 |
    |
 |
Mi történt a Dontól visszavonuló 2.Magyar hadsereggel? Ami a Krónikából kimaradt Mi történt a Dontól visszavonuló 2.Magyar hadsereggel? A közelmúltban befejeződött a Sára Sándor rendezésében 1982-ben készült Krónika című dokumentumfilm vetítése a televízióban. A film tartalma valójában az egész magyar népet, országot érdekelte, hiszen közvetlen résztvevője vagy közvetett szenvedője volt a háborús eseményeknek. A tv vezetősége mégis a késő esti órákra tűzte a műsorra, mintegy ily módon is elzárva a honi társadalmat az események megismerésétől és megítélésétől. Sára minden bizonnyal a legjobbat akarta. De ne feledjük! A film a Kádár Aczél-korszak „virágkorszakában" készült, és a rendezőnek ehhez igazodnia kellett. Sára ma - egészen biztosan - más szempontok szerint, más beállításban, felfogásban készítené el a filmet. A számos, egyszerű katona jobbára panaszos élményei helyett nagyobb teret adna az eszmei-politikai véleményeknek is. Bár meggyőződésem, hogy ilyenek elhangzottak a nyilatkozók ajkáról, de azokat Aczél György szelleme kivágni ítélte. Mindent egybevetve: mindezek nem vonnak le semmit Sára érdemeiből, bátorságából és ihletettségéből, amellyel abban az időben ehhez a tabu-témához hozzá mert nyúlni. Valljuk meg őszintén, bizony sok minden kimaradt ebből a filmből! Talán jó lett volna az egész anyagot újra vágni, és most visszahelyezni azokat a kockákat, amelyeket akkor kihagyni kényszerült. Hangsúlyozom: hiába telt el a doni katasztrófa óta ötven esztendő. Ez a tragédia az egész nemzetet érintette, és a mai napig foglalkoztatja a társadalmat. Miért és miért? Továbbá sokféle hamis beállítást, hazugságot és eltitkolást, elhallgatást szeretne a közvélemény az igazságnak megfelelően, tisztán látni. Ezek között első helyen szerepel a volt Szovjetunió elleni háborúban való részvételünk. Sok mocskot, hazugságot, szennyet szórtak rá az akkori, világháborús Horthy-rendszerre és katonáira. Voltunk mi fasiszták, Hitler kiszolgálói, nyilasok..., csak a való igazságról nem beszelt senki. Sőt! Az igazságot idehaza kimondani nem volt szabad. Ám, ha még a világban akadt más nemzetiségű politikus vagy katona, aki ismerte az igazságot, azt is tilos volt ismertetni, idézni. Ezek közé tartozott John Flournoy Montgomery, aki az USA budapesti nagykövete volt 1933-tól 1941-ig. Az Unvilling Satellite című, az Egyesült Államokban 1947-ben megjelent könyvében a diplomata szemével figyelve és rögzítve az eseményeket, megírta az igazságot Magyarország második világháborús politikájával és részvételével kapcsolatban. Magyarországot kényszerű szövetségesként nevezte meg. „Ez a világ jobb és tisztességesebb hely lenne, ha az angolul beszelő népek vezetői csak egy kis részét mutatták volna annak a bátorságnak, amit abban az időben Horthy tengernagy mutatott – írta - Véleményem szerint bármilyen politikát követtek volna időről időre, az eredmény pontosan ugyanaz lett volna.” Ez utólag is igazolja és alátámasztja háborús miniszterelnökeink, Imrédy és Kállay politikáját és kijelentéseit. Mindketten azt mondották, hogy Magyarország határait és nemzetünk életet a Donnál kell megvédenünk. („Mert ha a bolsevizmus győz, itt nem lesz többé nemzet, sem Isten.”) És sajnos ötven évig igazuk lett. Évtizedeken keresztül mi lettünk Hitler „utolsó csatlósa”. Persze ez sem igaz. E sorok írója, m. kir. honvéd haditudósító hadnagyként ott volt a Donnál, a III. hadtest kötelékében Szemigyeszjatszkojéban, majd végigszenvedte sok ezer bajtársával együtt a visszavonulást. Alkalma volt sok magyar honvéd bajtársával gondolatot váltani. Egy sem akart megszökni, netán hadifogságba kerülni. A falusi származású katona még a gondolatától is irtózott annak, hogy hazájában, otthona táján még egyszer Kun Béla, Szamuely és Cserni pribékjei legyenek az urak. Harcolt a magyar honvéd a Donnál az otthonáért, a hazájáért s legfőképp a második proletárdiktatúra elhárításáért. Ez a gondolat járta át a lelkét, és ezért állott ellen 1943 januárjában az óriási erővel támadó Vörös Hadseregnek. Számos eset bizonyítja, hogy amikor a szovjet erők már kétszáz kilométerre jártak Nyugat felé a Dontól, még mindig voltak honvédegységek, amelyek körülzártan, de ellenálltak. Élelem, utánpótlás nélkül, a mínusz 40 fokos hidegben. A harcoló, ellenálló honvédek, tisztek egyformán tudták, csak éppen a művelt, kereszténynek álcázott Nyugat nem hajlandó tudomásul venni, hogy - az összes hadviselő felek között - egyedül Magyarországnak voltak tisztességesek a háborús céljai. Mi nem akartunk a Szovjetuniótól egy mezsgyét sem szerezni, sem gazdasági hatalmat uralni. Mi keresztény, nemzeti jövőnkért, a puszta létünkért léptünk be a háborúba. Ezzel szemben Nyugat lelkiismeretfurdalás nélkül, elegánsan Sztálinnak ajándékozott minket. Azt a keresztény Magyarországot, amelyet ezer évvel ezelőtt Szent István királyunk a keresztény, művelt Európához kapcsolt. De maradjuk a Donnál! Nemcsak a kevésbé ütőképes magyar 2. hadsereg, hanem a legkorszerűbb fegyverekkel mennyiségileg is jól ellátott német hadsereg sem tudott az iszonyatos tömegű és erejű szovjet nyomásnak ellenállni. Ehhez járult még az Oroszországban is ritka erejű tél. Amikor már semmi reménye sem volt az ellenállásnak, bizony menekült a honvéd. Saját élete mentésével családját, nemzetét is mentette. Eldobta a fegyverét? El, mert a hideg miatt amúgy is használhatatlanná vált. Pokrócába burkolózott? Igen, mert nem kapta meg időben a meleg ruházatot. Így, fegyver nélkül, pokrócba burkolózva találkozott Jány Gusztáv hadseregparancsnok a visszavonulókkal. Valóban szomorú, katonátlan látvány volt! De Jány a helyszínen volt, és ezt látta. Akik Jányt a végzetes, kemény és szemrehányó parancsáért bírálták, majd támadták, végül kivégeztették, azok nem voltak ott, nem láttak semmit abból, aminek a hatásara a terhére rótt parancsot kiadta. Én ott voltam a gróf Stomm Marcell vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló III. hadtest kötelékében, a Dontól, Szemigyeszjatszkojétól Nyezsinig, majd Kijevig (ahol a hadikórházban fejeztem be a visszavonulást). Ez az út (beleszámítva a körülzárások okozta keringéseket, az oda-vissza meneteket) mintegy 1800-2000 km-t tett ki. A hadtesttörzsről még február 3-án Olymnál elszakadva, a haditudósító század saját elhatározásaira, tájékozódására bízva, önállóan vonult vissza. Természetesen a több mint két hónapig tartó - felsőbb irányítás nélküli - visszavonulás során gyakran találkoztunk hasonlóan bolyongó honvédekkel. Tehát mi láttuk, hogy a magára maradt, a hidegtől, az éhezéstől szenvedő honvédek mindennel törődtek, csak a szabályos katonás kinézéssel nem. Akadtak azután az így egyénileg bolyongó honvédek között, akiket megtévesztett az elhagyott, elakadt járműveken fekvő értékek látványa. Honvédeink java része szegény, jobbara nincstelen emberekből tevődött össze, akiket a nagy tömegű elhagyott javak látványa megtévesztett. Amikor a nagy hideg vagy benzinhiány miatt üzemképtelen, elhagyott teherautón, eredeti bálákban a németek által kibocsátott ukrán hadipénzt talált, azt gondolta, most ő dúsgazdaggá lett. Eldobta hát a fegyverét, és a hátizsákját megtöltötte az egyébként is értéktelen hadipénzzel. Vonszolta magát e hiábavaló teherrel tovább. Hiába figyelmeztettem, ne cipelje az értéktelen papírokat, nem hitt nekem. Hasonlóképpen történt ez, amikor az elhagyott teherautón rumot vagy vodkát találtak hektószám. Előbb jól beittak, majd 20-30 litert felpakolva elindultak vele. Ezekben az esetekben is minden figyelmeztetés hiábavaló volt. Itt inkább az emberi butaság győzött. Sajnos azután egy-két nap múlva láttam ezeket az embereket a terhükkel együtt a hóban megfagyva. Ezeket az egyénileg csellengő, irányítás nélküli honvédeket látta Jány, ami éppen úgy elkeserítette őt, mint engem. Ezt látták a visszavonuló németek is, akik a fegyverüket mindvégig megtartották. A rend, a fegyelem, a fegyver megtartása olyan volt részükre, mint a hívő embernek a tízparancsolat. Csakhogy sajnos a mi katonáink - parancsnokaik elvesztése után - teljesen magukra maradva, ismeretlenül, tájékozatlanul bolyongtak. Ám, ha ebben a magukrahagyottságban akadt egy sarzsi - tiszt vagy altiszt -, nyomban újra fegyelemre, cselekvésre képessé váltak. Jó katona volt a magyar honvéd, ha látta és tapasztalta, hogy a parancsnoka törődik vele. Csak tartalékos és azonkívül haditudósító hadnagy voltam, mégis azt tapasztaltam, hogy a gondoskodást - meg az ilyen kisebb tiszti rendfokozat eseten is - hálásan fogadták. KELENVÁRY J. LÁSZLÓ Egy haditudósító szomorú emlékeiből Az olymi búcsúparancs után - amelyben Stomm Marcell hadtestparancsnok az egész állományt fölmentette esküje alól - a zöm Sztary Oszkol felé vonult. Gortsetnojénál a továbbhaladásért még egy ütközetet kellett a visszavonulóknak vívni. De ez nem volt elég, mert Sztary Oszkolt körülzárva tartották a szovjet erők. A zárógyűrűn kaput kellett nyitni, hogy a visszavonulók bejuthassanak Sztary Oszkolba, és egyesülhessenek a körülzárt erőkkel. Ez úgy február 5-6. táján történhetett. A kapunyitás heves küzdelem után sikerült, de minden alakulat - amely addig úgy-ahogy szervezetten vonult vissza - most szétszóródott az ütközet hevében. Így történt ez velem is. Bejutottunk. Egyedül maradtam és foltételeztem, találok valamely magyar parancsnokságot, amely majd irányítást ad. Tévedtem. Az utcákon ugyan ott díszelegtek a magyar és a német nyelvű irányítótáblák, hogy a különböző parancsnokságok hol találhatók, és a nyíl is mutatta az utat. Ám amikor a jelzett helyre értem, egy szál magyart sem találtam. A helyiségekben német katonák pihentek. Így jártam jelzésről jelzésre, teljesen eredménytelenül. A magyar parancsnokságok már napokkal előbb elhagyták a várost, és így irányítás, tájékoztatás, ellátás nélkül maradtak a visszavonuló ezrek. Fagy és bolyongás Közben rám esteledett. A városban keresztül-kasul bolyongva legalább egy működő magyar parancsnokságot, esetleg a magyar tábori kórházat lelve (saját elhatározásomból átvettem egy elhagyott magyar sebesültszállító oszlop vezetését) reméltem egy nálam magasabb rangút találni. Eredmény semmi. Úgy éreztem magamat, hogy azon az éjszakán én, az újságíróból haditudósítóvá átváltozott tartalékos hadnagy vagyok a legmagasabb rangú Sztary Oszkolban. Egyre jobban fáztam. Persze azt nem tudtam, hány mínusz Celsius fok uralkodott, de rettenetes hideg volt. Később egy német éjszakai szálláson egy órára helyet kaptam. A hőmérő mínusz 41-et mutatott odakint. Az egy óra után kint találtam magamat. Az utcákon holttestek, fegyverek hevertek, azokat kerülgetve szinte rohantam, a megfagyás ellen így védekezve. Itt-ott a kapualjakban megfagyott magyar katonák hevertek. Ők sem találtak szállást. Ahol a németek bent voltak, oda minket nem engedtek be. Ezen az éjszakán még sok olyan honvéddel találkoztam, akik ugyanazt tették, amit én. Szinte vágtattak az utcákon, hogy a mozgással védekezzenek a megfagyás ellen. Előbb egy ilyen kisebb csoportot megállítottam. Panaszolták, a németek sehol nem engedik be őket. Jöjjetek velem - mondtam nekik. Szívesen csatlakoztak. Bizonyára úgy gondolták, hogy ez a hadnagy talán tud segíteni rajtuk. Most már többen mentünk együtt. Újabb csoporttal találkoztunk. Jöjjetek - hívtam őket is. Jöttek. Felráztuk ezután a kapualjakban fekvőket. Aki élt, csatlakozott hozzánk. Voltunk már vagy két szakasznyian. Akadt közöttük tizedes, szakaszvezető és egy hadapród őrmester is. Úgy gondoltam, rendeződjünk valamilyen katonai formába, így közösen erőt is jelentünk, meg lesz némi tekintélyünk is. Megbeszéltük a tisztesekkel, és rajokat, szakaszokat alakítottunk. A fejre borított pokrócot levették, összecsavarva, katonásan a derékra tették. Akinek nem volt fegyvere, az utcákon eldobáltakból szerelte föl magát. Közben egyre csak mentünk, utcáról utcára. Útközben újabb magyarok csatlakoztak hozzánk. Mire hajnalodott, mar négy komplett szakasszá szerveződtünk, a megfagyás ellen az utcákon kóborló magyarokból. És mindegyiknek volt fegyvere, csaknem előírásosan rendezett ruházata, fölszerelése. Rendezett munkásszázadok Amikor a szabályos századalakulatot formálva vonultunk a világosodó utcákon a gyűrű délnyugati nyitott kapuja felé, a németek csodálkozva néztek utánunk. Ott a parancsnok a szabályos fegyveres magyar alakulatnak szabad utat adott. Sajnos, ilyen rendezett, fegyveres magyar alakulatot az utóbbi napokban ők sem láttak. Kár, hogy Jány Gusztáv hadseregparancsnok sem láthatott minket. Mert ha ilyeneket látott volna, nyilván nem adja ki azt a bizonyos parancsot, amelyben sajnos, nagyrészt igaza volt. A zárt rendben, fegyelmezetten visszavonuló zsidó munkásszázadokat is megemlítette. Mint szemtanú, bizonyíthatom, hogy igaza volt. Meg Olym előtt találkoztam két zsidó munkásszázaddal. Mindkettő rendezetten vonult vissza. Sem a parancsnokai, sem a keret tagjai részéről semmi atrocitásnak, kegyetlenségnek nem voltak kitéve. Sőt: az egyik század tagjai mind fegyverrel rendelkeztek, és kijelentették, ők nem akarnak hadifogságba kerülni, ők magyarok és ha kell, fegyveresen fognak a szovjet erőkkel szembeszállni. Ennek a parancsnoka egy hadapródőrmester volt. A másik századnak már nem volt parancsnoka, őket egy alkalommal a saját fegyveremmel védtem meg saját századparancsnok-főhadnagyuk embertelenségével és fenyegetésével szemben. A zsidó munkásszázad az általuk elfoglalt házban összehúzódott, hogy a haditudósító századnak helyet adjon. Amíg én és bajtársam a parancsnokságot kerestük, hogy valami irányításhoz jussunk, a század katonai részlegének a parancsnoka - nem újságíró - tartalékos főhadnagy, civilben banktisztviselő, kizavarta a házból a nekünk helyet szorító zsidó munkásszázadot. Zsidókkal nem leszek egy fedél alatt - ordította. A felig megfagyott szerencsétlen embereket ott találtam visszatértemkor a szabadban. Visszavittem őket a házba, ám a főhadnagy revolverét fogta rám. Én hasonlóképpen. A zsidó munkásszázad bent maradt. E hitvány főhadnagy egyik újságíró-haditudósító bajtársam fejéről leszedte a szőrmesapkáját, mondván, neki fázik a feje. Az egész visszavonulás alatt bajtársiatlanul, önző módon viselkedett (például a keservesen szerzett élelemnek nekiesett, és még szétosztás előtt nagy részét felzabálta), ezért a század egyike-másika le akarta lőni. Jellemző tünet, hogy amikor a századot hazarendelték, mint parancsnok leadott egy olyan jelentést, melynek teljesítéséhez semmi köze nem volt. Siebert tábornok kézírásos köszönetét a magyar sebesültszállító oszlopban mentett német sebesültekért lobogtatta hazai parancsnokságon. (Siebert tábornok írását én kaptam, de tőlem elorozta, amikor a kijevi hadikórházba kerültem.) Ezért Signum laudist, II. oszt. német vaskeresztet kapott. Haditudósítóink nevezetes cselekménye volt, amikor Sztary Oszkolból a Tym felé vezető úton egy szovjet egység elzárta a továbbvezető utat. Az elzárt részhez éppen akkor értünk oda a három vöröskeresztes sebesültszállító szánunkkal, amikor egy német egység az út felszabadítására készült. A német egység parancsnoka - meglátva a vöröskeresztes jelzéseket - rögtön hozzánk jött, és látva hadnagyi rendfokozatom mellett a fekete parolit (előző alakulatom eü. volt és ekkor még nem kapott a haditudósítás saját parolit), Oberarztnak szólított, és megkért, hogy létesítsünk segélyhelyet készülő támadásukhoz. Hát igen, a német szabályos szanitéc osztagnak tekintett, s nekünk nem volt más választásunk, mint vállalni, ellenkező esetben bevetnek az ütközetbe. Összehoztuk a segélyhelyet, belekombinálva eredeti eü-képzettségemet, és vártuk az eseményeket. Az áttörés sikerült. Nekünk pedig hihetetlen szerencsénk volt, mindössze egyetlen sebesült jelentkezett, annak is egy könnyen eltávolítható szilánk volt a karjában. Újabb írásbeli elismerést kaptunk. Ők mentek Tym felé, mi pedig nyugati irányba, Szudzsa felé, olyan területen, falvakon át, ahol a lakosság most látott először idegen katonát. Csellengők Kijevben Szumiban Nyezsinbe irányítottak, onnan meg a haditudósító osztály kijevi parancsnokságára. Miltényi Árpád ezredes, a kijevi részleg parancsnoka fogadta a már elveszetnek hitt századot. Ekkor már március közepén jártunk, és a város utcáin járva láttuk, hogy Jány kemény parancsának igaza volt. Csellengő, koldusszerű ruházatban láttunk magyar katonákat, amint még az ukrán járókelőket is molesztáltak. Ezek a csernyigovi, nyezsinyi gyülekezőhelyek helyett Kijevet választottak. Jány nyilván ezeket is látta. Az persze más kérdés, hogy helyes volt-e eme látványának abban a parancsban nyilvánosságot adni. Súlyos - máig ismeretlen - kórral a kijevi magyar hadikórházba kerültem, ahonnan itthoni kezelésre május 10-én kórházvonaton hazaküldtek. Volocon, a vasútállomáson pénzért táviratot vettek föl. Ebben a családomat értesítettem jövetelemről. A távirat soha nem érkezett meg. Ezeket és még néhány egyéb tapasztalatot mondtam el Sára Sándornak a filmjében, de azok előttem ismeretlen okból kimaradtak. Lehet, hogy a cenzúra kivágatta. Most megpróbálom pótolni. KELENVÁRY J. LÁSZLÓ INYESMESTER RÉGI KARÁCSONYOKAT VÁRÓ napokon gyermekkoromban szeretettel tartózkodtam a konyhában, ahonnan sokat ígérő zörejek, sőt zajok s egyre jobban csiklandozó és csalogató illatok szűrődtek befelé a szobákba. Édesanyám parancsnoksága alatt szaporán járt és vidáman csengett a réz mozsártörő, midőn a cukorsüveg sziklakemény hegyének csillámló darabjait, majd a barna héjból kiugratott mandulát, utóbb a sárgás dióbelet törte, zúzta apróra. Mint csörgősipkás bohóc, eszeveszetten táncolt, csörgött, csattogott a drótfejű habverő a rézüst fenekén és falán, hogy csapásai nyomán mind keményebb habbá szilárduljon a sok tojásfehérje. Könnyed, sustorgó hangot adott a fehér porcelántál, mikor körbe-körbe súrolta a főzőkanál, mely kitartó türelemmel keverte a családunkban annyira népszerű püspökkenyér tésztáját. A kis kockákra vágott csokoládé, az előkelő citronád, a gömbölyded mogyoró, fénylő mazsola, az áttetsző pirosas birsalmasajt, már készenlétben állt, hogy a kellő percben megfelelő részletekben a tésztába vettessék. Ha jól figyelt az ember, azt a halk neszt is észlelhette, melyet a reszelő okozott, mikor végighúzták rajta a világossárga citromot, s a sötétebb, aranyosabb narancsot, hogy héjuk porával szaporítsák az ünnepi süteményekbe szánt fűszerek számát és ízét. A gyúródeszka fáján kattanó hangot adtak a váltakozva használt bádogformácskák, amint a kinyújtott linzertésztából csillagokat, tulipánokat, kecses kis csizmákat szaggattak ki. A szomszédságban fürgén járt a hegyes, éles nagy kés, hogy illő darabkákra vagdalja a mandulát, amit majd a tepsiben a szép kis figurák tetejére kell szórni. Egyet-egyet megnyikkant a mákőrlő (mint hájatlan szekér – mondotta anyánk), mialatt lassan bocsátotta ki tölcsérjéből a kalácsba való szürkéskék port, amit figyelmesen meg kellett kóstolni nem keserű-e, valamiként a diót is nem került-e bele avas gerezd? A tűzhelyen sustorogva főtt a méz, s tartalmas szagokat árasztott. Nagy hólyagokat vetett a buzogva forró cukorszörp: pattogva, sercegve pirult, pörkölődött a grillázsnak való mandulás cukor kis citrom levével és héjával párosítva. Terjedelmes dézsában ficánkolva csapdosta farkával a vizet a kajla bajszú karácsonyesti harcsa. A dús mellű, büszke pulyka viszont – tarka, cifra tolldíszét és rücskös, mérgesvörös bőrű nyakán hordott fejét elvesztve – szépen megtisztogatva már csendben pihent a kamrában. Sikító csengőszóra megnyílt a szomszédos előszoba ajtaja, összeütődő karcsú, hosszú borospalackok csendültek meg. Sokrétű, valóban polifón muzsikával szolgált e százféle hang, szinte kábító volt, de az öröm igazi jóleső hangulatát az illatok árja hozta, amely körülfogott, elárasztott. Megfürödtem a méz, a cukor, a vanília, fahéj, ánizsmag, szerecsendió, bors, gyömbér, szegfűszeg, a frissensült mazsolás kuglóf, a fonott foszlós tejeskalács, a mogyorós csókocskák, diós és mákos patkók, s egyéb sült tészták és sütemények jó szagának hullámaiban. Mindez azonban régen, igen régen volt. | |
