PROLÓGUS

Szombathely, 1993. szept. 2. 10. kötetemnek s egyben utolsó szárnyvergődése...

Megújulásban van az élet, mindig megszűnik valami, s helyette jön az új, ami ugyanazon az életpályán felgyorsulva éli le az életét, s vége a megsemmisülés, az elmúlás, s mi marad meg utána?...

„Por s hamu vogymuk” ...temetőben járunk, őseink hamvain járunk, őseink porából nő ki a fű, terem a gyümölcs, az elhaltaknak poraiból fakad újra valami ezen a földön, s pár ezer év után ki tud róla, hogy élt, küzdött, vergölődött e földtekén.
Ahogyan az Isteni akaratban is benne lakozott a teremtésnek, alkotásnak a nagyszerűsége, megalkotta a világ mindenségét, amelyben bolygónk hol jól hol rosszul, de alkotott, ez alkotási ősi ösztön maradt nekünk is örökségünk, alkossunk valami maradandót, még akkor is amikor tán gyomnak tűnik az utódoknak, de a gyom is alkotó része a nagy természeti egyensúlynak, hiszen a béka akármilyen ellenszenves az embernek, de a gólya ezeknek a hiánya miatt repül el ősszel több ezer kilométert, hogy újabb életteret találjon magának.
Nincs haszontalan semmi ezen a földön, csak az ember tesz különbséget jó és kártékony teremtmények, a természet egyetemességében minden nagyon értékes az egyensúly megmaradásának örök törvénye.
Piramisok, végvárak dőlnek porrá.
Magam is pontot tettem a 10. kötetemnek a végére, ami bennem volt azt megírtam ahogyan kiszárad a nagy tó, ha jön a nagy szárazság, nincsen utánpótlás, így van ez az ember életében_ is, az évek egymásra való települése fogyassza az agy szürkeállományt, amit tudott felejti, s felvenni pedig már semmit sem tud, kimerült, elfáradt „lovas és a ló”- ezzel a tudattal zárom könyveimnek a számát, vége is nincs folytatás.
A jelenben élem a 84. (1984) nyolcvannegyedik évemet, amiben volt élet, öröm, ragyogás, sütkéreztem a munkám berkeiben, ötvöződött öröm bánat, szenvedés, éhezés, szomjazás, szabadság utáni vágyakozás, de ahogyan a gomolyfelhők mögül egyszer csak akad egy kis rés, ahol átsüt az éltető napsugár, és ismét virul a határ, az emberi szív. Igyekeztem megírni a bennem elraktározódó mondanivalókat, amit tán már sokan is megírtak, vagy tán elhallgattak, nem hoztak számukra babért, nem koszorúzta volna fejüket glória csillaga.
A 10. kötetem címe: Antológia ... igen irodalmi, történelmi képek, lehetett volna a cím: Történetek képekben... itt-ott magam is kiegészítettem hogy a vakok lássanak, a süketek halljanak
Írásom nem érett be azzá, hogy ólombetűk alá kerüljenek, nem üti meg az irodalmi fajsúlyt, de ahogyan a cementpor is betonná válhat, ki tudja ezek a sorok mikor lesznek maradandóvá.

Talán hasonlítanám írásaimat egy kőzethez, amely magában rejti a nemes fémet, annak kristályait, csak a kohóban válik külön a salak és az érték.
Írtam egy irodalmi asztaghalmazt, lehet benne válogatni, selejtezni, értékelni, de ez engem nem zavar sem most, sem utólag, nekem mindenképpen sok örömet szerzett egy-egy kötetre valónak a megírása, és mint egy gyöngyszemet befűzöm könyvtáram könyveinek a sorába.
Könyvtáram legértékesebb darabjai ezek a könyvek összefűzve, bekötve, mégis csak marad utánam valami, amit lehet majd egykor lapozni, benne megtalálni egy embernek születésétől-megöregedéséig való hánykolódását, küzdelmét, fénykorát és bukását
Ennyit tudtam csak adni, de amit adtam mindig az igazat adtam, hogy persze kinek az oldalán van az igazság, ezt nagyon nehéz volna eldönteni, mert amíg az egyiknek jó, ugyanaz a másiknak hurok a nyakán.
Igen megköszönöm azoknak a segítséget, akik e kötetemnek az összeállításához hozzájárultak, főleg a Kosztolánczy Tibor mérnök úrnak, a sógornak, aki a fáradságot félretéve, nagy szeretettel másolta a képeket, gépeléseimet, mert így adott külsőleg is egy esztétikus formát az egésznek. Ismételten köszönöm Tibornak a sok fáradozását, Harangozó Jánosnak, aki szinten nagyon sok-sok ívet tett fénymásolóba, talán ő volt a kezdet, aki ebbe a munkába besegített. Nélkülük most nem volna az egész ily szép és hangulatos. Rajtuk kívül még voltak besegítők Németh Imre, s annak a sógornője, aki szinten több ívet másol le, fénymásolta. De nem maradhat ki a jótevők soraiból Kardos Gyula a nagy elektrótudor, aki oly nagy szeretettel fogadta mindig a fénymásoló kérésemet és vele dolgozó női munkaerőinek. Így van kinek mit megköszönnöm, amikor az írásomat befejezem és nincsen szándékomban egy újabb kötetre valót gyűjteni. Mindig szép és felemelő, ha valaki valamit gyűjtöget, legyen az bármi, kavics, kagyló, fegyverzet, bélyeg stb.- valamivel leköti az idejét, tanul, tervez, alkot.
Nem szánom írásomat nyomdába adni, erre már nincsen energiám, na meg pénzem sem gerjeszt bennem nagy indulatot,
legyen sorsa mindezeknek, amilyen sorsa jutottak sokkal értékesebb irományok, én vagyok az írója,
én vagyok az olvasója,
s egyben én vagyok a temetője!
Ámen !!!


1993. szept. 2. Szombathely

Czeglédy Gyula
gyémántdiplomás tanító
üzemi munkás
százados