Kik pedig még szenvednétek, mi könyörgünk értetek!” Az ország, a falu áldozatainak tekintjük azokat is, kik bár túlélték a világháborút, de testükben, lelkükben halálukig hordozzák a háborúnak nyomait. Mit is üzennek a HŐSÖK? Szt. István saját népét szabadnak kívánta tudni. Mint ahogyan pedig Istenben méltó, s az embereknek igen jó, ha minden ember szabadságban élheti le életét. Senkinek ne legyen öröme mások könnye árán… senki ne merészeljen szabad embert rabszolgaságra vetni. Az elmúlt évtizedekben még az Isten nevét is „kis” i betűvel írták le, ezzel a helyesírási szabályt is felrúgták, mondván tán száműzni lehet ezzel az emberi lelkekből Istenhez való kötődésünket. Van egy történelmi optimizmus, reménye a Trianon utáni nemzedéknek, amely azt mondja, nincs ok az elkeseredésre, azoknak van igazuk, akik bíznak a jövőben, akik a nemzeti múlt nagyságából merítik az ihletet, a sikerekbe vetett hitet. Deák Ferenc mondta: „Mert amit az erő és a hatalom elvesz, azt az idő és a kedvező szerencse visszahozhatja!” Ha a rend nem nyomorítója, nem szolgává, kullogó tekintetűvé teszi a népet, ha végre valóban szabadság szüli a rendet, ha nem járat poklot fölöslegesen kisebbségi dölyf a csendes többséggel, ha a hatalom nem pompázhat tévedhetetlenség és a felelősség, vonhatatlanság palástjában, akkor képesek vagyunk, leszünk más útra lelni, az eddigi járatok helyett? Le tudjuk bontani azt az öröknek gondolt barikádot, amelynek két oldaláról hol ádáz dühvel, hol gyanakvással, hol kiátkozó szózatokkal, hol fegyverekkel fenyegettük egymást. Lesz e, van e erőnk, hitünk, önbecsülésünk, hogy véget vessünk pokoljárattatásunknak? Mit üzennek a „HŐSÖK”??? Összetartó erőre van szükség a világban, de nekünk magyaroknak különösképpen, mert jól véssük az emlékezetünkbe, hogy mi kis állam vagyunk és kis nemzet vagyunk a Kárpátok medencéjében. Barátokra van szükségünk, ha át akarunk evezni a következő évszázadokba. Mindenekelőtt szomszédaink barátságát kell elérnünk, de szükség van nagy barátokra is, Európai Unió szövetségeseire, barátságára, tengerentúliakra és európaiakra: német, orosz, ukrán szomszédainkra. A kegyelet diktálta összetartásban kell együttműködni, de nem pártok szerint, hanem a szent magyar korona gondolatai szerint, hogyha nem vagyunk erősek, nem tudjuk ellentéteinket, ellenfeleinket enyhíteni. Bennünk idősebbekben még él a magyar imádság, amire annak idején megtanítottam a tanítványaimat és mert velem együtt mondják az áldozatok a mártírok a Hősök „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek, Magyarország föltámadásában!!!” Ámen!!! A II. világháborúban Rábakovácsiban a veszteség: 20 katonaviselt meghalt valahol, a harcmezőkön. 3 fő civil halt meg. 6 zsidó halt meg 9 katonasír van a temetőben, magyar és idegenek feküsznek ott. Balozsameggyesben: 11 hősi halott 9 polgári, civil halott lett. Ezt a beszédet 1990. szept. 23-án 14 órakor mondottam el a hősi halottak I. és a II. világháborúban elesettek emlékművénél, ugyanígy: Balozsameggyesen. Megható, kegyeletteljes végtisztességben részesítette a falu lakossága. az áldozatokat, mártírokat és hősöket. Csak köszönet és hála, mindazoknak, akik áldozatot hoztak a mai nap megszentelésére, avatására. Rábakovácsi, Balozsameggyes, 1990. szept. 23. | |
