 |
    |
 |
IV. Károly, a tragikus sorsú király Az 1916-os évet mutatja a kalendárium. December 7. napján a Budapesti Székes Fővárosi Közmunka Tanács elfogadja Bárczy István főpolgármester indítványát, miszerint a Károly körutat az új uralkodóról Károly király útnak nevezzék el. A december 19-i ülésen a Várkert rakpart kapott új nevet: az új királynéról Zita királyné útnak keresztelték át. December 29-én pedig fényes ünnepségek közepette az új király fejére helyezték Szent István koronáját. Ő volt IV. Károly, sorrendben a 61., egyszersmind az utolsó magyar király. IV Károly nagyapja, Ferenc József császárnak az öccse, Károly Lajos 1896-ban halt meg. Fiai közül Ottó főherceg 1906-ban fiatalon meghalt, a trónörökös Ferenc Ferdinándot pedig 1914-ben Szarajevóban meggyilkolták. Így a trón várományosa Ottó főherceg egyetlen fia, Károly lett. Károlyt nem nevelték uralkodónak, nem ismerte a diplomácia és a politika útvesztőit, nem készítették fel arra, hogy egy ekkora birodalomnak legyen uralkodója. Valójában az egész Monarchiában senki sem számított arra, hogy valaha is - mégpedig Ferenc József közvetlen utódaként - a trónra kerüljön. Ő maga sem. Így aztán egy galíciai helyőrségben élte a nős csapattisztek egyhangú életét. Az öreg császár csak néhány nappal a halála előtt hivatta haza a romániai frontról, ahol Károly dragonyosezrede állomásozott. Az érzékeny katona Életrajzírói osztatlanul megegyeznek abban, hogy Károly jól képzett, lelkiismeretes és gondos parancsnok volt, szerette katonáit, jószívű, sőt túlságosan jószívű volt, ami a K. u. K. hadseregben annak idején elég szokatlan jellemvonásnak számított. Katonának nevelték, de lelkében sohasem tudott igazan azzá válni, mert irtózott az erőszaktól, a brutalitástól, mindattól, ami a háborúval együtt jár. Jóságos szívéhez érzékeny lélek és mély vallásosság is társult. A fronton személyesen élte meg a sebesült és haldokló katonák szenvedéseit, a pusztítást, az öldöklést. Mindez túlságos erővel hatott rá, végigkísérte pályáját, és döntően befolyásolta rövid uralkodásának minden fontos elhatározását. Az új uralkodó 1916. december 31-én hatályon kívül helyezett minden elavult udvari etikettet és fölösleges ceremóniát. Az öreg, begyöpösödött udvari méltóságok elszörnyedve nézték, hogy fiatal, új uralkodójuk mosolyogva, kezet nyújtva megy a jövevény elé, aki hivatalosan vagy meghallgatást kérve keresi föl, leülteti, és távozáskor – kimondani is szörnyű! - az ajtóig kíséri látogatóját, sőt néha még bele is karol. Ezek az első intézkedései friss légáramot hoztak a császári udvar bedohosodott légkörébe, s nagy népszerűséget szereztek az új császár- és királynak. A hadseregben eltörölte a fizikai büntetést, s általában könnyíteni igyekezett a legénységre nehezedő terheken. Így hamarosan a katonák körében is közszeretetnek örvendett. A háborúnak már akkor véget akart vetni, amikor a hadi helyzet még nem vált kilátástalanná. A szövetséges II. Vilmos német császár hallani sem akart békekötésről, hiszen még - úgy vélte olyan „csodafegyvert” tart a kezében, amelyet ha bevet, akkor majd ő diktálja a békét. E „csodafegyver” a tengeralattjáró volt. Ennek bevezetéséhez IV. Károly hozzájárulása is szükségeltetett. Ám ő hallani sem akart róla. Lelki szemei előtt feltűntek a megtorpedózott hajók sebesülten fuldokló tengerészei. Ő békét akart. Véget akart vetni az emberek értelmetlen mészárlásának. A Sixtus-levél Nem adta fel tehát a békekísérletet. 1917 márciusában sógora, Sixtus pármai herceg titkos közvetítésével levelet juttatott el Poincaré francia köztársasági elnökhöz, abban az iránt érdeklődött, hogy az antanthatalmak milyen feltételek mellett kötnének fegyverszünetet és békét? A válasz lesújtó is megalázó volt: magyar viszonylatban körülbelül a trianoni diktátum föltételeit foglalta magában. (Ez már akkor készen állt!) Mindazonáltal nyilvánosságra hozták Károly kísérleteit, válaszlevelet az újságokban hasonmásként tették közzé, hogy ezzel - mint lélektani fegyverrel - zavart keltsenek az ellenség vezetői között. De pontosan az ellenkezőjét érték el. A német császár nem tett éles szemrehányást a szövetségi hűség megsértése miatt, hanem fővezéreivel meggyőzte Károlyt: ha gyors békét akar, akkor hozzá kell járulnia a tengeralattjáró háború kiszélesítéséhez. Királyunk - nehéz szívvel ugyan - de megtette, mert nem volt más választása. Ám az Egyesült Államok hadba lépése eldöntötte a háború kimenetelét. Az összeomlás már csak idő kérdése volt. 1918 februárjában Bécsben sztrájk tört ki, majd ezt követően több tömegmegmozdulásra került sor. Az osztrák karhatalom főparancsnoka, Arz tábornok fegyverhasználatot akart elrendelni, de Károly nem engedte. Később, amikor e tömegmegmozdulások már Budapestre is átterjedtek, a budapesti városparancsnok, Lukachich Géza altábornagy szinten fegyverhasználatot akart elrendelni, valamint azt javasolta, hogy az Astoria Szállóban megalakult Nemzeti Bizottmányt - Károlyi Mihályt és társait - tartóztassák le és zárják börtönbe. A király az ő kezét is lefogta. Inkább tárgyalásba kezdett Károlyival, s végül önként lemondott a hatalomról, mert mint mondta: „Az ország érdeke így kívánta.” Halál Madeirán Sokan őt tartják a legtragikusabb sorsú magyar királynak. Nemes gondolkodású, igazságra törekvő ember volt. Nem tudta azonban elválasztani magában a magánembert az uralkodótól. Sokan visszaéltek jóságával és bizalmával. Képtelen volt helyesen megválasztani a tanácsadóit, bizalmasait. Ezek legtöbbje alkalmatlannak bizonyult feladatára, s a sok ellentmondó tanács és vélemény végül Károlyt is határozatlanná s olykor kapkodóvá tette. Magyar kritikusai a háború után közvetve őt is okolták a trianoni tragédia bekövetkeztéért. Ha - úgymond - hagyja, hogy a szigorú katona, Lukachich altábornagy a kellő időben szétverje a forradalmi megmozdulásokat, akkor nem akadt volna olyan hazaáruló magyar, aki Belgrádban aláírta volna az ország megcsonkítását tartalmazó katonai egyezményt. Csakhogy báró Lukachich altábornagy 1933-ban megjelent emlékirataiban a következőket írja: „...közvetlen közelről láthattam azokat a hibákat is fogyatékosságokat, amelyek a katonai fegyelem felbomlásához vezettek. Már 1919-ben kezdett terjedni az a mendemonda, hogy az összeomlás azért következett be, mert a budapesti karhatalmi csapatok királyi parancsra nem használhatták a lőfegyvert az összeomlás éjszakáján. Ez a mese azoknak a közleményeknek folyományaként keletkezett, amelyek a Diadalmas Forradalom cím alatt megjelent könyvben közvetlenül a felfordulás után láttak napvilágot... mind többen hiszik el azt, hogy az összeomlás éjszakáján, azaz 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjszaka rendelkezésre állott Budapesten még olyan katonai csapat, amellyel a rendet fenn lehetett volna tartani, azaz amely parancsra lőtt volna.” IV. Károly rendezett békeidőben minden bizonnyal általános szeretetnek örvendő, jó uralkodó lett volna. De nem az az embertípus volt, aki alkalmas arra, hogy a tomboló világháború közepén vegye kezébe egy agonizáló birodalom vezetését és megállítsa annak széthullását. De ezt akkor sem tudta volna megtenni, ha személyében a nagy katonai és politikai lángelmék képességei összpontosulnak. Ma már tudjuk, hogy a Monarchia és Magyarország szétdarabolásának terve a múlt század végén kidolgozott nyugat-európai koncepció volt. A forradalom leverése után Károly még kétszer kísérelt meg visszatérni Magyarországra - hiszen Horthy egy „királyság”-nak lett a kormányzója -, de kísérlete mindkétszer megbukott a győztes államok gáncsvetése és a belső ellenállás miatt. 1921 októberében Károlyt Madeira szigetére szállították feleségével, Zita királynéval együtt, ahol néhány hónap múlva meghalt. Gömbös Tamás A Habsburg-családfa filmje Ferenc József - címlapon, Ausztriában 1992-ben Erzsébet, a szép királyné Rudolf trónörökös A család első, a krónikákban is fellelhető őse az a Svájcban és Elzászban egyaránt földbirtokokkal rendelkező Guntram úr, akinek a nevéhez, hogy hasonló nevűektől feltétlenül megkülönböztethető legyen, egy jelzőt ragasztottak. „Gazdag Guntram” volt a neve. A család mai tagjainak nevéhez aligha illesztené bárki a „gazdag” jelzőt: a Habsburg-családtól annak idején, 1918 után elkobozták a vagyont; az akkori családfő, Károly volt császár és király és nagy családja madeirai száműzetésében, Károly halála előtt, a fűtés és az élelmiszer-beszerzés is súlyos, mindennapi gond volt. A mai családfő, a nyolcvanéves dr. Habsburg Ottó, a publicista és politikus, az európai egység harcosa sok-sok éven át cikkei honoráriumából tartotta el népes családját. A régi lexikonok azt írják a Habsburgokról, hogy „alemann eredeti grófi, majd német császári, spanyol, magyar és cseh királyi család”. 1273-ban választották német királlyá Habsburg Rudolfot - ettől az időtől kezdve a Habsburg-családfákon egymást követik a legkülönbözőbb európai királyi családok lányai-fiai, császárok, királyok, uralkodó hercegek, őrgrófok. Aztán a nagycsalád osztrák, spanyol és német ágra szakad, a német ágból Mária Teréziát feleségül veszi a Nancyban született Lotaringiai Ferenc, és ebből a házasságból tizenhat gyermek születik, megkezdődik a Habsburg-Lotaringiai-ház története. A híres, sokszor emlegetett és bizonytalan eredetű latin mondás, amely a Habsburgok házassági szerződéseinek és a család uralmi területeinek és vagyonának összefüggéseiről szól, így hangzik: „Bella gerant alii; tu felix Austria, nube! / Nam quae Mars aliis, dat tibi regna Venus.” (Múlt századi magyar fordításban: „Ám hadakozzék más; te, szerencsés Ausztria, ülj nászt! Másnak Mars, neked Vénusz ad új örököt.” Amikor a mondás született, I. Ferdinánd leányának házassága révén a Habsburg-család már közel jutott a magyar trónhoz; ugyanabban az időben, hogy I. Ferdinánd felesége, Jagelló Anna magyar királylány volt... I. Ferdinánd lányai egyikének, Katalinnak a második férje II. Zsigmond Ágost lengyel király lett, s az unokák közül Anna II. Fülöp spanyol királynak, Erzsébet pedig IX. Károly francia királynak adta a kezét. Amikor aztán a család nevét már így emlegetik: Habsburg-Lotaringiai-ház, a családfán ott van XVI. Lajos francia király neve, Ferdinánd szicíliai, Antal szász királyé, Alexandra Pavlovna orosz hercegnőé, II. Frigyes Ágost szász királyé, brazíliai császáré, és persze ott van Mária Lujza férjéé, Napóleon császáré is. Mind közelebb vagyunk a 19. meg a 20. századhoz, mind több ismerős, a közelmúlt történelméből ismerős név bukkan fel a családfán. Itt van a világ egyik leghosszabb ideig uralkodott császáráé-királyáé, I. Ferenc Józsefé, mellette két évvel fiatalabb öccséé, Miksáé, akit három évig tartó mexikói császársága után 1867 júniusában Queretaróban kivégezték. Ferenc József fia, a trónörökös Rudolf máig többféleképpen magyarázott halála (öngyilkos volt? lelőtte valaki?) harmincegy esztendős korában. Ferenc József három évvel fiatalabb öccse, Károly Lajos legidősebb fiát, Ferenc Ferdinándot teszi a császári-királyi trón örökösévé. Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet az első világháború kirobbanásához szolgált indokul, és a szarajevói utcán elvérzett Ferenc Ferdinánd trónörökösi címét a ház szigorú törvényei értelmében öccse, Ottó fia, Károly kapta. Károly volt az utolsó osztrák császár és magyar király. 1912-ben született Ottó fia, akit sokáig trónörökösként emlegettek, volt egy idő, amikor a legitimista újságok azt írták a neve után, hogy „örökös király”. De most már évtizedek óta, mint dr. Habsburg Ottót ismeri a földrész és a világ. Ami pedig a régi mondást illeti, most már - a kor szellemében - nem kell királyi családból származnia a Habsburg-sarj vőlegényének, menyasszonyának. Habsburg Walburga a budai Mátyás-templomban esküdött örök hűséget svéd férjének, Georg pedig egy német-magyar nevű bárónőt vezet majd oltár elé. | |
